Másnap reggel - pénteken - mintha minden rendben lenne. Taehyun egy ragyogó, őszintének tűnő mosollyal az arcán huppan le a helyére: a tegnapi félelemnek nyoma sincs.

- Jó reggelt! - A harsány hang igencsak meglepi Beomgyut; habár a bizonytalan levegővételek még így is érződnek, sokkal erőteljesebbnek hat az egész lénye, a tegnapi ellentéte lehetne.

- Jó reggelt - viszonozza a köszönést, ahogy a szőke lelkesen elkezdi kipakolni a szükséges tankönyveket és füzeteket az asztalra. - Mi ez a nagy jókedv? - érdeklődik oldalra döntve a fejét, mire padtársa felfüggeszti a rendezkedést, és egy pillanatnyi szünet után mesélni kezd.

- Képzeld, a nővérem kapott munkát. Igaz, csak részidős, mert még egyetemre jár, de már régóta próbálkozott, és végre felvették!

- Kedves tőled, hogy ennyire örülsz neki - paskolja meg óvatosan a vállát Beomgyu, igyekezve nem megijeszteni társát, viszont aztán lehajtja a fejét, ahogy eszébe jut a saját bátyja.

A bátyja, akivel két éve egy szót sem váltott.

- Mi a baj? - válik egyből aggódóvá Taehyun, és a lelkesedéséből is visszavesz.

- Nem érdekes - vágja rá, de a másik továbbra is vizslatja, így rájön, nem tér ki a válaszadás elől ilyen egyszerűen. - Jó... tudod, én egy olyan személy vagyok, aki akár akarja, akár nem, mindenkivel összeveszik akár örökre is, ahogy Kaijal is, láthattad. - A szőke aprókat biccent. - Na, és a bátyámmal is ez történt. Bár volt valamennyi előzménye, egy vita alkalmával ráordítottam, hogy soha többet nem akarom látni... azóta nem is láttam. Akkor volt elsőéves az egyetemen, előtte hazajött hétvégenként, de most már csak akkor látogatja meg anyáékat, amikor én nem vagyok otthon. - Tekintetét szigorúan a padon tartja, melyen idegesen kezd el dobolni az ujjaival, ahogy újra átéli az emlékeit: a tudatot, hogy a testvére az ő szobájába vitt fel lányokat az ő tudta nélkül, amíg egyszer le nem bukott (bárcsak ne emlékezne arra a pillanatra), ahogy még a család többi tagja előtt is őt akarta hibásnak láttatni; azt állította, az egész csak egy apró bosszú volt, amiért sosem csinálta meg a rá kiszabott házimunkát, amiért tiszteletlen volt vele és másokkal (utóbbira persze csak ő emlékezett így), és kérdőre vonta, miért ássa bele magát mások magánéletébe. Ahogy a szüleik néztek mindkettőjükre, holott szerinte ők is tudták, ki is hibázott. - Nem tudom, hogy örüljek, vagy sajnáljam.

Lassan, megkönnyebbülve, de ugyanakkor zaklatottan Taehyunra pillant, akibe mintha az összes szó belefagyott volna, még pislogni is szinte elfelejtett a történet alatt. Nyugtalanul elhelyezkedik a széken, és sokkoltan felveszi Beomgyuval a szemkontaktust, majd összeszedve a gondolatait megszólal.

- Nem tudom, majd elmeséled a részleteket, ha szeretnéd, de szerintem egyszer próbálj meg beszélni vele. Lehet utáljátok egymást, de jobb lenne kibékülni, mint örökké kerülni a másikat. - Hirtelen megáll mondandója közepén. - De persze ti tudjátok, ez csak az én véleményem... - süti le újra a szemét, ahogy visszatér a szokásos viselkedéséhez.

- Gondolkoztam már rajta, de nem tudom, ő hogyan viszonyulna hozzá - sóhajt a fekete hajú. - De köszönöm - mosolyodik el, mire a másik is ezt teszi, így megnyugodhat, hogy nem okozott neki túl nagy megrázkódtatást a története.

Viszont nem szeretne túl sokat mesélni: nem akarja, hogy tudja azt, ő az első, aki megbánt akárkit, és az utolsó, aki bocsánatot kér, ha egyáltalán megteszi.

Nem tartja magát rossz embernek, mégis ez a hibája sokszor megnehezítette már az életét különféle konfliktusok során; talán ezért sincs sok mindenki körülötte.

Nem szeretné ezzel terhelni az ismeretségük második napján.

- Beomgyu... - Megint ez a bizonytalanság.

Egy mély, nyugtató jellegű levegővétel után ráemeli a tekintetét, de ezúttal mindkettejükben ott lapul az idegesség.

- Attól, hogy pánikbeteg vagyok... elmondhatod nekem, amit csak szeretnél. Így igazságos, ha te is megosztod velem a problémáidat. Szeretnék jó barátod lenni.

- Már az vagy, Taehyun.

"4. Bízz benne."