Pierre Braxton két éve költözött a szomszédba, hogy átvegye elhunyt nagyapja birtokait, és azóta bőséges alapanyaggal szolgált a pletykának. Imádta a lovakat, a kártyát és a nőket.

Pierre hullámos haja széles vállát verdeste, fekete szeme csábító vidámsággal tekintett a világba. Hamisítatlan szívtipró, gondolta Rose, ahogy az udvaron közeledő férfit nézte. Lovaglónadrágot viselt, derékig érő bőrkabátot, és minden figyelmét és sármját Rose-ra pazarolta.

Percekkel korábban érkeztek a Braxton birtokra, és az inas elment az istállókhoz megkeresni a gazdáját, aki hamarosan előkerült.

- Ön tehát Rose - mondta a férfi, és hosszú, érzéki csókot lehelt a nő kezére, majd váratlan közvetlenséggel mindkét orcájára. A füléhez hajolva súgta: - Végre egy hölgy, aki nem ájul el minden szóra, és egyebet is látott már, mint a templomi puttók pirospozsgás fenekét. Hogy más testrészüket ne is említsem.

Rose felnevetett, és kihúzta a férfi markából a kezét.

- Valóban láttam már egy, s mást, de az önére, uram, nem vagyok kíváncsi.

A férfi hahotázva kacagott az élcen.

- Majd meglátjuk, drágám - mondta kétértelmű hunyorítás közepette, és a beleegyezést meg sem várva, Rose karját a sajátjába fűzte. - Ne tiltakozzon, kedves. Az ön sorsa, hogy elégjen szenvedélyem tüzében.

- Egyelőre a lovait kívánjuk megnézni Mr. Braxton, a háztűznézőt halasszuk későbbre - tiltakozott mosolyogva Rose

- Javaslom, tekintettel a kellemes időre, gyalog tegyük meg a rövidke sétát a karámokig - fordult Braxton többi vendégéhez, miközben szorosan fogva tartotta Rose karját.

Braxton híres versenyistállót tartott a birtokán, amit szívesen mutogatott. Meghívása eredetileg Ivan Krilovnak és a Rice házaspárnak szólt, de Emma állapota kizárta a hosszú kocsikázás lehetőségét, Ivan pedig egyetlen percet sem töltött szívesen Harry Rice társaságában. Így a délutáni kiránduláson csupán négyen vettek részt. Wilsonék képviselték Ivant, Rose pedig Harry kísérőjének szegődött. Ráadásul kíváncsi volt Charlotta sógorára, a titokzatos fiatalemberre, akit anyja néhány elejtett megjegyzéssel tegnap a figyelmébe ajánlott.

- Ó, én szívesen gyalogolok - csicseregte Nicol, és olvadón nézett jobboldali szomszédjára. - Nyújtsa a karját, Mr. Rice! A férjem és az ön támogatásával a világ végére is elmegyek.

Harry enyhe megütközéssel tekintett a számára csaknem vadidegen nőre, aki bele kíván kapaszkodni, és kelletlen arccal engedelmeskedett a kérésnek. Harryt gondok nyomasztották. Amellett, hogy a felesége zavartan és a szokásosnál is hűvösebben fogadta reggel, fárasztotta a kirándulás. Szándékozott beszélni Braxtonnal, de nem ma. Holnap és négyszemközt. Krilov szervezte délutánra a kiruccanást, aztán az utolsó percben ő mégsem tartott velük. Ügyei Londonba szólították. Harry itt találta magát Braxton udvarán a tüskés Rose, a suta Mr. Wilson és az ostoba Mrs. Wilson társaságában.

Gyöngykaviccsal kiszórt úton haladtak, a gondozott francia kert földjéből már kibújtak az első lila krókuszok. A februári bágyadt napsütés jólesően melegítette az arcukat, és a vidéki gazdaság jellegzetes illatát sodorta feléjük a szél. A lovak, a széna és az elmaradhatatlan trágya szagát.

Elsétáltak a hosszú istállóépület előtt, és megálltak a karám kerítésénél. Több ló nyargalászott előttük szabadon, nyereg és lószerszám nélkül, hátukon egyforma, élénk színekből varrt takaróval.

- Íme az én kedveseim - mondta Braxton tagadhatatlan elfogultsággal, amikor a másik három is beérte őket. - A két legjobb lovam, amott Galamb, és itt közelebb Pintyőke. Ők a leggyorsabbak. Eddig minden versenyt megnyertek, ahol indítottam őket.

- Csodálatos állatok - lelkendezett Nicol, és lovagjait egy időre magára hagyván, a karám kerítésére könyökölt, gömbölyű fenekét illetlenül és kihívóan hátra feszítette. Harry tekintete mérsékelt érdeklődéssel akadt meg a formás hátsón. Fiatal ez a nő, de belevaló, gondolta.

- Egyik lova szebb, mint a másik. Szívesen megnézném őket verseny közben - hízelgett tovább Nicol, és tekintetét nyíltan Braxton szemébe mélyesztette.

- Ennél mi sem egyszerűbb, asszonyom. El kell jönnie a ... - kezdett a feleletbe készségesen Braxton, és megérő, huncut fények csillantak a szemében.

Rose már nem hallotta, hová kellene ellátogatnia Nicolnak, mert helyette is szégyenkezve elsétált a társaságtól. Ilyen lesz George egész élete? Sóhajtott szánakozva. A felesége kikezd minden férfival, ráadásul az orra előtt, és lépten-nyomon szégyenbe hozza.

A kerítés mentén sétált tovább, és az állatokat nézegette. Nem értett a lovakhoz, képtelen volt megállapítani, melyik ígéretes versenyló és melyik közepes hátas. A szépségük megérintette, bár véleményét sokkal inkább a színek befolyásolták, mint a formák és a valóságos tulajdonságok, amit egy hozzáértő már a ló külsejét látva felbecsül. Tetszett Rose-nak a teljesen fekete ló, a fehér, és legkevésbé a tarka. Braxton karámjában sokféle ugrándozott.

Visszanézett a többiekre. Braxton továbbra is Nicolnak magyarázott, közel állt a nőhöz, és széles mozdulatokkal kísérte szavait. Rose-t izgatta a férfi, noha ma látta először. Különleges megjelenése, a kiütköző francia vér, szemtelensége, könnyedsége. Még a háza is szokatlan, gondolta Rose, és tovább vezetve a tekintetét, a tornyocskákkal díszített, távoli épület irányába nézett. Valóságos ősrengeteg közepén állt, és meglehetősen elhanyagolt volt. A ház ura csak az istállóit tartotta rendben. Mr. Braxton titokzatos férfiú, de lehet csupán lusta, vagy ami még szomorúbb, a selyeming és tökéletes felöltő dacára, egyszerűen szegény, vélekedett Rose.

A szénatárolóhoz érve egy kecses, fekete macskára figyelt fel a lány. Az épületből jött elő, magát kelletve közel sétált, és a lány szoknyája körül heves sündörgésbe kezdett. Rose lehajolt a barátságos állathoz, karjába vette, és megvakargatta kerek fejét. A macskával ölében lépett be az épületbe. Ott félhomály és meleg fogadta. A hosszú, tagolatlan épület egyik végében hatalmas hegyekbe tornyozott szalmabálákat tároltak, a másikban a tavaszra kikopott széna maradéka állt kisebb kupacban.

- Tehát ide szökött - szólalt meg váratlanul Braxton mögötte.

Az ajtóban állt, a napsugarak dicsfénnyel ölelték körül vékony alakját.

- Alig konyítok a lovakhoz. De nagyon szépek, azt látom - mentegetőzött Rose, és elengedte a türelmetlenkedő macskát. Az a gazdához szaladt, és immár neki udvarolt. A férfi bőr lovaglócsizmájával gyöngéden odébb taszította.

- Időnként a hízelkedés is terhes - mondta talányosan.

- Szép cica - jegyezte meg Rose, mert kicsit zavarban volt. A férfi leplezetlen, nyers vágyakozással nézett rá. Először történt meg vele, hogy megkívánták, mert melle van és nőies feneke. George arckifejezése, amikor rá nézett, ennél lényegesen összetettebb érzésekről árulkodott, amelyben meghatározó maradt a bizonytalanság.

- Akár csak ön - búgta a férfi, és közelebb lépett. - Gyönyörű, gömbölyű és...

- Szőrös...? - próbálkozott Rose.

A férfi felnevetett. Hangosan, szégyentelenül, fejét hátravetve. Átölelte Rose derekát, magához rántotta, és tétovázás nélkül megcsókolta.

Ez már mégis több a soknál, futott át Rose-on, miközben aléltan tűrte a csókot. Ez volt életében az első. Az első igazi, öleléssel, előre nyomakodó nyelvvel, a fenekére boruló tenyérrel, és a hasának feszülő kemény férfiassággal. Nem volt ellenére a dolog, bár idegennek érezte a férfit, és ez zavarta. Az arcszesz illata, a tenyere tapintása, előbb a fenekén, majd rövidkabátja alá nyúlva, a mellén. Idegen volt. A csók és a simogatás keltette élvezetbe nem tudott maradéktalanul belefeledkezni. Mégsem tiltakozott.

Egy pillanatra hátrahúzódott, hogy levegőt vegyen, és kiszabadítsa kettőjük közé szorult karját. Átölelte a férfi nyakát, és visszaadta a száját. Elégedett dörmögés kísérte odaadását.

- Maga igazán kellemes meglepetés, Miss. Henderson. Csöppet se kelleti magát.

- Huszonhat éves vagyok - felelte Rose. És szerelmes és elkeseredett, tette hozzá magában.

- Tökéletes kor.

- Tökéletes? Mihez?

- Némi enyelgéshez - felelte a férfi, és Rose-t a mögöttük felrakott báláknak döntötte. Kissé oldalra húzódott, és kezét félreérthetetlen szándékkal a nő két combja közére helyezte. Közben egyre hevesebben csókolta a nyakát, fülét, lehunyt szemeit.

Rose hagyta egy kicsit, majd elkapta a simogató kezet.

- Nem hiszem, hogy ez a legalkalmasabb hely - állapította meg mosolyogva.

A férfi zihálva eszmélt.

- Mihez?

- Némi enyelgéshez.

Braxton elvigyorodott.

- Igaza van. Ön ennél sokkal jobbat érdemel. - Elgondolkozott a lehetőségeken. - Jöjjön át holnap egyedül.

- Anyám eltilt a vacsorától, ha illetlenül viselkedem.

A férfi ismét felkacagott.

- Mondja azt, hogy kilovagol. Az erdőn át félóra könnyű galoppban. Egész délután várni fogom.

Rose közelről láthatta most az arcát, fátyolos barna szemét, vékony ajkai közül kivillanó hegyes fogait. Nem csapta be magát. Egyetlen pillanatig sem hitte, hogy ez a férfi pótolhatná George-ot.

- Rendben. Jönni fogok.

A férfi a karjába fűzte a kezét.

- Csatlakozzunk a többiekhez!

Az erős napfény bántotta Rose szemét, amikor kiléptek a félhomályos épületből. A többiek vagy ötvenlábnyira álltak tőlük, és a főlovász előadását hallgatták a különböző vérvonalak előnyeiről. Egyedül George nézett feléjük, és dühödt arckifejezését látva Rose-t elöntötte a bűntudat és a szégyen.

Remélem, nem hiszi George, hogy őt akarom bosszantani, futott át rajta a gondolat. Hogy ilyen sekélyes lennék? Azt hisz, amit akar. Nekem is találnom kell valakit, ha nem akarok megbolondulni, és reménytelenül sóhajtozni sivár lányszobámban halálomig.

Később Braxton addig győzködte őket, míg maradtak teára. Magukra hagyván a lovakat, visszasétáltak a kastélyhoz.

A főépületet vaskos falait több száz éve hatalmas kövekből emelték, keskeny ablakokkal, és lőrésektől szaggatott mellvéddel a két bástya tetején. A növényzet alkotta szűk folyosón libasorban haladva jutottak az egyik oldalajtóig, mely az épület használatba vett, és viszonylag rendben tartott részéhez vezetett. Braxton mentegetőzött a csorba lépcsőfokok és a nyikorgó ajtószárny miatt.

- Két év alatt megfeszített ütemben fejlesztettem a ménest, saját kényelmemre nem maradt sem időm, sem erőm ...

- Sem pénze, ha jól sejtem - vetette közbe Harry.

Rose dühösen kapta rá a tekintetét. Braxton könnyelmű és szemtelen ugyan, de kedves és udvarias. Nem úgy faragatlan sógorom.

Braxton nem látszott megsértődni. Felnevetett. Miközben előre tessékelte a hölgyeket felelte:

- Valóban. A pénz is közrejátszott, Mr. Rice. A versenylovak tartása költséges, de megtérülő mulatság.

- Igazi úri kedvtelés - tódított Nicol, és a komornyik segítségével megszabadult szűk kabátkájától. A soros divat szerint a felsőkabát tökéletesen ráfeszült a hölgyek karjára és derekára, segítség kellett az öltözéshez, csakúgy mint a vetkőzéshez. Rose-nak Braxton segédkezett, majd amikor az urak felsőruháit is elhordták, helyet foglaltak az anna korabeli székeken.

Habár némiképp rideg és ódon benyomást nyújtott, Rose-nak tetszett a szoba. Szellős berendezése, esztergályozott lábakon nyugvó bútorai, az ablakokat védő kovácsoltvas rácson megkapaszkodó vadszőlő zöldje.

Ingerlő ellentét feszült a tulajdonos és lakhelye között. Braxton a XX. század gyermeke, testalkata, hajviselete, merész viselkedése, háza azonban a középkor végét idézi.

A társalgás nehezen indult, Harry majd elaludt - hajnalban indult Londonból -, George szemmel láthatóan szenvedett. Rose-t a szénapajtában tapasztalt élmények felzaklatták, fátyolos tekintettel merengett. Jóleső izgalommal töltötte el a reményteljes kapcsolat ígérete, noha tudta, életre szóló szerelem híján egy könnyed viszonnyal kell kiegyeznie.

Braxton kellemes, jó modorú és vonzó férfi. Nicol is irigyeli tőlem, lapos pillantásokat vet rá a teáscsésze felett. Kacér és neveletlen, gondolta Rose, majd, míg Harry a mellette helyet foglaló Braxtonnal a tavalyi lóverseny idény eredményeit idézgette fel, engedélyezte magának, hogy tekintete hosszabban elidőzzön George-on. A férfi észrevette Rose figyelmét, és visszanézett. Csupán az asztal, egy friss házasság és évszázadok tradíciói választották el őket.

Órákig tudnék gyönyörködni a szemében, gondolta elszoruló torokkal Rose, a szeplőkben az orra körül, az állát kettéosztó árok gyerekes bájában. A keze nagy és erős, és nem tud mit kezdeni vele. El sem meri venni a díszes csészét az asztalról, inkább a szék karfáját markolja dacosan. Érzi ő is, a leheletnyi porcelán jobban illik Braxton keskeny, hosszú ujjai közé.

Ó, George, sóhajtott Rose, bárcsak megtaníthatnám neked, ami fontos. Hogy különb vagy mindannyiunknál, hogy úgy iszol, ahogy akarsz, mert jobb, becsületesebb és okosabb vagy, mint Harry, vagy akár a sima modorú Braxton, akivel holnap lefekszem majd, mert annyira vágyom rád, hogy tennem kell valami szörnyűséget, valami jóvátehetetlent, valamit, ami nem illik hozzám, és alávalóság és megöli bennem a reményt és a szerelmet.

George közel állt hozzá, hogy felpattanjon az öblös karosszékből, a szoba közepére álljon, és ordítson, ahogy a torkán kifér, hogy elege van, Rose-t akarja, egyedül Rose-t, és hogy hagyjanak neki békét. Pokolba a feleségével, a titkosszolgálattal, a búr felkeléssel, nyugalmat akar, békés hentergést esténként Rose-al, egyszerű munkát és sok gyereket. Ehelyett Pierre Braxton unalmas fecsegését hallgatja a szerencséjéről, hogy hány fejhosszal győzött a lova több hónappal ezelőtt. Pedig legszívesebben péppé verné a szépséges pofáját azért, amit Rose-al művelt délután. Látta az elégedett képén a diadalt, amikor kivezette a lányt a pajtából, és Rose kipirult arcán is az éledő reményt, a várakozást egy új szerelemre. Braxtonnak néhány órás ismeretség után több jutott, mint neki fél év alatt. A pokolba Braxtonal is.

- Mennyibe kerül egy versenyló, Pierre? Talán hamarosan nekünk is telik egyre - sóhajtotta vágyakozva Nicol, és kipirult az arca. - Mr. Wilson háborús hős. Életveszélyesen megsebesült. Egyre magasabb jövedelemre számíthatunk a hadseregtől.

Mindent készpénznek vesz, állapította meg sajnálkozva Rose. Braxton dicsekvését a meggazdagodásról, ahogy George hazugságait is. Nem látja a nyilvánvaló takarékoskodás jeleit maga körül. Ráadásul a szóban forgó összegekkel sincs tisztában. Az apanázs és egy versenyló árának összevethetetlen voltával.

Braxton már nyitotta gúnyos válaszra a száját, amikor Rose közbevágott. Nem hagyta megalázni George feleségét.

- Nagyapa is kedvelte a versenyzést, és bolondult a lovakért - mondta szinte tagoltan és határozottan. - De évtizedekkel ezelőtt túladott a ménesen. Azt állítja, manapság megkérdőjelezhető a versenyek tisztasága, rendszeresek a csalások. Mr. Braxton a hölgyeket elkápráztatandó festi szebbre a képet a valóságosnál.

- Ó, valóban? - sóhajtott szomorúan Nicol.

- Valóban - nyugtázta Rose, és figyelmeztető pillantást vetett Braxtonra, ne tiltakozzon. - Én, ha tehetem, inkább bankban tartom a megtakarított pénzem.

Braxton nem érezte szórakoztatónak Nicol leckéztetését, szívesen ejtette a témát. George katona múltja keltette fel a figyelmét. Hamarosan élénk beszélgetésbe bonyolódtak az afrikai emlékekről. Kiderült, Braxton éveket töltött Dél-Afrikában, és szívesen gondol azokra az időkre. Mivel saját emlékeit George legszívesebben elfelejtette volna, nehezen sikerült feloldani a tartózkodását, de Braxton szívósan próbálkozott. Mivel érdeklődésében nem rejlett hátsó szándék, George egyre hosszabban válaszolgatott a kérdésekre. Braxtonnak ráadásul alig voltak emlékei a háborúról, akkoriban francia állampolgár volt, nem bonyolódott a harcokba. Vadászattal keresett pénzt és jóval északabbra.

- Leginkább a vízhiánytól szenvedtünk - mondta George, amikor az afrikai éghajlat kellemetlenségei kerültek szóba. - A víz piszkos és fertőzött, és a katonák fegyelmezetlenek.

Rose nem értette az összefüggést, kérdőn nézett Georgera. Braxton tudta, mire gondol a másik. Harsányan felnevetett.

- Mr. Wilson nem tartja illendőnek a kínzó és visszatérő hasmenés emlegetését tea közben. Hiába könyörögtem az embereimnek, forralják fel a vizet. Ha vízre bukkantunk, nem bírtak magukkal. Lehasaltak a partra, és magukról megfeledkezve lefetyeltek. Aztán következett a kínos fizetség.

- Vérhas? - kérdezte Rose, aki szeretett pontosan fogalmazni.

- Vérhas, kolera, sárgaláz - sorolta Braxton vidáman. - Megszenvedi az európai ember a meleget, és hogy nem szokta a piszkot.

- Ezért tért vissza Angliába? - érdeklődött George. - Nehezen viselte az éghajlatot.

- Részben. Az elefántvadászat egyre kevésbé kifizetődő.

- Mondhatni tilos - tódított George.

Braxton ismét felnevetett. Nem izgatta, hogy George tisztába van vele, a vadászat rég nem űzhető gazdaságosan törvényes keretek között.

- Nagyapám, jobb híján, rám hagyta a birtokát. Egy ódon kastély és a tapasztott falu nádkunyhó közt könnyű a választást.

- A lovakat is örökölte? - érdeklődött udvariasan George.

- Az első négy állatot még Afrikában vettem egy tönkrement hazánkfiától. Két év alatt sikerült a jelenlegi nagyságúra gyarapítanom az állományt. A sikereim titka, hogy kizárólag a legjobb vérvonalakkal foglalkozom, kerüljön, amibe kerül.

- Nem egészen értem - vallotta meg George.

- Végül is nem titok - vont vállat Braxton. - Mindenki tudja rólam, hogy semmi pénzt nem sajnálok a megfelelő tenyészállatok megszerzésére. Holnap délre várom egy csodálatos fedező mén érkezését. Egyenesen Dél-Afrikából hozattam.

Rose csaknem félrenyelte a mézes süteményt.

- Honnan? - kérdezte ostobán.

- Johannesburgból.

- Közelebb nem talált egy lovat, amelyik megfelelne a kényes kancáinak? - kérdezte Rose az elképesztő pazarláson felháborodva.

- Mr. Braxton bizonyára tudja, mit csinál - kelt szokatlan eréllyel Braxton védelmére George

- Átszelni az óceán egy megfelelő pedigréű fedezés kedvéért - itt Rose undorodva ráncolta az orrát - felháborító sznobság.

- Miss. Henderson született demokrata. Ellenezi a rangbeliekkel kötendő házasság lehetőségét - jegyezte meg undokul George. - Különös tekintettel a versenylovakra.

Rose dühösen meredt rá, aztán sértődötten félre fordította a fejét. George ügyet se vetett mérgére. Braxtonnal folytatta a beszélgetést.

- Úgy hallom, az utóbbi ötven évben erősen megcsappan a vadállomány Afrikában. Ráadásul a rezervátumok kijelölése lehetetlenné teszi a vadászatot - fordult Braxton felé.

Rose-t nem érdekelte a felelet. Sértődötten füstölgött magában és a vadszőlővel futtatott ablakot nézegette. Gyermekkora egyik kedvenc meséjének illusztrációját juttatta eszébe. A Csipkerózsikát rejtő vártorony is hasonlóan festett a rajzoló elképzelése szerint.

A társaság másik két tagja is mellőzve érezte magát. Harry renyhe érdeklődéssel hallgatta Nicol fecsegését, pedig Nicol hízelgett neki. Mrs. Rice kifinomult ízlését, a Franchyes kastély szerencsés fekvését dicsérgette.

Nicol ostoba liba, gondolta dühödten Rose. Mindegy neki, csak férfi legyen. Még ez a fafejű Harry is megteszi. Rezegteti a pilláit, ujjaival a csésze peremét simogatja, és időnként megnyalja a szája szélét. Ha én George-dzsal bújhatnék ma este ágyba, le se venném róla a tekintetem, nem hogy Harryval flörtöljek. Aztán George utálatosságán kesergett. Bosszút állt a délutáni ledér viselkedése miatt, és megszégyenítette. De miért most? A társalgás végén. Szinte beszélteti Braxtont, aki szívesen fecseg. Még Braxton elképesztő ostobaságát is a védelmébe vette. Fedező mént hozatni Dél-Afrikából...! Mintha ő kamillát küldetne magának a gyógynövényes csomagban.

A gondolattól benne rekedt a levegő.

Talán korántsem a féltékenység ragadtatta George-ot az undokságra. Le akarta zárni a témát, hogy ne ijesszenek rá Braxtonra? Ismét a csempészésről lenne szó? Csak itt a csomag egy mén? Kinek jutna eszébe átvizsgálni egy lovat, hogy nem rejtettek-e gyémántokat a nyergébe? Senkinek.

Kizárólag nekem, határozott Rose. Mégpedig holnap délután. Amikor úgyis itt leszek.

*

Emma nedves haján egy törülközővel lépett be a nővére szobájába.

Rose az íróasztal mögött ült, és elmélyülten rágta a tollszárat.

- Ráérsz? - kérdezte udvariasan Emma, és akkor húzta be maga mögött az ajtót, amikor Rose bólintott. - Kinek írsz?

- Natasa Krilovnak.

Ha a királyt említi, azzal se lepi meg jobban Emmát.

- Natasának?

- Igen - felelte Rose, és letette maga elé a tollat. - Úgyis el akartam neked mondani. Natasa felajánlotta az árvaház orvosi állását nekem. Elegem van a Szegénygyermek Kórházból, Fox igazgató úrból és a rendfőnökből is. Fejem fölött az elbocsátás réme, mintha szívességből engednének dolgozni. Nyár óta levelezünk Natasával, és ő találta ki, hogy dolgozzak nála. Önálló munka, nincs közvetlen felettesem és nem kell eltűrnöm senki jellemtelenségét.

- Anyánk tudja már? - kérdezte elszoruló szívvel Emma. Át érezte a szülők fájdalmát, hogy gyermekük egy másik földrészre utazik. - Amerika szörnyű messze van.

- Említettem neki, és belenyugodott.

- Nem sajnálod itt hagyni Londont, minket, a családot?

- Londonhoz nem köt semmi. A kórház és a néni háza közt ingázom most is. Haza félévente járok, kibírjuk, ha elmaradnak a látogatásaim. Csak téged sajnállak. Hogy ritkábban láthatlak. Majd meglátogatsz - bizonygatta hirtelen könnybe lábadó szemmel Rose. - Mennem kell, hogy kibírjam George nélkül. Úgy határoztam, hogy március elején, ha Ivan végzett a vizsgáival, vele tartok Amerikába.

Emma kitágult szemmel meredt rá.

- Összeházasodtok? - kérdezte kétségbeesetten.

- Dehogy! - Rose felnevetett, mert nem hallotta meg húga hangjában az ijedtséget. - Szó sincs róla. Én Somsettownba utazom Natasához, Ivan pedig, tudtommal, New Orleansban marad. Ott kapott állást egy építési vállalkozó mellett.

- Említette tegnap - mondta Emma jóval nyugodtabban, és érezte, egész testében reszket. A megkönnyebbüléstől és a szégyentől. Hogyan feltételezhette Ivanról, hogy tegnap éjjel vele szerelmeskedik, és közben Rose-t készül feleségül venni? Nővére csodálkozó arcát látva nagy levegőt vett.

- Régóta szeretnék beszélgetni veled - mondta csöndesen, és nem nézett Rose-ra. - Valami fontosról, és talán botrányosról... Eddig nem mertem. - Hosszabb szünet után bökte ki nagy nehezen - Szeretem Ivant.

A nővére kíváncsian fürkészte Emma halvány, majd egyre inkább kipiruló arcát.

- Szereted? – kérdezte, gyanítva, Emma ismét regényes képzelgésre ragadtatta magát. Boldogtalan házassága elől ábrándokba menekül. - Mit jelent ez pontosan? Hogy sokat gondolsz rá, vagy azt, hogy lefeküdtél vele?

- Szeretem és lefeküdtem vele - vágta rá Emma dacosan, majd pirulva lesütötte a szemét.

Rose azonban átlátott rajta.

Emma boldog és büszke, mert Ivan Krilov szereti. És persze gyötri a kötelező lelkiismeret furdalás. Szégyelli magát, hisz nem szégyelli magát eléggé.

Rose felkacagott. Nevetése szívből jött, és megdöbbentette Emmát.

- Hihetetlen. Alig találok szavakat. Ivannak mégis sikerült. Házasságtörésre bírta az én becsületes és félénk húgocskámat - mondta kedvesen.

Emma megkönnyebbült.

- Nem vetsz meg? Nagyon szeretem, Rose. Kimondhatatlanul nagyon.

- Harry tudja?

Emma megrázta a fejét.

- Talán sejti. - És kibuggyant egy könnycsepp a szeméből. - Mi lesz velem Rose? Nem akarok lemondani Ivanról, de Harry a férjem.

Rose átölelte, magához szorította, és húga fájdalmát látva feltört belőle saját kétségbeesése. Sokáig pityeregtek egymás vállán, míg Rose-nak már kényelmetlenné kezdett válni a kifacsarodott testtartás, és elhúzódott a testvérétől.

- Hogy történt? Mesélj el mindent!

- Ivan szeretet engem. El akar venni feleségül - mondta Emma.

- Ó nem. Ennyivel nem érem be - rázta a fejét Rose. - Mindent tudni akarok. Pontosan. Mikor kezdődött? Mit mondott Ivan? És te? A szeretője vagy? Rendszeresen találkoztok?

Emma arca lángot vetett, de engedelmesen beszélni kezdett.

- A néninél történt, karácsony előtt. Ott kezdődött. Ott... először.... Érted...?

- Nem nagyon. Velem aludtál egy szobában. Mi először?

Emma iszonyú zavarban volt, de szívesen mesélt mégis. Szívesen mesélt arról, hogy vágyat ébresztett egy kívánatos, okos és irigyelt férfiben.

- Fájt a gyomrom.... Lementem kekszért... A nappaliban ott volt Ivan...

Elhallgatott.

- És?

- Megcsókolt.... És megtörtént.

- Mondta, hogy szeret, meg ilyesmi?

- Igen..., utána azt is mondta.

- Utána? - Rose kétkedőn felnevetett. - Nem nyilatkozott, és te lefeküdtél vele? - Rose el volt képedve. - Vagyis ott le se lehet feküdni. Hisz a nappaliban nincs ágy. A szőnyegen történt?

Rose gátlástalan kíváncsiskodása, érthetetlen módon, szórakoztatta Emmát. Mindig ilyen volt. Amiről Emma csak rébuszokban, és tétovázva beszélt, azt Rose könyörtelenül a nevén nevezte.

- Nagyon kívántam Rose. És igazad van. Nem lefeküdtünk. Vagyis nem fekve történt... Ne haragudj! Minden részletről nem számolhatok be neked.

Rose megértően elfintorodott.

- Persze. Nem is azt akarom tudni, hogy előröl vagy hátulról, vagy milyen szögben, elvégre ez a ti magánügyetek.

Most már Emma is nevetett.

- Fölöttébb tapintatos vagy. Köszönöm.

Rose élesen és szigorúan a szemébe nézett.

- Komolyan mondod, hogy megkívántad Ivant? Vagyis arra vágytál, hogy szeretkezzetek? Semmi szerelmi sóhajtozás, közös éneklés, meg zongorázgatás, hanem szeretkezni akartál. Nem úgy, hogy ő akart és te engedted?

- Te még sose érezték ilyet? - kérdezte kitérően Emma.

Rose sokáig fontolgatta a választ.

- De igen. George-al. De én akkor már szerelmes voltam.

- Én is. Másképp nem történhetett.

- És jó volt? - faggatta szívósan tovább Rose. - Jobb, mint Harryval, vagy ugyanaz? Végül is maga a szerelmeskedés ugyanolyan.

Emma ismét a nyakáig pirult.

- Sokkal jobb volt. Valójában összehasonlíthatatlanul jobb.

- Miért? Ha szigorúan vesszük, ugyanaz történik. Nem hiszem, hogy olyannyira másként lehet azt csinálni. Kihúzza, benyomja. Kész.

- Nem... Nem teljesen - habozott Emma. Aztán legyőzte szemérmességét. - Szeretem Ivant. Szeretem megérinteni. Megcsókolni. És tudom, hogy ő is engem kíván. Nem azért van velem, mert rég volt nővel, és engem talált maga mellett... Másrészt... nem is ugyanaz történik pontosan - Emma még mélyebben elpirult. - Nem, ahogy te mondtad. Hogy benyomja, kihúzza... Ismered Harryt... Ahogy eszik... Maga elé veszi a tányért, és addig lapátolja az ételt, amíg tele nem rakta a gyomrát... Csak az érdekli, ő jól lakjon. Velem nem törődik. Ivan.., ő igen. Vele nekem is jó. Teljesen, nem csak egy kicsit.

- Az orgazmusról beszélsz? - kérdezte kíméletlenül Rose. - Ez a neve. Mármint a kielégülésnek.

- Igen arról - adta meg magát Emma. - Ivannak fontos, hogy velem is megtörténjen. Tesz róla.

- Hogyan?

- Nem tudom megmagyarázni, mert én sem értem pontosan - Emma cékla vörös volt, de nem visszakozott. Először osztotta meg a titkait valakivel, és még jól is esett neki. - Biztos, hogy az én érzéseimen is múlik. Hogy kívánom Ivant. A testem is, nem csak a lelkem. Nem tudom ezt máshogy mondani, mint, hogy kívánom.

- Harryt nem?

- Mostanában végképp nem, de régebben is alig. Utálni csak tél óta utálom, de a testét korábban sem tartottam gusztusosnak. Kissé viszolyogtam tőle. Régebben talán szerettem, amit ő tesz velem, hogy simogat, de én sose éreztem kedvet ahhoz, hogy megérintsem.

- Aha - mondta Rose, mert látta, Emmát teljesen kifullasztotta a vallomás. - És mi lesz most? Mi a szándéka Ivannak? Mert te azt teszed, amit ő mond. Efelől nincs kétségem.

- Szeretem őt, Rose - ismételte Emma kétségbeesetten. - És egyelőre rettegek a jövőre gondolni.

*

Másnap Rose még az ebéd előtt elindult Braxton birtokára, hogy körülnézhessen a frissen érkezett mén boxában.

Gyönyörű idő volt, február közepét meghazudtoló meleg. Sütött a nap, énekeltek a madarak, és szemmel látható igyekezettel rügyeztek a hirtelen jött tavaszban a fák.

Ahogy Braxton tanácsolta, Rose letért a kitaposott kocsiútról, átvágott a lankás dombokon, majd sűrű erdőben folytatta az utat. Rég lovagolt, bizonytalanul ülte meg a kancát, a ló nehezen boldogult a sűrű aljnövényzettel, Rose pedig az arcába csapódó ágakkal. Hamarosan belátta, könnyelmű és gyermeteg ötlet volt a kastély vadregényes megközelítése, jobban jár, ha a bevált úton közelít, de addig halogatta a visszafordulás lehetőségét, míg túljutott a táv felén, és értelmetlen lett volna visszafordulni. A testmozgástól megizzadt, haja a nyakára tapadt, a korán kikelt szúnyogok irgalmatlanul csípték a kezét, és szeme, füle körül döngicséltek.

Egy kisebb irtás szélén megállt és körülnézett. A tisztás bal oldalán, a fák rügyező lombja fölött fényesen csillant meg valamin a napsugár. Megkönnyebbülten sóhajtott. Braxton kastélyának szélkakasa. Talán egy negyed óra és odaér. Irányba fordította a lovat, és könnyed vágtába kezdett. Itt valamivel ritkásabbá vált az erdő, ősi tölgyek magasodtak fölé. Az évszázados törzsek közt kipusztult az aljnövényzet, a ló patája vastag avaron futott. Már épp azt tervezte, hogy visszafogja a lovat, leszáll, és gyalog folytatja az utat tovább, amikor váratlan támadás érte.

Az egyik fa mögül sötét ruhás, magas alak lépett a ló elé, és Rose-nak annyi ideje sem maradt, hogy megrántsa a kantárszárat. Rémületében, hogy el fogja taposni az idegent, felsikoltott, és a következő, amit érzékelt, a zuhanás volt. Lerepült a lóról és hanyatt fekve elterült a puha avaron. Mielőtt újra kiáltani vagy mozdulni bírt, egy nehéz test a földhöz szögezte, és egy hatalmas, kemény kéz a szájának feszült. Kétségbeesetten igyekezett szabadulni, dobálta magát, és sikoltozna akart, de csak nyöszörgés jött ki a torkán. Aztán végre meghallotta a hangot, mely fojtottan, de annál sürgetőbben csitította.

- Csend legyen, Rose! Csendesebben! Rose! Rose! Én vagyok, George! Rose, figyelj rám! Cssss! Cssss!

Rose végre felfüggesztette a vonaglást, és a szájára, orrára tapasztott kéz fölött felnézett.

George arcát látta maga előtt, kócosan és kipirultan a küzdelemtől, zihálva és csillogó szemmel.

Jó ideig farkasszemet néztek egymással.

Rose-ban csillapult az ijedtség, és feltámadt a harag, azonos ütemben a Georgeban terebélyesedő indulattal.

- Hova a rossebbe vágtázol, galambom? - sziszegte George szikrázó szemmel, és arcát eltorzította a gúny és a féltékenység. - Baszni igyekszel lóhalálában, édes?

Rose összerázkódott az undortól és a felháborodástól. Mit merészel ez a bugris?

- Engedj el azonnal, és takarodj az utamból - süvöltötte vissza, de közben alig kapott levegőt, mert a férfi teljes súlyával ránehezedett, két lába nyitott combjai közé szorult, hasa a hasának feszült, és mellkasa a két mellét nyomta.

- Egy frászt - felelte George és a szájával lecsapott Rose szájára.

Kétségbeesett cselekedet volt, mint az öngyilkos ugrása a toronyból, nem is csóknak szánta. Inkább provokációnak, hogy még inkább sértse a lányt, a végletekig feszítve kettőjük közt az ellenségeskedést. Rose azonban elalélt a csóktól. Olyan régen vágyott rá, hogy George megérintse, olyan nagyon szerette volna érezni a száját, hogy abban a pillanatban, ahogy a férfi ajka az övéhez ért, abbahagyta a hadonászást, hiábavaló kísérleteit a szabadulásra, és átadta magát a csóknak.

George erre a legkevésbé sem számított, elképedve felemelte kissé a fejét, talán, hogy a lány arcába nézzen, és meglássa, mit is gondol az valójában, de Rose nem engedte. Utána nyúlt, és visszahúzta magához.

George-ban szinte szétrobban az öröm, az elégedettség és közvetlenül utána a vágy. Az elkeseredés szülte eszeveszett szenvedéllyel csókolta a lányt, harapdálta, nyalogatta az ajkait, mint a cukrászdába szabadult éhező gyerek, ki marokkal tömi magába a süteményt, míg belefullad.

Rose vékony lovaglókesztyűt viselt, és ez csöppet sem volt ínyére. Elengedte a fiú fejét, türelmetlenül lerángatta előbb a bal, majd a jobb kezéről a kesztyűt, hogy ujjait a fiú dús, göndör hajába mélyeszthesse. Kéjesen felnyögött az élvezettől. Hangjára George egy kicsit magához tért. Könyökére támaszkodott, hogy kevésbé nehezedjen a lányra, és arcát a lány szétterülő hajába fúrva hangosan zihált. Közben hallotta, hogy Rose is igencsak szaporán veszi mellette a levegőt. A lány egyik kezével a haját, másikkal az arcát cirógatta.

- Le akarsz feküdni Braxtonal? - kérdezte halkan és elkeseredetten George, amikor szóhoz jutott.

- Muszáj tennem valamit. Nem öregedhetek meg szűzen - felelte szintén halkra fogva a hangját Rose, noha a lován kívül, aki nem messze tőlük egykedvűen sétálgatott, nem tartózkodott a közelben más.

- Én ezt nem bírom elviselni - mondta panaszosan George.

- Nekem se jó. De tudsz jobbat? Képtelen vagyok osztozni Nicollal.

George kínzottan felnevetett.

- A baj, hogy én is. Nicol megrökönyödésére tegnap este én is képtelen voltam. Láttalak, és nem bírtam lefeküdni vele.

Rose kicsit oldalra húzódott, George lehengeredett róla, és szembe fordulva nézték egymást. George felemelte a kezét, kisimított a lány arcából egy hajfürtöt, majd mutató ujját végig húzta a szemöldökén, az arcán, előbb a felső ajkán, majd az alsón.

- Milyen szép vagy - mondta. - El sem hiszem, hogy megérinthetlek. És már ettől, hogy a szádhoz érek, majd szétdurran a micsodám.

Rose elmosolyodott keresetlen őszinteségén.

- Megnézhetem? - kérdezte.

- Mit? - George elképedt.

Rose tovább mosolygott.

- A micsodád.

- Itt?

- Hol máshol?

- Nézd - felelte elfulladva George, és a hátára hengeredett.

Rövid posztókabátot és vászonnadrágot viselt. Nem tett semmit. Maga mellé eresztett kézzel várta, mit csinál a lány.

Rose kicsit zaklatott volt és megilletődött, de kíváncsi is. Míg George-nak a helyzet csak tovább fokozta amúgy is alig elviselhető izgalmát, őt az ismeretlen felfedezése hajtotta.

Előbb a fiú kabátján a két alsó gombot bontotta ki, hogy a derekához férhessen, majd a nadrág elején is a jóval apróbb gombokat. Amíg enyhén remegő kézzel, de elszántan tevékenykedett, a vászon alatt érezte annak rugalmas keménységét, amit kiszabadítani készül. Végig gombolta a nadrágot, és amennyire lehetett, szétnyitotta az elejét. George régimódi férfialsót viselt elől hosszú nyílással, és egyetlen gombbal. Rose ezt is átbújtatta a gomblyukon.

Felnézett George arcába. A fiú megemelt fejjel őt nézte, és Rose először látta ilyennek az arcát. Sütött róla a vágyakozás, az öröm, a szerelem és a hála is.

Rose benyúlt a szabaddá vált nyílásba, és kiszabadította belőle George-ot.

A könyveiben, rajzolva már látott ilyet, vagyis nem egészen ilyet, mert azok hosszanti és keresztirányú metszetek voltak, és megdöbbentette a valóság. George férfiasságának mérete és a belőle áradó, lenyűgöző életerő.

Végigsimított rajta a mutatóujjával a tövétől a hegyéig, mire George felnyögött. Rose ismét feléje kapta a pillantását.

- Ez ilyen jó neked? - kérdezte elhomályosult szemmel a meghatottságtól és a benne is fokozódó izgalomtól.

- Még annál is jobb - szűrte foga közt a választ George, és vigyorogni próbált, de sikertelenül.

Rose figyelme visszatért korábbi tárgyához. Ismét végig simította, de most már az egész tenyerével, majd újra, a kezét gyöngéden összezárva rajta.

George elkapta a csuklóját, és elhúzta a kezét.

- Hagyd abba! - kérte.

- Miért? - kérdezte őszintén Rose, és kíváncsian felhúzta a szemöldökét.

- Mert a kezedbe fogok elmenni mindjárt, ha ezt folytatod - felelte George.

Rose pajkosan elmosolyodott.

- Nem baj.

- De igen - tiltakozott elszántan George. - Nem egy szűzlánynak való látvány. Így első alkalomra.

Rose hosszan nézett a szemébe.

- Nagyon elítélnél engem, ha arra kérnélek, hogy feküdj le velem?

George sűrű pislogásba kezdett.

- Itt?

- Hol máshol? - kérdezte ismét Rose.

- De hideg és kemény a föld, és neked ez lenne az első. Nem hiszem, hogy élveznéd. Le se tudunk vetkőzni, mert megfagyunk.

- Nem érdekel. Leterítjük a két kabátot, és nem veszek le mást, csak a bugyimat.

- Ó, Rose - szakadt ki George-ból olyan szerelemmel a sóhaj, hogy a lány könnyekig meghatódott. - Az én kedvemért?

- És az enyémért. Hülye vagyok, hogy be akarom érni Braxtonal. Amikor veled is együtt lehetek. A pokolba az illemmel, és a pokolba Nicollal.

George elmosolyodott, mert eszébe jutott az előző napi délután, amikor ugyanezt gondolta, de nem számolt be erről Rose-nak. Nem akar többet beszélni.

Valamelyest elrejtette ágaskodó férfiasságát, felállt, és kibujt a kabátjából. A földre terítette, majd elvette Rose-tól az övét, és a sajátja mellé illesztette.

Kézen fogta a lányt, a kabátok közepére ültette, majd szemben vele ő is letérdelt.

- Látnom kell a melledet - mondta, és elkezdte gombolgatni Rose-on a halványpiros batiszt blúzt. Rose szó nélkül hagyta. Amikor a fiú a szoknya derekához ért, kihúzta alóla a batisztot, és befejezte a gombolás műveletét. Előbb lesimította Rose-ról a blúzt, majd az ingváll vékony pántját, végül egy határozott mozdulattal mindkettőt lejjebb igazítva, felfedte a lány kebleit. Egy ideig csak nézte őket, majd gyöngéden megemelte mindkettőt.

- Mióta megláttalak, erre vágytam - mondta elfulladva.

- Nem hiszem - tiltakozott erőtlenül Rose, mert izgalmasnak és jólesőnek találta George nyilvánvaló csodálatát, annak dacára, hogy meglehetős hűvösnek érezte meztelen bőrén a kora tavaszi levegőt. - Csaknem haldokoltál.

- Annyira nem. Már akkor észrevettem a gyönyörű melled, meg a pici füled.

- A fülem? - sóhajtott Rose, mert George a nyakához hajolt, és csókolgatni kezdte, közben a tenyerével egyre inkább megkeményedő mellbimbóit dörzsölte.

- Feküdj hanyatt! - kérte George, és Rose engedelmeskedett. Furcsán érezte magát, mert lehúzott ruhái szinte megbénították, a karjait mozdítani sem tudta. Hogy tökéletesen George-ra hagyatkozik, rendkívül izgalmas volt. A fiú megmarkolta bő szoknyáját, és feljebb igazította. A puha pamut bugyi derekához nyúlt, a lány megemelte a fenekét, hogy segítsen, és George lehúzta róla. Rose-on csak a csipkés, tört fehér harisnyatartó maradt. Lenyúló ágai boltívként keretezték dús, gesztenyebarna szőrzetét. George lehajolt és megcsókolta a hasa alját.

Rose kéjesen az arcához nyomta a csípőjét, és a fiú ujja gyöngéden belé hatolt.

- Azt szeretném, ha nem fájna neked nagyon - mondta, és simogatni kezdte a lányt. A szeretkezést utánozva ritmikusan simogatta a hüvely bejáratát és a csiklót. Rose felhúzta a térdeit, és széttárta a combját. A fiú továbbra is ülve maradt, mert látni akarta a lány gyönyörének forrását és az arcát egyaránt.

- Ez jó - sóhajtott meglepetten Rose. - Ez nagyon jó - ismételgette, és egyre kevésbé tudta, hogy mit beszél. Amikor magáról megfeledkezve vonaglott, és szakadozott sikolyok hagyták el az ajkát, George fölébe emelkedett, és a kezével is irányítva magát, finoman belé hatolt.

- Most mi következik? - kérdezte Rose elfulladva és kicsit ijedten. - Amit érzek, az már... az?

- Igen, az - felelte George, és elmosolyodott Rose kíváncsiságán.

- Biztos vagy benne, hogy befér? - akadékoskodott tovább Rose, aki maga sem tudta, mire vágyik. Átadni magát az élménynek, vagy józan fővel figyelni, mi történik vele. - Szerintem túl nagy. Én egyetlen olyan méretű nyílást sem tudok magamon, amibe beférne. Ahová való, oda biztosan túl nagy lesz.

George halkan felnevetett.

- Nem fognád be egy kicsit a szádat? - kérdezte, és egy határozott lökéssel behatolt a nőbe.

A váratlan és nem különösebben jelentős fájdalom mellett Rose-t elkápráztatta az érzés fenséges volta. Hogy együtt van George-dzsal. Lábai közt meztelen combját érzi, mellén az inge vásznát, és magában Georget, magát. Kicsit feszít és fáj ugyan, de mégis csak ő az.

George óvatosan kezdett mozogni. Nem remélte, hogy életre szóló élményt nyújthat a lánynak, de megkínozni semmiképp nem akarta. Rose-nak ez az első, és ezt az alkalmat neki ajándékozta. Nem gondolhat csupán saját sürgető vágyára, ami határozott, kemény lökésekre sarkallná. Ám amikor meghallotta Rose gyönyör teli sóhajtását, nem tudott tovább uralkodni magán. Belé hatolt, majd újra, teljesen, amennyire csak bírt, és újra és újra és újra. Saját zihálásának ködén át hallotta a nő mély és egyre ritmusosabb sóhajtásait, majd amikor Rose teste ívbe hajlott alatta, és nyöszörgése sikoltásba csapott, végre elengedte magát. Érezte, hogy repül, tagjai súlytalanná válnak, és sas madárként emelkedik az ég felé. Végül a tüzes napkorongba olvadva ő maga is izzó tűzgolyóvá vált, majd szétrobbant, és ezernyi csillagként, sziporkázva hullott a földre.

- Rose! Rose! - szólongatta később a lányt, aki csukott szemmel feküdt alatta, és két könnycsepp gördült le a szeme sarkából a hajára. - Valami baj van?

A lány felnézett, és George azt látta az arcán, amire vágyott. Szerelmet, boldogságot és odaadást.

- Nagyon szeretlek - mondta Rose érzelmektől fűtött hangon. - És nagyon jól vagyok. - Aztán, ahogy szokta, kicsit felhúzta az orrát. - Eltekintve attól, hogy egy száraz ág iszonyatosan nyomja a fenekem.

George sietve lekászálódott róla, és a borzongó lánynak segített felöltözni.

- Enyhén átfáztam - mondta Rose, majd a fiú bűntudatos képét látva hozzásimult és megcsókolta. - De nem bánok semmit. És remélem, nem leszek terhes. Te tettél valamit ellene? Én persze nem.

- Eszembe se jutott - vallotta be George.

- Hát nekem se - mondta Rose, és segített George-nak gombolkozni. - Ha születik egy szőke, kék szemű gyerekem, George lesz a neve. Vagy Georgina. Rendben? - kérdezte és elpityeredett.

George magához szorította, és nem tudott mit mondani.

Rose szólalt meg hamarabb.

- Még el sem mesélted, miért ólálkodsz itt? - kérdezte szigorúan. - Halljam! Kizárólag a féltékenység vetett a Barxton birtok környékére?

George fürkészve nézte az arcát, majd felnevetett.

- Ha hagyom, mindjárt elfenekelsz. Pedig csak másfél évvel vagy vénebb nálam.

- Kereshetnél választékosabb kifejezést!

- Öregebb? Korosabb?

- Idősebb - elmosolyodott. - Vedd tudomásul, azért, mert lefeküdtem veled, még én vagyok az okosabb, a gazdagabb és a szebb.

George a nyakánál fogva húzta magához, és szenvedélyesen megcsókolta.

- Egy frászt - mondta, majd tovább folytatta Rose csókolgatását.

- Ne a nyelved nyomkodd a számba, hanem mond el, mit keresel itt!

George nevetve elhúzódott, és egy zacskót vett elő a kabátja zsebéből. Bal kezével megemelte Rose jobbját, és a zacskót a tenyerébe helyezte.

- Mi ez? - kérdezte Rose a fiú arcába nézve. - Csak nem gyémántok?

- Eltaláltad.

- Honnan vannak?

- A sokat bírált fedező mén nyerge alól.

Rose elismerően nézett George-ra.

- Hogy tudtad megszerezni?

George elmesélte neki, hogy a lovat két lovász szállította Londonból, akik felváltva ülték meg, és akik csak arra ügyeltek, az állatot el ne lopják.

- Tegnap este a fogadóban összebarátkoztunk, és alaposan lerészegedtünk. Kilopództam az istállóba, és átkutattam a lószerszámokat. A nyeregben találtam a zacskót.

Rose hosszan nézte a kezében tartott egyszerű vászon zacskót.

- Szóltál már valakinek róla?

George hiába találgatta a lány gondolatait.

- Nem. Miért?

- A főnöködnek sem? A nyájas, kopaszodó úrnak.

George füle pirosodni kezdett. Rose gonoszan nézett rá.

- Tudom, hogy vaj van a fejeden. Találkoztam azzal az emberrel.

- Nem tudom, mit akarhatott tőled - felelte George rosszkedvűen.

Rose végig simította az arcát.

- Majd máskor kimagyarázod magad. Most összpontosítsunk a gyémántokra.

- Nem tudja senki, hogy nálam vannak.

- Legfeljebb Braxton.

- Ő valószínűleg már igen. Két órával ezelőtt megérkezett a lova. Azóta biztosan észrevette a gyémántok hiányát. Azért vártalak, hogy ne keveredj a szükségesnél jobban a csempészési ügybe.

Rose hitetlenségét kifejező hangot hallatott. George szomorúan elmosolyodott.

- És persze azt sem akartam, hogy lefeküdj Braxtonal. Láttam, hogy készülsz rá.

- Nyomozni készültem. A többit még nem döntöttem el.

George ismét a gyémántos zacskóra nézett.

- Mi a terved vele? Mert látom, hogy valamit forgatsz a fejedben.

Rose hosszan nézett a fiú szemébe.

- Miért vetted feleségül Nicolt?

George sokáig késlekedett a válasszal, mert magának sem tudta pontosan megmagyarázni, miért vette feleségül az unokatestvérét, amikor Rose-t szereti.

- Senkije nincs rajtam kívül. A te szerelmedet pedig remélni sem mertem.

- Ő szeret téged? - kérdezte feszülten Rose, és George nem értette, miért fontos ez. Meg nem is tudta, mit érez Nicol. Mondani persze mondta neki gyakran, hogy szereti, de George ezt sose tartotta fontosnak. Mindketten tudták, Nicol a felesége lesz, és hogy a lánynak ez a házasság a leginkább kedvező lehetőség.

- Az apja kezdettől nekem szánta - felelte végül George. - Ki mást szeretne rajtam kívül?

- Bárki mást. Akár Harry Ricet.

George meglepetten fújta ki a levegőt.

- Ezt forgatod a fejedben? Összeboronálni Nicolt Riceval? Merész ötlet. Egycsapásra megszabadulni Harrytól és Nicoltól. De jó is lenne! Mindenki jól járna. Krilov, a húgod, én. Csak Rice nem. Persze képtelenség. Miért válna el tőlem Nicol, és miért venné el őt Rice.

- Pénzért - felelte tárgyilagosan Rose. - Egy marék gyémántot kapnának tőlem móringként.

- Ezt még te sem tudod megszervezni, Rose - tiltakozott George, de tekintetében már látszott az éledő remény.

- Téged nem sértene?

- Mármint, ha Nicol felszarvazna? - kérdezte mosolyogva George. A két keze közé fogta Rose arcát, és hozzá hajolva mondta. - Ha ezért az árért megkaphatnálak téged, a legkevésbé sem bánnám.

Rose szigorú tekintetét is elhomályosította a szerelem és a vágy. A bizakodás. Azt remélte, ha lefekszik George-al, a beteljesülést majd kielégülés követi. Hogy megkapva a fiút majd könnyebben mond le róla. Hát tévedett. Most, hogy nem csupán a lelkét, hanem a testét is megérintette, még inkább vágyott rá.

Átölelte George derekát, és hozzásimult.

- Képtelen vagyok átengedni téged másnak. Szeretlek.

- Miért? - kérdezte sóváran George.

- Mert kék a szemed - mondta Rose, és lágyan megcsókolta fiú mindkét szemét -, szeplős az orrod - sorolta tovább, és az orra két oldalán is végig húzta a száját -, és mert..., és mert nem is tudom, miért. Mert szeretlek és kész. Még ha Nicol férje vagy is.

George még közelebb vonta magához, és Rose megérezte feltámadó izgalmát.

- Menjünk haza - mondta szomorúan, elhúzódva a fiútól.

- Mi legyen a gyémántokkal? - firtatta George, miután elengedte a lányt.

- Megpróbálok valamit - szólt titokzatosan Rose, és ujjait jelentőségteljesen a gyémántokra zárta. - A kövek segítségével. Ha beleegyezel, hogy azt tegyek velük, amit jónak látok.

George vágott egy grimaszt.

- Tudtam én neked valaha is ellent mondani?