- Ne menj. Kérlek - mondja egyre halkulva Taehyun a takaró alatt kuporogva, és bizonytalanul az épp feltápászkodó Beomgyu csuklója után kap, a másik pedig kérdőn pillant vissza rá.

- Csak kiviszem a bögrét, mert különben egy hónapra itt hagyom. - Simítja meg a csuklóját, majd próbál eredeti terveihez ragaszkodni, de a fiatalabb megakadályozza ebben.

- Majd kiviszem én, amikor elmegyek, csak gyere vissza - szipog váratlanul, mire a sötét hajú is meggondolja magát, és kiürítve a kezét visszatelepszik barátja mellé, aki egyből zokogva bújik hozzá.

Hirtelen azt sem tudja, mit tegyen: csak tanácstalanul szorítja magához a fiút, próbálva leküzdeni az érzést, miszerint ez a helyzet számára fura és szokatlan - saját családjával sem ölelkezett, mióta a bátyjával összeveszett, nemhogy mással. Érzelmi intelligenciáját pedig közelebb érzi a nullához, mint valaha, Yeonjun hiába állítja az ellenkezőjét állandóan. Most halvány fogalma sincs arról, hogyan is lehetne jó barátja Taehyunnak; akinek viszont igencsak szüksége lenne a minőségi támogatásra.

A percek telnek, érzi, hogy felsője egy része már teljesen elázott a könnyektől. Le akarja küzdeni a rajta uralkodó nyugtalanságot, hiszen ha elbizonytalanodik, azt a szőke is észreveszi, és csak még rosszabb lesz minden - ez pedig az utolsó dolog, amit el szeretne érni.

- Elmondod, mi a baj? Ha nem szeretsz kimozdulni, szólhattál volna, nem haragudtam volna meg - tolja el magától óvatosan; oldalra nyúlva levesz néhány zsebkendőt az éjjeliszekrény tetejéről, és a szemben ülőnek nyújtja, aki továbbra is hüppögve megtörli az arcát.

- De szeretek, nem is ez a baj - kezd bele felemelve a fejét. - Csak...

Épphogy ennyit elsuttog, újrakezdődik minden: sírva görnyed össze, Beomgyu pedig kezdi frusztráltan érezni magát, amiért nem tudja, hogyan segíthetne.

- ...olyan nehéz elmondani - szólal meg újra a fiatalabb, mire a másik apró mozdulatokkal közelebb húzódik hozzá, és végigsimít a hátán. Ujjai kellemetlenül cikáznak a szőke erőteljesen kiálló gerincén, mely szinte bármikor átszúrhatná a bőrét.

Ilyen törékenynek még sosem látott senkit; már a kezdetekkor érezte, hogy nagyon vigyáznia kell rá, de ez most erősödik igazán.

Taehyunt úgy tudná definiálni mint az ordító csend: az érdektelenek előtt tökéletesen játssza, hogy boldog, de aki egy kicsit is figyel rá, meglátja a mérhetetlenül sok fájdalmat a mosolya mögött.

- Ha még nem állsz készen rá, nem kell semmit mondanod, csak próbáld meg elterelni a figyelmed. Itt vagyok veled. Nem lesz semmi baj, jó? - Le kell nyelnie a türelmetlen kíváncsiságát, kellemes társaságot kell biztosítania neki, még akkor is, ha ehhez vissza kell fognia magát (a lehető legnehezebb feladat számára).

A mondatra pár pillanatra abbamaradnak barátja szipogásai, majd lassan egy szintre kerül a két szempár: Beomgyu aggódó, rejtett kétségbeesettségtől tompa tekintete és Taehyun könnyektől kristályokként ragyogó, megtört íriszei - melyek reménytelensége mintha most eltűnni látszana, és felettük kitisztulna az eddig viharos ég.

Bárcsak csak a napsütést látná mindig.

- Akarsz valamit játszani? Uno? - mosolyog a fiatalabbra.

- Csak pihenjünk - viszonozza a gesztust, miközben elterül az ágyon, Beomgyu pedig ugyanezt teszi mellette egy mély sóhaj kíséretében. - Közelebb jöhetek? - suttog félénken, mire a sötét hajú csak bólint; ám igencsak meglepődik, amikor barátja karját átvetve a teste felett fekteti a fejét a felkarjára. - De ha zavar... - kezd bele egyből, amint észleli, hogy az idősebb megfeszül.

- Maradj nyugodtan. Csak tudod... egy jó ideje senki nem ért hozzám - pillant rá -, főleg így. Yeonjun néha megölel, de...

- Mesélj róla - szakítja félbe Taehyun.

- Yeonjunról?

- Aha - válaszol izgatottan, minden figyelmét neki szentelve, mire Beomgyu csak elmosolyodik, majd a plafonnak szegezve a tekintetét belekezd.

Csak mondja és mondja, kezdve az első (kínos) beszélgetésüktől az általános iskola folyosóján, a személyiségén át a közös szokásaikig; időnként felfigyel a szőke apró nevetésére, ám egyszercsak ahogy már efféle reakciók sem érkeznek felőle egy jó ideje, lenéz rá, a látványon pedig felkuncog.

Taehyun résnyire nyitott szemekkel szuszog a vállán, egyenes haja az arcába lóg, ám az idősebb halk szólítására sem reagál: kétségkívül elaludt.

Esze ágában sincs felébreszteni; ahogy végigtekint rajta, elfogja egy keserű érzés, miszerint a fiatalabb éjszakánként nem sok időt tölthet az álomvilágban, ha most ilyen könnyen magával ragadta, és nem moccan meg semmilyen külső hatásra.

Tudni akarja, mi történt vele: hogy miért ilyen érzékeny, mitől lett pánikbeteg, miért túlságosan önzetlen, valamint miért nem vigyáz magára úgy, ahogy másokra.

- Sajnálom, Taehyun - mondja halkan, szomorúsággal a hangjában, mire a fiatalabb teste hirtelen megremeg, a félálombeli motyogásával pedig végképp összekuszál mindent Beomgyu fejében.

- Soobin...