- Na, és jutottál már valamire? - érdeklődik Taehyun Beomgyutól a hét hatodik, egyetemekkel kapcsolatos előadása után, miközben testnevelés cuccaikkal a kezükben a folyosón haladnak.

- Nem - válaszol egyszerűen a másik megvonva a vállát.

- Akkor jó, mert én sem - vigyorog a fiatalabb hamis megnyugvással a hangjában. - Mehetünk együtt a híd alá, kényelmes a fű. - Társa csak kacagva forgatja a szemét, ahogy tovább sétálnak az öltözők felé, lelkük pedig elmerül egy kellemes káoszban, melyet a továbbtanulás megválaszolatlan kérdése okoz, melynek végleges eldöntésére még legalább egy év rendelkezésükre áll; ennek ellenére a megannyi tökéletesen eltervezett életút összezavarja őket, miszerint az üres ködben való tapogatózásuk helyes-e.

Beomgyu időnként jobbnak látta Yeonjun példáját követni: megszabadulni az oktatási rendszertől minél hamarabb felettébb csábítónak tűnik, ám ezzel megannyi megvetés és csalódás járna a környezete irányából. Magának tanul, de mégsem.

- Elfelejtettem, hogy ebédszünet van - motyog körbenézve az üres tornateremben, majd egy halk sóhajt kiengedve lehajol megkötni a cipőfűzőjét, míg Taehyun a tőle megszokott feszes testtartással ül mellette, és csillogó szemeivel mered rá.

- Adjak kaját? - kérdezi, mire az idősebb csak megrázza a fejét.

- Nem vehetem el tőled mindig - fordul vissza felé.

- De szívesen megosztom veled, nehogy éhen maradj-

- Tényleg nem kell, túlélem - zárja le a kérdéskört határozottan, így az aggódó fiú is felhagy a győzködéssel egy bólintás kíséretében.

Amint a távolban meghallják a visszhangzó csengőszót, többi fiúosztálytársuk is belibben a terembe, tanárukkal együtt, majd mindannyian engedelmesen beállnak egy sorba, és lélekben felkészülnek az elkövetkezendő négy kör folyamatos futásra; szinte minden alkalommal így kezdték az órát.

Beomgyu csak akkor jön rá, mekkora hiba volt elutasítani barátja ajánlatát, amikor haladni kezdenek a pálya mentén: feje már a távolság legelején figyelmezteti a bevitt kalóriák hiányáról erőteljes fájdalom formájában. Végigpillant a többieken, ahogy egyre csak lemarad tőlük - Taehyun a sor legelején rohan, valamint senki más nem látszik olyan szerencsétlennek, mint ő, aki vonszolja magát minden egyes lépés kedvéért.

Akármennyire is nem akar feltűnést kelteni azzal, hogy megáll, a harmadik kör felénél ez történik; egyik kezével a homlokához kapva leguggol, és csak ekkor tűnik fel neki, hogy a szíve is igencsak sebesebben ver a kelleténél. Forog vele a világ, úgy érzi, mintha bármelyik pillanatban felöklendezhetné a gyomra nem létező tartalmát.

Alig egy perc múlva ujjakra lesz figyelmes mindkét felkarján. Két oldalára pillantva egyetlen itteni barátjával és a tanárral találja szembe magát; lassan a segítségükkel újra állóhelyzetben tudhatja magát, ám ekkor felszisszen az újabb hirtelen fájdalomhullámra.

- Szédülsz? - érkezik a kérdés, mire csak egy erőtlen "igen"-t tud kinyögni. - Taehyun, kísérd haza, szólok majd az osztályfőnökötöknek.

- Mondtam, hogy adok kaját - szólal meg csalódottan a szőke, ahogy az öltöző felé ballagnak. - Reggeliztél egyáltalán?

- Nem - válaszol a másik, egy pillanatra kibillenve az instabil egyensúlyából, így kis híján újra a talajon köt ki, de barátja sikeresen elkapja, és ezután még szorosabban tartva magához vezeti tovább a folyosón.

- Valaki nem tud hazavinni? Téged még elbírlak, de a cuccainkkal nem tudom, mi lenne... - sóhajt gondterhelten, miután lefekteti Beomgyut egy padra, és elhelyezkedik mellette.

- A szüleim valószínűleg dolgoznak, Yeonjun meg... mennyi az idő? - kérdezi hangsúly nélkül.

- Negyed egy.

- Akkor most végzett, beszélsz vele? A táskám legkisebb zsebében van a telefonom. - A fiatalabb csak aprót biccent, majd teljesíti a kérést.

- Kihangosítom - jelenti ki kicsit bizonytalanul, aztán tárcsázni kezdi a számot.

- Szia öcsi, mondjad. - Yeonjun lelkes hangjára megrezzen, majd mély levegőt véve belekezd.

- Szia, öm, Taehyun vagyok. Beomgyu rosszul lett tesin, és egyedül nem tudom őt is meg a holmijainkat is elhozni, ide tudnál jönni, kérlek? - halkul el a kérdés végére.

- Rohanok, maximum tíz perc, és ott vagyok. Hol vagytok?

- Öltözőben, nyitva van az ajtó, megtalálod - magyarázza hevesen.

- Oké, indulok - zárja le a beszélgetést a másik, melynek végeztével a szőke kifújva a levegőt dől hátra, és Yeonjun érkezéséig csend telepedik a helyiségre.