Transylvania szemszöge

- Igyekezzünk a beszélgetéssel, az emberek nagy része megérkezik egy fél óra múlva. - üllt az étkezőasztalhoz Romania. - Nem tudom hogy használhatjátok ti is a székeket, szóval... Csak ülljetek a padlóra most.

Én mellette az asztal sarkánál ülltem, a maradék négy személy kört befejezve körülöttünk körökülésben.
- Tehát sikerült még fennmaradnod. - kezdtem én. - Lennének ezzel kérdéseim, de inkább azt magyarázd hogy mi minden történt veled, hátha valahogyan elérjük a többieket később értesíteni őket erről.
- Reméljük ez lehetséges, mert én örülnék ha értem valóban eljönnének ha tudják hogy itt vagyok...! - virult fel falnak dőlve Vezlania. Milyen pozitívan áll hozzá hogy tudás nélkül ott hagyták... Én nem tudom még most sem pozitívan állni hozzá, bár lehet ez a felnőttlét és a teljes lehetetlenség amit Hungary tisztázott is Austro-Hunon túl nekünk.

- Tehát először is; Ahogyan találkoztam Russia meggyőzöttel. - mesélte.
Gyerekesen és hosszas részletekbe merülve, hogy én mindeközben az ő pozitívságát és morbidságára rácsodálkoztam ismét. Nem mintha nem tudtam volna hogy Vezlania ilyen. Gyerekes, kamaszos, és mindenképpen olyan aki kottyanás nélkül belátja hogy ilyenkor a saját teste már rothad széjjel. Beszélt arról is hogy milyen közel is volt már hozzánk, hogy látta már a lakóautót csakis húsz méterről mikor Lithuaniát elvittük műteni, azonban végül épp elmentünk akkor előle, és utol nem tudott beérni. Beszélt arról ahogy Latvia kergette őt, habár ezt a másik kettő újabb útitársa nem tudta teljes valójában ezt így elfogadni. Arról is tudom pedig Vezlaniát hogy képes lódítani, ezért is csak a lényeget hallottam ki a beszédéből, amit részletez is. Hazudni nem vagy gyanús ha csak kimondod szemrebbenés nélkül végülis.

- Nos, akárhogyan is üzletelgettek egymást közt, - szólaltam meg a hallgatás után. - mi itt már csak ketten vagyunk, a többi menekült elment a lakóautóért amivel mindeddig utaztunk.

- Nem hiszem hogy jó lenne ezt részletezni, de valaki tett azért hogy ne jusson tovább, és pedig... Megpróbáltam mindent. - magyarázta Romania is. - A többiek most rendőrök elől bújkálnak, nem hiszem hogy ezzel könnyebb lenne megtalálni őket... Az is lehet hogy már el is vitték őket mondjuk, nem csodálkoznék rajta. Ami a lényeg, messze vannak, és van köztünk egy szélhámos is vélhetően. Nem ajánlom hogy menjetek utánuk, amíg így áll a szénánk... Nem tudunk semmit rólunk, de mindenképpen indulnánk őket követve ha egy kis mozzanat lenne rá, egy környék ahová nagy eséllyel lennének.

- Micsoda gyávaság ez, ezeket tudva várni rájuk! - dühödt fel Vezlania erre.

- ...Valóban úgy tudom hogy elég bátortalan tudok lenni. - próbált mosolyogni Romania.

- Habár így hogy csak titeket tudunk magunk mellett mint a nagy menekültek, nem tudom melyikünk az üzletünk része amit teljesítenünk kell, ennek az esélyére nem találtunk megegyezést a felmerülését nem látva. - sopánkodott Slovenia az ölébe véve a házicsirkéjét.
- ...De lenne okotok megindulni ha többen vagytok...? - csillant fel Vezlania szeme.
- Veletek megindulni? - kérdezett vissza Romania.
- Nem tudom te hogy vagy ezzel, de én megérzem a jelenlétüket, ahogyan Russia-meggyőzött is. Ez érzések szerint eltartanak éppen Ázsia felé, és közeledve csak tisztább az érzés. - ez nem lehet hazugság, bármennyire is annak hangozhat. Éreztem hasonlót mikor Romania megszállt engem. Érdekes érzés, mint egy hullám lökése megírva rád, mindig arra irányult amerre a családom, vagy  társaim vannak, vagy akár  többi ország. Meglehet új test érdekében van ez az érzés vagy a régi megtalálásáért, de az egészen egyértelmű hogy céllal létezik ez is.

- ...Én azt mondom, gyorsan kell nekünk találni valami megoldást. És ha ez egy megoldás, én nem bánom, legyen így. - látta be Vezlania gondolkodását Romania is, biztosan emlékezett erre ő is.

- Láthatóan ez egy megeggyezés... - állt fel Prussia erre. - Na induljunk tovább, de én még azt javaslom, út közben nézzünk be Vilniusba, mégsem azért a teljes bandát találtuk meg.
- Nem hiszem hogy ez megárt nekünk sokat, a saját tőrömet meghagyták  bőröndömben... - vontam meg a vállamat. - De még az indulás ne ma történjen meg. Austro-Hun hadd búcsúzzon el tőlünk, aludjunk rá egyet oda fent a ház felső emeletén.
- Valóban, készüljünk rá mind, mert meglehet hogy hosszan ezt le kell gyalogolni... - ezzel a mondatával Romania kicsit elmélyült.
- Neked most tisztul hogy gyalogolnunk kell országokon át...? - nevettem fel az arckifejezésére.
- ...Nos vannak erre vonatok is, és az ingyenes utazás cselét már tapasztaltuk... Megleszünk mi így öten benne.
- Hatan. - helyesbített Vezlania magához húzva Russia-meggyőzöttjét.
- ...Hát legyen hat, de ő velem hadd ne szálljon egy fülkébe vasút úton, az emberek úgy sem látját őt semennyire ahogyan én tudom. - javította ki Romania. Kínosan érezhette magát, így ezek után én csak felküldtem mindeggyiküket hogy egy kicsit tisztázza mindezt magának is.

- Tehát... - szólaltam meg mellette az asztalra könyökölve. - Holnap délben elindulunk, vonattal. Szerintem a legjobb döntés amit itt ez esetben tehetünk ha Budapest felé tartunk meg, onnan majd meglátjuk hogyan is tovább. De ha nagyon csendben akarunk mozogni, én azt mondom, haladjunk a Visztulán egy ideig utána ha átérkeztünk országokon át.

- Nahát, ez meg is lett beszélve! Most... Hol is van az a matrac? - kíváncsiskodott Prussia.
- Úgy viselkedsz mint aki éjjeleken át tűleveleken és tobozokon pihent eddig, nyugodj csak ezzel le! - szólt rá Romania. Kicsit odapirított szokásához nem híven, de gondolom ezalkalommal érthető. Ha egy csapatnak lényegében én tűnnék ki mint valami vezér, lehet én is még inkább parancsolgatnék csak egyszerű stresszből.

- Azta... Ez lehetséges, egy álom lenne? Kellemes pihe-puha dolgok közt békében zajok nélkül aludni? - vetette hátra magát Prussia. - ...Ez valós. Mennyire is a való, hiszen ettől nem éreztem fájdalmat sem...
- És még te évtizedekig szekrényben aludtál... - egy enyhe nevetés szökkent ki csak Sloveniától, háziállata meg eközben a két dögöt figyelte, majd Prussia mellkasára szökdécselt, majd ott elkezdett kotlani rajta.
- És lőn' attól sem parázok hogy tyúk[^^"]ros leszek, nem is rettenek meg ettől a baromfitól, annyira képes vagyok csakis ettől biztonságban érezni magam... - döntötte el a fejét Prussia, és nem sok másodperc tellett bele hogy nélküle is csendesebben voltunk.

Romania eközben nem sok mindent volt hajlandó tenni. Elvolt azzal hogy törökülésben maga elé bámult és tenyerében dörzsölte a tőlem kapott ásvány medált. Jó magam pedig Vezlaniát vizsgáltam, néztem miben tudnék neki segíteni készleteim közül, és vele mindezt megbeszélni. Egészen kereken még ugyan nem mondtam ki mit tudok a testéről, vagy mit is nem, amit csak említettem az az ő testének fennmaradó részei, és ha kell, mivel pótolhatnám. Az sem teljesen tiszta neki hogy tervemben van visszahoznom ha lehetne, de úgy látszik, ez vagy nem teljesen tisztázott neki ennyiből, vagy éppen sejti ezt, de várja, vagy csupán nem érdekli őt hogy mit tennék vele. Austro-Hun... Neki ugyanúgy nem teljesen mondtam el, csak annyit hogy a közelben sikerül távoznunk. Kicsit ragaszkodik így, de most az új arcok miatt kicsit megszeppent és ettől hátravonul, csupán néha hozzánk ér. Ha én próbálnám erről vigasztalni, nem hiszem higy nagyot hatnék, hiszen szinte magamat tagadnám meg, de Romania ezt egy gyenge mosollyal és simogatással elérni hogy belőle neki elég legyen egy időre. Talán éjjel ha ébren leszünk még elmagyarázom jobban hogy a közel mennyire is, nos, közel van.

Kicsit szokatlan hogyan most mennyire megnyíltam, mégis ugyanúgy, nagyobb okok nélkül csak... Nem mondok el dolgokat a szeretett ismerőseimnek ami rájuk jobban is akár tartozik mint rám. Csak úgy mint Vezlania a testéről, Prussia és Slovenia hogy hogyan és kik lehetnének azok akik a menekültekből nagyobb gondot, esetleg árulást követnének, Austro-Hun, és Romania...

- Érdekel hogy mit is csinálsz... - hajoltam fel a matracról a fal vonalán. - Nagyon elmerültél magadban, gond a helyzet talán?
Azóta Romania nem tett sokkal különbet, térdeire támaszkodva nézte köztünk Austro-Hunt ahogyan szorongatja a bal karomat.
- ...Mondhatnám akár azt is hogy ez kevesebb slamasztika mint mi eredetileg voltunk...! - gyengített meg egy mosolyt nekem hogy vele a rémültségemet is csökkentse. - Nem, dehogy. Most az egyszer összeszedve a gondolataimat jegyzem le magamnak. Úgy érzem csak hogy itt Húszban nem bízhatok meg ennyire hogy még leírjam, tudod, képes megnyílni másokra.
- Uram ez borzalmas volt. - hajoltam a másik tenyerembe szemeimet dörgölve hallkan nevetve. - Hát rendben... Hagylak akkor, de ajánlom hogy ma és holnap hajnalban pihend ki magadat.
- ...Ennyit megtehetek. - biccentett rám ahogyn visszafeküdtem. A sólámpát lekapcsolta még, és ő is felém fordulva igazította magát be kényelmesen magzatpózban. Friss szellő belibbent a nyitott ablakon, pár percig csörgött a szobában míg csendes nem lett. Ami hasonlóan visszamaradt emlékeztető zajnak rá az már csakis Romania szuszogása volt.

Még egy dolgot ezután mégiscsak akartam tenni, amiért az éjjel kimásztam lehámozva a karomról Austro-Hunt. Lábujjhegyen kihajoltam az ablakon könyökölve, a legszellősebb ruhámban amibe a szél még visszaintett. Oldalt a háznak, a Fellegvár volt kivilágítva teljesen beborítva sárga fénnyel a hegyek tetején.
Valóban nem akartam itt maradni már, bármennyi jó emlékem is van erről a helyről. Akármennyi jó is van, Romania mondta hogy ha elmegyünk innen elfelejthetünk mindent. Habár ez nem hiszem hogy igaz, de elhanyagolni talán elhagyással lenne a legegyszerűbb. Még azt hadd idézzem fel mikor néztük együtt innen a várat vele...

1435 szó.

Itt vagyok...! És eltűnök-
Nos igen, úgy látszik ez van-
Cserkésztábor majd a születésnapom... Viszont ez a rész-

Ez a rész annyira jó-
Ad eleget is a cím, illik hozzá, a rész vontatott de legalább jutottam vele előrébb-
Kis romantika beleerőszakolva, de amit raktam bele az valóban kicsi, pár ember szemével nem is lehet látni-

A Nyeh legyen veled!