Nicol elragadtatással fogadta a hírt, hogy Krilovék vidéki rezidenciáján tölthetik a nászútjukat.

George még az este előhozakodott az ötlettel, mielőtt nagybátyja hazaért. Nicol végzett a házimunkával, és a kandalló előtt varrogatott. Pólyahuzatot hímzett szende, titokzatos arccal, és George-nak elszorult a torka, valahányszor ránézett. Le se feküdtünk egymással, minek varr babaruhát? El ne felejtsem, hamarosan el kell vennem, és gyereket csinálnom neki? Ezért vesződik jó előre a gyerekholmival? Ráadásul tüntetően. Nem szól, meg sem említi, csak úgy tartja, hogy én is felismerjem az apró fodrokból és szalagocskákból.

George is helyet foglalt a kopott karosszékben, kinyitott egy könyvet, mintha olvasna, aztán szórakozottan járatta szemét a sorokon. Hamarosan megunta a színlelést, és visszatette helyére az olvasnivalót.

- Miért kékre varrod? - kérdezte váratlanul.

Nicol összerezzen, legalábbis úgy tett, mintha elmélyült munkájában megriasztaná a férfi hangja. Felnézett a varrásból, és lustán elmosolyodott.

- Mire gondol, Mr. Wilson?

Georgeban máris feltámadt szokott ingerültsége. A lány ártatlan mosolya, odaadó, mondhatni behódoló tekintete, és álszent értetlensége egyaránt bosszantotta. Aztán nyugalomra intette magát. Igazságtalanság Nicolt egy Henderson lányhoz hasonlítani.

- A kék hímzésre gondolok, amit csinálsz. Pólyahuzat, nem? Ha kislányunk születik, kidobod?

Nicol csaknem fölényesen nézett Georgera.

- Ne aggódjon Mr. Wilson. Fiút szülök magának.

Valóban ilyen korlátolt vagy tetteti, latolgatta válasz helyett George.

Nicol szavaira a házvezetőnő is felfigyelt, akinek a ház ura szigorúan meghagyta, ne merészeljen hazamenni, mielőtt ő megérkezik.

- Egy önhöz hasonló, fess férfi csakis fiút nemzhet, Mr. Wilson - állította Mrs. Boderick határozottan, és szavait nyomatékosítandó, éktelen csörömpölésbe kezdett az ezüst étkészlettel.

Nicol egy pillanatra lesütötte a szemét, majd tüstént fel is emelte, hogy George arcán a hatást, az esküvő, a gyermeknemzés emlegetése keltette örömöt besöpörhesse. George kényszeredetten vigyorgott.

- Nem is egyet, hanem mindjárt kettőt csinálok neked, Nicol - mondta.

Nicol felvihogott, Mrs. Boderik pedig döcögött gyönyörűségében.

- Ez ám a beszéd. Férfivirtus. Két hét, és teljes gőzzel előre, Mr. Wilson.

- Jut eszembe. Kaptunk egy csodás ajánlatot a nászútra - mondta George, aki azért ült le a nappaliban, hogy Ivan meghívásáról beszámoljon, ahelyett, hogy a szobájába húzódna vissza tanulni, ahogy esténként szokott. - Az esküvő után vidéken tölthetünk három hetet.

- Vidéken? - nézett fel elfancsalodó arccal Nicol. - Télen halálra unom magam vidéken. Maradhatnánk Londonban is. A barátnőim fogadást rendeznek a tiszteletemre.

George is ettől tartott. A szomszédban lakó fiatalasszonyok szervezte táncos mulatságoktól, ahol muszáj megjelennie ifjú arájával, hogy részegségig itassák és gyomorrontásig etessék.

- A Rowling kastélyban talán kevésbé egyhangú a báli szezon. Az ifjú gróf volt oly nagylelkű, hogy felajánlotta vidéki rezidenciáját. Ráadásul arról is biztosított, a szomszéd birtokon élénk a társasági élet januárban.

Nicol rendűlten pislogott egy sóhajtásnyi ideig, majd felsikoltott örömében. Ledobta varrását a földre, felpattant, és George nyakába borult.

Ha bizalmas közelségbe került, George-nak azonnal jobb lett a véleménye Nicolról. A nyakát ölelő gömbölyű kar, az arcát csiklandozó fürtök, a lány szappanillata, meleg, puha teste, a benne rejlő ígéret eloszlatta fenntartásait.

- Ön csodálatos ember, Mr. Wilson - lelkendezett a lány, és továbbra sem engedve el George-ot, az ölébe telepedett. Így a fiú egészen közelről láthatta kipirult, bájos arcát, nagy kék szemét, apró száját, és benne a fehér fogacskákat. Nicol cuppanós csókot nyomott George ajkára, majd gyors pillantást vetett Mrs. Broderick irányába. Az asszony jókedvűen legeltette tekintetét a fiatal páron eddig, de most lehajolt felvenni az öléből lecsúszott porrongyot. Nicol visszahajolt George szájára, de most nem cuppantott, hanem nyelvével előbb végigsimította a férfi ajkát, majd annak szétnyíló fogai közt behatolt a szájába. George éledező férfiassága a lány gömbölyű fenekének feszült.

Nem bír magával, gondolta George mosolyogva. Még szerencse. Ha butasága mellett halvérű is lenne, felakasztanám magam.

Sietve viszonozta a buja csókot, majd kitessékelte a lányt az öléből.

Csapódott a bejárati ajtó, megérkezett Wilson alezredes. Mire az ezredes megszabadult a kabátjától, és cipőt váltott, Nicol már szorgosan öltögetett és George elmélyülten olvasott.

A grófságban töltendő nászút ígérete lefokozta az esküvői szertartás jelentőségét Nicol szemében, noha évek óta készült a menyegzőjére. Arra ügyelt leginkább, hogy az esküvői vacsorán minden meghívott tudomására hozza, hová készül az ifjú pár éjfél után.

Ivan kitett magáért, hatlovas, címeres hintó kanyarodott éjjel kettőkor a Wilson ház elé libériás inasokkal és hangos ostorcsattogással. A násznép kitódult a szűk, hullámosra koptatott kövezetű utcára, és irigyen bámulta az ifjú pár szerencséjének megtestesülését, a gyönyörű kocsit.

Noha George tudta, Ivan a legkevésbé megbántani akarja a pompával, kedvetlenül nézte arája boldogságát. Nem veszi észre, hogy a fényűzés szegénységünket hangsúlyozza Ivan gazdagsága mellett, dohogott magában. Nicol mindezt nem bánta. Jóval kevésbé volt ostoba, mint George hitte. Tudta ő, hogy nem jár neki a figyelem, de eltökélten hitte, hogy hamarosan járni fog. Ezért választotta párjául George-ot, aki ugyanabban a házban nőtt föl, amelyben ő, de másik világból származott. Más volt a beszéde, a mozgása, a gondolkodása, még a szaga is. Nem füst és zsírszagot árasztott a ruhája, keveredve az olcsó bor kipárolgásával, hanem könnyű, levegős illat áradt a bőréből, a nyitott tér, a felemelkedés ígérete. Nicol homályosan emlékezett George szüleire. Csöndes, visszahúzódó apjára, és kissé különc anyjára, akit kétbalkezessége miatt örök megvetéssel emlegetett az apja, és aki mégis olyan képeket festett olcsó vízfestékkel, hogy rájuk tekintve még a méhek döngését is hallotta a festett virágok felett.

Tekintettel a januári hidegre, a hintóban forró ital várta őket, lábmelegítő és egy terjedelmes bőrtakaró.

- Mi ez? - kérdezte Nicol, és tenyerével végigsimított a dús, hullámos prémen, ami némiképp durvább tapintású volt a bárány gyapjúnál.

- Szerintem bölénybőr - felelte George. - Krilov, akitől a meghívást kaptuk, Amerikában született. Onnan származhat a takaró.

- Gyönyörű. És jó meleg - lelkendezett az ifjú ara, és nyakig magára húzva a takarót, kényelmesen elhelyezkedett a széles bőrülésen.

George mellé telepedett, és átölelte újdonsült asszonyát.

- Örülsz? - kérdezte fölöslegesen, mert nyilvánvaló volt a nő elégedettsége, valósággal dorombolt az elegáns hintóban, a vastag takaró védelmében, hitvese karjában. Már elhagyták a várost, a közvilágítás megszűntével szinte tökéletes sötétség borult rájuk, csak a kocsis lámpásának imbolygó fénye világított.

Nicol menyecskeruháját viselte a kabát alatt, elől gombolódó, piros kreppet, apró, fehér fodorral a nyaka körül. George belecsókolt a nyaka hajlatába, beszívta illatát, és az egyik kezét rácsúsztatta a mellére. A másikat az ülés támlájához szorította Nicol háta. A nő felkuncogott a férfi közeledtére, és fészkelődött kicsit, hogy minél kényelmesebben űljön. George tovább simogatta a mellét, csókolgatta a nyakát, majd a fülét, tréfásan a fogai közé csippentette fülcimpáját.

Nicol a füléhez kapott.

- Meg ne harapja a függőmet, Mr. Wilson! A nagynénémtől kaptam nászajándékba. Nagyon értékes.

- Most már nyugodtan szólíthatsz George-nak - mondta a fülönfüggő iránt érzett aggodalmon mosolyogva a férfi.

- Ahogy kívánja, George - felelte Nicol, és oldalra fordulva olvadó pillantást vetett hitvese arcára.

Kihasználva a kínálkozó lehetőséget, George szájon csókolta. Csókolóztak egy darabig, George egyre inkább feltüzelve, Nicol készségesen. A férfi közben derékig kigombolta a ruhát rajta, és némi küzdelem után, amivel lazított a fűzőn, és megbirkózott az ingvállal, sikerült megmarkolnia a nő meztelen mellét. Puha volt és terjedelmes, kitöltötte a tenyerét. George felhevülten simogatta, majd amikor már úgy érezte, menten szétreped a nadrágja, magára hagyta a ringatózó kebleket, és a lány szoknyájának felszedésébe kezdett. Hogy benyúljon alá.

Nehezen boldogult. A felső kreppet több brokát és pamut alsószoknya követte.

- Segíts már! - mondta végül türelmetlenül, mert több perc keresgélés után sem jutott sokkal közelebb óhajtott céljához.

Nicol eddig szinte élettelen mozdulatlanságban hagyta a férfit tevékenykedni, letolta a combjáról George kezét, és kissé távolabb húzódott a férfitől.

- Nem akarom itt - mondta kissé kényeskedve, ahogy kislánykorában is kért, száját csücsörítve, aggodalmas arccal, készen a sírásra és a hisztire, ha netán visszautasítják.

- Hogy, hogy nem akarod? - kérdezte lihegve George, és eltávolított kezét visszahelyezte oda, ahol a lány ágyékát a több réteg szoknya alatt sejtette.

- Nem akarom itt - ismételte Nicol.

- Hol itt? - kérdezte George, és meglehetős ostoba képet vágott. - Sötét van, ráérünk, feleségül vettelek, és én majd meggebedek, úgy kívánlak.

Nicol engedelmesen elmosolyodott.

- Én is kívánom magát Mr. Wilson, vagyis George - mondta gügyögve, akárha unokahúgához beszélne. - De nem akarom, hogy itt legyen az első. Itt a kocsiban. Baldachinos ágyban szeretném, a kastélyban. Hogy mindig emlékezhessek rá, egy igazi kastélyban vesztettem el a szüzességem. Ahogy a grófkisasszonyok.

George értetlenül meredt rá, majd felnevetett. Máris elillant gerjedelme.

- Egy igazi kastélyban? - kérdezte. - Azt szeretnéd, ha a Rowling kastélyban történne meg?

- Tudtam, hogy maga megért, Mr. Wilson. Bocsánat! George - helyesbített olvadón Nicol. - Sokkal szebb lesz ott. Sokkal emlékezetesebb.

- Hát hogyne - felelte George, és hátradőlt az ülésen. - Egy kastélyban biztosan egész más lesz.

A hátra lévő úton nem is szólt többet. Jobb híján aludt. Az utóbbi hetekben úgysem maradt rá elég ideje.

A Rowling kastély kivilágítva, varázslatos pompában várta az ifjú házasokat. A ragyogó ablakok és lángoló fáklyák láttán még George is elérzékenyült. Ivan békejobbot kínál neki.

Az inas kisegítette Nicolt a kocsiból, és a megtiszteltetéstől alélt nőt végig vezette a cselédek sorfala között, hogy a kastély ura, aki a lépcső tetején, a nyitott ajtóban állva várt rájuk mély meghajlással és elegáns kézcsókkal üdvözölhesse.

- Köszöntöm önt szerény hajlékomban, Mrs. Wilson - mondta Ivan, és széles mozdulattal tessékelte beljebb a piruló Nicolt.

Ivan keresetlen szavakkal méltatta a házasság intézményét, vázolta a kastély elrendezését, megosztotta velük örömét, hogy életük sorsfordulóján vendégül láthatja őket, majd maga mutatta meg a szobájukhoz vezető utat.

A lakosztályban begyújtott kandalló, terített asztal és egy szobalány várta őket, aki felajánlotta segítségét Mrs. Wilsonnak a kipakolásban.

George elhárította az ajánlatot, kitessékelte a lányt, majd az inast, lekanyarította válláról a köpenyét, és lerogyott egy karosszékbe. Végtelenül fáradtnak érezte magát, a kocsiban összetörődött és átfázott alvás közben.

Nicol bezzeg repesett. Egyik helyiségből a másikba szaladgált, megnézte a fürdőt, a gardróbot és a hálószobát is.

- Baldachinos ágy van, George. És aranygombos komód, velencei tükör és rengeteg gyertya. Ráadásul igazi olajfestmény függ a falon. Egy tájkép szarvasokkal. És hallottad? Mr. Krilov azt mondta, hajdan az édesanyjáé volt ez a lakosztály. Lady Rowling maga aludt ebben az ágyban.

Nicol néhány perce eltűnt a fürdőszobában, George hallotta a víz zubogását és a lány elragadtatott sikkantásait, ahogy megnevezi a leginkább tetsző tárgyakat.

- Illatos fürdőolaj, előmelegített törülköző, és egy puha házi papucs. Még szerencse, hogy a legszebb hálóingemet hoztam magammal.

George igyekezett életet verni magába, és ez a várható gyönyörre gondolva sikerült is neki. Vetkőzni kezdett. A nyakkendő kioldásánál tartott, amikor egy szál törülközővel takarva magát, Nicol felbukkant az ajtóban. Futó csókot nyomott a szobában álldogáló George ajkára.

- Siessen Mr. Wilson! Epedve várom.

És George sietett.

Mire végzett, és kijött a fürdőszobából, a nappalit üresen találta, Nicol a hálószoba irányából szólította.

Az asszony a dupla ágy előtt állt, a hőn óhajtott baldachin vörös brokátja keretként ölelte körül alakját. Várakozó arccal nézett George szemébe, és kezével megállj parancsolt a férfinak. Lassú mozdulattal a hálóing szalagjához nyúlt, ugyanilyen lassan kioldotta, és hagyta, hogy a puha selyem lehulljon róla.

Gyönyörű volt mezítelenül. Kellőképpen buja - már tízévesen tizennégynek nézték -, és kellőképpen fiatal. Telt melle, erőteljes válla, kissé talán vastag dereka és egyenes combja elbűvölte George-ot. A férfi közelebb lépett, hogy megérintse, de a nő nem várta be. Engedelmesen hanyatt feküdt az ágyon, kitárta karjait, és enyhén szétnyitotta a combját.

- A magáé vagyok, Mr. Wilson - mondta, mint ki nyereményt ad át, esetleg megszolgált jutalmat. - Csakis a magáé.

George-ot azonban nem érdekelték ezek az árnyalatok, hogy szerelmet kap-e vagy odaadást, netán a házastársi kötelesség kínálja ezt a fiatal testet. Nicol mellé feküdt, és szemérmesen lerángatta magáról a dereka köré tekert törülközőt. Jobb kezét a nő combjára helyezte, és elindult vele fölfelé.

Nicol határozottan elkapta a kezét.

- Ne vacakoljon Mr. Wilson! Legyen férfi, és tegye a dolgát.

George egy pillanatra meghökkent, aztán megrántotta a vállát. Hónapok óta nem jutott nőhöz, nem ellenezte a sietős iramot. Tette, amit tenni tudott. Engedelmesen a nőre nehézkedett, és megkísérelte a behatolást.

Nicol felszisszent.

- Óvatosabban, Mr. Wilson! - förmedt rá ugyanúgy, ahogy a szakácsnőt figyelmeztette a minap, ne lyukassza át a liba bőrét, mikor a tölteléket tömködi alá. - Vigyázzon! Ez fáj.

George tőle telhetően vigyázott, apró mozdulatokkal, eleinte lassan, majd egyre hevesebben tette magáévá a nőt, aki nyugtázta igyekezetét.

- Így. Így már jó - mondta Nicol, majd elhallgatott, és a baldachin tartóoszlopába kapaszkodva megadóan tűrte hitvese egyre viharosabb rohamait.

Amikor végeztek, George lihegése csitult, és lefordult ifjú nejéről, Nicol is változtatott eddigi meredt testtartásán – ugyanabban a helyzetben feküdt, amit kezdetben elfoglalt -, felült és győztesen elmosolyodott.

- Holnap ki kell az ágyneműt mosatnunk - mondta elégedetten, a lepedőt pöttyöző apró vérfoltra tenyerelve. - Bosszankodik majd a személyzet.

- Miről beszélsz Nicol? - kérdezte álmosan George, és komoly erőfeszítésébe került a nő arcára nézni.

- A vérről, Mr. Wilson - vágta rá jelentőségteljesen Nicol.

George elképedt.

- Vér? Véreztél, Nicol?

- Ne legyen ilyen ostoba Mr. Wilson! - kiáltott sértetten a nő. - Nézze meg a saját szemével, ha nem hiszi! Elvégre ön a magáévá tett, és én ártatlan voltam. Talán kételkedik benne? – kérdezte sértetten. Elvégre ezért a néhány vércseppért tartóztatta meg magát évek óta. Még Gustav Muraynak sem engedett, pedig ő igazán kívánatos és jóképű fiú. Csak....! És itt a bökkenő. A köszörűs fia. Semmi nem lesz belőle. Mindent megengedett neki, hogy tapogassa, az ujjaival még ott lenn is felfedezze, de megőrizte az ártatlanságát. Bántotta hát George közönye.

Mert George valóban nem méltányolta kellőképpen Nicol érintetlenségét. Felőle akár tapasztalt is lehet. Még Afrikában leszámolt a birtoklás vággyal, amikor a puszta életét féltette.

Nem felelt Nicolnak. Magára húzta a takarót, és félhalott álomba zuhant.

Másnap reggel ismét szeretkeztek, majd a délutáni szieszta közben és vacsora után is. Nicol elégedett mosollyal nyugtázta férje buzgalmát, és kuncogva súgta a fülébe.

- Ha ilyen kanos marad, Mr. Wilson, tényleg két fiút csinál nekem egycsapásra.

George fülét sértette a kanos kifejezés, felesége modorának kettőssége, hogy előkelően továbbra is magázza, mégis útszéli kifejezésekkel illeti.

George Wilson kanos, és gyereket csinál, gondolta már az éjszaka sötétjében, és a franciaablakon át a csillagfényes, januári égboltot bámulta. Ő már tudta, holnap tiszteletüket teszik a szomszéd birtokon, részt vesznek a bálon, melyet Mrs. Henderson születésnapjára rendeznek. Rose is biztosan hazautazott. Az édesanyja kedvéért kénytelen volt.

Nem megdugni szeretném elsősorban, gondolta George félálomban, messze távolodva házasságától és hangosan szuszogó nejétől. Az odaadást akarom látni az arcán. Hogy szeressen engem. Úgy, ahogy én őt. Csodálva az eszét, a jellemét, minden porcikáját. Pici fülét, telt ajkát, fehér nyakát, csodaszép mellét, és gömbölyű fenekét. Azt szeretném, ha ugyanúgy kívánna, ahogy én őt. Azt akarom, a vágytól nyöszörögve feküdjön alattam, és fenntartások nélkül adja át magát nekem.

*

Mrs. Henderson az utóbbi két évben hanyagolta születésnapja társadalmi eseménnyé való emelését. Vagyis nem rendezett bált, de még csak vacsorát sem önnön tiszteletére. Kisebbik lánya elkelt, a nagyobbik pedig nem kívánt elkelni, mi végre akkor a népes társaság? Az idén azonban új reménye éledt, hisz a szomszéd bírtok benépesült, szépreményű fiatalember tűnt fel a színen. Újra meghívókat fogalmazott hát, személyzetet fogadott és készült. Hiába húzza az orrát Rose, és kesereg szemmel láthatóan az érhetetlen gyorsasággal felszívódott fiatalember, tudniillik, George után, kutyaharapást szőrivel. Ha elég időt tölt Ivan társaságában, feledi a másikat és üdvözli az újat. Meg volt győződve, hogy a férje is csak azért választotta őt, noha Marianne Rowlingba volt szerelmes, mert Marianne elutazott, ő pedig a szomszédban élt. Ilyen egyszerű. Ezért nem tágított Rose mellől se a ruhaválasztás, se a frizura készítése közben. Rose legyen csinos, és persze elérhető. Már teaidőben a szalonba küldte, és rábízta a Jacobson házaspár szórakoztatását. Ők biztosan szóval tartják a lányát, bármikor is érkezik Ivan Krilov, nem fogják elkerülni egymást.

Rose persze tudott anyja tervéről, hogy Ivan miatt a felhajtás, és azt is tudta, hogy nem jön majd egyedül, hanem a Wilson házaspár kíséretében. Ivan tapintatosan, időben értesítette. Rövid levelet küldött az édesapjának, melyben megkérte Mr. Hendersont, adja át nagyobbik lányának Mr. és Mrs. Wilson üdvözletét, kik a Rowling kastélyban töltik mézesheteiket, és hivatalosak a holnapi estélyre.

„Mrs. Nicol Wilson nagy örömmel tudatta velem, hogy már volt szerencséje megismerkedni Miss. Hendersonnal, ezért nyomatékosan megkért rá, tolmácsoljam szívbéli jókívánságait" - írta Ivan.

Mr. Henderson nem szentelt különösebb figyelmet a társasági levelezésnek, Ivan sorait is legszívesebben félretette volna, ám a nyomatékos kérésnek nem szegülhetett ellen.

Rose tehát készült a találkozásra, nem érte váratlanul a házaspár felbukkanása. Mindez nem tompította persze a mérgét. Az orrom alá dörgöli a boldogságát, bosszankodott Rose. Páváskodik előttem ifjú nejével, akit bizonyára naponta többször a házasság örömeiben részesít, és aki lényegesen fiatalabb és sokkal csinosabb nálam.

Úgyhogy igencsak figyelmetlenül végezte a feladatát. Alig ügyelt Jacobsonékra, minduntalan az érkező fogatok zajára fülelt, és az ablak sötét négyszögére pillogott.

- Egyre kiszámíthatatlanabb az időjárás mostanában. Nem gondolja Miss. Henderson? - kérdezte Mrs. Jacobson, majd választ nem várva ecsetelni kezdte a reumáját. Mrs. Jacobson a társalkodók azon csoportjába tartozott, akik önmagukat szórakoztatják a leginkább. Sokat beszélt, értelmetlenül és unalmasan. A párja a kerevet másik sarkában ült, vagyis inkább tunyán elterült, mert a mértéktelenül fogyasztott bor elálmosította. Rose undorodva nézte szétvetett, hájas combjait, és köztük a gusztustalan kidudorodást.

- Két hete esik az eső. Korábban nem tapasztaltunk ilyet. Az én lánykoromban ritkábban esett. Egyetért Miss. Henderson? - kérdezte épp Mrs. Jacobson, amikor Rose türelme elfogyott, és felpattant a székről, hogy az ablakhoz siessen.

Kézimunkája fölött Emma részvéttel nézte nővére vergődését. Ő közel ilyen izgatott volt, mert Ivant várta. A boldogság és a legsötétebb bűntudat váltogatta egymást a lelkében, és átérezte, hogy Rose retteg a George Wilsonnal való találkozástól. Szörnyű lehet, gondolta Emma, hogy a férfi, akit szeret, a feleségével érkezik.

Emma letette kezéből a hímzést, és a nővéréhez sétált. Lenézett az udvarra, nem látja-e feltűnni Krilovék hintóját.

A kastély előtti teret fáklyák ragyogták be, a kaviccsal felszórt utakon két inas sétált, hogy illendően fogadja a vendégeket. Távolabb fenyegetőn sötétlett az erdő.

- Ne várd ilyen látványosan - figyelmeztette Rose-t halkan Emma, megérintve közben a nővére karját. - Még észreveszik, nős ember után epekedsz.

- Honnan veszed, hogy nem Ivant lesem? - kérdezte fejét visszakapva, bosszúsan Rose, és megrántotta a vállát. - Egy Rowling sarjat kitüntethetek a szerelmemmel.

Emma összeráncolta a szemöldökét. Bántotta Rose ellenséges viselkedése. Nővére a legritkábban töltötte ki rajta a mérgét.

- Nem tetszik, hogy ilyen keserű vagy. Keserű és cinikus - mondta békítőn.

- Inkább, mint kétségbeesett és hisztérikus.

- A szerelem jelentős adománya a sorsnak, de nem a legjelentősebb.

Hogy Emma életbölcsességgel traktálja, még inkább felpaprikázta Rose-t.

- Te könnyen prédikálsz. Sose tapasztaltad.

Húga könnyes szemmel nézett rá.

- Mit tudsz te rólam? Csecsemőként kezelsz - vágott vissza elkeseredve, noha belátta, jogos Rose vádja. Sokáig élt tudatlanul, mielőtt megrázó felfedezést tett Gordon néni szalonjában. Mert hiába szakított Ivannal, azóta másként látta a világot. A házasságát, a szerelmét, önmagát. Azt hitte, a kellemes középszerűség a legtöbb, amit várhat az élettől. A házasság kényelmes, a testi szerelem elviselhető, az élet megalkuvások sorozata. Mióta Ivan szerelmét megismerte, lázadt a majdnem jó ellen. Miért morzsolja le az életét Harry mellett, ha része lehet viharos boldogságban is? Mert ez a kötelessége? Nem tudta félresöpörni a reményt, hogy talán ő is szabadulhat a tiszteletreméltóság rabságából. Csak a hogyant nem ismerte. És Rose is a lehetetlen után sóvárog.

- Hidd el Rose, én megértelek - mondta Emma békülékenyen.

Rose végre meglátta húga arcán a szeretetet. Elszégyellte magát.

- Ne haragudj! - kérte. - Majd ki bújok a bőrömből, olyan ideges vagyok. Reszketek az örömtől, hogy újra láthatom George-ot, és legszívesebben kiugranék az ablakon, ha Nicolra gondolok. - Teleszaladt a szeme könnyel. - Tegnapelőtt összeházasodtak. Azóta a mézesheteiket töltik. Tudod, milyen szörnyű elképzelnem, mivel mulatják azóta az időt? Hogy a menykő csapjon beléjük!

Valamivel kilenc után gördült be a Rowling fogat Franchyesék udvarára, és a gyertyákat cserélte a személyzet, amikor George a terembe vezette ifjú nejét.

Nicol kíváncsian nézett körül a szalonban, és elalélt a látványtól. A Rowling kastély évek óta lakatlan volt, Ivan átutazóként érkezett, és nem is fordított lakhelyére különösebb figyelmet. Franchyesék azonban évszázadok óta éltek itt, a bútorokból, a falakat borító selyemtapétákból, a drága drapériákból sütött a gazdagság és a jó ízlés. A kristálycsillárok ontották a fényt, a süppedős szőnyegek elnyelték a fölösleges zajokat.

Alacsony, barna hölgy közeledett feléjük, a hajában ragyogó diadém ára egy életre megoldotta volna Nicol minden gondját.

- Üdvözlöm önöket nálunk - üdvözölte Mrs. Henderson közömbös udvariassággal vendégeit, és úgy tett, mintha először látná George-ot. Ejtett néhány dicsérő megjegyzést Nicol ruhájára - elvégre ő küldte át tegnap, mert Ivan kérte, hogy Emma egyik lánykori ruháját adja kölcsön a nála vendégeskedő fiatalasszonynak -, gratulált frigyükhöz, majd jóval barátságosabb mosollyal fordult Ivanhoz.

A férfi némi bűntudattal nézte az asszony arcát. Elhatározta, ezen a hétvégén tisztázza viszonyát Emmával, felvilágosítja a szülőket, és megrendíti a Franchyes család békéjét.

A köszöntések után Mrs. Henderson újabb vendégek felé fordult, és Emmára hárította a feladatot, hogy a fiatal párt és Ivan Krilovot körbe vezetve a teremben, bemutassa a jelenlévőket.

Emma engedelmesen közeledett feléjük anyja intését elértve, s közben azért fohászkodott, bűnös vonzalma ne üljön ki az arcára, és képes legyen higgadtan viselkedni Ivannal. Tudta, aligha képes valóra váltani szándékát. Máris szaporán szedte a levegőt, és a szívverése versenyt futott a falióra ketyegésével.

A férfi káprázatosan festett ugyanis. Magas volt, és rég túljutva a hirtelen megnyúlt kamaszok csont és bőr véznaságán, arányos teste imponáló erőteljességgel töltötte ki az estélyi öltözéket.

Lehetetlen, hogy ez a gyönyörű férfi engem akarjon, gondolta dobogó szívvel Emma. Biztosan elfelejtett már, és futó viszony voltam a számára. Talán szégyelli is, hogy egy állapotos nő keltett vonzalmat benne.

A férfi levette a tekintetét Mrs. Hendersonról, és a közeledő Emmára nézett. Mivel gyűlölte a képmutatást, és hiányzott belőle Emma félénksége, érzelmei elöntötték az arcát. Nem rejtegette szerelemét, vágyódását és fájdalmát sem.

Emma abban a pillanatban lángba borult a tekintetétől. Arca, nyaka rózsásra pirult, és szaporán lüktetett karcsú nyakán az ér. Szeret, ujjongott fel benne a bizonyosság, és érezte, ahogy szétáramlik benne az öröm. Pedig szégyenkeznie kellene, menekülni a szerelem elől. Képtelen volt rá. Szerelmes és viszontszeretik. Mi lehet ennél csodálatosabb?

Mindezen szokatlan érzelmek persze nem változtatták Emmát bátor és higgadt hölggyé egyetlen pillanat alatt. Szokás szerint zavarba jött, hebegett és pirult, ahogy Nicolnak illett volna, és ahogy a fiatal nő nem tette.

Nicolt már kevésbé feszélyezte az előkelő társaság, mint néhány nappal korábban. Az előrehaladott terhességű fiatalasszony mellett - légyen az bájos, és állapotához mérten rendkívül csinos - önnön karcsúságának tudata elbizakodottá tette.

- Ön, Mrs. Rice, bizonyára Rose Henderson húga - szólította meg Emmát magabiztosan, amikor a fiatalasszonyt bemutatták neki. - Rose-al már találkoztam. Ahogy látom, kicsit sem hasonlítanak egymásra.

George szégyenében félre kapta a fejét, ne kelljen észrevennie Ivan megütközését és Emma feszélyezett mosolyát. A beszélgetést azonban kénytelen volt végighallgatni.

- Valóban, Miss. Henderson alig hasonlít rám - felelte az első megrázkódtatás után nyugalmát visszanyerve Emma, és Rose családi nevének hangsúlyozásával figyelmeztette Nicolt az illendő formulára. - Az ön ízlése hibátlan, Mrs. Wilson. A nővérem sokkal csinosabb nálam.

- Ezt nem állítanám - vágta rá Nicol. - Magának szebb az arca.

- Igazán kedves, Mrs. Wilson. Még ha nem is értek maradéktalanul egyet önnel.

- Ne szerénykedjen drágám. Bár ekkora pocakkal valóban nem mondható csinosnak, de nagyon bájos a pofija.

- Köszönöm, asszonyom - hüledezett Emma.

- Ha megengeded, kedvesem, elkísérlek a frissítős asztalhoz - szólalt meg kínlódva George, hogy elmenekülhessen, mielőtt a föld alá süllyed.

- Inkább hozzál nekem te valamit inni - javasolta Nicol. - Egy puncsot. Szívesen beszélgetek Mrs. Riceval. Eddig kénytelen voltam beérni veled és Mr. Krilovval. Egy hölggyel sokkal érdekesebb pletykálkodni.

Noha sajnálta George-ot magára hagyni a társaságban ostoba feleségével, Ivannak elfogyott a türelme. Közbeszólt.

- Mrs. Ricet, fájdalom, el kell rabolnom a társaságukból, Mrs. Wilson - jelentette ki határozottan. - Édesanyám megbízott, hogy szerezzek meg egy különleges hímzésmintát a számára. Mrs. Rice csodásan hímez, anyám szerint tévedhetetlen ízléssel, és neki van a legragyogóbb hímzésminta gyűjteménye az egész országban. Kikísérhetem a hallba, Mrs. Rice, hogy a kanapén heverő díszpárna mintáját megtekinthessem?

Emma elképedten hallgatta Ivan hosszú szónoklatát, melyben talán annyi igazság volt, hogy a hallban áll egy kanapé. A férfi eltökéltségét látva - hogy beszélni kíván vele -, engedelmesen bólintott.

Ivan a karjába fűzte Emma karját, feszesen meghajolt Nicol felé, majd a hoppon maradt nőt, és feszengő hitvesét magukra hagyván partnerét az ajtó felé kormányozta.

Amikor egy oszlop és a terjedelmes gyompálma eltakarta őket, Ivan megállt, és szembefordult Emmával.

- Rég nem láttalak - mondta kedvesen. - Egyre gyönyörűbb vagy.

Emma rá se mert nézni. A frakk gombolására függesztette a tekintetét valahol a férfi dereka tájékán.

- Fölösleges udvariaskodnod. A nyolcadik hónapban járok.

- Sose láttam szebb nyolcadik hónapost.

Emma elpirult a kedvességtől, és félénken a férfi arcába pillantott. Komolyan beszél? Valóban szépnek találja? A többi vendég, az idegenek - akár csak Nicol, noha jóval udvariasabban -, szánakozással viseltettek domborodó pocakja, elfedhetetlen állapota iránt. Ivan is borzad tőle? Megdöbbent a férfi tekintetétől. Olyan szerelemmel nézett rá, hogy Emmának elakadt a lélegzete. Nem is szóltak sokáig semmit. Gyönyörködtek egymásban.

- A nyolcadik hónapban vagyok - ismételte aztán Emma, mintha védekezne az elsöprő és veszélyes érzelmek ellen.

Ivan elmosolyodott. Csak ő tudott így mosolyogni. Világosság támadt körülöttük a teremben.

- Ezt már mondtad. - Aztán szinte logikátlanul megkérdezte. - Harry? Nem látom. Talán gyöngélkedik?

- Londonban maradt, de holnap estére idevárjuk - felelte sietve és bűntudattal Emma.

Ivan elszakította tekintetét a nőről, és körbenézett a teremben.

- Sok vendéget vártok ma estére?

Emma meghökkent a hirtelen témaváltáson.

- Talán húszat.

A férfi visszanézett rá.

- Remélem, téged nem költöztettek össze Rose-al, mint Gordon nénikédnél. Hol van a szobád?

Emma elhűlve nézett a zöld szemekbe.

- Miért? - kérdezte sután.

Ivan halkan felnevetett.

- Nem szívesen zörgetnék végig minden ajtót. Egyszerűbb, ha egyenesen a te szobádba megyek.

Emma már nyitotta is száját a tiltakozásra, de a teste gyorsabban reagált, mint a gondolatai. Szinte kiugrott a szíve a mellkasából, és alig kapott levegőt. Együtt lehetnének. Egész éjjel. Nem néhány percig a nagynéni kerevetjén, a külső zajokra fülelve, hanem a saját ágyában, órákon át.

- A második emeleten, a harmadik ajtó. Egy ibolyacsokor díszíti. Én festetem rá kislánykoromban - felelte elfulladva önnön merészségétől.

A férfi nem is titkolta örömét. A nő engedékenysége miatt érzett megkönnyebbülését. Felemelte Emma jobbját, és az arcára szorította.

- Köszönöm - mondta érzelemteli hangon, és az iménti könnyedség eltűnt az arcáról. Boldog volt. Emma attól félt, itt rögtön átöleli és megcsókolja. Ijedten elhúzta a kezét.

- Majd később - szabadkozott pirulva. - Vissza kell mennem a vendégek közé.

Ivan bólintott.

- Ha megengeded, visszakísérlek az elbűvölő Mrs. Wilsonhoz. Mint látom, sikerült becserkésznie a nővéred. Még néhány perc, és Rose ráborítja a virágvázát.

Wilsonék és Rose a zongora mellett beszélgettek, Rose a zongorán pihentette a kezét, és szórakozottan igazgatta a kerek terítő szélét. Már megszámolta a terítő horgolt csillagait. Nyolcvanhat volt a külső körön, és hetvenkilenc eggyel beljebb, majd egyre csökkent a csillagok száma a középső, hat tagú körig.

Nicol ragyogott. Nem várta meg, hogy Rose vagy szokatlanul csöndes hitvese előkotorjon valamely érdektelen, noha időtöltésre alkalmas témát, maga vágott egynek a közepébe.

- Elképesztő méreteket ölt manapság a drágaság. A vasúttársaság duplájára emelte az első osztályon a jegyárakat.

Ivan és Emma csatlakozott társaságukhoz.

- Bern a legdrágább hely az egész világon - állította Nicol, szavait heves fejmozdulatokkal kísérve, mert szakértőnek vélte magát, hisz svájci magánintézetben tanult négy évig. - Drágább Franciaországnál, pedig a gallok mindennek megkérik az árát. Mit gondol, mennyit fizettünk a kocsisnak a francia határtól Bernig?

Hosszabb szünetet tartott, és határozottan Rose-tól várta a választ. A lány egy pillanatra felnézett a terítőről.

- Elképzelésem sincs - felelte udvariasan, majd ismét lesütötte a szemét.

A találkozás még annál is kínosabban alakult, mint számította. Nem bírt George-ra nézni, mert látványától a sírás kerülgette. Olyan helyes volt. A fekete ruha fölött világító szőke feje, hófehér arcbőre. Jóképű volt és rendkívül ideges. Letagadhatatlan szenvedése fájdalmasan érintette Rose-t, pedig kárörvendeni szeretett volna. Legalább a fiú boldog lenne! Ráadásul George egyfolytában feszeng és szégyenkezik, állapította meg. Pedig fölösleges. Elvégre nem az ő hibája Nicol modortalansága. Igaz, arról ő tehet, hogy így megbátorodott ez a félszeg kislány. Mitől ilyen magabiztos és beszédes Nicol, aki régebben megszólalni sem mert? Mi ez az elégedettség az arcán? Mi másból táplálkozna határozott fellépése az ismeretlen közegben, mint George hajlandóságának szenvedélyes és gyakori bizonyítékából. Rose fulladozott a féltékenységtől. Noha tudta, hogy George szívesebben álldogálna az ő oldalán ifjú férjként, azt is megértette, a fiú legföljebb a lelki egyesülést hiányolta az utóbbi napokban. Nem áltatta magát a képtelen feltételezéssel, hogy George távol tartja magát Nicol harmatos és formás testétől. A nő mozdulatai, ahogy kezét George karjára tette, birtokló pillantása, melyet férjére vetett, a testi kielégülés hatalmáról árulkodott.

Nicol közben elmesélte, mennyit fizettek utazás alatt a kocsisnak, mennyit a fogadóban, és az apácáknak az ellátásért. A kenyérárakat hasonlítgatta később össze, nem feledkezve meg a Londonban tapasztalható drágaság ostorozásáról.

- Tavaly óta három pennyt drágult egy vekni kenyér. Felháborító. Ön nem így látja, Rose?

- A nővérem vajmi kevés tapasztalattal bír a kenyérárak alakulásáról, Mrs. Wilson - szólt közbe Emma, hogy mentesítse Rose-t. - Én saját háztartást vezetek, megszenvedem a pénzromlást.

- Londonban? Londonban él? - kíváncsiskodott Nicol.

- Nagyrészt - felelte higgadtan Emma. - Kisebb házat tartunk fenn a férjemmel a negyedik kerületben.

- A legjobb környék - adta a tájékozottat Nicol. - Hamarosan mi is odaköltözünk Mr. Wilsonnal.

George a zongorát pásztázta a tekintetével, vagyis Rose kezét nézte, ahogy a horgolást babrálja, és csak lopva vetett néhány pillantást Rose arcára. A lány mélyen kivágott ruhát viselt, valami fura zöld színből, ami majdnem kék volt, és nagyon jól állt neki, fehér bőrének, telt ajkának és mélytüzű szemének.

Rose felháborodott és sértett, állapította meg George, aki rendszerint félreértette a lány érzéseit. Bárdolatlanságnak tartja feltűnésünket náluk, durva erőszakosságnak. Azt hiszi, őt bántani jöttem, hogy revánsot vegyek, és azért akaszkodtam Krilovra, hogy bebizonyítsam, egyenrangúként lehetek jelen Hendersonék társaságában.

- Meglep a férje távolmaradása az estélyről, Mrs. Rice. Haragban van talán az anyósával? - faggatózott tovább Nicol.

Emma arca egy árnyalatnyit kipirult.

- Mr. Rice rendkívül elfoglalt ember. Holnap csatlakozik hozzánk.

- Semmi közöd hozzá Nicol, hogy Mr. Rice miért nincs itt - torkolta le feleségét ingerülten George.

- Mrs. Wilson kíváncsisága méltánylandó - fordult Emma egy angyali mosoly kíséretében a fiúhoz, de hangjának éle félreérthetetlenül kifejezte rosszallását. Nicol valóban liba, de a társaságban elutasítani azt, kit négyszemközt elfogadunk, megbocsáthatatlan udvariatlanság. - Mint hallottam, Mrs. Wilson nemrég tért haza a svájci zárdából, számára minden apró változás jelentőséggel bír.

- Bocsánat - hebegte George lángra gyúlt arccal. - Nem akartam...

- Régen álldogálunk itt a zongora mellett. Mindannyian elfáradtunk - vette elejét sietve George túlzott megszégyenülésének Emma. Mivel a nővére szerette a fiút, ő sem akarta bántani. - Kötelességemnek érzem, hogy megmutassam Mrs. Wilsonnak nagyapám télikertjét. – George-ra nézett, és jelentőségteljesen megemelte a hangját. - Kérem, Mr. Wilson, ne tartson velünk! Két fiatalasszony fecsegése önt halálra untatná. Csatlakozzanak Mr. Krilovval az urakhoz. Hiányzik két játékos a kártyaasztalnál.

Nicol válaszát meg sem várva, Emma a nőbe karolt, és a kijárat irányába vezette. A zongoránál veszteglők még hallották, hogy a narancsfák teleltetésének nehézségeiről kezd végeláthatatlan ismertetőbe.

A másik három tárgy és társaság nélkül maradva hosszas némaságba burkolózott. Rose elengedte a terítőt, és jobb híján hátra kulcsolta a kezét.

- Eszemben sincs kártyázni - szólalt meg aztán Ivan, és továbbra is az ajtót fixírozta rosszkedvűen, melyen Emma távozott.

Nem felelt senki, újabb csönd következett.

Rose elégelte meg a hallgatást. Felkapta a fejét, és szigorúan nézett a két férfira.

- Mit kerestek itt, fiúk? - kérdezte. - Nálunk. És ráadásul ismét együtt.

- Engem Ivan hívott - mentegetőzött sután George, és megköszörülte a torkát.

- Fel nem foghatom, mi célból. Hogy a szívedet fájdítsa? Vagy, hogy életre szóló munícióval rakja tele Nicol kosarát, mert te nem tudod mindezt a fényűzést biztosítani neki?

- Az önzésed elképesztő, Rose - fakadt ki Ivan. - Miért gondolod, hogy mindenki csatlakozik a bosszúdhoz?

A rendreutasítástól Rose szemét elfutotta a könny.

- Igaza van - kelt Rose védelmére azonnal George. - Rég éreztem ilyen kutyául magam. Úgy festek itt, mint csorba éjjeli a meisseni porcelánok között. Ráadásul Nicol még egyfolytában csörömpöl is rajtam, hogy mindenki felfigyeljen rám.

Ivan felnevetett.

- Elmés megállapítás. Ami Nicol csörömpölését illeti. De ne becsüld le magad. Rose is inkább magát bántja az undokságával, mint téged.

- Ne feledjük, Ivan valóságos lélekbúvár - jegyezte meg gúnyosan Rose. - Mindenki szívének ismerője. Ráadásul nagy stratéga. Az érzelmeimet boncolgatja, ahelyett, hogy a kérdésemre felelne. Mit terveztek nálunk? Összeesküvés készül? Ki ellen? Erről szeretnék hallani valamit.

- Mrs. Braxton után szaglászunk - mondta Ivan.

Rose csodálkozva húzta fel a szemöldökét.

- Fölösleges időpocsékolás. Emma már tudja, hogy Charlotta Braxtonnal csalja meg a férje. Hogy neki kellett a pénz.

- És azt is tudod, hogy mire kellett Charlotta Braxtonnak a pénz? - kérdezte Ivan.

- A legkevésbé sem biztos, hogy Mrs. Braxtonra költötte Rice a pénzt. Talán eljátszotta - szólt közbe sietve George. A pénz felvetése egyenesen a csempészethez, és George-nak a titkosszolgálatban betöltött szerepéhez vezetett. Erről pedig nem tudhat Rose, mert akkor szóba se áll vele többé.

A lány hosszan, elgondolkozva fürkészte az arcát. Ilyen, amikor George titkolózik előttem, állapította meg szeretettel. Máris szaporábban pislog, és vörösödik a füle. Hogy csinálhattak egy ilyen alakból kémet? Ostoba ötlet.

A fiú iránt érzett gyöngédsége mellett azonban más gondolatok is foglalkoztatták. Ivan tudott Harry és Charlotte viszonyáról is, nem csupán a pénzről, amiről télen beszélt neki. Vajon kitől hallotta? Csakis George-tól. A két férfi szövetséget kötött? Mi célból? És miért van itt George? Ivan nyomós ok nélkül nem okozna fájdalmat neki. Ahogy talán George sem. Ki után szaglásznak?

- Nem csoda, hogy elhunyt férjét pótlandó, Charlotta másutt keres vigasztalást - jegyezte meg könnyed hangon Rose. - Tudtátok, hogy Mr. Braxton már öt éve nyugszik örök nyugalomban szülőhelyén, Antwerpenben.

George elhűlve bámult Rosera. Tehát tud a holland kapcsolatról. A búr fegyverekről, a gyémántokról? Honnan? Kitől tudja, hogy Hollandiából érkeznek a fegyverek Dél-Afrikába. És mit hallott még ezen kívül róla, a kétszínű George-ról?

Ivan felnevetett.

- Ideje nyílt kártyákkal játszanunk. De nem ma este. Holnap a Braxton rezidenciára vagyok hivatalos. Charlotta sógora két éve megörökölte a birtokot az elhunyt lordtól. A fiú csodás ménest tart fenn, és igyekszik jóban lenni a szomszédokkal. Tarts velünk, Rose! A kiránduláson mindent megbeszélünk. Jut eszembe. Az illem kedvéért hozd magaddal Emmát is. Lehetőleg a férje nélkül. Bár remélem, örökre elveszett London és Rowlingtown között az erdőben - mondta, és faképnél hagyta őket.

Mrs. Hendersont sietett eltéríteni a szándékától, aki eltökélten feléjük tartott. Figyelmeztetni akarta a lányát, eleget beszélgetett a két fiatalemberrel. Ivan táncra kérte. A ház asszonya természetesen elhárította udvariasságát, de az illedelmes huzavona alatt eltávolodott a zongorától, és egy másik csoportosuláshoz csatlakozott.

- Haragszol? Utálsz, mert kémkedtem utánad? - kérdezte halkan, és mindent bevallva George, amikor kettesben maradtak.

Rose meghatottan elmosolyodott. George bűnbánata lefegyverezte, hogy meg sem próbálja kidumálni magát.

- Eleinte nagyon fájt - felelte. - Kiszámítható, ostoba kékharisnyának éreztem magam, aki előtt elhúzták a mézesmadzagot. Feltálaltak nekem téged, és én vakon szaladok utánad azóta is.

Rose vallomása szokás szerint zavarba hozta George-ot. Szemrehányás és szidás helyett szerelmi vallomást kapott.

- Mármint te futottál utánam? - nyögte. - Nem inkább fordítva.

Rose egyenesen a szemébe nézett.

- Én is szeretlek téged. Szeretlek teljes szívemből. Nem kevésbé, mint te engem.

A vallomás után felindultan nézték egymást.

- És ezt csak most mondod? - kérdezte aztán végtelenül elkeseredve George.

- Lett volna jelentősége, ha korábban szólok? Talán nem veszed el Nicolt, hanem engem kérsz feleségül? Két héttel ezelőtt még én sem ismertem be, hogy szeretlek. Amilyen fennhéjázó vagyok, visszautasítottalak volna. Téged pedig kidob a családod. Jobb így.

- Jobb? - tiltakozott kétségbeesetten George. - Ugyan mi ebben a jó? Nicolt kefélem, és te jársz az eszemben.

- Ne légy közönséges! - pisszent rá Rose, és tekintete ijedten szaladt körbe a termen, nem hallotta-e őket valaki.

Anyja jóval távolabb beszélgetett, és a közelükben nagyot halló nagyapján kívül nem látott mást. Lord Franchyes a kerevet sarkában szundikált.

- Mi más lehetőséget hagytál nekem? Kizárólag otromba lehetek melletted.

- Talán én tehetek róla, hogy nem grófi családba születtél, hogy a századosi rangnál nem futotta többre, és hogy éveken át megelégedtél az unokahúgoddal?

- Talán én tehetek róla, hogy a saját fajtádon kívül senkit nem veszel emberszámba? Hogy az egyenlőségről papolsz, de senkit sem tartasz magadhoz méltónak?

- Talán meg kellett volna szöknünk Amerikába, mint Ivan anyja tette, és kukoricát termesztenünk egy tanyán?

- Ha jól tudom, Krilov se egy csűrben nőtt föl.

- Nekik szerencséjük volt.

- Nekünk is lehetett volna. Ha beéred velem.

- Lehet, gyáva vagyok. Igaz, sose csábítottál a vakmerőségre.

George fájdalmasan latolgatta a hallottakat. Ha merészebb, megkapja Rose-t? Ugyan dehogy. A lányt nem lehet kényszeríteni. Neki kell döntenie. Ráadásul miből merített volna bátorságot? A lány megvetéséből?

Nem válaszolt Rose szemrehányására. Fölösleges és elkésett próbálkozás magyarázkodni. Lehajtotta a fejét és nem szólt többet. Rose hamarosan magára hagyta, és az estély végéig már nem beszéltek egymással.

*

Emma akkor se volt ilyen ideges, amikor Harry unszolásának engedve az első szerelmes együttlétre készült. Az omladozó vadászlakban találkoztak az erdőben akkor, és Emma inkább ünnepélyes beletörődést érzett, mint izgalmat. Mindig megnyugtatta, ha áldozatot hozhatott valakiért. Hogy megadja a szeretett férfinak, amire vágyik. Ivanra most merőben eltérő érzelmek közepette várt. Izgatott volt, szégyenlős és aggodalmaskodó. Mit szól a férfi megváltozott testéhez, elnehezült melléhez, gömbölyödő hasához? A gyermek nyilvánvaló létezéséhez a testében. Az utóbbi időben határozottan mozgolódott, kirajzolva végtagjainak helyét a méhében. Emma büszke volt a terhességére, szeretettel figyelte gyermeke kiteljesedő létezését, de mindezt összeegyeztethetetlennek érezte a szerelmeskedéssel. Ha erősebb jellem, bizonyára visszautasítja a férfit. De ő gyönge és befolyásolható. Tudta, és nem tehetett ellene. Ráadásul nem is akart. Öntudatosan kizárni a szobájából Ivant? Ezt kellene tenni? Hát persze. Ha volna hozzá ereje és elszántsága. De nincs, és nem is óhajtja, hogy legyen.

Lerogyott a kád szélére.

- Elmehet, Jane- utasította a szobalányt. - Egyedül is boldogulok.

Anyja szobalánya fürkésző pillantást vetett rá. Nem tetszett neki a fiatalasszony csillogó szeme, és kipirult arca. Valami aggasztja.

- Biztos benne, asszonyom? Szörnyű lenne, ha megcsúszna, amikor kilép a kádból.

- Mondtam, hogy elmehet. Ne akadékoskodjon - felelte Emma szokatlan éllel. Úgy érezte, az asszony, aki gyermekkorától ismeri, meglátja rajta a vágyat. Azonnal megbánta kemény szavait. - Ne haragudjon, Jane! - kérlelte a középkorú nőt, és végigsimított a karján. - Fáradt vagyok, és egyedül szeretnék maradni. Egy törülközőt a kőre teszek, hogy el ne essem.

Jane helytelenítőn felhúzta a vállát.

- Mindenki ideges ebben a házban mostanság - mormolta, és nehézkesen sóhajtozva összeszedte Emma levetett ruháit.

Amikor végre kiment a fürdőszobából, és behúzta maga mögött az ajtót, Emma kibújt az alsó ruhájából is. Ahogy megígérte, egy nagyobb törülközőt a kőre terített, és belépett a kádba. A víz jóleső simogatással ölelte körül a testét, hasa és két melle a fehér hab fölé emelkedett. Emma lágy mozdulatokkal terelgette magára a vizet. A melegtől gyermeke is felélénkült. Szereti, ha fürdök, gondolta Emma mosolyogva, amikor hasa valóságos hullámzásba kezdett előtte. Mivel vékony nő volt, a magzat mozgása jól láthatóan rajzolódott ki a hasfala alatt. Emma megtapogatta a kidudorodó részeket. Beljebb nyomta, majd elengedte. A gyermek az anyai kéznek feszült, és visszarúgott. Játszottak így egy darabig, majd az asszonyi méh elcsendesült, Emma lehunyta a szemét, és elszenderedett.

Ivan nesztelenül jött be hozzá, Emma csupán a fürdő ajtajának nyitására eszmélt.

Ijedten tekintett fel.

Mit akar még Jane? Mondtam, hogy távozhat.

A férfi az ajtó előtt állt, fekete haja, és sötét, ünnepi öltözéke élesen elütött az ajtó gyöngyház fehérségétől.

Emma meglepetésében mukkanni sem tudott, még meztelenségét eltakarni sem jutott eszébe. A férfi merészsége elképesztette.

Ivan arca feszült volt ugyan, de jókedvű. Ő sem szólt, némán a kád mellé állított székhez lépett - Emma erre szokott leülni fürdés után a lábát megtörölni -, és vetkőzni kezdett.

Kioldotta az ingnyakat, levette nyakkendőjét, és kisimítva a szék karfájára dobta. Aztán a zsakett következett. Kibújt belőle, majd gondosan eligazította a kabát vállait a szék karfáján. Kiszedte az ingből a kézelőgombokat, és a nadrág zsebébe dugta mindkettőt, azután gombolni kezdte magán az inget.

Emma tüdejéből halk szisszenéssel tódult ki a levegő. Eddig benn tartotta, mert még lélegezni is elfelejtett.

- Mit csinálsz? - kérdezte döbbenten.

A férfi tűnődve nézett rá.

- Vetkőzöm - mondta közömbösen, majd nem bírta tovább, és elvigyorodott. - Én is melléd férek, ahogy elnézem. A másik végébe a kádnak.

Ekkora szemtelenségre Emma is csak mosolyogni tudott. Úgy képzelte, a legszebb hálóingét veszi majd fel, amit anyja a szülés utánra vásárolt, a látogatók kedvéért, mellben gyönyörű csipkebetéttel, és terjedelmes, átlátszatlan szoknyarésszel. Ebben szándékozott fogadni a férfit, majd a behúzott sötétítőfüggönyök és az ágyat ölelő brokát nyújtotta tökéletes sötétség védelmében óhajtotta az ágyába engedni. Erre Ivan rátör, teljes kiszolgáltatott meztelenségében, és fürödni akar vele. Ilyet utoljára Rose-al tettek, amikor ő két éves volt, és addig könyörgött a nővérének, míg maga mellé engedte a kádba. Utána fergeteges pancsolást rendeztek, aminek sírás lett a vége, mert Emma szemébe ment a sampon, és anyjuk megszidta Rose-t.

- Szabad? - kérdezte Ivan, és a nő látta arcán a rejtett bizonytalanságot. Látszólagos határozottsága ellenére tartott az elutasítástól.

- Ha tetszik - felelte Emma, és halkan felnevetett.

Ivan befejezte az ing kigombolását, levetette, és a zsakettre dobta. A szék karfájára támaszkodva lehúzta előbb a bal, majd a jobb zokniját, és a földre dobta. Kigombolta a nadrág gombjait, és félig elfordulva lehúzta a nadrágját is. Combközépig érő pamutalsót viselt. Emma először látott ilyet. Harry gatyája a bokáját verdeste.

Ellágyulva nézte a férfi testét. A göndör fekete a szőrzetet a mellén és a hasán, a bőre alatt mozgó izmokat, az erek hálóját. Először látott meztelen férfit csaknem teljes valójában. Harry az öltözőszobát használta és hosszú hálóingben szeretkezett. Ráadásul kizárólag sötétben, amit Emma sem bánt, lévén szégyenlős és alig kíváncsi. Ivan teste megdöbbentette, hogy csöppet sem érzi gusztustalannak, noha harsogóan férfias, erőteljes, napbarnított - az amerikai nyarakat egy londoni tél nem képes kifakítani - és szőrös. A melle, a karja, végig a lába. Nem tartotta szépnek abban a lágy és kifinomult értelemben, ahogy a szépséget eddig elképzelte, csak nem bírta levenni róla a tekintetét, és erősen vágyott rá, hogy megérinthesse.

A férfi keze megállt az alsónadrág derekánál.

- Elfordulnál? - kérdezte, és Emma látta, hogy elpirul.

- Amit főztél, edd meg - felelte a nő pimaszul, szokatlan és váratlan bátorsággal. És, hogy a férfi zavarát tovább fokozza, egy napsugaras mosolyt küldött feléje.

Ivan felnevetett, lerántotta magáról az alsót, egy mozdulattal átlépte a kád szélét, és máris derékig merült Emma lábánál a vízbe. Emma csak egy sóhajtásnyi ideig látta teljesen meztelenül, de ez elég volt arra, hogy tovább fokozza amúgy is felszított vágyát. A férfi tökéletes, kihívó merevedéssel állt készen a vele töltendő éjszakára.

Emma feljebb húzódzkodott a vízben, hogy helyet adjon neki. Ivan a nő két oldalán kinyújtotta hosszú lábait, és a dereka köré igazította Emma lábszárát. Kezét Emma térdére helyezte.

- Korán jöttem? Nem vártál még? - kérdezte évődve, és a nő szemébe nézett.

Válasz helyett Emma megrázta fejét. Haját magasan a feje tetejére tornyozta, a nyaka és az arca körül az elbitangolt, kósza szálak összekunkorodtak a gőzben. A férfi csodálattal nézte.

- Nagyon szép vagy.

- Te is - felelte elfulladva az asszony.

- Hmm..., lehet - mondta a férfi, de saját külleme szemmel láthatóan nem foglalkoztatta. Két kezét egyre feljebb csúsztatta a nő combján. Egészen a combok találkozásáig. Simogatni kezdte Emmát ott.

- Csak nem..., csak nem.... itt akarsz a kádban? - kérdezte Emma, de nehezen jutott szóhoz. Hangosan sóhajtozott.

- Nem. Nem mindent - felelte a férfi, és halkan felnevetett, de neki is szenvedély fátyolozta a szemét.

Emma arra gondolt, hogy most mindent lát belőle a férfi, amit elrejteni igyekezett, hatalmas hasát, kidudorodó köldökét, megnagyobbodott, barna mellbimbóit. A férfi arcára kiülő vágy gyorsan oldotta zavarát. Két karját a kád oldalára fektette, combjait széttárta, és tágra nyílt szemmel, merészen figyelte a férfi arcát, amíg az a gyönyör csúcsára juttatta.

Amikor Emma egy halk sikolyt hallatott, és a férfi ujjait ölelő nőiességének ritmikus hullámzása elcsitult, Ivan kilépett a kádból, majd visszahajolt a nő fölé.

- Öleld át nyakam - mondta halkan, és Emma belekapaszkodott. Ivan érte nyúlt, kiemelte a vízből, majd a nő combjait dereka köré igazítva kissé lejjebb engedte a csípőjén, és belé hatolt. Elégedett nyögéssel kísérte az élményt. Emma szorosan ölelte a nyakát, két keble a mellkasához simult. Ivan úgy vitte az ágyba, hogy közben egyetlen pillanatra se szakadt el tőle. Óvatosan az ágy szélére helyezte, eléje térdelt, ahogy Gordon néninél is, mert a terhesség miatt más módon nem fért hozzá, és mozogni kezdett. Másodszor Emma nem élte át a gyönyör beteljesülését, de mégis jó volt. Nézte a férfi arcát, ahogy egyre inkább birtokba veszi a gyönyör, majd ahogy fájdalmasan megfeszül az utolsó pillanatokban. Jobban szerette mindenkinél.

Később egymás mellett feküdtek a félhomályban, Emma ábrákat rajzolt a férfi hasára az ujjával. Ivan a hátán feküdt, balja a nő vállát ölelte.

- Harry holnap délelőtt érkezik - szólalt meg váratlanul Emma. - Szerencsésebb lenne, ha elkerülnéd.

Ivan oldalra fordította a fejét, és hosszan fürkészte a nő arcát.

- Említetted a vacsoránál - mondta, mintha Harry érkezése egyenrangú esemény lenne a többi vendég látogatásával.

Emma felsóhajtott.

- Szeretném, ha nem találkoznátok.

- Miért?

- Szégyellem magam.

- Harry előtt, vagy előttem. Melyikünkkel fekszel le kisebb bűntudattal? - kérdezte a férfi feltámadó keserűséggel.

Emma a könyökére emelkedett, és nyomatékosan, minden szót hangsúlyozva mondta:

- Hónapok óta nem fekszem le Harryval. Mégis mit képzelsz rólam?

Ivan a tenyerébe simította az arcát.

- Ne haragudj! Hülye, féltékeny szamár vagyok. Attól tartok, az alkalmi ágymelegítő szerepét szánod nekem. Én egészen akarlak.

Emma lesütötte a szemét, és már rég felfüggesztette a férfi cirógatását. Saját csípőjén nyugtatta a kezét.

- Te különb feleséget érdemelsz nálam. Egy ártatlan, fiatal lányt - mondta szomorúan.

Ivan elmosolyodott.

- Hogy nekem ki kell, azt bízd rám! Én téged szeretlek. És te is épp elég ártatlan vagy. Ne aggódj!

Emma keserűen felnevetett.

- Megcsalom a férjemet, a gyerekem apját. Hűtlenséget követek el.

- Engem csaltál meg Harryval, hisz engem szeretsz. Sajnos későn találkoztunk, és én elbambultam a dolgot. Jóvá tesszük a tévedést.

- Te így látod? Ilyen egyszerűen?

- Igen. Mert hogy nem is bonyolult.

Szembe fordult a nővel, a derekánál fogva magához húzta. Útban volt Emma pocakja. A férfi előre hajolt, és lágyan megcsókolta a száját.

- A jövő héten leteszem az utolsó vizsgám, február végén indulhatunk haza. New Orleansban állást kaptam egy építési vállalkozásnál.

- Házakat fogsz építeni? - kérdezte Emma, a hallottak első felére reagálva és tudomásul sem véve a magára vonatkozó közlést.

- Remélem. Legalábbis azt ígérték. Munkáslakásokat tervezek a vágóhíd mellé.

Emmát érdeklődését felkeltette a férfi közlése.

- Újonnan épített munkáslakások? Tudtommal lepusztult bérházakat és raktárakat szokás munkáslakássá alakítani.

- Eddig többnyire így volt, de most remélem, másként lesz - mondta Ivan, és beszélni kezdett a terveiről. Hogyan képzeli el a vágóhídi munkások otthonát lehetőleg olcsón, de mégis kielégítő minőségben felépíteni. Amíg beszélt és magyarázott, Emma döbbenten ébredt rá, hogy alig tud valamit a férfiról. Három alkalommal találkoztak eddig, nyáron, majd az esküvőjén és végül karácsony előtt Gordon nénikénél. Mikor szeretett belé? Augusztusban? A verőfényes délutánon a zongoraszobában? Valószínűleg akkor. Hisz az esküvőjén is végig Ivanra figyelt. Ha visszagondol, kevés dologra emlékszik kristálytisztán. Az esküvői fogadalomra, a tiszteletes arcára. De azt, hogy Ivan éppen hol tartózkodott, azt most is pontosan képes felidézni. Folyamatosan érzékelte a férfit, még ha nem is tudatosult benne. Amikor megérkezett a családjával, majd mikor az öccsével lesétált a lovakhoz, később az ebédnél, hogy Rose jobbján ült, és a templomban, hogy a bal oldali oldalhajóban állt a harmadik oszlop mellett. Amikor a szertartás végén Harry oldalán kifelé sétált, egymásra néztek. Határozottan emlékszik a férfi arcára. Figyelmes volt és feszült. Ő meghökkent ezen, a könnyes, boldog vagy legalábbis udvarias arcok között a férfi fájdalmasan megfeszülő szája meglepte. Szomorúság suhant át akkor rajta. Míg Harry a következő gratuláló vendég elé nem vonszolta.

- Tehát elkötelezett harcosa vagy a szegények ügyének - mondta Emma évődve és meghatottan, amikor Ivan befejezte. Könyökére emelkedve nézte a férfi arcát.

Ivan vigyorgott.

- Elég gazdag a családom, megengedhetem magamnak, hogy ne a munkámból éljek.

Emma kuncogott.

- Mint ha Rose-t hallanám.

- Vagy apámat. Nehezen férünk meg egymás mellett, de kénytelen vagyok becsülni a pénz iránti közönyét. Mielőtt anyámmal összeházasodtak, remeteként élt Somsettownban. Hat gyerek után persze megváltozott a világlátása. A városba költöztek, és az egyetemen kezdett tanítani. De sose reszketett a vagyonért. Nekem is elég lesz, ami fizetést kapok. - Zavartan nézett Emmára. - És ugye, neked is? Ígérem, tisztességesen eltartalak téged, és a gyereket is. - Elmosolyodott - Meg a többit, mind.

Emma megrémült, hogy ismét visszakanyarodtak hozzá. Hogy hajlandó-e követni a férfit.

- Nekem elsősorban erre a gyerekre kell gondolnom. És neki Harry Rice az apja - mondta riadtan, könnyes szemmel.

Ivan figyelmesen nézte, és rájött, jottányit sem jutottak előbbre. Emma még nem döntött. Nem szánta el magát, hogy sutba dobja az elveit, szakít a jómóddal, talán a megbecsüléssel, és őt választja. Igaza volt Rose-nak, amikor figyelmeztette Emma hűséges természetére. De a nő elsősorban neki tartozik hűséggel. Mert ő valóban szereti, és gondoskodni akar róla, míg a férje csak kihasználta.

Ivan bízott magában, hogy véghez viszi, amit eltervezett. Kivárja Emma elhatározását. Az idő múlása pedig nem aggasztotta. Mindketten fiatalok, és ha muszáj, tud várni, ha nem is szeret.

Ismét megcsókolta nőt, de most hosszabban, és behatóbban. Emma hálásan viszonozta a csókot. Irtózott a vitától, hogy valakinek, akit szeret, fájdalmat okozzon.

A férfi simogatni kezdte a csípőjét, a combját, majd kézfejét végig húzta a hasán, hogy ujjaival a két combja közti résbe nyomuljon. Addig simogatta, míg Emma már szaggatottan szedte a levegőt, és teljes erejéből szorította a férfi vállát.

- Fordulj meg! - súgta Ivan. - Nem férek hozzád a hasadtól.

A férfi hátulról hatolt belé, miközben egyik kezével a mellét, másikkal nőiessége legérzékenyebb pontját izgatta.

- Te vagy a legodaadóbb, leggyönyörűbb és legizgatóbb nyolcadik hónapos a világon. És én megveszek érted. De kivárom, amíg eljön az én időm - suttogta Emma fülébe.

És a gyönyör ködén át hangja a legszebb zenének tetszett a nő számára. Akár a gordonka énekelne egy szívhez szóló zeneműben.