Fern a telefonja képernyőjére ragasztott szemekkel sétálgatott a hotel előcsarnokában. Érezte, hogy többen is követik tekintetükkel a lassú lépteit, de nem vett róla tudomást. Hirtelen meghallotta a recepcióspult mögött álló lány meglepett hangját, de nem vette rá a fáradtságot, hogy felnézzen rá. Aztán nekicsapódott egy test, kiverte a kezéből a telefont, aminek a képernyőjén a padlóval való találkozás után már egy vékony repedésvonal húzódott végig, aztán olyan gyorsan eltűnt, ahogyan jött. A férfi mérgesen utánanézett, pedig tudta, hogy tehetetlen, már nem tudja visszacsinálni azt, ami most történt. Majd a futó, vagy inkább menekülő alakban felismerte Marcust. Egy fáradt sóhajt hallatott, majd felkapta a mobilt és utána eredt. Ki kellett derítenie, hogy mit csinált megint.

Csak rövid öt percig követte a másikat, aki gyors léptekkel rótta a métereket, majd belépett egy, a korai időpont miatt elhagyatott kocsmába. A másik éppen követte volna, amikor megcsörrent a telefonja. Gyorsan kikapta a zsebéből, majd, amikor megpillantotta, hogy Cassie hívja, azonnal a füléhez emelte.

-Mégis hol a faszban vagytok? – kérdezte a lány, akinek pár oktávval feljebb ugrott hangjából szinte sütött az ingerültség.

-Nyugodj meg, hamarosan visszaviszem! – válaszolta a férfi, és még azelőtt kinyomta a hívást, hogy a másik válaszolni tudott volna. Tudta, hogy ha Cas elkezd beszélni, nem lehet leállítani és akkor ő a világ végéig itt fog állni. És arra most nem volt ideje.

Belépett az ajtón és azonnal az orrába kúszott az izzadtság, alkohol és hányás bűzének orrfacsaró keveréke. A bárpult mögött senki sem volt, de előtte magas székeken ült két ember. Az egyik Marcus volt, a másik pedig egy középkorú férfi, aki karjára borulva feküdt a koszos falapon.

Fern ennél jobban nem is tudott volna jobban elütni ettől a környezettől, és ha többen lettek volna a helyiségben, biztosan magára vonta volna a figyelmüket. Ide koszos, vörös flanelingek és kikopott farmerek illettek, nem pedig az ő szinte világító fehér felsője, amiben, ha a sötétben látták volna meg, ahogyan egy temetőben vándorol, biztosan szellemnek gondolták volna. A legkevésbé sem tartozott ide és ennek a tudatától végigfutott a hátán a hideg. Odalépett hát barátjához, aki egy pillantást sem vetett rá, amióta megérkezett.

-Cassie már hiányol – szólalt meg, mire a másik végre felé fordította a fejét.

-Majd, ha az újságírók normális kérdéseket fognak feltenni, akkor visszamegyek – válaszolta és testtartásán látszott, hogy milyen feszült, vállai szinte a fülét súrolták, olyan magasra húzta őket és körmeivel a hüvelykujja bőrét kapargatta.

-Úgy viselkedsz, mint egy óvodás – jelentette ki a fiatalabb, mire a másik halkan felhorkantott.

-Tudálékos seggfej – suttogta oda neki, mire Fern felnevetett.

-Akkor leszopod végre? – hallatszott a cigarettázással töltött hosszú évek miatt rekedt hang Marcus mögött, mire az angol arcára fagyott a mosoly.

-Mit mondtál? – kérdezte jeges hangszínnel az idősebb, miközben megfordult, hogy a már felegyenesedett férfi szemébe tudjon nézni.

-Buzik vagytok, nem? – válaszolt kérdéssel és komor arcán egy kaján vigyor terült el. – Azért találkozol itt a kis kurváddal, hogy az asszony meg ne tudja, mi? – folytatta, de az énekes ökle az állkapcsán találta el és oldalra leesett a bárszékről.

A tőle elvárt lomha mozgással ellentétben meglepően gyorsan feltápászkodott a padlóról és behajlított térdével telibe találta a székről éppen lekászálódó amerikai hasát, aki begörnyedve hátratántorodott. Fern a sokktól mozdulni sem tudott, csak állt a pult mellett és nézte, ahogyan a másik kettő verekedik. Hirtelen a férfi keze kinyúlt felé, bőrén vörös foltok pihentek, ami, eléggé biztos volt benne, hogy Marcus vérző orrából származtak. Azt hitte, hogy őt is meg fogja ütni, de egy poharat fogott meg, majd az énekes homlokához csapta.

Az angol ezt a pillanatot választotta, hogy közéjük álljon, miközben barátja arcához kapja a kezét és a másikat megmerevíti annak a felismerése, hogy mit is tett. Marcus felé fordult és vállaira akarta tenni a kezeit, hogy visszatartsa, de ekkor az szinte felé tornyosult és a következő pillanatban már a felrepedt ajkairól nyállal keveredett vér csordult le állára. Megütötte. De látta, hogy az eddig dühös fénnyel lobogó szemek hirtelen ijedtté válnak. Túl későn vette észre, hogy Fern elé állt. És annak ellenére, hogy tudta, a részeg férfi bármelyik pillanatban nekitámadhat, nem tudta levenni a tekintetét a másik szétszakadt bőréről és a földre hulló skarlát cseppekről.

A férfi elfutott, amikor becsapódott mögötte az ajtó Marcus először érezte meg a fájdalmat, ami végigjárta a testét és megrogytak térdei. A bőre égett a homlokába ékelődött üvegszilánkok körül. Úgy érezte magát, mintha a Pokolban sétált volna, talpa alatt égett a linóleum és forrt a vére. El kellett innen tűnnie. Megindult a kijárat felé, de az angol átvetette karját a vállán és félig maga után húzva kirángatta őt az épületből. Bocsánatot akart tőle kérni, de amikor kinyitotta a száját nem szó, csak egy szánalmas nyögés hagyta el ajkait.

A járdán bicegtek egy ideig, majd Fern megpróbált leinteni egy taxit, miközben tekintetével lesifotósok után kutatott. Nem hiányzott neki egy csapat minden lében kanál firkász, akik keselyűként köröznének körülöttük annak reményében, hogy minél több pénzt kereshessenek az életükön. Szerencsére hamar megállt előttük egy sárga autó, amibe a fiatalabb gyorsan besegítette Marcust, majd megkerülte és a másik oldalon bepattant mellé a hátsó ülésre.

-A legközelebbi kórházba, kérem! - mondta a sofőrnek, aki a véres arcukat látva azonnal beletaposott a gázba.

-Kösd be magad! – szólt rá az amerikai, aki éppen a beragadt biztonsági övet rángatta.

-Az előbb keveredtél bele egy kocsmai verekedésbe, és te oktatsz ki a biztonságról? – kérdezte leesett állal, de szórakozott hangsúllyal Fern, mire a másik csak megvonta a vállát.

-Nekem van jogsim, neked nincs és én vagyok a rangidős! – oktatta ki egy szája szélében megbúvó mosollyal. – Egyébként pedig nem ez volt az első verekedésem és nem is az utolsó.

-Tudom én azt – forgatta meg a szemét a fiatalabb. Pontosan jól emlékezett arra, hogy hányszor érkezett vissza a hotelbe az éjszaka közepén szétvert arccal, amikor a legutóbb együtt turnéztak. Valószínűleg ő volt az egyetlen, aki minden egyes alkalmat látott.

Három évvel ezelőtt

-Bazdmeg, ez fáj! – kiáltott fel az amerikai és ujjait a másik karjába nyomta.

-Igen, ha nyílt sebbe alkoholt öntenek, az általában fájni szokott – felelte Fern és a már kitisztított vágásra nyomott egy gézlapot.

-Egyáltalán honnan tudod, hogy ezt hogyan kell csinálni? – kérdezte a részegségtől összefolyó szavakkal.

-Lehet, hogy számodra csak egy roadie vagyok Marcus, de ezelőtt a munka előtt is más volt életem, és utána is más lesz – kezdte el az alkarjára tekerni a gézt.

-Orvosnak készültél, vagy mi van? – nevetett fel halkan az idősebb és lenézett az előtte guggoló fiúra, akinek arca elé lógott hosszú, göndör haja.

-Dehogy – rázta meg a fejét. – Kiskoromban sokszor vertek meg a szomszédgyerekek – rögzítette gyakorlott ujjakkal a kötést és felállt. – Kész – mosolygott le a férfira és egyik kezével hátratűrte kócos tincseit.

-Köszönöm – tápászkodott fel a székről a másik és először elindult szobája felé, majd visszafordult. – Miért vagy fent ilyen korán? – kérdezte összehúzott szemöldökökkel, összezavarodva.

-Korán kelek, hogy el tudjam végezni a munkám, mielőtt a többiek megérkeznek – magyarázta és összecsavarta a megmaradt gézt. – Basztatni szoktak, azt gondolják, hogy csak azért, mert meleg vagyok, mindannyiukkal le akarok feküdni – rántotta meg a vállát.

Marcus csak bólintott, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elhajolt a másik előtt és felvette a földről a vodkásüveget, aminek tartalmával az előbb még a sérülését fertőtlenítették.

-Ezt elviszem – jelentette be egy szemtelen vigyorral a képén és újra nekiindult. – Jó éjszakát, Frank!

-A nevem Fern! – szólt utána az angol elnézően mosolyogva, mire a másik csak háttal állva odaintett neki és eltűnt a sötét folyosón.

-Fern, megérkeztünk! – érintette meg a vállát Marcus, ami kirántotta őt az emlékek világából.

-Kártyával fizetnék! – mondta a fiatalabb a sofőrnek, majd miután az hátranyújtott egy bankkártyaterminált és megtörtént a tranzakció, már ki is pattant a kocsiból, hogy a másik oldalon kisegítse a barátját.

-Nyugodj már meg, tudok én járni, nem a gerincem tört el! – mondta a férfi és próbált mérgesnek hallatszani, de látható volt, hogy valójában mennyire élvezi a helyzetet.

Fern védekezően elemelte a kezeit, majd egymás mellett léptek be a kórház előcsarnokába, ami tele volt kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedett emberekkel.

-Én ezt biztosan nem várom végig, menjünk! – fordult meg az amerikai, de a fiatalabb a karjánál fogva visszafordította és odarángatta az egyik pulthoz, ami mögött a betegfelvételt végző nővér ült.

-Ismeri őt, igaz? – mutatott a szinte felismerhetetlen Marcusra, mire a nő izgatottan bólogatott. – Ha soron kívül bejuttatja egy doktorhoz, akkor aláír magának bármit!

Öt perc múlva már el is távolították a férfi arcára száradt vért és az üvegszilánkokat, most pedig éppen arra készültek, hogy összevarrják a sebeket.

-Fern, ide tudnál jönni? – kérte a megszokottnál magasabb hangon az énekes, mire a másik felállt a fal mellett lévő székről, amin eddig ült és a fekvő mellé lépett.

-Van valami baj? – suttogta és egy halvány mosolyt vetett az idősebbre.

-Gyűlölöm a tűket – felelte halkan és arcán félelem suhant át, amit próbált leplezni.

-Akarod, hogy megfogjam a kezed? – ajánlotta fel félig csipkelődve, félig komolyan a most már vigyorgó angol.

-Kapd be! – fújtatott a másik, de amint a közelébe került a tű, már fogait és szemeit is összeszorította és ujjaival a másik csuklóját markolta.

-Nem is volt olyan rossz, nem? – kérdezte az orvos, miután végeztek.

-De, rohadtul szar volt – mondta visszatérő pimaszsággal és hanggal Marcus.

-Köszönjük a segítséget! – rángatta fel Fern, még mielőtt valami hülyeséget csinált volna, majd amilyen gyorsan csak lehetett, elhagyták a kórházat.

-Nem érzem az arcomat – dörzsölte meg a homlokát az amerikai, vigyázva, hogy ne érjen a frissen kezelt részhez. – Hallod, ez szerinted ráncfelvarrásnak számít? – fordult a fiatalabbhoz.

-Az érzéstelenítés miatt van – magyarázta. – És nem – rázta meg a fejét fáradtan.

-Az előbb aláírtam egy nővér mellét! – jutott eszébe az idősebbnek és meg kellett állnia a zebra közepén, hogy ezt az információt feldolgozza.

-Szerintem ennél rosszabb dolgokat is csináltál már, Marcus – ragadta meg újra a karját Fern. – És mozdulj már meg, mielőtt elüt egy autó! Nem viszlek vissza a kórházba!