Romania szemszöge

-

Ott lehetnénk velük... - suttogta Transylvania felém fordulva, közel az újabb megtöréshez. - Ott lehetnénk velük együtt és szinte mindent elfelejthetnénk... Te sem jutottál tovább az én önzőségemből, pedig te ...megtettél minden tőled telhetőt.

Lehet csak a Nap tűzött úgy neki vagy egyszerű kimerültség sújtotta ismét, esetleg a keseredettség, de összerogyott maga alatt ezután a mondatai után.
- Ardeal, várj csak! - rántottam fel a földről, elcipelve egy fedett tetejű nyílt váróteremhez pár méterre padra fektetve. Igazán szüksége volt erre a reményre ami elzakatolt előttünk, és ez engem is kétségbe ejtett.
- Miért vagy még mindig itt, miért nem inkább követted a többieket akikkel többre jutott volna mint ez itt aki feladta félúton... - rángatta meg a haját könnyek közt.

- ...Te nem vagy igazán Ardeal, igaz? - mosolyogtam fel rá. - Ardeal sokkal bántóbb tud lenni, magábavaló, de mégsem magába való igazán ha megnyílik. Tud magára is támaszkodni ha az eset adja, és mindig tud egy újabb tervet felhozni a gondra.
- ...Te sem vagy igazán Romania, igaz-e? Ő sokkal gyávább ennél. - szipogta. - Túlteljesítettél engem ahogyan ő ezidáig nem tette.
- Ugyan, téged felkavart mindez, ráadásul alig aludtál ezek miatt. Egyszer megriadni nem szégyen most már. Egyszer... megriadtam életemben először és nem álltak velem szóba többet azok. Most ők mind mások és dermedt szobrok lettek, évszázadokkal később újraéledve újként lettek ismerőseim. Nekem pedig... maradt ez. - sóhajtottam. - Miért kell egymásnak felváltva bizonygatnunk egymást Ardeal? Nem is olyan rég mindig te voltál ebben a módiban hogy engem bátoríts.
- ...Menjünk el Austro-Hungary otthonához amíg vissza nem térnek, ahogy Hungary ajánlotta. - döntött Transylvania felülve hogy fel is tudjon állni a lábaira.
- Ne, még ne tegyük ezt. - állítottam meg. - Itt gyűjtsd az erődet össze addig visszafelé, majd indulhatunk.
- ...Nem hiszem el hogy ezt kérem tőled, de... Nem tudsz vissza is szárnyon vinni egy ideig? - nézett rám fáradt szemekkel.
- Itt valóban már a város közepénél vagyunk, kockázatos ha itt maradunk és felismernek minket később.
- Tisztában vagyok vele, de ha magasabban szállsz, nem tudnak felismerni szabad szemmel. Nem követted még ezt a trükköt valaha? - furcsálta.

- ...Nehéz az. - vallottam be.
- Mi nehéz neked?

- Nehéz magasabban szállni mint mikor kedvezőbb neked a szél. És erősödni kezdett a szél az ottani hegyek felől miután a vasút elgurult előttünk. Vihar is jöhet a felhőkből kinézve.
- Ebből még nem lesz vihar Romania. Lesz vihar, de az messzebb, egy óra, másfél... Tedd meg nekem Romania, most hogy akár életveszélyes is lehet.
- Hohó, ettől nem mondom hogy a mondottaknál is bátrabb lettem! - lepődtem meg az utolsó mondatától. - Esetleg ha mégjobban erőltetnéd rám...
- Csináld már! - próbált kiabálni felém karcosan.
- Hát legyen akkor. - fogtam át a derekát felemelve őt ezzel és kisétálva a vágányokig vele. Még szétnéztem a vágányok közt, az emberek után nézve, majd felcsatam magunkat egy lendülettel.

Még négyszer egymás után csaptam egyet, míg a temlomtoronynál egy fokkal magasabbra jutottam. Kis siklás után még feljebb lendítettem magunkat, és ez ismételtem a hegyek tetejének a magasságán felül.
- Fogj erősen Ardeal. - szorítottam őt közelebb magamhoz. Nem volt sok már hátra hogy megérkezzzünk, de legjobban már a leérkezéstől féltem. De bízik bennem, tehát ha valakinek meg kell sérülnie közben, az legyen inkább én.
- Félsz ilyen magasról leszállni, igaz? - szólalt meg Transylvania. - Ha többet csapsz a vége felé, nem történhet nagy gond.
Bólintottam csak erre, tudtam hogy ez segítene, egyszerűen csak pánikoltam belülről. Az van a szemem előtt csak hogy ő túl sok dolgon ment keresztül...

- Romania... Állj fel, eljutottunk vissza... - bökdösött Transylvania.
- ...Hátraestem, nem igaz? - tápászkodtam felülésbe a fejemet fogva.
- Hátra el. De nem eshetett nagyobb gondod egy erősebb súrolódásnál. - állt fel ő is egy villanyoszlopnak támaszkodva.
- Rendben vagyok egészen csak... A szárnyam éget. - szisszentem fel, felpillantva a mellettünk lévő házra. - Valóban ez az övéké.
- Hogyan kellene bekéredzkednünk? - gondolta át Transylvania a kapuhoz sétálva a falnak támaszkodva.
- Tegyük azt elsősorban hogy harangozunk. Majd eldönti nekünk az improvizálás. - nyúltam a kerámiaharang nyelvéhez kongatni.

Ezalkalommal egy hosszú barnahajú lány jött combig húzott avokádós zoknikban, meglepően magas és nagy méretekben mindenből.
- Ti is megjöttetek! - lett egyből izgatott, és vissza is rohant egyből a házba.
- Vajon kiért ment el? - furcsálta ezt Transylvania.
- Esetleg AustHun mesélt neki rólunk mád, és őt hozza ide. - vetettem fel, mire ismét megjelent Austro-Hun jelenlétében szinte rögrön a zoknis lány.

- Meglepő pillanat ahogyan Romania okosabban gondolkodik. - nevetett fel halkan Transylvania erőt múlva. AustHun erre csak előszedett egy telefont a zsebéből és pötyögtetni kezdett számokat bele. Majd közben felénk fordult, kinyitotta a kaput előttünk és mindkettőnket egyszerre átkarolt szorosan.
- Szép délelőttöt neked is Almád... - simogattam csak meg a fejét gyengéden.
- Anya kérte hogy ha meglátom nénémet hívjam őt. - magyarázta. - Bocsánat hogy előbb nem üdvözöltelek benneteket.
- Nem kell ezért rosszul érezned magadat, anyád nincs itt hogy fakanalat hajítson neked. - elképesztően sok kedvesség áradt ki Transylvania hangjából ezeket kimondva, meglehet ez volt a leggyengédebb mondata Transylvaniának amit tőle hallottam valaha. Habár nem hiszem hogy megfogom érteni valaha ezt a fakanalakat említő szálló igét mint ez a szűk családjuk használ. - Most Almád, engednék a nevelőid hogy esetleg itt tartózkodjunk egy ideig?
- ...Könnyen meglátnám belőlük... Habár elég bizonytalan is vagyok... Tudod, majd meglátjuk! - mondott mindössze ennyit válaszként.
- Pontosan! Gyertek csak beljebb, eh... - keresett szavakat csak a lány.
- Hívj csak a mi nevünkön, tegeződjünk. - ajánlottam fel. - Csak egyszerűen Rares Tepes. Vagy Tepes Rares ha magyar kívánja. Mi a fene ennek az értelme...
Transylvania kicsit még ehhez ridegebben közeledett, és inkább csak követte AustHunt magától a falhoz ragaszkodva.

- Tehát itt ragadtatok... - öntött kancsóból a ház nője, az igazán működő nevelőanya. - És meddig maradnátok?
- Amíg eleged nem lesz belőlünk. - motyogta Transylvania dülöngélve a gyengeségtől.
- Utána képesek vagyunk nyáron az út peremén is élni, csak a Május hónapot kell átvészelnünk ha kettesben vagyunk. - fogtam meg a kezét mielőtt feldőlt volna.
- Gond van a kis barátnőddel, nyugodtan le is ülhettek ha az jobb nektek, még teát is adhatok a kértek. - sétált hozzánk kopogtatva a mellette álló asztal szélén.
- ...Köszönjük de nem kedvelt szokásunk az ivás vagy az evés. - intettem csak elvezetve Transylvaniát egy székhez.
- Nem kedvelt szokás? Hát ti valóban hasonlóak vagytok az én egyetlen fiamhoz, Almád alig eszik nekünk, nem csoda hogy bordája alá tud nyúlni... - kuncogott, majd még egy dolgot hozzátett. - Maradhattok itt. Épüljön is csak fel a gyengém, mintha az életét rohanta volna ki. De nem ígérek több időt egy hétnél biztosabbra. Ajánlom keressetek más házat lejjebb a partnál.

Szerencsénk van ezzel a családdal, megtesznek sokat értünk. Transylvania arcáról is csak ugyanezt tudtam leolvasni. Hálás ezért, és csak azért marad ébren ezidáig hogy meg is köszönje ez a szándékukat. És Almád... AustHun kiáll értünk biztosan. Bár remélnünk kell valóban így is hogy társaink tudnak sietni-e értünk minél hamarabb...

1090 szó.

Gond az hogy az elején valóban elsírtam magam?-

Jól megírtam, habár ezalkalommal rizsálnom is kellett mégis-

Holnapra igyekszek a két résszel, és lassan meglesz az is hogy nyolvan részes lesz a könyv-
Örülnék ha sikerülne mégis a száz rész, habár nem fűzök hozzá nagy reményeket-
Én csak igyekszem!-

A Nyeh legyen veled!