A tanóra közben Beomgyu észreveszi, új padtársát valamilyen kivételes ok miatt soha nem szólítja fel a tanár. Folyton Taehyun füzetét lesi, megnézve, kész vannak-e a feladatai, ám ellenőrzés közben kiderül, a jegyzetek kuszasága ellenére nem csak befejezettek, ám hibátlanok is, az övéivel ellentétben.

Nem érti, ha ilyen okos, miért nem jelentkezik legalább, hogy megmentse a többieket a nyilvános szenvedéstől. Taehyun viszont nem igazán úgy néz ki, mint aki megszólalni készül: amennyire lehet, összehúzza magát, és szigorúan a padra vagy a táblára figyel, de semmiképp sem a tanárra.

Egy rejtett pillantás alkalmával arra lesz figyelmes, hogy a szőke keze remeg, miközben a jegyzetét írja, így a szavak itt-ott összefolynak, máshol pedig több távolság keletkezik köztük az átlagosnál; Beomgyu ekkor kezdi érteni a helyzetet.

Kétségkívül szorong - erre rájöhetett volna már a beszédstílusából és eddigi viselkedéséből is. Nem az a tipikus új-vagyok-az-iskolában-félelem tükröződik vissza a tekintetében, hanem valami sokkal komolyabb, sokkal mélyebb, melyre már nem elég néhány biztató szó.

Hirtelen segíteni szeretne neki, maga sem tudja miért, mivel alig fél órája ismeri a fiút; mégis valami apró szimpátia vonzza felé. Azt sem tudja, hogyan segíthetne neki, hiszen nem volt még dolga hasonló sorsú emberekkel, de ezúttal nagyon is meg akarja próbálni.

Egy dolog biztos: vele nem szabad úgy kiabálnia, mint ahogy Kaijal tette még szeptemberben.

Ahogy az óra végeztével a tanár elbúcsúzik az osztálytól, majd kiviharzik a teremből, Beomgyu egyből Taehyun felé fordul, ő pedig sóhajtva dől hátra a széken, hogy felvegye vele a szemkontaktust. Mintha egy aprócska változás beállt volna a lelkiállapotában, nem olyan reménytelenül mered a fekete hajúra, valamint a testtartása is egy egyenes vonalra kezd hasonlítani, nem úgy, mint az elmúlt harminc percben.

- És... van valami hobbid? Mit szeretsz csinálni? - szólal meg a szokásos, levegővel telt hangján, mely másoknak talán idegesítő lehet, de Beomgyu valamiért már annak is örül, hogy egyáltalán magától kiejtett két mondatot a száján.

- Aludni és gitározni. De az evést sem vetem meg. Nem vagyok valami sokszínű ember - von vállat, de a mosolyát fenntartja a beszélgetés kellemes hangulata érdekében. - Te?

- Hát, énekórákra jártam régebben, meg szeretek fotózni is. A tanulással is egész jól elvagyok. - Mintha egy szemernyi boldogság csillanna meg a szőke fiú pupilláiban. - Tényleg tudsz gitározni? Mióta játszol? - érdeklődik izgatottan.

- Lassan öt éve, tanárhoz már nem járok, a neten szoktam kottákat keresni, meg ilyesmi. - Érzi Taehyun tekintetét magán, azt a színtiszta figyelmet, amit felé fordít, amely egyszerre furcsa (ebben a rohanó világban nem az akadálymentes társalgásokhoz szokott hozzá) és jó érzés számára.

- Az nagyon király. Én zongorázni próbálkoztam, de az ujjaim túl rövidek hozzá, így elengedtem. Bocsáss meg, elmegyek mosdóba - hadarja el a másik a szokásosnál is gyengébb hangon, majd feltápászkodik, és szinte kirohan a teremből.

Beomgyunak kell pár másodperc, mire felfogja, mi volt ez a gyors hangulatváltozás (valami nincs teljesen rendben), amikor viszont kapcsol, gondolkodás nélkül siet Taehyun után.

Talán már ennyi beszélgetés is sok volt neki?

Nem akarja, hogy féljen tőle.

Még a folyosón kiszúrja a keresett személyt, ahogy az állítólagos úticélja helyett egy szék felé halad, majd arra leroskadva teljesen összegörnyed; karjait térdeire fekteti, fejét pedig tenyereibe temeti. A fekete hajú nem tudja eldönteni, elsírta-e magát, vagy csak így zárja ki a külvilágot, hogy lenyugodjon; mindenesetre szaporábbra veszi a lépteit, és odaérve a fiú mellé leguggol, egyik tenyerét pedig a vállára helyezi.

- Taehyun - szólítja meg ezzel egyidőben, mire a másik pánikszerűen felkapja a tekintetét, Beomgyu pedig azt is érzi, ahogy a meglepettségtől bennereked a levegő, aztán még hevesebben kezdi el kapkodni, mint általában. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni - szabadkozik maga felé fordítva a fejét, de a másik tekintete ezúttal már nem ragyog, sokkal inkább tompa, mintha végleg kizárta volna magát a világból; a reszketés is újrakezdődik a rendszertelen légzéssel együtt. - Mit csináljak, hogy segítsek? - Próbálja leplezni az aggodalmát, nehogy még nagyobb bajt okozzon, miközben gondolkodás nélkül simogatja Taehyun arcát, hátha azzal szinten tarthatná az állapotát.

Ahogy megszólal a becsengő, a diákok és a tanárok egyaránt tűnnek el a közelükből (bár eddig sem fordított rájuk senki különösebb figyelmet), így már csak ők ketten maradnak a tehetetlenséggel a nyakukban.

- Csak... számolj négyig... sokszor - érkezik a válasz jópár hosszú másodperc után, mire Beomgyu gondterhelten és bűntudattal telve sóhajt, majd valamiféle hamis nyugalmat magára erőltetve számolni kezd, magában pedig elképzeli, ahogy otthon elővéve egy papírt, hatalmas betűkkel ráírja:

"1. Semmilyen körülmények között ne emeld fel a hangod.

2. Semmi hirtelen mozdulat.

3. Ha pánikrohama van, számolj újra és újra négyig, amíg meg nem nyugszik."