szemszöge

- Nahát, mit figyeltél meg? - bámultam a messzi távolságba el. A Nap erősen tűzött már, az én rövidre vágott ingemet is lekellett vennem a hőségtől amit és a hideg lelkemen éreztem. Derekamra így is könnyű volt felkötni egy csomóra, nem sok maradt már abból, lassan úgyis foszladozom el, később még két csomóra is köthetem ha addigra nem hagyom el.
Frissen talált sapkám árnyékolóját fordítgattam hogy magam elé tudjak nézni, mit látott meg Russia meggyőzöttje. Nem láttam ettől többet, csakis az országút. Országút, és egy ország neve. Egy határátkelő volt előttünk, könnyen megállapíthatom mostanra egy hónapnyi kergetőzés után.
- Szóval ezt figyelted meg, eh? - próbáltam választ bögdösni ki belőle a fején kopogtatva, lábaimat himbálva a vállain üllve.

Egyszerűen csak bólogatott nekem, mondhatni ennyi tudással hetek múlva szlávul tudnék fogalmazást írni. Már ha hetekig megmaradok. Igazából erről az egyről fogalmam sincs.
-

És úgy gondolnád, hogy ezzel a tempóval tényleg beérnénk a barátaimat? - furcsáltam. - Nem hinném hogy megálltak volna, csak most lehet igazán megindulni hogy itt a tél vége.
Erre már nem válaszolt, csakis annyit tett hogy megindult előre a hatalmas lábaival. Ha mellette mennék sétálva, talán nem is sétálnék hanem mellette zopognék sietősen hogy egyvonalba legyünk. Nem lehetek ennél hálásabb talán neki. Nem is tudom hogy miért nem inkább uralkodott Russia testén, minthogy szerencsétlen volt népeket húzzon ki a pácból.

Eddig nem érhettünk el túl sokat, talán még csak hat határátlekőn keltünk át, de beletartozik az is a dologban hogy folyamatosan kanyarogtunk. Amerre a többiek megindultak, mi a legrövidebb utat akartuk hogy megtaláljuk egy eldobott régi térképkönyv alapján. Nem volt egyszerű eleve, körübelül úgy három évre lehetett elhajítva egy földes útszélen, és meglehet hogy addigra már helyes útvonalakat sem volt képes meghatározni, tekintve hogy a technológia virít és két hét alatt képesek úgy vonalakat alakítani. Másik bökkenő volt hogy mindig másmerre indulhattak el. Russia meggyőzött eltanulhatta Liettől hogy kivállóan szagoljon, és a testem erős szagával követi a többi társainkat. Van hogy elveszünk, van hogy aztán ismét rátapint, és volt hogy egy másik hullát szagoltunk meg az erdő közepén egy kötéllel együtt. Ezután volt hogy én a kötelet is hordoztam, hátha hasznomat lelem belőle, és szegény mindig mintha ezután könnyebben kifulladna. Nem akarom hogy szenvedjen, így igyekszem néha pihenőt rendezni neki ha nagyon közeli a szag.

Úgy látom ezúttal erőset érez, ezért nem sokkal a határátkelő után egy két percre megállítottam őt. Ezúttal viszont nem lehetett ez öt perc, mivel én nekem ezúttal erős érzéseim voltak azzal hogy valóban közel vagyunk, és most nem tétovázhatunk elegendőt.

- Sajnállak barátom, de most nem engedhetlek el. Igekezzünk, és megígérhetem neked hogy ezúttal kerek egy órát pihenhetsz, rendben? Csak ennyit tegyél meg... - simogattam a hátát ahogyan törökülésben leüllt az út patkáján. - Én pedig teljes valómban utána megteszem hogy meggyőzöttként a legjobb történjen veled a jövőben. Csak én lehetek az egyetlen teherje most mindegyiküknek.

Csodálkozok hogy igazat tudok-e ezzel mondani. Valóban lehetséges hogy én vagyok az egyetlen aki miatt gond raktak a mostani életükbe? Őszintén remélem hogy mindannyian rendben vannak, és csakis velem történtek meg mindezek, amik őket megnehezíthet... Vajon most mit is csinálnának...?

Slovakia szemszöge

- Srácok, szerintem deja vum van. - közöltem a társasággal ahogyan körbenéztem. - Srácok...
- Ne is próbáld, alszanak mind. - válaszolt erre a kijelentésemre Czech. - Talán ők is mostanában fognak felkelni. Addig is nem hiszem hogy tudunk mit tenni.
- Neked is ismerős a hely Czech? - kérdeztem nem törődve az eddigiekkel amit mondott.
- Nem igazán, inkább mintha láttam volna a közelmúltból. - nézett fel. - Odafent, ott van az a nyílás... Szerintem ez egy ugyanolyan hely mint amit már láttunk legutóbbikban mikor először találkoztunk Eurasiával.
- Ugyanolyan? Inkább ugyanaz, nem? - folytattam a kérdezősködésemet, Czech arcán már látni is lehetett hogy valami balgaságot mondtam ki.
- Gondolod hogy mind a tizeneggyünket elhordtak volna ide mikor ez csak a második éjszakánk itt? - emelte fel a hangját. - Annyi még lehetséges talán hogy összekötődik, mint egy katakomba, hiszen a föld alatt volt mikor ilyet láttunk.
- Te nem láttál ebből meg bármit? - Czech már úgy nézett ki mintha napokig nem tudott volna aludni, ezért is vetettem be ezt az ötletet.

- Nem, nem voltam képes rá, ki voltam ütve. Azt reméltem hogy még megúszhatom és segíthetek rajtatok, akiket mégis elért. - kezdett beleunni abba hogy válaszoljon nekem folyamatosan, így próbált más irányba vezetni. - Hanem figyelj, láthatod hogy az én csuklóm ugyanúgy meg van kötve mint nekem a felkarunkkal együtt. Nem tudom hogyan gondolhatták hogy ennyi elég lesz, de nem is ez az ami fontos. Talán együtt kitudnánk ebből is szabadulni.

- Még egy kérdés, és utána nem zargatlak, és megteszem azt a valamit, rendben? - szóltam közbe a mondatába. - Lehetne tudnom, hogy a te szemszögedből egészen pontosan megmondod hogy mi is történt ezalatt a két éjszaka alatt?

- Nem bánom, ennyit megtudhatsz. - állt fel a szoba sarkából. - Az egész úgy volt hogy éjszaka még egy kicsit ébren maradtam, majd mikor sikerült volna visszafeküdnöm, Romania kezdett nyüzsögni a szobában, majd onnan lelépett Transylvaniával a karjaiban. Kezdtem azt hinni már tudod ott hogy Romania is egy szélhámos, ha érted, és ezen kezdtem agyalni mikor Serbia bejött egy altatógázzal amire én behúzódtam a lehető legbiztosabb helyre a szobában. Ott az akkor az egyik ágy alja volt, és ott néztem ahogy elvisznek titeket. Rövidebben ezután, írni próbáltam Romaniának ha mégsem ő van emögött, megláttak, szétvertem Serbia fejét mire ő is az enyémet, és most itt vagyunk!
- Rendben, ennek most örülök hogy elmondtad. - nem volt több kérdéaem hátra ezután szerintem egy időre a következőn kívül; - És most hogy akarsz velem bármit is kezdeni?

- Őszintén, kettőre gondoltam ki. Egy, a már ilyen esetben bevált Czechoslovakia, a másik meg hogy elrágjuk egymást. Fogalmam sincs hogy melyik lenne biztosabb nekünk. - vallotta be.
- Van esélyünk megpróbálni mind a kettőt, nemde? - vetettem fel neki.
- Ez már a második kérdésed mióta mondtad hogy nem kérdezel meg többet. - hunyorított felém.

- ...Persze, tudom jól. - motyogtam. - Dehát... Úgy látszik van időnk.
- Van időnk. - sóhajtott. - Az elfeledésig zárnának le minket. Ha nem láttad volna, könnyebben kiszabadulhattam volna a szoros rabságból csakis a tőrömmel. Serbia arra hajtott hogy azt elvegye, a maradék végtermékek meg mi vagyunk belőle, amik Eurasiának kellenek. Egészen biztos hogy egy meggyőzött van Serbiában, és így üzletelnek. Akár csak ahogyan Austriával volt ez az eset.

- Csupán Austriának nem a Voltria részét, igaz-e. Serbiát fel lehetne szabadítani. - gondolkodtam nagysokára.
- Nem hiszem hogy ezek után megérdemli. A huszadik század hibája hogy büntetnek kegyetlenül veszteseket, és ő ragaszkodik hozzá. Lopást, irigykedést és diktatúrát így is elkövethetett a tőrtulaj szerepe óta Yugoslaviaként el idáig.
- Hát akkor? Igyekszünk kijutni majd irány el is innen? - lehetséges hogy ez sem volt az utolsó kérdésem.
- Meglehet. Kússz ide csak hozzám, előbb az első ötletet próbáljuk ki. - üllt közelebb hozzám.
Nem sokat kellett ehhez már mozognom, egyszerűen az oldalához dőltem. Nem lett ennek ennyivel több eredménye sem.
- Mi- mi lehet a magyarázat arra hogy ezúttal nem működik? - értetlenül bökdöste a vállamat a térdével.
- Vicces sztori, országok biológiája és a huszadik század hibája, és ez amolyan kettős abominációja. - válaszoltam végre én is egy kérdésére ismét visszaemlékezve a tudásomra legbelülről.
- Ennél több nem is szükséges. Mást nem tehetünk minthogy egerek leszünk. - rántott fel engemet a ruhámba beleakasztva a kezeit.
- Nem tudom hogy Poland erre a mondatodra elkezdett-e volna rágni vagy lefagyni. - emlékeztem vissza még egy nagyon régi emlékre valamikor a visegrádiak első pár hónapjából amikor Hun kereste hogy hogyan kell latinul írni és aztán hasonlóan hangzott arra ahogyan kimondta hogy Polandnak egy életre félelme lett az egerektől. Pedig azt is elmondhatom hogy nem is kedvelte őket addig.

Ezekkel vegyítve Czech eljutott egy eléggé nagy hasadásra a saját kötelemen a hátamról és felkaromról. Nem igazán sikerült még így sem kétfelé szakítanom viszont, így inkább én kezdtem már csak az ő csuklójáról lerágni.

- Az meglehet hogy a csacsogásodtól erősebbek az arcizmaid, de Hungary foga itt talán hatásosabb lenne. - figyelte Czech kicsit undorodott arccal ahogyan tépni próbáltam rágás közben. Lehetséges az is hogy én valóban nem néztem ki olyan inteligensnek vagy gyönyörűnek akkor.
- Azaz, a hegyes fog tud vágni... - lehet az is hogy csak is most jött meg az eszem és eddig ezért nem is tűntem inteligensnek. - És ha jól tudom, Romania most valahol nem itt lehet, tehát lehez ő is megjelenik és megsegíthet.

- Ekkora véletlen egybeesésről talán még hallani sem tudtam... - figyeltünk fel Transylvania hangjára, ami fentről szűrődött befelé, egy fénycsíkkal együtt.
- Transyl'! Nem éppen hajnalok vannak? Beszűrődik a Nap fénye ilyen korán vagy csak ez ilyen rajzfilmlogika a megmentőknél? - Transylvania felé máris jöttek az új kérdéseim.
- Egyiket sem gondolnám, sem rajzfilm, sem tavaszodás, hajnal van, de itt csak fel van kapcsolva a villany, és annak a fényét láthatod. - viszhangzott a hangja. - Tudjátok, érdemes volt megszólalnotok, így most megtalálhattunk anélkül hogy eltévedve keresnénk az ajtó mögött.

- Tényleg? Az ajtó mögött vagyunk elzárva? - pislogtam, nem is tudom hogy ijedtségben vagy csakis egyszerű meglepődöttségből.
- Mond csak Slovakia, te ma ilyen kiváncsi napot élsz meg? - furcsálta Transylvania ezt a viselkedésemet.
- Meglehet, de akkor hogyan jutsz el hozzánk? - kérdeztem vissza a kérdésével, és talán még kérdeztük volna egymást ha váratlanul nem is válasuol vissza.

- Nem kell az ajtótól megijedni, ránk legalábbis nem hatott. Romania már át is lépett rajta oda- és visszafelé is, követem őt most, megmondom hogy milyen irányban vagytok az ajtótól, majd mindenkit felriasztunk akit tudunk, visszamegyünk, és megtesszük hogy Serbia megalázkodjon. - egy alapban mondhatni kiépített terv Transylvaniától várva. - Nem kell megrémülni, most visszacsukom ezt, majd jövünk mind a ketten értetek tíz percen belül.

Majd a fenti nyílás ismét bezáródott, és ezúttal tisztán hallottuk hogy megindult, mivel ott már mind a ketten csöndültünk. Értettük természetesen hogy mit mondott, mégis - lehet hogy ezalatt csakis én értem - furcsáltam azt hogy ennyivel hagyott itt minket. Gondolhatom hogy nem is mintha így tudott volna bármivel mással is segíteni a helyzetünkkön, ha magunk is csak azzal ha a többieket igyekszünk felrázni...

Romania szemszöge

Bevallom magamnak, ijesztőbbre számítottam volna az ajtó túloldalán. Ami talán viszont visszarettentett az csak az újabb emlékek voltak bűntudattal.
A hely egészen olyan volt mint az ahol Eurasiát ismertük meg. Kicsit üresebb, kicsit barátságtalanabb.

- Ha minden az én navigálásomon múlik, azt mondanám, hogy valahol arra kellene megindulnunk hogy elérjük a többieket. - mutatott Transylvania egy elágazódásnál el jobbra, egy öngyújtóval világítva. Valamikor mintha akkor is csak gyertyával világított volna a hárpia, az volt itt új hogy még több folyosó is volt.
- Valahol itt balra kellene fordulnunk, és ott nemsokkal kellene látnunk őket egy kisebb ajtóval vagy kettővel. - nézegette a falakat Transylvania, majd elengedte az öngyújró gombját, és kattogni kezdett vele.
- Fenébe, ennek is kikellett fogynia. Meg nekem is kellett volna valamit használni hogy ne forrósodjon fel hogy elngedjem... - feszült nála már a szál hogy az egész eset legelőször kiakassza, de még előtte én szólaltam meg.

- És ha levennéd a szemkötődet? Az a szemed hozzászokott a sötéthez. Talán hatékony lenne akár közel annyira. - gondoltam ki a falat fogva. - Ráadásul egy sarkot tapogattam éppen most ki itt mellettem.
- ...Egy pillanatot kérek ki. - motoszkált egy ideig. - Ez egy eszes ötlet volt Romania. Szerintem be is fordulhatunk arrafele.

Ezután a kanyar után már csak magam előtt két fának tűnől lécet tapogattam ki.
- Aha, itt is kell lennünk. - jelentette ki Transylvania elégedetten. - Két kisebb ajtó, mint egy szekrény. Állva éppen átférnék.
- És csak kötéllel van zárva le. - ragadtam meg a két kilincsét. - Ardeal, megvágnád kérlek?

- Hogyne, hát ez miféle kérdés lenne, ezért is lennénk itt! - nevetett fel. - Na, de azért illő lenne a helyzethez ha inkább csak átlag vagy halkabb hangerővel beszélnénk. Főképpen ha vágásról van szó a mi hangunkkal. Abból máris a tőrjeinkre gondolnának.

- Czech, éber vagy odaát? - azt gondoltam hogy mindenki ott lehet, de ezt ugye Transylvania tudja a legjobban.

- Ano, mind itt vagyunk, csakis Austriát nem látom... - szűrődött ki Czech Republic hangja. - Mondhatom azt is hogy elegem van abból a [^^"]rkeverőből is?

- Nem hiszem hogy Austria közrejátszik ebben, legfeljebb az történhetett hogy más helyre vitték el. - szórakozott el a kötéllel egy darabig Transylvania. - Rendben, ez már téphető. Illő lenne még megköszörülni ezeket is.

Még eltépte ami hátramaradt belőle, és kinyitotta az egyik ajtót.
- Slovakiának ennyi idő kellett? - mutogatott a kifeküdt Slovakiára.
- Visszaaludt csak, ne nézd meg hogy a fejébe mekkorát ütöttem hogy nem fogta be a száját. - állt fel Czech Transylvania mellé. - Tehát... Nos, kiszabadítassz?
- Egy pillanatot kérek csak rá. - válaszolt Transylvania előhúzva a törjét én felém fordulva. - Te is kezd el a többiekről vagdosni. Ezzel is csak nyerünk ha közben felébrednek, kevesebbet kell cipelnünk oda-vissza.

Ez nekem lényegében ébreszgetésnek hangzott extrákkal. De nem mintha engem ez zavart volna, csak még figyelmeztettem hogy a szemkötőjét rakja vissza hogy visszafele segítsen, és én magam is egy kevés időre kölcsönkértem Hungary elhasználtját.
De lehet ezek után úgy is elkapnak minket, lehet ez menekít meg. De hasznos vagyok ezalkalommal, és már két személy bizonyítani tudja.

Az idők úgy mondták hogy egyre inkább reggel lett, és nagyobb volt az esély hogy ránk találnak. De Czech Republicon kívül csak Slovakiát sikerült felébreszteni nagyon hosszú idő alatt hogy mind a ketten köteleket vágtunk. Egyértelmű volt hogy itt felesleges vagdosni még többet és azokat akiket még nem sikerült felébreszteni vagy megszabadítani elvittük a szobánkba. Majd azokat a maradékokat akik hátra voltak még. És akkor amikor velük beértük, mindannyian hatalmas sóhajtással megnyugodtunk.

Kivéve talán Slovakia, szerintem ő még nem igazán fogta fel a helyzetet. Nem tudom, rajta nem láttam ennél többet.
De mindezek után már csak az maradt hátra hogy Austriát megtaláljuk és visszahozzuk...

2185 szó.

Igen, nagyon zavarosak lettek a szálak, gondoltam is hogy levágom a fejezet utolsó egyharmadát, de aztán mégsem tettem, mivel nem gondolom hogy sokkal nagyobb lett volna tőle a következő fejezet-

Úgy gondolom ezen kívül egy jó részét alkotom a könyvnek. Nagyon nosztalgiás az egész hogy ismét főhőseinkkel teljesen váratlan és egyáltalán nem egybefüggő kalandok történnek-

A Nyeh legyen veled!