Transylvania szemszöge

- ... Anyát nem tudom elérni... - lépett ki a kertbe Austro-Hun. - Mit kezdetek ti ha vége a hétnek? Tovább nem tudunk szállásolni, és még kiszámíthatatlan az időjárás.

- Ez kérdéses valóban még... - hagytam ezt meg.
- Nem lehetetlen mégsem az hogy ne tudnánk itt a nyárig éjjel túlélni, lehet itt vadak vannak és mínuszok, de én olyan vagyok aki egy vadszuka döfését is túlélte már tavasz közepén. - bízott Romania a mi saját tudásunkban.

- ...Minden esetre, még nem vagyunk túl a hét felén sem, csupán figyelmeztetni akartalak titeket erre. - indult meg Austro-Hun az állomás felé, becsukva a kapu ajtaját mögöttünk. Azóta már napról-napra jobban kezelem a történteket, mégis már nem kísérjük el őt a legelső alkalom óta. Az egyetlen már ami ebben zavar folyton, már csak annyi hogy... Ki akart megszabadulni tőlem, és miért...?

Meglehet Eurasia, de akkor is, kit küldhetett volna rám ha ő Vilniusban volt. Megölni nem akart, csak külön választani engem a többiektől. És miért? Én lennék az ész, aki mindenkit irányít...?
„Hatással vagy rá”... Igen, ez mondjuk mondana valamit ha ezt Hun is észrevette.

De mindenezek végén, az hogy ebbe sikerült eddig nem beleőrülnöm azt csakis Romaniának tudhatom megköszönni. Nem akadályoz abban hogy kutassak, de törődik velem és tesz azért hogy jobb élményeket is szerezzek hogy ne csak ezen kattogjak.

- Érdekes itt az időjárás... Délelőtt már túlélnénk anyaszült meztelenül, este közben téli fagyok vannak... - tette zsebre a kezeit Romania. - Nem mintha négy óra fagy sokat változtatna egy folyó hőmérsékletén... Tapasztalatból tudjuk ezt mondani, bár az emberek nagy része ettől is megijedne.

Érdekes ahogyan bizonygatja hogy erősek vagyunk, de dönteni nem tudom hogy büszkeségből vagy bátorításból tenné ezt... Egészen ismert érzés tölt el ettől mégis... Vak bizalom...

- Gond van Ardeal, forduljunk vissza? - nézett felém.
- ...Nincs semmi gond. - húztam lejjebb a ruhámat erre. Szűkösnek érzem magamat. - Kicsit elgondolkodtam, még mielőtt rögtön ismerősebb helyekre mennénk, elindulhatnánk egy kivsit arrébb, megajándékozni Austro-Hunt.
- Nem nagyon tudom mit értessz ezalatt, de nem hiszem hogy lenne bármire is pénzünk. - kételkedett bennem Romania.
- Csak nekem itt ne beszélj többként, másban nem zavar. - húztam elő egy rejtett ötezer forintost a szemkötőm alól.
- Azt meg mikor szerezted? - lepődött meg Romania.
- Nyaralásból hátramaradt, ingyenélők lehettünk ott is, de Poland megtömte magát, én pedig ezt vészhelyzetre. - mutattam a szemkötőmre elsöpörve a hajamat. - Amit én akarok csak kiengesztelni, mert szerintem még messze van az Eurasia hatalma, és ha elmegyünk, kitudja mikor leszünk képesek a saját otthonába visszahozni.
- ... Ebben lehet igazad van. - válaszolt csak halkan tovább sétálva.
- Remélem, kalandjaink után ez a hely, már csak az évfordulón tér vissza hozzánk csapatostul, bármilyen szép és jó is. - vallottam be. - Őszintén, kezd elegem lenni belőle. Sok ideje kell itt mindennek máshogy történnie hogy itt is ragadjunk egy ideig. Egyetlen okunk itt legyen csak az évforduló, ha sikerül életet lehelnem Vez testébe ismét, más nem is lesz itt!
- ...Ardeal, biztos vagy benne hogy ez lehetséges még? - beszélt tovább Romania. - Ha egyszer egy nép, nem lehet nagyon valószínű hogy még itt kóborol. A hónapos teste nincs is a markodban, valaki szét is szabdalta, és azóta meg is találhatták és kidobhatták... Ezzel is tudsz még hinni hogy visszaviheted?

- Cseppet sem mondtam hogy biztos, vagy hogy ne lehetne. - nevettem fel hangulatoldóan. - Nehéz fa, azt meg kell adni, és napról napra nehezebb. És csak remélni tudom hogy a teste épp amennyire lehet egy egyidős hulla, de ha kell, a teste egy része is elégnek kell lennie. Te is megtudtál szállni még, ez nem lehet meglepetés. Bárhogy is, örülök hogy legalább előrébb vitt mindenhez ami Eurasiát is megmagyarázhatja.
- Én csakis bízni tudok benned, ha reményeid vannak, igyekszem ugyanúgy csak támogatni, amíg csak meg nem találjuk Eurasia gyengéjét, és visszatér a régi... - ezzel is csak bíztatni tudott engem szintén olyan meglepő ahogyan könnyen elhiszem mindez naívan hogy tud támogatni. Mással nem tudott, szóban és az álmaival.

Mégis könnyen tőle már elszántabb leszek, és ez az érzés is mélyen bennem lent... Nem csak az a szeretet amit felé rejtek őrizve, de ez az átkozott vak bizalom, a vágy ami a tavalyi lakóautós kalandok után annyival ritkult most alkalommal hogy az már... Rettenet elviselni.
Pedig jó sokáig bírom most is, bírtam idáig is, de most lesz ez kihívás hogy itt is van.

Borzalom, hogy nem vagyok szabad, láncolva vagyok mint voltam vele, gyengültem mintha már a magam érdekéért puhányabb lettem és az hogy vágyok... Elnyomni akarom, elnyomom most is, mikor nem mindkettőt tartottam szem elől már visszagondolva borzalmasan kínos voltam. Látod Erdély, ez addig tart amíg valamidet elveszted szem elől és meredek lesz az aranyközépút...

Megeszik ez. Minden mondatom és történő esemény felemésztődik a memóriám savában és csak erre tudok gondolni, már van annyira őrjítő is mint hogy miért nem lehetek a többiekkel együtt a lakóautó eddigi élményeit élvezni-

- Ardeal, ugye valóban nincs semmi gondod...? Kétségbe ejtessz ezzel a kába tekintettel... - zökkentett ki egy időre Romania egy kérdésével.
- Nem, dehogy, csupán, bámészkodok, nincs gond... - tagadtam csak le kezeimmel hadonászva. Igyekeztem magamnak is csak letagadni mindezt. Csak aggódni fog még jobban ha nem fogom fel az eseményeket...

Ez egy ideig működött is, bár kívánom tudtam volna az utóbbikhoz is csatlakozni elmémben. Elnéztünk a város végébe, egy még nyugodtabb hely, néhány kerékpáros ment csupán el az ott vezető úton. Ott volt még egy hatalmas betontömb, a száraztól méterekig a vízbe vezetve, még méterekkel a víz felett. A melegben ott könnyebben is lehetett elkapni a szelet, és ezek után  hogy onnan aztán ismét megéreztük a hőséget, mindketten már a legutóbbi helyen terveztünk kikapcsolódni, ahol még annyi kerékpáros sincsen mint ahány ujjal születtem.

- Ardeal?... Ugye még megvagy...! - szólongatott engem Romania kibukva a víz alól, kimászva a partra. Mire én is felbuktam a víz tetejére, ő a bedőlő fáról hozzáért a fejemhez. Kicsit meglepett ez, bármennyire is mindvégig tudtam hogy ő lehet, amit ő csak lenevetett, és én beljebb kúsztam a vízbe.
- Na ne vedd magadra, gyere csak mellém! - paskolta meg mellettem a fa törzsét, mire én felkapaszkodtam egy vízbe lógó ágra a fáról. Meglepően bírta hajlékony kötélszerű létére is a súlyomat, hát még mikor kötélmászva léptem át úgy rá a törzs végébe távolabb Romaniától.

- Nahát, ennek a fának itt aztán biztos sokat kellett bírnia. - lepődött meg ezen.
- Na mintha én egy mázsa lennék...! - válaszoltam erre gúnyosan játszva a sétrődöttet mellé sétálva. Mindezalatt készen állt arra hogy ha kell, ő ment meg a csúszásom előtt.
- Nem, dehogyan, jó alakod van, nedvesen meg is látszik mikor a hajad nem látszik meg dúsnak. - nem mondom, ezzel a mondatával nem sok idő kellett ahhoz mindkettőnknek hogy rájöjjünk a mondata bókszerűségére és mindketten meghúzódjunk ettől.
- ...Ezt nem tudom igazán hogyan is vegyem... - motyogtam mosolyogva mint az első aki ezután megmer mozdulni. - Esetleg vehetem ezt mint egy rámozdulás...!~
- Nem-nem, nu, ez nem szükséges, nem erőltetek ilyesmit...! - legyezett csak maga előtt erre, bár meglehet ez nem nagyon hatott rá mint amit mondott, nem volt addig sok hogy valóban ítélkezzen a következő negyed óránk felett.

- Meg vársz ismét amíg alszok? - vigyorogtam kajánul fel a jegyzeteimből mikor mindannyian a szobában már aludtak.
- Meg. - bólintott csak szűkszavúan. Szegényt szerintem túlfűtöm, mindig csak a pulzusát növelem olykor itt-ott.
- ...Hát csak aludjunk. Nem kínozni akarlak. - toltam arrébb csak a holmijaimat mellé lefeküdve. - Bocsáss meg nekem ha mindig frusztrállak az én dolgaimmal. Te tényleg megpróbálsz annyi mindent megtenni hogy jobban érezzem magam és én tolok még ki veled.
- ...Én nem bánom ezt. - szólt vissza váratlanul. - Jól esett hogy végre egyszer kiüríthessem az elmém... Majd megszokom azt is hogy megláttál lesés közben és szóvá teszed.

- ...Nem fogom szóvá tenni, tudom hogy csak igazán törődsz velem... - csuktam be a szemeimet. - Megérdemlem ezt bármi oknál fogva?
- Nos, megígértem neked hogy melletted maradok. - dőlt hátra Romania. - És én emellett kitartok... Ez elég ok arra hogy valóban itt legyek melletted...

1270 szó.

Oké, mi a fene, tényleg sikerült még írnom ma egy részt-

Nem lett rossz-
Kicsit túlfűtött, és kicsit üres-
A következő részben viszont szintén nincs sok reményem, de ki tudja, lehet nem is lesz olyan vészes-

A Nyeh legyen veled!