Transylvania szemszöge

Nem sok lehetett a reggelig mikor léptek riasztottak meg. Nem is távolról, a húsz méterre lehet avar zörgése volt, és láttam az alak figuráját is sötétesen. Azt viszont nem is tudom hogyan keveredtem erre a helyre. Nem lehetek messze a Csapástól, erdős itt is. De valaki csakis hozhatott ide, egészen bágyadt is voltam a tegnapitól, ráadásul a saját bőrköteleim szorították a csuklómat és a bokáimat. A bőröndöm magam mellé a fa tövébe volt kitámasztva tehát nem itthalni hagytak itt. Lehet az hogy egyik társunk még megsejtette és kitett ide? Mi van ha mind ők tették... Romania...

- Ardeal? - vagy megtörténhet hogy ez éppen itt van? - Ardeal!
A léptek gyorsítva lettek felém loholva, míg kivettem Romania formáját is belőle.
- Wallachia- csúszott ki a számon örömömben ahogyan elém érkezett.

- Ardeal, itt vagy! - karolt át elém borulva. Ettől lepődhettem meg a legjobban, mégis várhatónak éreztem. Hogyan is érzek most, álljunk csak meg?
-

...Valaki tehát ellened fordult. - látta meg a csuklómat magához emelve. - Mennünk kell igyekezve, az időből így is már kint vagyunk.
Fogával az elején próbálta oldani a csomót egy idejig. Majd rám pillantott és azonnal ott is hagyta ezt az ötletet.

- Ez fáj neked Ardeal? - engedte el a bőrkötelet.
- Nem-nem, nincs gond, folytasd csak... - megérezhette hogy puhányabb lettem a kavargó érzéseimmel.
- Nincs erre ok ríni, itt vagyok még, ahogyan megmondtam hogy leszek. - dörgölte meg az arcomat. - Leszek finomabb inkább.
Már inkább elrágni kezdte, majd elszakítva kezdte letekerni.
- Tudsz sietni ilyen állapotban? - kezdte el a bokáimat is kioldani. - Nagyon jó lenne ha tudnál, mert jelen helyzetben, heh... A többiek már messze elmentek a fő utcákon át.
Magamra nézve nem gondolnám szerintem hogy én képes lehetnék rá. Ismerve magamat tudnék, de pár óra alvásból éledve... Kitudhatja jobban ha nem én hogy szuszogva lennék meg kétszáz méter múlva.
- Ha elérjük őket, a vasúthoz nem kell tovább sietnünk, igaz? - reménykedtem jobb megoldásokban.
- Őszintén fogalmam sincs, Czech nem számolt be részletesen azon a fecnin. - sóhajtott idegesen Romania felnézve rám. - Ha valóban nem tudjuk utolérni őket, hát van nekem még ötletem. Állni fel tudsz?
Nekem ez a kérdés már kicsit sértett, de mégis érthetődött volt megkérdeznie ha úgy voltam képes csak rá hogy a fa törzsének támaszkodok.
- Fel hát. Születésem után, ez volt az első dolgom, vagy talán nem...? - igyekeztem ezzel talán csakis magamat bátorítani.
- ...Rendben. - fogta meg a kezemet mosolyogva. - Gyere utánam, rövidítünk az erdőn túl.

Nem is kellett hozzá tennie a "mi" ragját, ahogy felvettem a kofferemet, már húzott is engem előre minden útbanálló dolgot előttem magára vetve. Buta dolog ez... És hősies. Hősies és ostoba, mint ahogyan illik a férfikat bemutatni avagy mint előítélet.

- Sejthettem hogy elindultak... - állt meg a farakásoknál kiérkezve, majd megpillantott valamit a rönköt között.

- Ez az a papírfecni. - húzta ki odasietve. - Hátha ír még valamit olyanoknak mint mi.
- Nem gondolom hogy itt vannak még... - néztem szét a terepen. - De ha együtt mentek volna, Slovakiát képesek lennénk hallani több tíz méterről is.

- ...Annyit azért tisztáznak hogy húszkor érkezik meg a vonat az itteni állomásra. - kapott el engem hirtelen Romania, majd rohanni kezdett görnyedő háttal.
- Na vá-vá-várj itt nekem, te nehogy- - kezdtem hebegni mire rájöttem hogy mit tervez. - Engem te ne is próbálj, hatvan kiló vagyok-
- Remélem nem leszel a magasságtól is rémült. - ugrott le a hegy meredekén velem együtt felkapva a levegő szembecsapó szelével minket.
- Nagy tudás, repülni én is tudok. - koppantottam a fejére. - Hozzátéve itt még az emberek között kellett? Még téged néznek molyembernek itt!
-

Tesszük vagy sem, múlik ezen a mi időnk, én pedig nem akarlak tovább kínozni hogy felszállásra is a saját szárnyaidat használjad. - védte az igazát ezzel a döntésével. - És a következő hegyi utca aljáig nem is megyünk tovább.
- Utána mi a terved időhuszár? - hallani lehetett hogy az élet visszatérőben volt bennem, és mertem többet visszaszólni.
- Elmesélem ha leszálltunk. - hagyta ezt még, miközben haladtunk egyre lejjebb mikor már közelebb láttam a várost, majd csak pár házat, egy sebes kitérő egy elől, és a kereszteződés közepén sikerült jobban fékeztetni az orra esés esélyét csökkentve.
- Hajolhattál volna előrébb. - indultam meg az állomást felé sietve.
- Már egy éve csak kenem a bőrszárnyaimat, tavaly az esküvő előtt órákat csak szárnyaltam. - követett engem szorosan. - Minden esetre, most már ha így haladunk, beérkezhetünk hat perc alatt is.
- Gond lehet hogy időt nézni nem tudunk. - szóltam el magamat, mire az állomásra pár utcával arrébb lévő templom kongott egy karcosat.
- Negyed van. Ez nem túl nyugtató gondolat, igaz? - igyekezett jobbat mutatni az arcán a helyzetnél.
- Bármi rövidítés? Egy rövidebb út? Ha az a vonat az "A vágányon ment el legutóbb, visszafelé a " B" vágány lehet, nemde? - emlékeztem vissza szuszogva.
- Előny hogy az odavivő utak levonnak egy fél percet. A legközelebbi ösvény pedig a következő utáni utca végén a lépcsőkkel.

- ...Mondanám hogy elérhetjük, de... Mindezek után önmagam erejétől feladnám... - lassultam le fokozatosan lihegve. - nem lehet két percünk is alig.
- Ne szórakozz most Ardeal kérlek, csak haladjunk... - ragadta meg a vállaimat mikor megálltam, és vonszolni kezdett. - Szinte mindent felejthetünk ha megtaláljuk őket is a vonaton, viseld most az egyszer mintha erősebb lennél értük.
- ...Haladjunk... - fogtam rá magam, habár tisztán éreztem hogy kocogóbb iramnál teljesítőbbet nem tudok meghaladni, ezért is ezúttal Romaniának nyújtottam a kezem hogy húzzon még engem ezzel erőteljesebben. Kicsit tétovázott, majd mire neki az ujjaimat is mozgattam jelezve, már csak attól megindított engem.

- Ez a síphang egészen csak a vonat lehetséges. - hallgatóztam.
- Csak húzzák nekünk az időt kérlek, már igazán csak ötven méter van addig... - mormogta a fogai közt Romania. Lépcsőn viszont engem nem lehetett húzni, ami nem volt túl szerencsés hogy volt egy hét lépcsőfok a vágány előtt. Erős csipogása az ajtóknak kicsit meg is lepett engem visszadőlve, Romania készenléte viszont ezalkalommal működött, és felrántott helyette az utolsó fokig fel maga mellé.
Mögöttünk már a csipogás véget ért.

Csikorogtak a vasút elemei nyöszörgő hangon hogy ismét meg kell indulniuk. Remegő lábaimmal ballagtam a szeléhez, elnézve az utolsó vagonig. A leghátsó apró ablak nemrég kinyitva Slovakia könyökölt benne, megpillantva engem. Arcáról minden érzés elűnt hirtelen ettől, de hamar Hungary is látott engem kihajolva.
- ...Erdély! Erdély! - kiáltotta. - Menjetek vissza! Fiam nevelőihez. Még visszajövünk! Nehogy még el...

Minden erőm ennyibe fulladt...

1000 szó.

Igyekszek most gyorsan írni a következő részt-
Egyébként igen, tudom hogy ez a rész egy kicsit túlságosan gyengéd lett-
Igaz-
De ezek után a következő rész rajtam hagyott nagy nyomást írás közben tehál elégedett vagyok eléggé-

A Nyeh legyen veled!