Harry Rice mélységesen unta ezt a hosszú hétvégét. A felesége kimérten fogadta, a sógornője lebecsülte, a vendégek pedig összesúgtak a háta mögött. Környezete megvetését mindig is érezte, de a csalódás, mely Emma elutasítását kísérte, felajzotta érzékeit. Ezek az emberek kinevetik és becsmérlik, mert méltatlannak tartják a Henderson lányhoz. Harry megsértődött, és bosszút forralt.

Minden megpróbáltatás között a vasárnap esti búcsúvacsora volt számára a leginkább kimerítő. A hosszú, elegánsan megterített asztal mellett viszontlátta mindazokat, akik megkeserítették az életét. Mindenek előtt a feleségét. Emma kiutasította a hálószobájából, és átnéz rajta. Aztán Rose-t, a sógornőjét, akinek szájából ki se fogy a gúny és a megvetés. Pedig valaha bolondult érte. Harry tudta ezt, bár fel sem merült benne, hogy az idősebb lányt válassza, még ha jobban tetszett is neki. Emma sápkóros, Rose-on legalább van mit fogni. Már ha engedi magát fogdosni. Harry gyűlölte az öntudatos nőket, és félt kipróbálni, hogy sikerül-e megtörnie Rose-t. Ezért választotta Emmát.

Keserűen tolt odébb egy szelet gombát a tányérján. És lám, Emmával se bír, pedig olyan hajlítható, butácska lánynak tetszett, aki elvakult a szerelemtől, és odaadón imádja őt.

Szeme sarkából Emmára sandított. A kebleit látta jórészt belőle, mely telten és hófehéren töltötte ki a halványzöld dekoltázst, előredomborodó hasát, mellette a puffos ruhaujjból kibúvó gömbölyű karját. Emma mereven maga elé nézett, és egy falatot sem evett. Harry összerázkódott mérgében. Ez a finnyásság az őrületbe kergeti. Ahogy Emma eszik. Apró darabokra vagdalva az ételt, csipetekben, mint ki sose szenvedte meg az éhséget, és közömbös minden élvezet iránt. Az ágyban is egy szent mártíromságával hevert, és Harry barbár betolakodónak érezte magát, ki röfögve teszi magáévá az előkelő várkisasszonyt.

Harry szórakozottan a másik oldalra nézett. Ott hasonlóan buja idomok látványa fogadta. Ez a Mrs. Wilson ugyancsak ínycsiklandozó fehérnép, futott át Harryn a pajzán gondolat, és a keserű önmegtartóztatás után, melybe a felesége, majd a szeretője taszította, meglepetten észlelte enyhe erekcióját az asztal alatt.

Harry imádta a Nicol féle nőket. Kicsit közönséges, a legkevésbé sem fennkölt, de helyén van az esze, nem affektál, és nem támaszt teljesíthetetlen követeléseket. A férfi mindig tudja, mit akar, ahelyett, hogy kétségbeesetten találgatná árnyalt lelke apró rezdüléseit.

Csodálkozott, hogy Emma is kedveli a fiatalasszonyt. Egész délután a kályha mellett sutyorogtak könnyes szemmel, ahogy csak asszonyok tudnak fecsegni egymással.

Vetett még egy pillantást Nicol merész ruhakivágására, mielőtt a nő feje fölött a férjére nézett. Wilson egy tulok. Nehézkes, félszeg, zavarodott. Rose ismerőse. Ennél rosszabb ajánlólevél nem is kellett Harrynak.

Az asztal túloldalán felnevetett egy nő, és Harry odakapta a fejét. Volt szeretője, Charlotte Braxton trónolt abban az irányban a sógora, Piere mellett, aki félreérthetetlen figyelmével halmozta el Rose Hendersont egész délután. Charlotta egy kurva, füstölgött Harry, mert felötlött benne a két hónappal ezelőtti találkozás megalázó emléke. Amikor a nő a gyémántokat követelte rajta. Aztán betömte a száját Emma pénzével, de súlyos árat fizetett a gyémántok eltűnéséért. Charlotta megszakította a viszonyukat, és kidobta a gyémánt üzletből, Még figyelmeztette is, hogy könnyen megúszta a gyémántok elvesztését. A csempészetből befolyt mellékjövedelem hiánya legalább olyan fájón érintette Harryt, mint Mrs. Braxtonnal való szeretkezéseik elmaradása.

Mrs. Henderson felemelkedett az asztalfőn, és befejezte a vacsorát. Harry nem pattant fel azonnal, mert sejtette, a könyvtárba félrevonuló férfiak társaságában aligha várnak rá élvezetes percek. Egyetlen barátját se tudta ebben a közegben. Bánatosan lógatta a fejét, amikor könnyű érintést érzett a vállán. Megrökönyödve ismerte fel a mellette álló nőben Rose-t.

- Beszélni szeretnék veled, Harry - mondta Rose visszafogottan, hogy a többiek ne hallják, de nem is súgva, hogy ne keltsen a titkolózással feltűnést. - Találkozzunk a nagyapa üvegházában.

- Mikor? - Volt Harry első, természetes reakciója.

- Minél hamarabb.

- Jó - felelte a férfi meglepetten és bambán.

Enyhe izgalom öntötte el. Rose-ból bármit kinéz. Emma bizonyára beavatta házasságuk részleteibe, hogy csak a látszatot tartják fenn. Rose képes rá, és viszonyt ajánl neki. Hisz nyáron is majd kibújt a bőréből, amikor kocsikázni elkísérte. Hogy elpirult! Harryt jólesően melengette az emlék. Rose képmutató, aki szigorú fedhetetlenséget mutat, de belül buja és szenvedélyes. Harry biztosra vette, hogy lefeküdt Mrs. Wilson férjével, amikor kettesben érkeztek az esküvőre. Még képzelgett is a viszonyról, ahogy Rose és az a szőke suhanc üzekednek a kocsi bőrülésén. Rose nehéz keblei kibuggyannak a ruhából, fehér combjai átölelik a fiú derekát.

Harry felemelkedett az asztaltól, néhány szóban kimentette magát a ház ura előtt, hogy nem követi a könyvtárszobába, majd kiment az udvarra. Csípős, csillagfényes éjszaka volt, a holdudvar ezüstös fénybe vonta a hatalmas platán ágait.

Jól ismerte a járást, néhány mély levegővétel után az üvegház felé vette az irányt.

Bent kellemes meleg és kísérteties félhomály fogadta. A terjedelmes pálmák, liánok tökéletes csöndben, mozdulatlanul meredtek a csillagos ég felé.

Harry leült a közeli padra, két karját széttárta a karfán, és lehunyta a szemét.

Mit akar vajon Rose? Halkan felnevetett. Mit akarhat a kis ringyó? Kellemesen mozgolódott ágyéka a nadrágban. Ma este már másodszor.

Nem kellett sokáig várnia. Női lépteket hallott az udvarról, az üvegajtó nyikorgását, majd selyemruha suhogását.

- Mr. Rice? Mr. Rice! - szólongatta egy némiképp izgatott hang.

Harry dühödten ismerte be, hogy átverték. Ez nem Rose. Nem is tudta még, hogy kicsoda. Felemelkedett a padról, és szembe fordult a nővel. Elvigyorodott. A kis Mrs. Wilson a madárka. Hülyének nézi Rose? Ide csábítja, aztán a szeretője feleségét küldi maga helyett.

- Mi járatban, kicsikém? - kérdezte Harry leereszkedőn, és feszesebbre igazította magán a frakkot. - Csak nem a mi kis Rose-unk küldte hozzám? Hogy addig ő a férje nadrágjában matasson?

Nicol kihúzta magát felháborodásában.

- Ön téved, uram - mondta felháborodva.

- Tévednék? Valóban? - kérdezte Harry, és azt fontolgatta, mérges legyen-e vagy elbűvölő. Végtére is Mrs. Wilson kellemes hölgyike. Ráadásul jóval könnyebb falatnak ígérkezik Rose-nál, aki többnyire megfájdítja az ember fejét. Lehet, még szeretkezés közben is dirigál. - Talán nem Rose Henderson küldte magát ide?

- Természetesen nem. Inkább távol tartani igyekezne, ha tehetné.

- Azt hiszi? - nevetett Harry. - Elkerülte volna bájos figyelmét az ön férje és Miss. Henderson között bontakozó viszony.

Nicol összeráncolta a szemöldökét. A férfi nem látszott rajtakapottnak. Inkább egy éhes kandúr benyomását keltette, aki prédáját lesi. Nicolra néztek már így. Nem is egyszer. Apját rendszeresen látogatták a bajtársai, és a katonák becsületbeli kötelességnek tartották ágyba vinni a nőket.

- Engem nem tud vádaskodásokkal félrevezetni. - felelte felháborodást mímelve, mert nem azért jött ide, hogy George dolgaival vesződjön. George-dzsal kötött házassága mellékvágány, mely sehová sem vezet. - Rose magát szereti, nem az én George-mat. Ám önnek felesége van, akinek hűséggel tartozik.

- Mi? - kérdezte Harry bárgyún. A nő határozottsága, és amit mondott, kibillentette magabiztosságából.

- Tudom, amit tudok - felelte Nicol fejét felszegve. - Rose Henderson ide csábította magát. A szégyentelen. De a felesége tud a légyottról.

- Emma? Miről karattyol hölgyem? Miről tud Emma?

- Hogy a nővére szereti magát. Elpanaszolta nekem.

Harry felnevetett.

- Kizárt, hogy Emma rólam tereferéljen.

- Márpedig ezt tette. Délután kiöntötte nekem a szívét.

Harry elbizonytalanodott. Látta délután együtt a két asszonyt. Róla beszélgettek? Hízelgő lehetőség.

- Erről traccsoltak tehát? Emma panaszkodott magának?

Meglepő elégtételt érzett. Emma soha nem ereszkedne le egy ilyen Wilson féle nőcskéhez, ha nem lenne valóban elkeseredett. Egyébként Rose a bizalmasa. De a nővérén kívül senkije szegénykének. Már ha Emma valóban gyanakszik és féltékeny Rose-ra. A szerelmet félti a pénz helyett? Emmáról elképzelhető. Világosság gyúlt az agyában. Ezért hát az asszony merevsége és elutasítása. Persze Mrs. Wilson is hazudhat. A nőktől minden kitelik.

- És maga mit akar, kicsikém? - kérdezte enyhülten, mert az imént végiggondolt lehetőség dagasztotta megtépázott önbizalmát. Közelebb hajolt Nicolhoz. Megcsapta a nő kellemes, ibolya illata. Kedves ez a kis asszonyka. Emma újdonsült bizalmasa, aki a férj erényeit őrzi. Mulatságos. - Hogyan kívánja elősegíteni szeretett nőm boldogságát? A békét hozó olajágat tartja a kezében?

- Az ajkaim között - felelte nem várt kacérsággal Nicol, és nyelvével megnedvesítette a száját.

Harry ismét felnevetett.

- Nos, kellemesebb helyre, mint az ajkai közé, nem is kívánkozhatna az olajág, hölgyem - bókolt. - És ön mit tanácsol? Ne várjam be kedves sógornőmet, hanem futamodjak meg, mint a bibliai József Putifárné elől.

- Őt nem ismerem - mondta Nicol lebiggyesztett szájjal -, de Rose-ra hiába vár. A felesége kisajátította magának. Nem engedi, hogy elmozduljon a szoknyája mellől, és hogy találkozzon önnel, Mr. Rice.

Harryt egyre kellemesebb érzések töltötték el. Sokat ivott a vacsoránál, szokott bizalmatlansága szunnyadt, a hallottak pedig hízelegtek a hiúságának. Emma tehát féltékeny, és azért rideg. Megnyugtató és jellemző Emmára. Bizonytalan magában, a vonzerejében, a szépségében. Kicsinyhitű. Rose bezzeg dühöngene és kiabálna. Emma hallgat és tűr. Féltékeny a kis ostoba. Ráadásul Rose-ra. Ez is Emmára vall. Hogy elképzelése nincs a valóságról, mert a négy fal között, álomvilágban él. Ráadásul kecskére bíz káposztát. Ez a kis Nicol aligha alkalmas, hogy férfiúi erényeit őrizze. Hamis kis macska.

A nő álla alá nyúlt, és finoman megemelte, hogy szembe nézzen vele, majd szertartásos lassúsággal megcsókolta. Úgy vélte, az egyszerű nőcske ilyen finomságot vár egy úriembertől.

- Hálából a kis erénycsősznek. Remélem, nem bánja, kicsikém.

Nicol felsóhajtott, és megremegett.

- Hogy képzeli, Mr. Rice? Önnek felesége van.

- És neked férjed, kicsi. Neked pedig férjed. Hát elfelejtetted?

Nicol könnyeket préselt a szemébe.

- Bár elfelejthetném, Mr. Rice - mondta, és váratlan hevességgel zokogni kezdett. Párnás, meztelen válla erősen rázkódott a mélyen kivágott estélyi ruhában. - Az ön közelsége mindent feledtet velem.

Harry megszeppent a hirtelen érzelemkitöréstől, és merev tagokkal magához ölelte a nőt.

- Ne sírjon, kedves Mrs. Wilson. Ne sírjon! Mi lelte magát?

Nicol a drága frakk csillogó hajtókájára fektette az arcát, és mintha véletlenül tenné, szorosan a férfihoz simult, majd hüppögve beszélni kezdett. Szerelemről vallott, rajongásról és tiszteletről. Hogy amint meglátta Harryt, belé szeretett, mert olyan magas, elegáns és jóképű. Hogy tökéletesen áll rajta minden viselet, hogy a hangja muzsika és a gondolatai briliánsak

Nicol merész vállalkozásba fogott, mert elvakította, és túlzott merészségre sarkalta váratlan szerencséje. Mivel két hét óta valódi grófi kastélyban lakott, és nemesekkel tereferélt, magát is ezekhez foghatónak vélte. Tudta azonban, hogy George még gondolatban sem tart vele. George a nagy fényűzésben visszahúzódott, szinte láthatatlanná vált, inkább hangsúlyozta különbözőségét, mint tompította. Nicol elszakadni készült tőle.

Emma valóban a házasságáról panaszkodott neki délután, de Rose utasítására, a Rose által megfogalmazott mondatokkal, és jobbára hazudott. Magasztalta Harry erényeit, és elejtett néhány megjegyzést a férjére váró karrierről és gazdagságról. A leendő bankelnökről mesélt, akit fogadások várnak, és a társaság csodálata. Szépreményű ifjúként festette le a férfit, akinek kevés Emma visszafogott szerelme, forróbb ölelésre, elevenebb és ambiciózusabb hitvesre vágyik. Emma beszámolója nyomán Nicolban egy nyugtalan és csábításra kész férfi képe bontakozott ki, aki temperamentumos nőre vár. Nicol Wilson pedig mindezen erényekkel bír. Csinos és életrevaló, aki képes a legmagasabb ormokra követni a szeretőjét. Vagy, ha szerencséje van, a férjét.

Már csupán a férfi elcsábítása van hátra.

Engedte hát csókolni magát, karjait a férfi nyaka köré fonta, és hozzá simult.

Rose messze nem érzett olyan lelkesedést, mint Emmának mutatta. Szégyellte magát. Ez a kifejezés adja vissza leginkább azt a kellemetlen érzést, mely azóta eltöltötte, mióta elhatározta, hogy csapdába csalja a sógorát és a szerelme feleségét. Ráadásul a melodráma többi szereplője sem érezte különbül magát. Rose egyetlen szövetségese, Emma sápadtan, és elgyötörten teljesítette a rá osztott szerepet. Félrevezette Nicolt, majd Harry után küldte a melegházba. Szerepét befejezvén halálra váltan leste a dráma végkifejletét. Rose számára nyilvánvaló volt, többé aligha számíthat rá. Ivan feszülten és türelmetlenül az estély végét leste, hogy beszéljen Hendersonékkal a szándékait illetően. Rose tartott tőle, hiába megállapodásuk, hogy a háttérben marad, nem bírja sokáig a bizonytalanságot, színvallásra kényszeríti Emmát, Harrynak támad, vagy túl hamar adja elő házassági terveit a szülőknek. A másik érintett, George semmit nem értett és tudott, csalódottan gubbasztott a félre húzott szófán, mert Rose az este folyamán hozzá se szólt. Kevés választotta el a megfutamodástól, hogy akár gyalog nyakába vegye az erdőt, és visszameneküljön Londonba. George remélte, a tegnap történtek után Rose legalább valamilyen titkos jellel a tudtára adja, hogy semmit sem bán, és beleegyezik a folytatásba.

Nicol nagyjából tíz perce távozott a szalonból, amikor Rose elérkezettnek látta az időt végére járni a cselszövésének.

Mr. Lenoxot, a helybéli lelkészt szemelte ki végrehajtóul. Joviális öregúr, ki szilárd erkölcsökkel és megdönthetetlen értékítélettel bír az élet apróbb és nagyobb kérdéseiben. Biztosan van véleménye a házasságtörésről, és kész forgatókönyve a galiba megoldásáról. Ráadásul kezében az eszköz. Felbonthatja a kudarcba fulladt frigyet, és áldását adhatja az új házasságra. Mindezek mellett érdeklődik a trópusi növények iránt. Rose már előző este elkezdte puhítani a tiszteletest, titokzatos beszámolókkal ajzva kíváncsiságát nagyapja különleges orchidea gyűjteménye iránt. A vacsora végén, miután kiküldte Harryt a melegházba, a lelkész közelébe sodródott, és mint ha véletlenül tenné, beszélgetésbe elegyedett vele. Szó szót követett, az orchidea fajok összes szépségét, a tartás összes nehézségét végigbeszélték, majd Rose felvetette az ötletet, hogy tekintsék meg virágzása pompájában az egyik nemrég beszerzett példányt. Szerencsétlenségére vagy szerencséjére többen is tartózkodtak a közelükben, így a két Braxton fivér, majd a hozzájuk csatlakozó Jacobson házaspár is kifejezte szándékát, hogy szívesen követi Rose-t a melegházba. Mivel Emma eleve be volt avatva a tervbe, engedelmesen csatlakozott a társasághoz, George-t pedig Rose hívta magukkal.

- Mr. Wilson! Önt bizonyára jobb kedvre deríti egy szép virág látványa - szólt hangosan és ellentmondás nem tűrően hátra a lány.

Bár George utálta az orchideát, mert kényesnek és fennhéjázónak tartotta azokat, aki adják, nemkülönben, akik kapják, engedelmesen felemelkedett a szófáról, és a kisebb csoportosulás utolsó tagjaként a melegház irányába poroszkált.

Mivel az üvegházba a ház előszobájából is nyílt bejárás, Rose arra vezette lelkes csapatát. Mégpedig szapora léptekkel, mert tartott tőle, a hall felerősíti a beszélgetés zaját, és elriasztja a madárkákat. Szerencsére nem így történt.

Rose terve bevált.

Talán túlságosan is tökéletesen. Ily fergeteges sikerre a lány nem is számított, sőt, jóval kevésbé megrázóval is beérte volna.

Biztosra vette, a holdvilágtól ezüstösre festett teremben az egymás társaságát élvező párocska képe elégnek bizonyul a szaftos botrány kitöréséhez.

A látvány, mely őt, a közvetlenül mellette tébláboló tiszteletest, és a mögöttük besorjázó kíváncsiskodókat fogadta, jóval több volt az elégnél.

Az első, ami Rose-nak eszébe ötlött, a szakszerű, latin megnevezés volt.

Felláció.

Meg is lepődött magán, hogy megjegyezte ezt a soha nem használt kifejezést, melyet egyetlen egyszer sem ejtett ki a száján, és amit először és utoljára az ideggyógyászati vizsga előtt olvasott a tankönyv apró betűvel szedett lábjegyzetében.

A következő, ami felborzolt tudatához eljutott, Mr. Lenox elhaló nyögése volt. Szegény atyafi. Megbotránkozásában mozdulni sem bírt, gyökeret eresztett, és benne rekedt a levegő.

Tőlük mintegy tízlábnyira állt ugyanis Harry Rice, az ifjú férj. Bokája körül lágy hullámokat vetett letolt fekete pantallója, melyen fehér galambként pihent alsónadrágja. Fényes selyeminge szabadon fodrozódott a csíkos mellény dereka alatt, és jótékonyan elfödte csupasz fenekét, és munkába vett férfiasságát. Harry takarásában Nicolból szerencsére alig látszott valami. Egy sárga brokát zuhatag, mely a nőn hullámzott, ahogy Harry előtt térdelt.

Ezt a figurát meg kitől tanulta? Futott át George-on a kérdés, ahogy feleségét az intim testhelyzetben meglátta, és csaknem elnevette magát, olyan mulatságos volt, hogy a nő, akit ő ártatlannak vélt, ha kedve, vagy érdeke úgy kívánja, milyen merészségre képes. Haragot nem érzett, csupán tiszta és hamisítatlan megkönnyebbülést. Ennél szerencsésebben nem is alakulhatna a jövője. Nicolt nem hagyhatja magára egyedül és nincstelenül, de Harry Rice jövendőbelijeként, igen. A férfinak pedig aligha maradt más választása, mint gyorsan elválni, és mihamarabb oltár elé vezetni lelkes szeretőjét. Nicol még jobban is jár ezzel a bankárcsemetével, mint a kiszolgált katonával. És ezt a két lehetőséget hűtlenkedő hitvese nyilván alaposan átgondolta. Egyébként nem térdepelne újdonsült szeretője előtt oly készségesen. Nicol semmit nem adott ingyen, és inkább szeretett hitelben vásárolni, mint előleget fizetni. Biztos tehát a dolgában.

Szokás szerint Rose tért leghamarabb magához. Sarkon fordult, karjait kitárta, és mint megriadt juhnyájat, visszaterelte kísérőit a hallba, és behúzta maga után az ajtót.

Nem volt szükség többre. Magyarázatra és vádaskodásra. Azok ketten mindent elvégeztek helyette.

*

A családi ítélőbíróság jóval éjfél után ült össze, amikorra távoztak a rémült és sértett vendégek, valamint Harry Rice és frissen szerzett élettársa. Szegény Harryt Rose pimaszul és gátlástalanul megzsarolta. Ha elválik Emmától, és elveszi Nicolt, övé a Braxtonnál talált maroknyi gyémánt. Ha eltaszítja Nicolt és makacskodik, a nyakába varrják a gyémántcsempészetet. George értett a hamis bizonyítékok gyártásához. Nemhiába dolgozott három éve a titkosszolgálatnak.

Az üres ebédlő hosszú, fényes asztalát hatan vették körül. Mr. és Mrs. Henderson, a két lányuk és a bűntársak.

Emma az asztal közepénél, Rose-al szemben foglalt helyet. Ivan mögötte állt, és két kezét Emma vállán nyugtatta. George Rose mellett ült, és az asztal alatt a lány kezét fogta. Mrs. Henderson háttal állt a társaságnak, közvetlenül a férje széke mellett, és Rose először látta ilyen feldúltnak. Háta egyenes volt és elutasító, fejét mereven tartotta, és jó ideje nem nézett egyik gyermekére sem.

Hosszú percek óta ültek a tökéletes némaságban, némileg szeppenten, telve bűntudattal és szerelemmel.

Mrs. Henderson hirtelen fordult hátra, és az idősebb lányára meredt.

- Te találtad ki az egészet, Rose! Valld be! A te ötleted volt! - Tekintete fenyegetőn, és sötéten tapadt lánya dacos, kipirult arcára.

Rose nem rettent meg anyja haragjától, noha tartott tőle. Semmit nem bánt, de szerette volna békében elhagyni a családi házat.

- Az én ötletem, igen - válaszolta, egyenesen anyja szemébe nézve. - És újra ugyanígy tennék, ha kellene.

Ivan sose tűrte, hogy mások bűnhődjenek helyette. Közbe vágott.

- Rose csupán felgyorsította az eseményeket, Mrs. Henderson. Ne hibáztassa! Hónapok óta szeretem Emmát, elcsábítottam, és feleségül szándékozom venni. Vagy így vagy úgy, hamarosan úgyis kitör a botrány.

Emma ijedten rezzent össze a leplezetlen vallomás hallatán, és mintha mondani akarna valamit, nagy levegőt vett, de Ivan gyöngéd szorítása a vállán belé fojtotta a szót. Nem szükséges harcba bocsátkoznia. Mostantól megteszi majd helyette Ivan.

Mrs. Henderson meglepetten kapta Emmára a tekintetét. Ilyen nyílt szavak, mint szerelem és csábítás az Emma hallgatólagos beleegyezésével...! Mert Emma pirul ugyan, de nem helyesbít és el sem ájul, és a helyén marad, ahelyett, hogy sírva kirohanna.

- Igaz ez? - szögezte Mrs. Henderson a kérdést kisebbik lányának, és a haragnál érezhetően jelentősebb volt elképedése.

Emma némán bólintott.

Mrs. Henderson elbizonytalanodott. Magyarázatot várt a gyerekeitől, bocsánatkérést, sűrű könnyeket. Helyette kitörni készülő lázadás fogadta, dac és ellenszegülés. Még Emma is, aki halványan, de elszántan kuporgott a székében, még Emma sem esedezett bocsánatért, hanem hagyta, hogy egy idegen megérintse és beszéljen helyette. Sőt. A picinyke mozdulat sem kerülte el a figyelmét, amikor tartózkodó és szemérmes lánya enyhén oldalra döntötte a fejét, hogy arca egy pillanatra a vállát fogó férfikézhez simuljon.

Mrs. Hendersont nem csupán a számára kellemes dolgokat őrizte meg emlékezetében. Nem felejtette el, milyen érzés eltökélten szeretni. Emlékezett a szerelemre, a kétségbeesésre, és a vágyra is az imádott férfi után. Ő is esztelenül cselekedett hajdan. Ahogy a gyermekei.

Rose-ra nézett. Elöntötte a megkönnyebbülés. Rose-t nem kell félteni. Határozott és okos, tudja, mire vágyik, és hogyan kell mindezt megszereznie. Most megszeppent kicsit, de sokkal kevésbé, mint a húga, akit belerángatott a botrányba. És Mrs. Henderson rádöbbent, valójában hálás Rose-nak, ahogy mindig is hálás volt. Mert számíthat rá. Rose véghezviszi, amit kell. Akár gyermekkorukban. Mrs. Henderson tudta, Rose kijavítja, ha anyjuk hibázik. Ha túl engedékeny, vagy túl szigorú, ha rosszul dönt. Addig jár a nyakára, amíg belátja tévedését, és jóvá teszi. Most mindannyian tévedtek. Ő és a férje, Emma, a család. Hiba volt Emmát ebbe a szerencsétlen házasságba terelni csupán kényelemszeretetből és nemtörődömségből. Ahogy hiba volt elutasítani ezt a Mr. Wilsont is, aki elgondolkozva, csöndesen ücsörög Rose mellett, és akinek összeszorított szájáról, elszántan megfeszülő álláról lerí, nincs hatalom, amely elmarhatná onnan, ahol van, ha már egyszer Rose beleegyezett, hogy mellé szegődjön.

Mrs. Henderson elmosolyodott, és mosolyától azonnal enyhült az ellenséges feszültség, és legalább annyira megkönnyebbült a férje, mint a vádlottak.

Rose felszabadultan viszonozta anyja mosolyát, lazított testtartásán, és a jobb kezét, mellyel eddig George balját markolta erősen, felrakta az asztalra. A gyönyörű, polírozott felület tükörként kettőzte meg összekapaszkodott ujjaik látványát.

- Amerikába megyünk, mama - mondta Rose. – Somsettownban senki nem törődik a botránnyal.

Mrs. Henderson ismerte már a tervet, és belátta, kedvező lehetőség Rose-nak, hogy dolgozhasson. Bár közelebb szerette volna tudni magához, lélekben elbúcsúzott tőle. Hogy kisebbik lányát és születendő unokáját is nagy valószínűséggel elveszíti, lehangolta. Ketten maradnak a férjével. Vajon rá is hasonló jövő vár, ami Lord Rowlingra, Ivan nagyapjára, aki kénytelen-kelletlen felkerekedett és követte gyermekét az újvilágba. Nem különösebben bánta. Neki valójában mindegy, hol él, ha bálványozott társát, a férjét a magáénak tudhatta.

- És ön, Mr. Wilson? - szólalt meg váratlanul Mr. Henderson, kinek békés természetét kikezdte a botrány, és a váratlanul rázúduló felismerés, hogy kicsiny lányai elszánt ragaszkodással jóformán idegen férfiakon csüggenek.

George zavartan viszonozta leendő apósa merev pillantását.

- Még nem tudom, mihez kezdek, uram - felelte csöndesen. - Kevés dologhoz értek, és az is többnyire haszontalan békeidőben. Remélem, szükség van pisztolyos emberre a serif mellé.

- Biztosíthatlak, hogy igen - vette védelmébe a fiút Ivan, a megrögzött lovag. - A környékbeli gazdák kisebb magánhadsereget kénytelenek fenntartani a portyázó szerencselovagok miatt.

Mr. Henderson gúnyosan elmosolyodott.

- Minő lelkesítő kilátások. A lányaim egy másik földrészen, ráadásul veszélyes körülmények között.

- Ne túlozz papa - szólalt meg Emma, és arcán felragyogott a mosoly, mellyel mindig lefegyverezte az apját. - Ivan csak George lehetőségeiről beszélt. Mi egyébként is New Orleansban szándékozunk letelepedni. Rose pedig Lord Rowling szomszédságában fog élni. Biztonságban.

- Máshogy képzeltem el a jövőtöket.

- Mégis hogyan, apa? - kiáltott fel megindultan Rose, mert az anyjától tartott, és lám, az apja akadékoskodik.

- Itthon. Egy szerető férj oldalán. Nyugalomban, csendes családi körben.

Rose fintorgott. Aztán visszafogta magát. Késő apja szemére vetni az önzését. Most, huszonöt év elmúltával. Hogy saját nyugalma mindennél fontosabb.

Békítően elmosolyodott, felemelkedett a székéről, az apjához sétált és átölelte.

- Ne aggódj! Minden rendben lesz. Hisz mindnyájan szeretünk téged.

Epilógus

Rose Wilson szeptember hatodikán érkezett Somsettownba a férjével, és a városka vasútállomásáról egyenesen az árvaházba vitették magukat.

Rose vidáman tűrte a fogat észvesztő rázkódását a göröngyös úton, a nyárutón is perzselő meleget, a fullasztó port. Rose-nál talán csak George volt boldogabb, akit az amerikai közép-nyugat kíméletlen napja máris vörösre perzselt. Orra, homloka kipirosodott, szeplői élénken virítottak, haja, szemöldöke fehérre fakult.

A gyönyörű, barokk épület előtt, melyben az árvaház működött legalább száz gyerek fogadta őket. Natasa Krilov mögött álltak félkörívbe rendezve, és egy rémesen hamis, de annál lelkesebben előadott kórusművet gajdoltak fülrepesztőn.

Rose férje segítségével lekászálódott a fogatról, és átölelte Natasát. Miss. Krilov aggodalmas pillantást vetett rá.

- Jól érzed magad? Mióta utoljára láttalak, legalább duplájára dagadt a pocakod.

- Szerintem ikreim lesznek - értett egyet Rose, és kiegyenesítette a derekát. - Egy hadsereg masírozik bennem.

Natasa önkéntelenül George-ra pillantott. Mégiscsak ő a felelős barátnője állapotáért. George elpirult, mire a két nő kacagni kezdett.

Natasa a házba terelte vendégeit és közben kérdezgette őket.

- Hogy van a kicsi Rose? Nő a foga?

- Nő. Kettő kibújt. A két alsó, középen - magyarázta Rose, és a természetesnél hangosabban szuszogva kapaszkodott felfelé a lépcsőn. - De te még biztosan nem hallottad a nagy újságot.

Natasa azonnal kitalálta, mi lehet a legújabb fejlemény Krilovék háza táján.

- Emma ismét terhes - kiáltotta vidáman.

Rose aggodalmasan ráncolta szemöldökét.

- Nem tudom, mire a nagy sietség?

- Fontos nekik a közös gyerek - magyarázta Natasa, akinek a bátyját érintették az események, és kevésbé aggasztotta az újabb terhesség, mint Rose-t, aki féltette a húgát. Emma alig hat hónapja adott életet a kicsi Rose-nak, és máris állapotos.

Natasa nem bírta megállni, hogy ne tegyen megjegyzést féktelen bátyjára.

- Ivan hiába igyekszik, George-t aligha sikerül lefőznie. Ahogy téged elnézlek, Rose, legalább három gyerekkel fogod egyszerre gyarapítani a családot.

Rose-nak ijedten rebbent Natasára a tekintete, aztán George büszkeséget leplezni igyekvő arcára nézett és felnevetett. Natasa csatlakozott hozzá.

Jókedvű kacagásuk messze szárnyalt az amerikai puszta felett.

-------

Következik:

Csak te!

 (Krilov család III)