- Gyakran mozdulsz ki? - kérdezi Beomgyu, miközben egy parkban sétálgatnak, melyben emlékei szerint évekkel ezelőtt járt utoljára, akkor még a családja összes tagjával együtt. Elméjében halvány képek villannak fel arról, ahogy a bátyjával fogócskáznak a fák között, majd a folyóparton kavicsokat és színes faleveleket gyűjtenek (hiszen oldalra tekintve már fénylik az utcák között cikázó víz). Bár csak húsz percet kéne sétálnia idáig, jó ideje eszébe sem jutott ezt megtenni - inkább a szobájában kuksol, minthogy ilyen messzire jöjjön, főleg egyedül a keserű gondolataival.

Életében először képes volt bevallani, hogy Yeonjunnak van igaza a lelkiállapotával kapcsolatban; és bár nagy valószínűséggel csak a tinédzserkor szélsőségei játszadoznak az érzéseivel, barátja megígérte neki, hogy rajta tartja a szemét, ő pedig hagyja ezt.

Védtelennek érzi magát a makacssága nélkül.

- Hát, egyedül sosem, de egy ideje mással is ritkán. Még az iskolába is kocsival visznek, mivel a metrón szinte mindig rosszul leszek, de ezt tudod. A kertünkben szoktam sokat üldögélni inkább - válaszol Taehyun egy fájdalmas mosollyal az arcán. Csak kettesben látszódtak ennyire tisztán az érzései, az osztályteremben szinte egyből felvesz egy néma álarcot, és mivel a legtöbb társuknak esze ágában sincs hozzászólni, sikeresen tartja azt. - Egyébként... miért maradtál velem? - pillant fel bizonytalanul, a nyakában lógó fényképezőgépét piszkálva (melyben már megannyi kép lapul szinte mindenről, köztük Beomgyuról is; a legfurább, ugyanakkor legkellemesebb volt a sötét hajú számára, amikor barátja megkérdezte, lefotózhatja-e... melyből aztán több tíz fájl lett).

- Hogyhogy? - A fiatalabb remegve kifújja a levegőt.

- Hát... olyan nehéz mellettem lenni. Minden percben más a hangulatom, folyton rohamot kapok, és csak úgy elsírom magam. Nem fárasztó? - Beomgyu most először érez rejtett idegességet Taehyun hangjában, mintha elege lenne saját magából.

Ha tudna a listájáról, nem gondolná ezt...

- Yeonjun ma azt mondta nekem, hogy ne rejtsem el az érzéseimet, szóval szeretném, ha tudnád, hogy nekem teljes mértékben megéri veled lenni, még akkor is, ha én sem tudom pontosan, mit kéne tennem. Ne gondold azt, hogy meg foglak unni, sőt, veled leszek azon a napon is, amikor azt mondod majd: jól vagyok. Előtte is, akkor is, és utána is. - Mindketten megtorpannak, az idősebb pedig a másik vállaira helyezi a kezeit, és kérlelően a szemébe néz. - Jó? Esküszöm, te vagy az egyetlen, akit akaratlanul sem akarok megbántani. - A szőke megkönnyebbült bólintása után szorosan magához húzza őt, ennek kíséretében megérzi Taehyun bizonytalan tenyereit a lapockáján.

- Annyira köszönöm - suttog a fiatalabb. - Gyere, menjünk haza, a nővérem már biztos hazaért, bemutatlak neki - engedi el Beomgyut, majd újult erővel, ugyanakkor kellemes csendben indulnak el a Kang-család lakhelye felé.

Bár mindössze néhány kilométerre laknak egymástól, már így is érezhető a különbség a külváros és a lakótelep között: az autók zúgása tompának hat a távolban, és néhány kerítés mögül egy-egy kutya is felbukkan, melyet az idősebb eddigi életében még csak pórázon látott, valamint a szokásos szmogot sem érzi a tüdejében. Ahogy végigtekint az épületeken, valamilyen szinten visszavágyik a pár négyzetméteres szobájába, nem tudna ahhoz hozzászokni, hogy ekkora helyen éljen a családjával (vajon itt is köszönni kell a szomszédoknak még akkor is, ha utána egy szót sem váltanak?), szerette, hogy sosincs nagy tér körülötte - az üresség valamiféle bizonytalansággal töltötte el.

Amint belépnek a kétszintes házba, ennek az érzésnek egy gyengébb változata fogja el, ugyanakkor Taehyun szinte sugárzó öröme megnyugtatja, hogy nem kell semmi rosszra számítania, főleg, ha két hét ismeretség után máris meghívták itt aludni. Korábbi tapasztalataihoz képest felettébb gyorsan halad a kapcsolatuk, és rekordidő alatt nyílt meg a fiatalabbnak, ráadásul a kedvéért egészen másképp viselkedik erőltetés nélkül; mire rá nem veszi...

- Noona, megjöttünk! - kiált fel a szőke, mire tompa lépések hallatszódnak, pár másodperc múlva pedig megjelenik előttük a keresett személy.

- Sziasztok - köszön a lány, majd egy rövid ölelést ad a testvérének, akinek a tekintetén egyből nyugalom suhan át; az idősebb fiúnak nyelnie kell, hogy legyőzze az irigységét a kapcsolatukra.

- Jieun, ő itt Beomgyu. Beomgyu, ő itt Jieun - nevet fel Taehyun, barátja pedig lassan végigméri új ismerősét.

Fekete, egyenes, jobbra söpört haja a válla alá ér, enyhén belelóg az egyik szemébe, félénk mosolya erősen az öccsére emlékeztet, ahogy világos bőre és szemei is. Pupilláiban némi fáradtság bújik meg, nemrég érhetett haza; még farmerját és ingét sem váltotta át.

- Örvendek. Hyunnie folyton rólad mesél - dönti oldalra a fejét, mire Beomgyut egy kellemes érzés járja át, ahogy realizálja, Taehyun mennyire ragaszkodik hozzá. - Anya azt mondta, majd hoz vacsit, szóval remélem, még kibírtok egy órát. - A fiúk csak bólogatnak, majd a fiatalabb vezetésével elindulnak a lépcsőn, a tetejére érve pedig belépnek a szobájába.

Minden egyes szegletéről süt Taehyun személyisége: az egész helyiség a pasztellbarnát és a fehéret ötvözi, a falakon mindenhol fényképek lógnak a szekrénnyel egyetemben, a polcokon és az íróasztalon pedig tökéletes rend uralkodik.

- Átnézzük a fotókat? - kérdezi a szőke, ahogy elővéve a laptopját elhelyezkedik a franciaágyon, majd int Beomgyunak, aki kíváncsian leül mellé, miután hátizsákját a falnak támasztja.

Akaratlanul is a háttérképre téved a tekintete: barátja, még sötétbarna hajjal és egy másik, ugyanilyen színű tincsekkel rendelkező fiú vigyorognak a kamerába a folyóparton, ahol a fiatalabb Instagram-profilképe is készült, valamint ahol délután is jártak. Még a szemeik is ragyognak a színtiszta boldogságtól; még sosem látta így, mióta ismerik egymást. Az ismeretlen srácra pillant: kerek arca és apró szemei vannak, kinézetre Taehyun szöges ellentéte, ám sugárzik kettejükről, hogy tökéletesen kiegészítik egymást.

A fiatalabb fiú észrevéve, Beomgyu mit néz, idegesen elmosolyodik, és társára pillant.

- Ideje elmondanom, igaz? - sóhajt remegő hangon, és apró mozdulatokkal a fejét rázza, miközben a szemei megtelnek könnyekkel.