Másnap a távoli rokonok és rég látott ismerősök sorában, valamivel déli tizenkettő után megérkezett végre a teljes Krilov család.

Mrs. Henderson különösen izgatottan várta a találkozást. Amikor Krilovék hintója feltűnt a szemközti domboldalon, azonnal felfüggesztett az esküvői menet megtervezését, intett nagyobbik lányának, hogy kövesse, és kisietett az udvarra az érkezőket fogadni.

Rose-t is fölöttébb érdekelte Marianne Rowling, akit gyönyörű nőként emlegettek, és akinek volt mersze szerelmi házasságot kötni, majd nyomor és bűnhődés helyett jól boldogulni, és fokozatosan magához csábítani az apját, ki birtokait hagyta ebek harmincadjára az unokái kedvéért.

A Krilov família az illendőnél népesebben és jóval zajosabban érkezett a kastély elé, noha gyönyörű aranyveretes hintóban, példás modorú inasok és kocsisok kíséretében. Mrs. Krilov hat gyermeknek adott életet, és mindegyiket magával cipelte az óhazába tett kirándulására. A más megismert Ivanon és Natasán kívül, két fiú, egy serdülő leányka és egy bűbájos, négy éves kislány lépett le a kocsikról és sereglette körül Mrs. és Miss. Hendersont az udvar közepén.

A gyerekeket hamarosan követte az apjuk, aki előbb a fekete nevelőnőt, majd a feleségét segítette ki a hintóból.

Mrs. Krilov megállt a hintó előtt, elengedte a férje kezét, és sugárzó mosollyal az arcán körülnézett. Huszonöt éve nem járt itthon, és legalább három évtizede a Franchyes kastélyban. Tekintete végigsiklott a kastély homlokzatán, amit kedves ismerősként üdvözölt, meghatottan felsóhajtott a bejárat mellé ültetett két magnólia vénülése láttán, majd megkereste saját gyermekei gyűrűjében a háziasszonyt, és ha lehet, még szélesebbre nyílt mosolya.

- Diana, drágám! - kiáltotta, és kitárta a karjait. Mrs. Hendersonhoz sietett, átölelte és a két asszony meghatottan összecsókolózott.

Rose mellettük állt, és szokása szerint azonnal ítéletet alkotott az újdonsült ismerősökről, megállapította, hogy Mrs. Krilov valóban gyönyörű nő, de a megállapodott fajtából. Haja aranyos fénnyel csillog ugyan a napfényben és termetét nem formátlanította el a sok szülés, arckifejezése, nyugodt mosolya elárulja, ez nő nem törődik vele, hogy milyennek látják mások. Szépnek vagy csúnyának, boldognak vagy boldogtalannak. Elégedett, és eszébe se jut erőfeszítéseket tenni, hogy elkendőzze a korát. Férje, Mr. Krilov, akit Rose képzelete titokzatos képességekkel ruházott fel, hisz egy grófkisasszony mondott le rangjáról és vállalta a száműzetést érte, szikár, csöndes férfi volt, aki körül, mint hallgatag szikla mellett a zajos hegyi patak habzott népes családja.

A háziasszony után Rose-t üdvözölte Mrs. Krilov. Nem borult a nyakába, fölöslegesen tartott az érzelemdús üdvözlettől a lány. A kezét nyújtotta, és alaposan szemügyre vette.

- Anyádra ütöttél - állapította meg mosolyogva. - Legalábbis az arcod. Szép, mint anyádé, csak szerencsédre az apád magasságát örökölted az ő csontossága nélkül.

Rose elpirult a nyílt dicséret alatt, de az asszony máris elfordult tőle, hogy útbaigazításokkal lássa el köréje sereglő gyermekeit.

- Natasa, menj, etesd meg Jessit és Mariannt. Bizonyára megéheztek, és messze még a vacsora.

Az említett Mariann, aki leginkább hasonlított az anyjára, ugyanaz a hullámos szőke haj, kék szemek és angyali arc, vehemensen tiltakozni kezdett.

- Nem akarok Jessivel a gyerekszobában kuksolni. Ne zavarj el anya! Had maradjak a nagylányokkal!

- Nem is kell a gyerekszobában időznöd - avatkozott közbe Mrs. Henderson, és békítőn megsimogatta a lány fejét. - Ha uzsonnáztatok, Rose megmutatja a szobátokat. Készítettem oda valami meglepetést. Hamarosan kezdhettek átöltözni.

- Velünk mi legyen? - kérdezte a három fiú közül a legkisebb, Mariannál alig fiatalabb.

- Az urak a szalonban társalognak. Ivan ismeri az utat - felelte a háziasszony.

- Ideje csatlakoznunk hozzájuk - javasolta Charles, akit Rose Ivannál valamivel fiatalabbnak gondolt, és aki kivált a családi sorozatból, melyben mindegyik gyerek valamelyik szülőjét ismételte erőteljesen, vagy az apja fekete szemét és haját vagy az anyja szőkeségét. Charles haja inkább vörösbe hajlott és a Franchyes birtokon való tartózkodásuk idején Rose legalább százszor hallotta a nagyapjától: - Akárha öreg barátomat, Paul Rowlingot látnám.

Szását azonban kevéssé lelkesítette a szalonban zajló társalgás.

- Legföljebb konyítok a politikához - ellenkezett.

Ivan oldotta meg a helyzetet, aki eddig az apjának magyarázott valamit, feltehetően a parkról, legalábbis erre utaltak mozdulatai, de most visszafordult a testvéreihez.

- Lemegyünk a lovakhoz Szásával - mondta határozottan, legkisebb öccse vállára téve a kezét. - Lord Franchyes valódi telivéreket tart. Te pedig Charles, menj, és társalogj az urakkal.

Rose máris Ivant kedvelte közülük a leginkább. Nyugalmáért és oldott kedvességéért. Natasa alig elviselhetően zárkózott volt, Mariann cserfes, Charles közönyös, Szása pedig hamisítatlan, darabos kamasz. Két szót se váltott vele az esküvő ideje alatt.

Krilovék érkezése és szétszéledése között nem telt el több öt percnél, Rose mégis enyhén zúgó fejjel követte Natasát és a két kisebbet a lépcső irányába. Szokatlan volt neki a népes család, különösen a Krilovékhoz hasonló, szabados elvek közt nevelt. Hogy többen is egyszerre beszéltek, hogy a két kisebb máris összekapott valami csacskaságon, és hogy a pici hangos sikítással adott nyomatékot örömének, amikor csaknem sikerült elfognia egyet a szelídebb galambok közül.

A nevelőnő meg sem kísérelte rendre inteni őket, némán haladt mögöttük, amíg Rose a kastély folyosóin kalauzolta őket.

Rose hamarosan elvált a lánycsapattól, Jessicat leültette enni, és megmutatta Natasának a lakrészüket. A bálteremtől leginkább távol, hogy a kicsi aludni is tudjon, négy szobát engedett át nekik a háziasszony, amelyből kettőt közös nappaliba nyílt.

Közeledett az esküvő időpontja. Rose részt akart venni Emma öltöztetésében, ezért hozzá indult.

Már csak az édesanyjuk, Mrs. Krilov és a varrónő tartózkodott Emma mellett, amikor Rose megérkezett. Emma elkínzott arccal fordult nővére felé.

- Te vagy, Rose? Végre.

Egy lépést is tett előre, de az édesanyja rászólt.

- Ne ugrálj!

A menyasszonyi ruha szűk derekán leszakadt hátul egy gomb. A varrónő azt öltögette vissza. Mivel szóba se jött, hogy a menyasszony levetkőzzön, Emmán. A két asszony Emma mellett állt, Mrs. Henderson a fátylát, Mrs. Krilov a ruha bő ujját rendezgette.

A nap besütött az ablakon, dicsfényként vonta körül a négy nőt. Rose-t most először érintette meg a menyegző ünnepélyessége és szomorúsága. A húga párra lelt, férjhez megy, és családot alapít. Minden megváltozik, ráadásul végérvényesen.

A varrónő befejezte, elharapta a cérnát és felegyenesedett.

- Távozhat, Mrs. Bremer - utasította Mrs. Henderson. - Egyedül is boldogulunk a továbbiakban.

A varrónő kiment, és Rose körbejárta a húgát.

- Gyönyörű vagy - mondta meghatottan.

Először látta ilyen szépnek Emmát. Arca kipirult, szeme csillogott, haja puha loknikban omlott a hátára.

- Remélem, most már jól tart a gomb - öntötte szavakba aggodalmát Mrs. Henderson, akit messze elkerült az ünnepélyesség. Az elérzékenyüléstől megóvta számtalan tennivalója.

Leguggolt Emma mögött, hogy jobban lásson. Nem csupán az imént felvarrt gombot, hanem a többit is tüzetes vizsgálódásnak vetette alá. Emma beletörődve sorsába, tűrte. Mrs. Rowling is előrehajolt, hogy szemrevételezze az áruló gombot. Mindhárman Emma derekát nézték tehát, és Rose nem tudott másra gondolni, mint a szégyenletes tényre, hogy nem véletlenül feszül a ruha sokkal inkább, mint júliusban, amikor varrni kezdték.

És akkor, a kissé feszült és szemérmes csöndben Mrs. Krilovból kipukkant a gyöngyöző kacagás.

- Mondhatom, szépen vagyunk. Négy hamisítatlan úrhölgy tartózkodik ebben a szobában, és közülünk három gyerekkel a hasában állt az oltár elé.

- Marianne - kiáltott rá feddőn Mrs. Henderson, ugyanazzal a hangsúllyal, ahogy lányát is figyelmeztette az illemre.

- Bocsánat.... Emma csak most készül. Mármint az oltár elé állni.

Mrs. Krilovot ellenállhatatlan jókedv kerítette hatalmába. Kezével integetett, hogy sajnálja, de nem bírja abbahagyni.

Mrs. Henderson összevont szemöldökkel, szigorúan meredt a barátnőjére, majd váratlanul, és meglepő vidámsággal ő is kacagni kezdett.

Rose megütközve nézett az anyjára. Mi mulatságosat talál ezen? Összeszedettsége dacára Mrs. Henderson viselkedése időnként meglepte nagyobbik lányát. Váratlanul bujt elő könnyedsége a hűvös máz alól. Rose sokkal kevésbé volt szélsőséges hangulatokra hajló.

- Te is, Marianne? - kérdezte Mrs. Henderson könnyeit törölgetve.

- Hát persze - felelte Mrs. Krilov könnyedén, és megvonta a vállát. - Mrs. Wortwoodnál történt, az emlékezetes ökörsütésen. Igaz, mi négy hét múlva egybekeltünk. Rajtam kívül nem tudta senki, még Ivan sem.

- Milyen régen volt - sóhajtott Mrs. Henderson, és elérzékenyülten megtörölte a szemét. Én mindenórás voltam Rose-al, és talán soha olyan boldog.

Emma jelentőségteljes pillantást vetett a nővérére. Ők nem mertek nevetni. Illetlennek tartották a két megállapodott hölgy viselkedését, és a téma felvetését nemkülönben. Mrs. Krilov észrevette, hogy a lányok frivolnak tartják, de a felismerés csak újabb mosolyt csalt az arcára.

- Menjünk, Di! - hívta barátnőjét. - Had csevegjenek magukban a testvérek.

Mrs. Henderson még igazított valamit a lánya ruháján, majd követte barátnőjét, hogy megkeressék férjeiket.

- Elájulok az izgalomtól - mondta Emma a nővérének, amikor kettesben maradtak.

Rose kétkedőn felhúzta a szemöldökét.

- Mi okod az izgalomra? - kérdezte mosolyogva. - A lényeg, hogy a templomban igent mondj, még véletlenül se nemet.

- Ne viccelj, Rose! Életem legfontosabb eseménye előtt állok.

Nővére tréfás fintort vágott. Emma minden érzelembe nyakig belemerül, és rendszerint azt érzi, amit szokás. Ünnepélyes és rémült, mint a legtöbb menyasszony.

- Valóban sorsdöntő esemény. Eddig úgy kiabált utánad a templom előtt Mrs. Green, a koldus asszony, hogy Miss. Hendersooooon! - utánozta az asszony elnyújtott hangját Rose. - Most majd úgy fog, hogy Mrs. Riiiiice.

- Bár mindössze ennyi lenne a változás! - felelte tűnődve Emma, aki nem értette a tréfát. - Tele vagyok várakozással és félelemmel. A házasság csodálatos dolog.

- Valóban csodálatos - felelte nagylelkűen Rose. - Nincs mitől tartanod.

- Mi lesz, ha Harry megun engem?

Emma kishitűsége mosolygása késztette Rose-t.

- Sokkal hamarabb unod meg te Harryt. Amikor majd nem találja a szemüvegét, és elfelejti az unokák nevét.

Emma könnyek közt, hálásan mosolygott a nővérére.

- Életemben nem voltam még ilyen boldog, Rose - mondta elérzékenyülve. - Harry kedves, figyelmes, szórakoztató.

- Ráadásul megfelelő családból való, és a szülei itt laknak a közelben. Fél óra kocsikázás, és itthon is vagy - folytatta Rose, mert Emma elragadtatása enyhén ingerelte.

Emma hosszú, tűnődő pillantást vetett rá.

- Drága Rose. Te bátor vagy kettőnk helyett is. Neked talán kevés lenne Harry, én azonban elképzelni sem tudok nála különbet.

Emma tisztaságától nővére elszégyellte magát.

- Ugyan miről beszélsz? Tudod, hogy valamikor nekem is tetszett. - mondta nagylelkűen.

- Tudom - Emma arca még inkább kigyúlt. - És még inkább szeretlek, hisz a kedvemért lemondtál róla.

Erre Rose csak nevetni tudott, válaszolni nem. Emma valóságos szent, és mint a szentek többsége, mindenki mást is annak tart.

Be kellett fejezniük a beszélgetést, mert édesanyjuk nyitotta rájuk az ajtót.

- Kedveseim. Induljunk!

Rose átölelte a húgát és a fülébe súgta.

- Légy legalább olyan boldog asszony, amilyen boldog gyerekek voltunk mi ketten.

Édesapja kísérte le a hallban várakozó vendégek elé a menyasszonyt, akik illő elragadtatással köszöntötték.

George az ajtó mellett várta Rose-t. Napsütéses nap köszöntött rájuk, mellőzhették a vastag kabátokat, a hölgyek színes forgataga teljes fényében pompázott. Bár Mrs. Henderson erősködött, hogy Rose, mint a menyasszony nővére a rózsaszín valamilyen árnyalatát viselje, Rose határozottan elzárkózott az ötlettől. Halványzöldbe öltözött, és sötétebb, virágmintás selyemkendőt terített a vállára.

- Remélem, nem rég vár rám, George! - üdvözölte Rose barátságosan a kísérőjét.

- Legföljebb ha két lábujjam fagyott le eddig az ácsorgásban - felelte komoly képpel George.

Roseból kipukkant a nevetés.

- A templomban ne szórakoztasson, mert anyám agyon üt, ha nem viselkedem illendően.

Az örömszülők fogata Rose-al és George--dzsal elsőként indult útnak a hosszú kocsisorból. Utánuk a leginkább jelentős rangú vendégek, Lord Abbot családja, majd Hampshire grófja következett.

Amint elhaladtak Abboték mellett, Anthony mélyen meghajolva üdvözölte Rose-t. A gesztust kivétel nélkül mindenki észrevette. Mrs. Henderson szeme az előtte ülő George-ra siklott, majd elkapta róla a tekintetét.

Bár ne ismerném anyám minden gondolatát, fohászkodott magában Rose. Bánja, hogy nem tiltakozott határozottabban George ellen. Ha egyedül érkezem, Anthony Abbot talán kitüntet a figyelmével. Mi minden lehetett volna a dologból!

A díszvendégeket Harry szülei és rokonai követték a társadalmi rang szerint csoportosítva, nem a rokonság közelsége alapján, majd ugyan ezen elvek alapján besorolva jött a Franchyes és a Henderson família. Végül a távolabbi ismerősök, barátok zárták a sort.

Mivel a Franchyes kastély mellé nem építettek önálló kápolnát, Rowlingtown templomában tartották a szertartást. A hintók és fogatok megálltak a templom bejárata előtt, a vendégek leszálltak, és elhelyezkedtek a szertartáshoz. A megérkezés így legalább egy óra hosszat tartott, és a fűtetlen templomban Rose úgy érezte, lefagy a keze és a lába.

- Emma biztosan még jobban fázik - mondta.

- Képzelje el, hogy dideregne a decemberi esküvőn! - felelte George, aki elgondolkozva tekingetett körbe. Igyekezett megjegyezni a vendégek arcát.

- Mulatságos, hogy férfi létére tudja, mi végre ez a nagy sietség.

- Az édesapjuknak sem árulták el?

- Nos, kötve hiszem, hogy igen - felelte Rose. - Anyám igyekszik megkímélni őt az élet megrázkódtatásaitól.

- Vajon az örömeitől is?

Rose hosszú pillantást vetett George-ra.

- Bal lábbal kelt ma?

- Miből gondolja?

- Levertnek látszik.

- Mi okom lehetne rosszkedvre?

- Én nem tudhatom. Talán keményebb a derékalja, mint remélte.

George elmosolyodott.

- Az ágyam csodásan puha, Rose. És az ingyen étellel, itallal sincs baj.

- Valaki megbántotta, George? - erősködött Rose. - Kiszagolta netán alacsony származását?

- Ne aggódjon. Nem vet rossz fényt önre alacsony származásom - felelte George egy alig észrevehető fintor kíséretében. - Mindenki nagyon kedves. Még Harry Rice édesanyjával is csevegtem néhány percet a kapuban, amíg vártam magára. Arról mesélt, hogy már a déd szüleik is ismerték egymást.

- Valóban így van. De azzal, gondolom, nem dicsekedett magának, hogy anyámat eredetileg Mr. Ricenak szánták - fecsegett tovább Rose, kíméletlenségét észre sem véve.

- Átugrottak egy generációt. Mindenki jól járt.

- Elsősorban Harry Rice. Emmához hasonlóan jó családból származó, szép és módos lányt aligha talál még egyet.

- Valóban - bólogatott George meggyőződéssel. - És a húga angyali természetét nem is említettük. Szerencsére nem fognak éhezni.

- És fázni sem - tódította komoly képpel Rose, majd felnevetett-. - Kértem, George, ne tréfálkozzon a templomban.

- Halálosan komoly vagyok, Rose - felelte George, majd folytatta a beszélgetést. - Miből él Harry valójában? A banktisztviselői fizetésből nehezen tartana el egy Henderson lányt?

- A családi bank társtulajdonosa és igazgatósági tagja.

- Ennyi?

- Nem. Emellett résztulajdonosa és fele részben örököse a gyémántcsiszoló üzletnek. Több nagyvárosában is működtetnek lerakatot.

- Megint gyémántok.

- Megint?

- Pénteken este, a vacsoránál is kövekről esett szó. Riceék is Dél-Afrikával kereskednek?

- Ezt nem tudom, és megvallom, nem is érdekel - felelte közönyösen Rose, és elfordult George-tol, mert kezdetét vette a szertartás.

*

Később, amikor együtt sétáltak ki a templomból, Rose meglátta a kapu mellett Mrs. Greent, a koldust akit Emmának is emlegetett a szertartás előtt. Jól ismerték az asszonyt, gyerekkorukban féltek is tőle, boszorkánynak tartották, ahogy az elhanyagolt öltözetű, náluk jóval idősebb asszonyokat a gyerekek gyakran. Egy féllábú hadirokkant társaságában üldögélt a kijárat mellett.

- Akár a keselyűk, a koldusok is megszimatolják a zsákmányt.

- Mire gondol? - kérdezte George, mert ő az ifjú házasokat nézte, akik a vendégek éljenzése közepette ekkor hajtottak ki a templom udvaráról.

- Mrs. Greenre és a társára. Az asszony minden vasárnap itt kéreget, de a féllábút először látom. Messziről érkezhetett.

- Fölöslegesen jött. Nem tolonganak körötte az adakozók - állapította meg George.

- Ki szereti jókedvét egy nyomorult látványával elrontani?

- Én adok neki néhány pennyt. Ne üldögéljen hiába - mondta George, és Rose válaszát nem várva, a földön ülő rokkanthoz sétált, és lehajolva beletett valamit a kalapjába.

Meglepően figyelmes, gondolta Rose. Lehajol a kéregetőhöz, ahelyett, hogy odavetné az alamizsnát.

- Mikor indulunk vissza Londonba? - kérdezte George, amikor visszatért Rosehoz.

- Nem bánja, hogy elcipelem? Biztosan szeretne maradni a táncmulatságra.

- Ha maga menne, Rose, én nem tartom vissza.

- Rengeteg a dolgom. Holnap délelőtt találkozom a rendfőnökkel a véglegesített állás miatt. Ha most indulunk, késő estére beérünk Londonba, és akkor holnap az egész nap az enyém.

- Ne szabadkozzon! Búcsúzzon el az édesanyjától, és induljunk.

A búcsúzkodás hosszabban elhúzódott, mint Rose remélte. Mrs. Henderson ragaszkodott hozzá, hogy a kulcsárnő csomagoljon elemózsiát az útra, és hogy Rose mentse ki legalább a fontos vendégek előtt magát. Bár helytelenítette korai távozását, nem esett kétségbe tőle. Futtában, mert legalább száz embert kellett a vacsoráig elhelyeznie a házban, arcon csókolta a lányát, és útjára bocsátotta.

Rose jókedvűen csapta be maga után a Daimler ajtaját.

- Ez is megvolt. Emma férjhez ment. Rosszabbul is járhatott volna - összegezte nevetve a nap tanulságait.

- Maga ellenzi a házasságot? - kérdezte George, de kevéssé látszott a beszélgetésre figyelni, az utat nézte mellettük, vagyis először a kertet, majd az erdőt.

- Mit pártolnék a házasságban?

- Amit sok millió nőtársa.

- Hatalmas hajcihő és mindössze annyi változás, hogy téli estéken Emma apánk helyett Harrynak horgolja majd a pulóvert.

- A házasság ennél jelentősebb változás.

- Jelentősen kedvezőtlenebb változás. Eddig a szüleink parancsoltak neki, akik mindenkinél jobban szerették, most egy idegen fog. A vagyonával, az idejével továbbra sem ő rendelkezik, hanem a férje.

- Ha a házasságban szüleink önkényét párunk önkényére cserélnénk, akkor kevesen vállalnák a hajcihőt, ahogy maga mondta - ellenkezett George.

- Valóban, a férfiak számára döntő, járulékos haszonról megfeledkeztem - mondta gúnyosan Rose, magát is némiképp meglepve, hogy a testi szerelemmel hozakodik elő. - A házastársi kötelesség kiment a fejemből. Az élvezet, minek folyamodványaként nagyjából ötven százalék esélyem marad a szülés túlélésére.

- Túloz, Rose. Nem mindenki hal bele a szülésbe.

- Csak minden harmadik asszony. Remek kilátások.

- Tehát hatvan százalék, nem ötven - jegyezte meg somolyogva George. - Meglep a keserűsége. Maga doktor. Az orvoslás fejlődése segít az asszonyokon is.

- Tessék-lássék igyekezettel. Hallott már maga vajúdó nőt sikoltozni, George?

- Azt nem, de sebesültet igen - felelte George mérgesen, hogy megint vitáznak. Katonák között nőtt fel, és körülötte mindenki szelídséget és odaadást várt a nőktől. Hogy Rose hivatást akar és dolgozik, kétkedve, de elfogadta. Hogy a gyermekszülés ellen ágál, elképesztette.

- A katonákat férfiak küldik a halálba, és férfiak csinálják fel a nőket - riposztozott ingerülten Rose.

- Ez ostobaság Rose. Már, ami a gyermeknemzést illeti. Mintha egy ferde hajlamú szüfrazsett beszélne magából.

Rose nem tudott válaszolni, mert hirtelen fékeznie kellett. Váratlan akadály torlaszolta el előttük az utat. Terjedelmes fatörzs borult keresztben az útra. Olyan nagy, hogy lehetetlen félrehúzni, és olyan hosszú, hogy megkerülni is képtelenség.

- Mi ez megint? Üldöz a balszerencse? - kérdezte mosolyogva Rose, és Georgera nézett. Amit George arcán látott, attól elbizonytalanodott. A fiú legkevésbé sem vélte mulatságosnak a dolgot. Feszülten meredt maga elé, és félelem tükröződött a tekintetében.

- Mi a baj, George? Ez csak egy előre nem látott akadály. Legföljebb visszamegyünk, és hívunk segítséget.

Még ki sem mondta, amikor eltéveszthetetlen reccsenés hallatszott, és majd a kidőlő fa keltette zaj. Hangos recsegés, ahogy zuhanás közben a fa végigszaggatja maga körül ágaival a szomszédok koronáit, majd egy hatalmas robaj, ahogy a törzse földet ért. Még az autó is megremegett alattuk.

Rose hátra kapta a fejét, és látta, hogy alig húszlábnyira mögöttük egy ugyanakkora, ha nem méretesebb fa dőlt az útra, és visszafelé is elvágta a menekülés útját. Rose-nak eszébe se jutott a menekülés. Kinyitotta maga mellett a Daimler ajtaját, hogy kiszálljon, és körülnézzen, hogyan lehetne mégis megkerülni az akadályokat, vagy legalább figyelmeztetni a favágókat, függesszék fel a munkát.

George utána kapott, megragadta a karját és durván visszarántotta maga mellé.

- Maradjon veszteg! - sziszegte, és az elképedt Rose válaszát nem várva, ő lépett ki a kocsiból. - Ne mozduljon innen! Maradjon a fenekén.

Valamivel távolabb sétált, és körbe kémlelt.

Vajon mitől tart, tűnődött Rose a fiú arcán a félelmet látva. Nem hallott mást, mint az őszi erdő zaját. A fák fölött kergetőző szél fütyülését, a varjak károgását, és az egymásnak súrlódó ágak neszét.

Télen rendszeresen folyt fakitermelés a rowlingtowni erdőben. Most még csak szeptember van, talán a balesetveszélyes, öreg fákat vágják ki az út mellett, és ők rossz helyre keveredtek, gondolta. Hamarosan feltűnik egy favágó, és segít kiszabadulni.

Az ismeretlen férfi merőben váratlanul bukkant fel George mögött. Nesztelenül, gyorsan mozgott, jelenlétét George nem vehette időben észre. Az út mellett, a vízmosásban lapult eddig, az egyik pillanatban még ott sem volt, a másikban már fenyegetően magasodott George fölé. Egy vastag husángot tartott a kezében.

- Vigyázzon - sikoltott Rose, de későn. George nem tudta kivédeni az ütést. Ahogy hátra kapta a fejét, oldalról sújtott a kemény fa rá. George egy mukk nélkül, tehetetlenül összecsuklott.

- Mit képzel, maga gazember! - visította Rose, és kivágta maga mellett az ajtót. Esze ágában sem volt George utasításának engedelmeskedni, a helyén maradni, és tétlenül végignézni, amíg agyonveri, nem mérlegelte, hogy a fiú harcképtelen és ő egy száll maga.

- Hogy merészel kezet emelni a barátomra - kiáltotta, és az ájult George-hoz szaladt.

A férfi néhány lépést hátrál, és nem szólt. Rose egyelőre nem törődött vele, letérdelt George mellé, és a hátára fordította. A fiú szeme csukva volt, arca az eséstől összesározódott, bal füléből keskeny vércsík szivárgott. Rose-t soha nem érzett keserűség öntötte el.

A támadóra emelte könnyáztatta tekintetét.

- Mit tett maga gazember...? - kezdte, de benne rekedt a szó, mert meglátta, hogy támadójuk nincs egyedül.

Két másik férfi csatlakozott hozzá, félkörívben vették körül Rose-t. Egy harmadik is közeledett az úton. hosszú fekete kabátja baljós árnyékként úszott mögötte, és arcát, akár Rose gyerekkori olvasmányaiban a gonosz kalózokét, fekete körszakáll övezte.

Rose azonnal tudta, hogy ő a támadók vezetője. Míg a másik három útszéli csavargónak tetszett, ez jólöltözött volt, mondhatni tekintélyt parancsoló.

Rose nem ijedt meg tőle. Felemelkedett George mellől, és a szakállasra támadt.

- Hogy merészelték bántalmazni a kísérőmet? Maga alávaló gazember - süvöltötte dühödten.

A szakállas ügyet sem vetett Rose mérgére. Határozott léptekkel, egyenesen a lányhoz ment, durva kezével megmarkolta az állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

- Hol van? - kérdezte.

Rose erre a legkevésbé sem számított. Azt hitte, a férfi majd néhány lépés távolságra megáll tőle, és előadja, mit akar. Vegyék elő a készpénzt, adja az ékszereit, esetleg az autót.

A férfi ezzel szemben fittyet hányt a jó modorra, nem csupán túl közel ment hozzá, annyira, hogy dohányszagú leheletét is érezte, hanem meg is érintette.

- Hol van? - ismételte meg a szakállas kérdést.

Meglepően hétköznapi arc nézett szembe vele. A szakállom kívül hiányoztak róla a regényes kellékek, mint tépett szélű forradás, vagy kendővel takart üres szemgödröt. Enyhe felindultságot és fáradtságot tükröztek a vonásai.

- Mi hol van, maga eszelős? - kérdezte dühösen és óvatlanul Rose, mert mélységesen felháborította az eljárás, hogy feltartóztatják, és bántani merészelik George-ot.

A férfi válasz helyett hatalmas ütést mért Rose arcára. Legalábbis a Rose fogalmai szerint hatalmasat, mert eddig senki nem emelt rá kezet, se a szülei, se a tanítói. Rose felsikoltott, és az arcához kapott. A pofon megijesztette ugyan, de nem bírta meghunyászkodásra.

- Ha agyonver, se tudom, mit akar tőlem! - kiáltotta.

- Azt kérdeztem, hol van - ismételte a férfi tagoltan.

- Ne ismételgesse ugyanazt! Mi hol van? A pénzem? A pénzem akarja?

- Ne hülyíts, babám - vágott közbe a férfi, hangját valamelyest felemelve - Tudod azt jól.

- Fogalmam sincs, miről beszél - riposztozott Rose, míg jobb kezét továbbra is sajgó arcára szorította. Tenyere alatt forró volt az ütéstől kipirult bőr. - Ami kevés pénzem van, a kesztyűtartóba tettem.

A férfi intett annak a martalócnak, amelyik George-ot leütötte. Az a Daimler bal oldalához szaladt, feltépte az ajtaját, és kutatni kezdett a kesztyűtartóban.

Bár továbbra is szemmel tartotta Rose-t, a főnök embere ügyködését figyelte. A másik kettő is a kutatás eredményét várta.

Rose a lehetőségeket latolgatta. A kesztyűtartóban vagy másfél fontot tartott, egy fontot egészben és legfeljebb fél font aprót, ha jól emlékszik. Soványka zsákmány.

Időközben George-nak is sikerült feltápászkodnia. Erősen szédült, nehezen tudta megtartani az egyensúlyát, meg-megtántorodott, és zavaros pillantásokat vetett maga köré. Jobb híján egy közeli fatörzsnek támaszkodott, és hányni kezdett. Rose szánakozva nézte.

Az autóban kutató férfi nem találta, amit keresett.

- Itt nincs - jelentette kihajolva az autóból.

Baljós csönd telepedett köréjük. Rose fejében kergetőzni kezdtek a gondolatok. Mit tegyen? Ajánlja fel a nyakláncát?

A szakállas hol Rose-t nézte, hogy Georget, és egyre inkább elkomorodott az arca. Hamarosan elhatározásra jutott.

- Fogjátok meg - intett George felé -, és hozzátok ide.

Két embere a fának támaszkodó Georgehoz trappolta. Karját megmarkolva közrefogták, és a szakállashoz vonszolták. A fiú meg sem kísérelt szabadulni, a céltudatos cselekvéshez kevés volt az ereje.

A szakállas közvetlenül George elé lépett, és ököllel hasba vágta. George kínjában felkiáltott, és hétrét görnyedt.

- Maga megőrült! - sikoltotta Rose, és George-hoz akart rohanni, de a szakállas hátrapördült, és visszakézből még egyszer megütötte. Olyan durván, hogy a lány hátra tántorodott, és fenékre esett.

- Utoljára kérdem. Hol van? - ordította a férfi.

Rose úgy érezte, nincs vesztenivalója. Ez az őrült mindkettőjükkel végez.

- Nem tudom, mit akar tőlünk - sikoltotta inkább mérgesen, mint ijedten, és a haragtól reszketett a teste. A földön ült, haja az arcába hullott, a tehetetlenség könnyei végigcsorogtak az arcán. Amikor elesett, a fenekét beütötte a kőbe, és ahogy esését mérséklendő letette a kezét, alaposan felsértette tenyerén a bőrt. - Ha megöl, se tudom. Amim van, odaadtam. Ott a pénzem, az autóm. Itt az egyetlen ékszerem. Vigye!

Kirángatta a ruhája alól a nyakláncát. Egy erőteljes mozdulattal kitépte a nyakából, és a férfi felé hajította. A kő nem sokkal annak lába előtt ért földet. A szakállas nem nyúlt érte.

- Nincs nálam más - kiabálta Rose. - Ez minden. Fogja, és tűnjön el?

A szakállas még gondolkozott.

- Motozzátok meg őket - parancsolta.

Rose látta, hogy George-ot az autóhoz vonszolják, és felsőtestét a motorházra szorítják. A szakállas felvette a husángot a földről, közelebb ment George-hoz, akit két társa az autóra borulva tartott.

Rosera nézett.

- Arra vár, hogy agyonverjem a barátját? - kérdezte vészjósló nyugalommal, és meglóbálta kezében a botot. - Megtehetem.

Rose kezdte elveszíteni a fejét. Már megint George-ot bántják. Miért? Miért ütik George-ot? És meddig tart ez még? Míg életben van? Új, alattomos félelem kúszott lassan a gyomra felé, hogy megbénítsa a tagjait, és elsöpörje önuralmát. Most kezdett csak igazán félni. Némán, letaglózva meredt a férfira, és megrázta a fejét. Nem értem, mit akarnak tőlem, kiáltotta tágra nyílt szeme.

A férfi nem hitt neki. Teljes erejéből derék tájon vágta George-ot. A fiú összerándult a fájdalomtól, de nem kiáltott fel. Eltorzult arca Rose felé fordult, és a szeme lecsukódott. Ismét elveszítette az eszméletét. A lány szívét összefacsarta a sajnálat és a fájdalom.

A szakállas megfogta George hátán a felöltőt, és egyetlen mozdulattal letépte róla, majd ugyan így tett George ingével. Amikor a fiú már félig meztelen volt, durván végigtapogatta a derekát, a combját, a lábszárát.

- Nincs nála - mondta kedvetlenül, mire az emberei elengedték George-ot.A fiú tehetetlenül végigcsúszott a motorháztetőn, és lerogyott a földre.

- Álljon fel! Maga jön - mondta a szakállas Rose-nak. - Vetkőzzön!

Rose remegő lábakkal állt fel a nedves avarról, és nem mozdult.

- Ne kéresse magát! Vetkőzzön! - ismételte a férfi.

Rose húzódozva levette az utazókosztüm kabátkáját.

- Tovább!

A lány kigombolta a blúzát elől, a bal kézelőt, majd a jobbot.Lassan mozgott, mintha odázni akarná az elkerülhetetlent. Hiába várt csodára. Kénytelen volt levetni a blúzát.

Remegve állt a metsző szélben egy szál alsóingben. Melltartót nem hordott, az áttetsző selyem jéghidegen simult meztelen bőrére.

- A szoknyát is!

Rose engedelmesen kioldotta a szoknya korcát, és hagyta, hogy lehulljon a bokájáig. A vékony alsóing látszani engedte a fekete harisnyatartó csatjait, a formás combokat körülölelő csipkét, fölötte a fehér bőrt.

Az alsó ingre szerencsére nem került sor. A szakállast érzéketlenül hagyta a nő feltáruló teste. Emberei inkább örömüket lelték Rose megalázásában, élvezetüket azonban nem merték nyíltan mutatni, idegesen morgolódtak és toporogtak, de távol maradtak. Vezérük csalódottsága, leplezetlen mérge óvatosságra intette őket.

- Motozd meg! - utasította a vezér egyik emberét.

Az készségesen ugrott. Rose mögé sietett, előbb hátulról, majd elölről alaposan végigtapogatta a lányt. Csúnya, nagy keze volt, töredezett és gyászkeretes körmökkel.

Rose émelygett a szégyentől, és az undortól. Behunyta a szemét, hogy legalább a látványtól megszabaduljon. A férfi bűzét úgysem tudta kiűzni az orrából. A kocsmázó emberek áporodott szagát árasztotta. Azt a szagot, melytől a rendszeres részegeskedők hiába próbálnak szabadulni fogpasztával vagy szappannal. Bőrük kipárolgásává válik, elhanyagolt otthonuké és ruhájuké, amit már nem tart rendben asszony, mert megszökött, vagy, mert soha nem volt.

Amikor már nem érezte az ember tapogatását, mély levegőt vett, és résnyire kinyitotta a szemét. Látta, hogy a férfiak jócskán eltávolodtak tőlük. Mind a négyen. A farönköt húzták félre, hogy szabaddá tegyék az utat az autó előtt. Ameddig azok erőlködtek, a főnök beült a Daimlerbe, és beindította a motort.

Rose George-ra nézett.

Már eszméletéhez tért, de még mindig a földön feküdt.

- Elmennek - mondta Rose George-nak, aki nem láthatta a férfiakat. - Elviszik az autót, és elmennek.

George jelezve, hogy megértette, fáradtan lehunyta a szemét. Rose lenyúlt a szoknyájáért, felhúzta és bekötötte a derekát. Aztán a blúzát emelte fel a földről. Sáros volt. Tanácstalanul nézte egy ideig a gyűrött, piszkos ruhacsomót, majd a tenyere élével ügyetlenül végigsimította, hogy megtisztítsa. Ezzel még jobban szétkente rajta a sarat. Keserűségében, hogy nem tudja letörölni a mocskot, ismét kétségbeesetten zokogni kezdett.

Időközben George-nak sikerült feltápászkodnia. Közelebb bicegett a lányhoz, és amikor odaért hozzá, szó nélkül átölelte. Rose zokogva George nyakába fúrta az arcát, és a blúzt még mindig a kezében szorongatva, a férfihez simult. Egy szó nélkül álltak egy darabig, egymás közelségéből igyekezvén erőt gyűjteni.

Rose megállíthatatlanul zokogott, rázkódott a teste, és halk nyöszörgő hangok törtek fel a torkából. Most tetőzött benne az elfojtott izgalom, a rettegés és a megkönnyebbülés. Sokáig tartott, míg annyira megnyugodott, hogy arra is képes legyen gondolni, ami abban a pillanatban történik vele. George ölelő karjaira a teste körül.

Mennyire más az ölelése, mint a gyerekeké, futott át fején az első befejezett gondolat. Határozott és megnyugtató. És a bőre is érdesebb, jött a következő érzés. Aztán mindez a kellemes tapasztalás részleteiben is megvilágosodott. Hogy hideg van, a fiú félmeztelen, és az ő arca nem a felöltő szúrós szövetéhez simul, hanem a fiú meztelen és forró bőréhez. Hallja a szívverését, és lélegzése halk neszét.

Rose kinyitotta a szemét. Egészen közelről látta George bőrét, és az izmos test felkavaró ellentéteként a göndör, szőke pihéket a mellén.

Jobbnak látta kibontakozni az ölelésből.

- Öltözzön fel! - mondta George gyöngéden, és segített Rose-nak eligazodni az összegyűrt ruházat rejtelmeiben.

Amikor a lány ruhájával végeztek, George saját szétszaggatott ingéhez bicegett, és felemelte a földről.

- Ennek vége - mondta.

- Talán a felöltő? - javasolta tétován Rose.

George most a felöltővel próbálkozott. Belebújt, és kínlódva fordult körbe Rose előtt. A támadónak brutális erejével sem sikerült végig széttépnie, ahogy lerángatta róla.

- Milyen? - kérdezte.

- Csodás. Nem véletlenül készítették Anthony Abbotnak.

- Még a neve is egy hősköltemény, nem hogy a ruhája.

Ettől mindketten elnevették magukat. Rose sírt és nevetett egyszerre.

- Most mit tegyünk? - kérdezte később George. - Elvitték a kocsit.

- Nincs más választásunk, mint visszamenni.

- Így? - kérdezte George. A ruhája szakadt, az arca véres, és Rose sem fest különbül. Csupa sár, és a szája feldagadt az ütésektől.

- Tudok egy kerülő utat. Bemegyünk úgy, hogy bárkivel találkoznánk.

Elindultak vissza, a kastély irányába.

Az imént fél órát haladtak autóval a támadás helyszínéig. Tekintettel a rossz útra, Rose lassan hajtott. Egy órán belül, szürkületre hazaérnek, számolgatták.

- Maga szerint kik voltak? - kérdezte Rose.

- Nem tudom. - füllentett George, mert sejtette, az általa elvett, és a templom előtt üldögélő koldusnak átadott gyémántok miatt történt a támadás. A köveket keresték Rosenál. George-ot erős bűntudat gyötörte. Ő hozta a bajt a fejükre, és hiába számított a bekövetkeztére, nem tudta kivédeni.

- Nem lehettek egyszerű útonállók - tűnődött Rose..

- Miért nem?

- Négyen? Ráadásul ilyen jólöltözötten? A vezetőjük gyapjúkabátot viselt, és krokodilbőr cipőt.

- Azért gazdagok, mert rablók.

- Valamit kerestek nálam. - találgatott zavartalanul tovább Rose. - Mit vajon? Elképzelésem sincs.

- Persze, hogy kerestek valamit. Pénzt.

- A nyakláncomat nem vitték el.

George gyors pillantást vetett a szóban forgó lánc hűlt helyére, majd közvetlenül a lány kezére, mert abban himbálódzott.

- Valóban. Az megvan.

- Elvitték azonban az autót.

- Valamivel nekik is haza kell jutniuk.

Erre Rose-nak már meg kellett állnia. Szembefordult George-dzsal, és dühösen neki szögezte a kérdést.

- Miért jó magának, hogy tökkelütöttnek tetteti magát? Nyilván nem gyalog érkeztek az erdőbe. A lovuk vagy a kocsijuk biztosan ott rejtőzik az út mellett a fák között. Szándékosan vitték el az autót. Vajon miért?

George megadta magát.

- Felteszem, azért, hogy félreálljanak vele, és zavartalanul átkutassák. Holnap, nem messze a támadás helyszínétől, biztosan megtaláljuk.

- Látja, ez már jobban tetszik. Hogy nem játssza a hülyét. Tehát maga szerint is valami meghatározott dolgot kerestek nálam?

- Ha maga mondja, biztosan úgy van, Rose. Elképesztő a lélekjelenléte.

- Melyik pillanatra gondol? Amikor pityeregve csücsültem a földön, és irgalomért könyörögtem?. - kérdezte Rose, és ismét eleredt a könnye.

- Nem is könyörgött - mondta gyöngéden George, és megsimogatta Rose arcát. - Arról beszélek, hogy pillanatok alatt összeszedte magát. Máris a fejét töri.

- Mi mást tehetnék? Örülök, hogy mindketten megúsztuk. Attól rettegtem, megölik magát, hogy rám ijesszenek.

- Kedves, hogy aggódott értem. A férfiért, akinek meg kell védeni a gyönge nőt - felelte keserű fintorral George.

- Négy markos vadember ellen? Nem vártam, hogy megment.

- Vajon Anthony Abbottól sem várta volna?

- Hogy kerül ide Abbot?

- Az eszményi férfi. Biztosan remekül vív és mesterien bokszol.

Rose meglepetten nézett George-ra. Féltékeny Abbotra? Elmosolyodott a képtelenségen. Georgehoz képes Anthony Abbot egy sótlan dögunalom.

- Helyesen feltételezi - mondta somolyogva. - Mr. Abbot kitűnő vívó. De ő többed magával jár, mert fontos ember. Nem engedheti meg magának, hogy egyedül kószáljon az erdőben. Ne hasonlítsa magát hozzá, George!

- Nem is - helyeselt a fiú, és megszaporázta a lépést.

Amikor már látszott a kastély, egy keskeny ösvényen elhagyták az utat, és a fák között haladtak tovább. A nagypapa üvegházánál az erdő mélyen benyúlt a kastélyt övező rétre, és néhány lábnyira megközelítette a bejáratot. Itt surrantak be az épületbe.

- Akár egy trópusi ültetvény - jegyezte meg George.

- A virágok nagy részét Afrikából hozatta nagyapám. Szenvedélye a kertészkedés.

- Hol akar átöltözni, Rose?

- A szobámban. És maga is velem jön. Ahol aludt, ott biztosan más lakik. Zsúfoltak vagyunk, akár egy bérkaszárnya, de az én szobámba anyám nem enged be mást. Tele van döglött bogarakkal, amiket gyerekkoromban gyűjtöttem, meg egyéb undorító dolgokkal.

- Ez valóban undorító - mondta George valamivel később egy félig kifejlődött csirkeembrióra, ami spirituszban állt Rose íróasztalán.

- Hallotta volna a szakácsnőt, mit pörölt velem, amikor egy fészekalj keltetett tojást feltörtem, hogy a fejlődés különböző állomásait megnézzem.

- Elképesztő érdeklődési terület.

- Magát soha nem érdekelte a biológia?

- Nem különösebben. Az állattanból elég volt a gyerekkoromat körüllengő istálló szag és a trágyahordás.

- Maga parasztcsaládból származik?

George az íróasztal mögött állt, szemben Rose-al, aki tiszta törülközőt szedett ki a szekrényből. Mielőtt válaszolt, hosszú ideig farkasszemet nézett a lánnyal. Ha akar, is nehezen válaszol. Apja gyári munkás volt egész rövid életében. Műszerészként dolgozott, mindig beosztottként és egyre inkább kiszolgáltatottan. Anyja sem parasztlánynak született. A szegénység kényszerítette gazdálkodásra. George valójában szerette az állatokat, mármint a disznók csámcsogását hallgatni és a tyúkokat, libákat kergetni az udvaron. Anyja keserűségét érezte át, amikor nem emlékezett szívesen a hajnali moslékfőzésre, az udvart piszkító baromfira és a folyton mocskos, csapkodó tehénfarokra.

- Nos? Parasztcsaládból származik, vagy sem? - erősködött Rose

- Így is mondhatjuk.

- Már megint mellébeszél - szólt szemrehányón a lány. - Így is mondhatjuk. Meg még hogy?

- Miért pöröl, Rose? Maga meg tudná mondani, milyen családban nőtt föl? Egy arisztokratáéban vagy egy ékszerészében?

- Le van ejtve, George. - förmedt rá Rose, és a törülközőkkel a kezében beviharzott a fürdőszobába, hogy megengedje a vizet.

- Meleg vizük is van? - kérdezte George, aki Rose után ment, és megállt a fürdőszoba ajtajában. - Honnan jön?

- A harmadik emeleten van egy tartály, oda nyomják valahogy fel, és onnan oszlik szét a szobák között. De többet ne kérdezzen, mert ez meg engem nem érdekel.

- Nyáron is van meleg víz? Amikor nem fűtenek?

Rose felnevetett.

- Gondolhattam volna, hogy maga megőrül a kazánokért, George. A kórházban is folyton azt a vén vacakot szereli. Igen. Nyáron is van melegvizünk. De hogy ki melegíti és hol, arról ne faggasson, mert valóban nem tudom, nem csak titkolózom, ahogy maga szokta.

Ezzel egyedül hagyta George-ot.

George körülnézett a fürdőszobában. Rose nem is tudja, milyen jó dolga van, gondolta. A fürdőszobájuk akkora, akár otthon a nappali, és úgy is rendezték be. Szekrény, komód, kényelmes székek, virágok. Néhány éve fel is újították, a divat parancsát követve míves rézcsapokat szereltek fel, és égetett kerámiával burkolták a falakat. A kerámia ellenáll a gőznek és a nedvességnek, nem úgy, mint a faburkolat.

George kínlódva levetkőzött, mert fájt a háta, jobb oldalt a bordái, a térde. Beleereszkedett a Rose által készített illatos fürdővízbe, és fáradtan elnyújtózott.

Minden egyszerűbb lenne, ha nem érezném jól magam Rose közelében, sóhajtott ellazult testtel és elmével. Könnyebb lenne leskelődni utána, és tudni, gyémántot csempészik Dél-Afrikából. És ez csak a baj egyik fele. Ha Rose ártatlan, és én megszabadulok a szolgálattól, akkor is tény, hogy ez a gazdag lány olyan kívánatos, akár egy fiatal cafka, akit nem nyűtt el a foglalkozása, és olyan rátarti, akár egy koronahercegnő.

Kevés ideig élvezte a fürdést, mert sejtette, Rose is szeretne átöltözni. Már kilépett a kádból, és törülközött, amikor Rose, kezében egy adag tiszta ruhával, belépett. George-nak épp annyi ideje maradt, hogy maga elé kapja a törülközőt. Mozdulatlanul várta, hogy Rose kimenjen. Rose-nak azonban esze ágában sem volt távozni. Beszámolóba kezdett ruhagyűjtő körútjáról, s közben a szoba túlsó sarkában álló komódra rakta a kezéből a holmit.

- A nagyapám ruháit tudtam megszerezni magának. Ő itt alszik a szomszédban, és besurrantam hozzá. Az ing és a nadrág kicsi lesz, de reggelig kibírja, hogy kikandikál belőlük a csuklója, meg a lába szára. Holnap, amíg a vendégsereg alszik, Harry szobájából hozok magának különbet.

- Kimenne, Rose? - kérdezte mosolyogva George. - Amit látja, meztelen vagyok.

- Láttam már magát meztelenül. Nem újdonság - mondta komoly képpel, és őszintétlenül Rose, mert újszerű volt, és nagyon is érdekes a látvány.

Amikor az imént becsörtetett, nem gondolt vele, hogy ruhátlanul kapja George-ot. Hivatása kiölte belőle az ösztönös szemérmet. Hogy győzhetné le a kórházban egy kamasz szégyenkezését, ha maga is pironkodna? Ahogy szeles mozdulattal szembe fordult George-dzsal, és a meztelen testét meglátta, azonnal tudta, hogy ezt nem kellett volna. Hűvös nyugalma elillant, arcába vér tolult, és zavartan pislogott.

A fiú lenyűgözően szép volt. Izmos, karcsú, tökéletes. Roseban benne is szakadt a mondandó, valami még az éjszakáról és a takarókról, és csak nézte, nézte a fiút döbbenten és lenyűgözve.

Lényegesen arányosabb volt most, mint nyáron, amikor először meztelenül látta. Akkor vékony karja és vézna lábszára végén elméretezetten éktelenkedett a férfiasan nagy kéz és láb, bőrét szinte átdöfték a bordái, és behorpadt a hasa. Mostanra megerősödött, még a tartása is megváltozott. Egyenesebbé, öntudatosabbá vált. Vagyis George volt. Az én George-om, gondolta sebesen dobogó szívvel Rose. Akit én találtam a pincében, akinek én segítettem azzá lenni, ami. És akinek eszébe sincs az én kis gyámolítottam maradni. És ez ijesztő és jó érzés is egyszerre. Egy férfit leltem gyerek helyett? Igaz lenne, hogy George több, mint aminek látszik? Elvarázsolt királyfi béka képében? De mi van, ha sokkal inkább béka, aki királyfinak teszi magát?

- Azt ne mondja, Rose, hogy orvos vagyok. Akkor rosszul leszek - nevetett zavartan George, mert a lány ismét meglepte.

Nem értette félre a tekintetét, hogy férfiként teszi mérlegre. Ösztönösen érezte, hogy Rose nem volt még férfival. Rendes lány, tapasztalatok nélkül. Mégse félénk vagy szemérmes. Rátör, és alaposan szemügyre veszi.

- Pedig mondom. Orvos vagyok. Érdeklődésem kizárólag szakmai - bizonygatta Rose komolyan, majd közvetlenül ezután jót nevetett a kijelentés képtelenségén. - Kanyarítsa maga köré a törülközőt, és üljön ide elém a székre. Meg akarom nézni, mi mindent törtek össze magában azok a gazemberek.

- Ha molesztál, Rose - felelte George, - én se hagyom nyugton, amikor maga fürdik.

Rose mosolyogva rázta a fejét.

- Nem ajánlom, hogy inzultáljon. Inkább hajoljon előre, hogy végig kopogtassam a gerincét.

George már az első mozdulatnál felszisszent.

- Csak akkor jajgasson, amikor valóban fáj! - figyelmeztette Rose. - Itt a hátán nem is olyan kék, mint lejjebb a derekánál.

Óvatos, apró mozdulatokkal haladt a férfi gerince mentén lefelé a dereka irányába. Amikor a dereka magasságába ért, alig érve hozzá, megérintette a tenyérnyi, lilás foltot a fiú veséje fölött.

- Ez mennyire fáj?

- Eléggé - felelte George.

- Mindjárt elmegy pisilni, és jelenti nekem, hogy mit tapasztal.

- Tapasztalok?

- Igen. Ne meressze rám a szemét! Hogy nem véres-e vagy nem fáj-e és így tovább.

- Maga szerint szétverték a vesémet?

- Reméljük, nem - mondta Rose, és biztatóan megsimította a fiú vállát.

Amikor Rose megfürdött, és átöltözött, visszament a szobába. George a karosszékben ült, és egy könyvet lapozgatott.

Tehát tud olvasni, gondolta Rose. Ebben sem voltam biztos.

George becsukta a könyvet.

- Igencsak vígan vannak - mondta a zenére és az énekszóra, ami a földszintről hallatszott.

- Vígan - hagyta rá Rose. - Azért megpróbálunk aludni.

- Én is itt alszom, Rose?

- Nem tudok jobbat - felelte a lány, és az ágy túlfelére ment, hogy felverje a párnákat, és megigazítsa a takarót.

Rose szobája hajdan a nagyszülőké, majd a szülőké volt. A Henderson házaspár azért költözött a földszintre, mert Mrs. Henderson nem bírta a lépcsőket. A kettős ágyat azonban nem volt értelme lehurcolni, ezért megkapta az idősebb lányuk.

- Választhat, hogy itt alszik mellettem, vagy a kanapén - mondta Rose, és bele se mert gondolni, mi minden rejlik az ajánlatban.

George egy sóhajtásnyi ideig gondolkozott a feleleten. Kimondhatatlanul nagy volt a kísértés, egy pillanatra meg is szédült belé. Az övé lehetne a lány. Magához ölelhetné, kezébe foghatná azokat a gyönyörű melleket, és behatolhatna oda, ahová egy ideje már erősen vágyott. A lány combjai közé, ahol meleg és gyönyör vár rá, és ami, lévén Rosehoz tartozó, képzeletében más volt, mint a többi nő öle. Valahogy magasztosabbnak érezte, különlegesnek, ahol megfordulni megtiszteltetés, mint mennyei mannát kóstolni közönséges étel helyett. Legalább ma éjszaka. És ez volt a bökkenő. Hogy csupán ma éjszaka. George nem tépelődött hosszan a döntésein, nem foglalta kerek mondatokba, és nem boncolgatta az érzéseit. Ösztönei vezérelték, és biztosan tudta, ha most visszaél a lány hangulatával - nyilvánvaló, hogy Rose múló hangulatnak enged, az együtt átvészelt támadás magasztosítja kívánatos férfivé a lenézett George alakját -, holnap szóba se áll vele többé. Kidobja, akár az esküvői lakoma maradékát fogják a kutyáknak.

- Inkább a kanapén - felelte erőltetett egykedvűséggel.

- Ahogy akarja - nyugtázta Rose, és érezte, a nyakáig elvörösödik. Éktelen ostoba vagyok, gondolta dühösen. Jó, hogy a lábam szét nem teszem neki.

Kikapta az egyik nagypárnát az ágyból - szeretett több párnán aludni, négy volt összesen az ágyán -, a kanapéhoz ment, és letette rá, majd a szekrény aljából előhúzott egy plédet. Nem várta meg, hogy George lefeküdjön. Sietős mozdulattal lecsavarta a gázlángot, menekülés szerűen bebújt az ágyba, és az álláig felrántotta a takarót.

- Jó éjszakát.

- Jó éjszakát, Rose.

Nem tudott persze egyikük sem elaludni. A lánynak egy ideig a támadás képei cikáztak a fejében. Amikor George-ot ütötték, amikor tehetetlenül összeesett, amikor átölelte. Mi minden volt az arcán! Rose nem is értette pontosan, hányféle érzelem. És milyen szép mezítelenül, tolakodott elé a fürdőszobai jelenet. Szép és izgató. Mindent látott a fiú testéből, kivéve, amit a törülköző takart. És pirulva ismerte be, szeretné tudni, mit rejtett a vastag pamut. Nyáron mindenét megnézhettem, és ha megfeszülök, se emlékszem rá, milyen volt ott lenn, bosszankodott szégyenkezve, de fokozódó izgalommal. Láttam George-ot meztelenül, és meg se néztem. Felszínes, rátarti, ostoba liba vagyok.

Felzaklatta a tudat, hogy a férfi itt fekszik néhány lépésre mellette. Ha átjönne hozzám, nem küldeném el, gondolta. Mi van velem vajon? Mi ütött belém? A megrázkódtatás tenné, ami délután ért? Mit ráhordtam szegény Emmára, amikor megtudtam, hogy engedett Harry unszolásának. A vőlegénye vágyának. Én meg az ágyamba hívok egy idegent.

Még forgolódott vagy fél órát, hallgatta lentről a zenét, majd nem bírt tovább fekve maradni. Felült az ágyon, és nesztelenül, hogy ne ébressze fel George-ot, lelépett a szőnyegre. A holdvilágnál meglátta a fiú szemét, hogy nyitva van, és őt nézi.

- Maga sem tud aludni?

- Nem.

- Nagy a zaj lenn.

- Nagy.

Rose az ablakhoz sétált, és kinézett a parkra. Hatalmas cseppekben hullott kinn az eső.

- Esik - mondta.

- Hallom - felelte George.

Hanyatt feküdt az ágyban, és igyekezett legyűrni vágyát, ami a józan megfontolások iránti tökéletes közönnyel meredezett a takaró alatt.

George haragudott Rosera. Ártatlan, jóhiszemű és meggondolatlan, és ezzel kínpadra vonja őt, aki már tapasztalt és nagyon is tudja, mire vágyik. Soha nem érezte még ilyen áthághatatlannak az őket elválasztó szakadékot, mint most, amikor elérhető közelségbe került hozzá a lány.

Az eső monoton dobolásától sírnia kellett Rose-nak. Nem hunyta le a szemét, a vihart nézte, és a szeméből lassan csordogált a könny. Valami nehéz szomorúság legyintette meg, amely a fiúval volt kapcsolatos, belőle áradt, és amely elmosta Rose sértettségét, hogy visszautasította, és a szégyenét, hogy hívta.

Másnap Rose megkönnyebbülten ébredt. Legkevésbé sem bánta, hogy George józanságának köszönhetően nem történt semmi az éjjel. Reggel ismét úgy gondolt a fiúra, mint eddig; kedves fiatalember, akivel jó együtt lenni.

Készülődött, hogy kibújik az ágyból, amikor Mrs. Henderson sietett be a szobába. Minden reggel végigjárta ugyanis a ház lakott szobáit, és kinyitogatta az ablakokat. Szenvedélyesen szerette a friss levegőt, gyakran magára haragítva a szellőztetéssel fázósabb családtagjait. Nem vette rögtön észre a lányát és George-ot is csak akkor, amikor áthajolva a kerevet fölött, szét akarta húzni a függönyt. Akkor esett pillantása az ébredező fiúra. Ijedtében felsikoltott.

- Maga hogy kerül ide? - kérdezte, és hátrált néhány lépést. Meglátta az ágyban a lányát.

- Rose! Úgy emlékszem, elmentetek tegnap.

- Megtámadtak minket, és vissza kellett jönnünk - magyarázta megszeppenve Rose. - Nem akartalak zavarni anyám, azért nem szóltam.

George is felült a kereveten, és látványától Mrs. Henderson felnevetett. Lord Franchyes jéger alsóját viselte és a lord egyik legszebb, fodros elejű batiszt ingét.

- Nem találtál különb öltözetet a fiatalembernek, lányom?

Rose megkönnyebbült. Nem haragszik az édesanyja. Nyugtázta, hogy külön aludtak, és azonnal átlátta a helyzet ártatlan voltát.

- Siettem, és ez akad a kezembe a nagyapa komódjában.

- Mesteri párosítás. Majd keresünk összeillőbbet. Menj, Rose a gardróbba, és öltözz föl! Megvárlak.

Rose ellenvetés nélkül engedelmeskedett az anyjának. Kiválasztott magának egy piros nappali ruhát, és felöltözött.

Amíg ő a gardróbban időzött, Mrs. Henderson leült az egyik karosszékbe, és szemügyre vette George-ot, aki zavart arckifejezéssel tűrte az asszony kutató tekintetét. Kínjában visszahúzta magára a takarót. A nagyapa vékony jégeralsóját nem érezte elég ruházatnak előtte.

- Magát jól helyben hagyták - állapította meg Mrs. Henderson, és tekintete George megdagadt jobb fülcimpájáról kékülő állára siklott. - Mi történt pontosan?

- Megállították az autót, és elvették a pénzünket. Vagyis Miss. Henderson pénzét.

- Rose-t nem bántották?

- Kapott két pofont.

Az asszony arca megrándult.

- A gazemberek - mondta, és könny futotta el a szemét. - Nagyon megijedt?

- Egy kicsit. Meglepően bátran viselkedett.

Az asszony érdeklődve nézett George-ra.

- Tehát nem viselte meg különösebben.

- Kevésbé, mint engem.

Mrs. Henderson felsóhajtott.

- A maga baja engem nem érdekel - mondta, és egy mosolyt küldött George felé. Rose a mosolyt látta meg anyja arcán, amikor a gardróbból kilépett, és ettől minden maradék aggodalma elillant. Félt, anyja számon kéri rajta az idegennel töltött éjszakát, talán még a támadást is a szemére veti, hogy miért nem jár kísérettel, illendően, ahogy mások.

Mrs. Henderson felállt.

- Roseal hozunk magának ruhát, Mr. Harris. Addig megmosakodhat.

Nem csapott ugyan patáliát a közös hálószoba miatt, de eszébe sem jutott ismét kettesben hagyni őket. Ahogy kimentek a szobából, egyedül indult ruháért, a lányát leküldte a konyhába, készítsen valami reggelit maguknak.

A folyosón és a lépcsőházban Rose nem találkozott senkivel, a vendégek aludtak, és a cselédeknek meghagyta Mrs. Henderson, hogy ne zavarják járkálásukkal az urakat.

A konyha is üresen kongott, az asztalokról letakarították a lakoma maradékait, elrakták az edényeket.

Egy ember tartózkodott csupán a helyiségben. Ivan Krilov ült a hosszú, fedetlen asztalnál és cigarettázott. Hogy ne töltse meg a helyiséget füsttel, kitárta az ajtót, csípős hideg áradt be az udvarról és az őszi reggel illata. Az eső elállt, az ázott avar és a közeli lovarda szagzott áthatón.

- Hát te? - kérdezte Rose a konyhába lépve, mert feltételezte, Ivan is sokáig mulatott az éjjel, és nem értette, mit keres hajnalban az alagsorban.

- Nem tudtam aludni - felelte Ivan, és ülve maradt, noha egy hölgy tüsténkedett körülötte.

- Velünk reggelizel? - kérdezte Rose, és tányérokat szedett elő a szekrényből.

- Köszönöm, nem. Nincs étvágyam - mondta Ivan, és tovább cigarettázott.

Noha a nyáron ismerte meg, és tegnap látta újra, Ivan jelenlétében meghitt nyugalom töltötte el Rose-t, mintha tartós barátság fűzné őket össze. Akárha gyerekkoruktól ismernék egymást. Érezte ezt annak dacára, hogy tudta, a szüleik egymásnak szánják őket, vagy legalábbis nem bánnák, ha megszeretnék egymást.

- Valami baj van? - kérdezte Rose, és a poharakat is az asztalra tette. Ivan fáradtnak és rosszkedvűnek tetszett. Tegnap óta le sem feküdt, a fehér selyeminget viselte és a fekete nadrágot, amit az esküvőn, csak a nyakán meglazította a nyakkendőt, és kigombolta az ing ujját.

- Ezt inkább én kérdezhetném - mondta Ivan, és megváltoztatva eddigi hanyag testtartását, a szék alá húzta a lábát, és rá könyökölt az asztalra. - Rémesen festesz. Megvert valaki?

- Ugyan! Leestem a lépcsőn.

Ivan felnevetett.

- Elfelejted, Rose, hogy én tősgyökeres nyugati vagyok. Felismerem a pofonok nyomát.

Rose is elmosolyodott, és leült Ivannal szemben.

- Megtámadtak az erdőben minket.

- Hol? Itt, a kastély közelében?

- Néhány mérföldnyire, igen.

- Kik? Csavargók? Vagy egy szervezett banda?

- Ezt sajnos nem tudom. Négyen voltak, és jól elbántak velünk. Velem és Mr. Harrissal.

- Még szerencse, hogy George is veled volt.

- Miért szerencse? - kérdezte mosolyogva Rose.

Szemmel látható, hogy nem sok hasznát vette George-nak.

- Kevésbé ijesztő, mint egyedül - magyarázta Ivan, aztán tovább kérdezősködött.

- Pontosan mi történt? Hogy sikerült megszabadulnotok?

Rose részletesen beszámolt Ivannak a történtekről, és élvezte, hogy a fiú kellőképpen elborzad és felháborodik a hallottakon. Elmesélte, hogy gyalog jöttek vissza a kastélyba, de itt megakadt. Szégyellte beismerni, hogy együtt aludtak.

Ivant nem is érdekelte tovább a történet, nem feszegette a nyilvánvalóan titokzatos részleteket. Látva a lány zavarát, tűnődő pillantás vetett rá, majd egy futó mosoly kíséretében témát váltott, és a konyháról kezdtek beszélgetni. Hogy Ivan nehezen találta meg reggel, amikor gyufa után kutatott a házban.

- Elképesztő méretű ez a kastély. Szoba, szoba hátán, folyosók és lépcsőházak - állapította meg mosolyogva.

- Talán a Rowling kastély kisebb - Az is nagy, de a new orleansi házunk jóval szerényebb méretű. Amiben Somsettownban, gyerekként laktunk, pedig még szűkebb volt.

- Somsettownt jobban kedvelted New Orleansnál? - kérdezte Rose, és kezébe támasztva állát nézte a fiút. Milyen jóképű, gondolta. Gyönyörű a szeme, világít smaragdzöldje az éjfekete pillák közt és kissé ferde metszésű. Felsóhajtott. Miért érzek pusztán gyöngédséget ez iránt a gyönyörű férfi iránt, és miért érzek gyökeresen mást, ha George-ra akár csak gondolok?

- Gyerekoromba jobban szerettem Somsettownt, aztán beláttam, iskolába járni New Orleansban szerencsésebb - kezdte a lány kérdésére a választ Ivan, mert nem tudhatta, hogy az alig figyel rá. - Egy kölyöknek pótolhatatlan a szabadság, a rétek, az erdők, a kalandok. Szerencsére nem szakadtunk mindörökre Somsettowntól el. Nagyapámék ott laknak. Iskolaszünetben rendszerint haza megyünk. Karácsonykor a környéket menetrendszerűen belepi a hó, és hetekre ott ragadtunk. Nem is bánom, pedig az öcsémmel egy szobában alszunk, és nem fér el a könyököm a konyhaasztalnál. Fölöslegesnek tartom a nagy házat. Mint amilyen ez is. Akár a Rowling kastély, vagy a Krilov rezidencia Szentpétervárott. Gyerekként nem féltetek itt? Hideg és homályos sarkok, nyikorgó ablakok?

- Valójában a kastély egy behatárolt részén éltünk, ahogy anyámék is csak néhány szobát használnak most - felelte Rose, összeszedve magát. - Számunkra olyan volt a ház, mint a városi gyereknek a szomszéd utca. A közeli szobákat jobban, a távolabbi részeket kevésbé ismertük, és oda ritkábban merészkedtünk.

- Gondolom, a konyhát szerettétek - mondta Ivan, a tűzhelybe dobta a cigaretta csikket, és bezárta az udvarra vezető ajtót. - Nagyon szép ez a tölgyfa bútor, és hangulatos a díszítés. Anyám is kedveli a szárazvirágot a falon.

- Különösen Emma szeretett itt időzni - emlékezett Rose, és maga is végignézett a jól ismert tálalószekrényen és konyhabútoron. - Emma a városi iskolába járt, és ide jött be tanítás után. A szakácsnő mindig finom falatokkal várta. Cukros tejjel vagy kakaóval, meleg kaláccsal.

- Nehéz elképzelni a húgodról, hogy szereti a hasát - mondta meglepő gyöngédséggel Ivan.

Hangjától Rose-on átfutott a nyári emlék, Ivan figyelme Emma iránt. Aztán elhessegette a gondolatot. Ivan sült bolond lenne, ha gyöngéd érzelmeket táplálna egy frissen férjhez ment fiatalasszony iránt, aki ráadásul terhes.

- Emma nem falánk, de aszkétának sem nevezném. Időnkét elragadja s szenvedély. A finom sütemények iránt is, és láthattad, fülig szerelmes ifjú párjába.

Ivan erre nem válaszolt, csak olyan figyelmesen nézte Rose-t, hogy a lánynak az a kényelmetlen érzése támadt, átlát rajta és tudja, miért említi Emma szerelmét. Pedig maga sem hitt Emma elsöprő szenvedélyében. A húga úgy élt, ahogy hite szerint az ő helyzetében élni szükséges, tizenévesen sem lázadozott, a szabályok szerint gondolkozott, érzett és cselekedett. Harryt teljes odaadással szerette, ahogy egy tisztességes, szerelmes lánynak szeretnie illik. Rose mégis úgy hitte, ha történetesen nem Harry Rice nagyanyja a legközelebbi szomszédjuk, Emma ugyanilyen lelkesedéssel szeret bele akárki másba. Talán még Ivan Krilovba is, noha őt Rose nyíltabbnak és szenvedélyesebbnek vélte a húga által elfogadhatónál.

- Mesélj még róla - kérte Ivan

- Kiről ? - kérdezte meghökkenve Rose.

- Hát Emmáról. Ki másról - felelte Ivan, és fanyar mosollyal nézett Rose helyette is piruló arcába.

- Mit meséljek? - kérdezte óvatosan a lány.

- Mindegy.

- Mégis. Mire vagy kíváncsi?

- Mindenre. Mindig ilyen tüneményes kislány volt?

Rose felsóhajtott, és kénytelen volt elkapni róla a tekintetét. Ez a férfi megőrült. Mintha a legelemibb szégyenérzet is hiányozna belőle. Mivel kedvelte Ivant, és jelleméből hiányzott a megbotránkozás hajlama, teljesítette a kérést.

- Nem értem pontosan, mit értesz a tüneményes jelzőn. Felteszem, nem kizárólag Emma szépségét. Mert szépnek szép volt világ életében. Négy múltam valamivel, amikor megszületett, de emlékszem, még én is büszke voltam rá, amikor először magunkkal vittük a templomba. Hogy milyen gyönyörű kishúgom van.

- A varázslatos külső, makulátlan jellem és angyali természet ellenállhatatlan ötvözete - mondta a fiú, és Rose észrevette hangjában az iróniát.

- Angyalinak valóban angyali. Meg nem bántana senkit, de megvédeni sem igyekszik.

- Közönyösnek tartod?

- Inkább félénknek.

- A félénkség elbájoló női tulajdonság - vágta rá Ivan, és Rose kételkedett a megállapítás komolyságában.

- Tizenhat évesen.

- Emma is kinőheti.

- A kedvedért? - kérdezte merészen Rose.

Válasz helyett Ivan talányosan felhúzta a szemöldökét, de abba kellett hagyniuk a beszélgetést, mert leért a konyhába George. Előtte nem boncolgathatták Emma jellemét.

Ivan nem akart velük reggelizni, ezért elköszönt, és felment a szobájába.

Míg Rose és George evett, Mrs. Henderson intézkedett, hogy két lovas keresse meg az autót. Ahogy George remélte, a kastélytól mintegy fél óra járásra meg is találták az erdőben, nem messze az úttól. Használhatatlan volt. A rablók felszaggatták az üléseket, letépték a belső borításokat. Mrs. Henderson ezért utasítást adott, hogy a családi hintón vigyék vissza Londonba a lányát, és megígérte Rose-nak, gondoskodik az autóról.

Mivel két korán kelő vendég is csatlakozott hozzájuk, négyesben tették meg az utat Londonig.

George szállt ki a elsőként, még a külvárosban, hogy az árvaházban meglátogassa Helent. Rose a város túlsó felére vitette magát, a rendházba. Az audiencia ugyan reggel tízre szólt, Rose remélte, a délutáni órákban is tudnak időt szakítani rá. Meghagyta a kocsisnak, hogy miután hazavitte a másik két fiatalembert, jöjjön vissza érte, majd elindult a találkozóra.

A rend épületét gondozott kert övezte, amit a szerzetesek tartottak karban. Az éjszakai vihar letördelte a fák ágait, két szerzetes gyűjtötte össze a gallyakat a földről. Rose egy ideig halogatta, hogy megszólítsa őket, aztán mégis a kérdezősködés mellett döntött, mert nem óhajtott egy szerzetesrend épületében eltévedni.

Az egyik fiatal fiú - Rose elhűlve tapasztalta, hogy jóformán gyerek - a szemrevaló lány jelenlététől erősen feszengve elmagyarázta, hogy nem szükséges bemennie a rendházba, ha Miklós atyát keresi. A kerítés jobb oldalán nyíló ajtón át egyenesen az irodába jut. Ott dolgozik nappal a rendfőnök, vagy legalább a helyettese.

Az irodában Rose egy jóvágású, idősebb férfit talált, aki elmélyülten biliárdozott egy másik, nála alacsonyabb és fiatalabb, szintúgy szerzetesi öltözéket viselő férfival.

- Jó napot! - köszönt Rose, mert az illő formuláról sejtelme sem volt. - Dr. Henderson vagyok. Miklós atyát keresem.

Az idősebb férfi éppen csak rápillantott, de nem egyenesedett fel az asztalról, ahol a golyók elhelyezkedését lesve hasalt. Zavartalanul mérlegelte a játszma állását és a kedvező ütés lehetőségét. Végre döntött és lökött. Elvétette. Bosszúsan felszisszent, és ugyanezzel a kelletlen arckifejezéssel - mintha Rose felbukkanása lenne az oka ügyetlenségének - fordult a lány felé.

- Én vagyok Miklós atya. Mit óhajt?

- Dr. Rose Henderson vagyok, ön kért, hogy keressem fel ma, uram,

- Ma délelőtt - felelte az atya, a délelőtt szót erősen hangsúlyozva.

- Kisebb baleset ért, nem tudtam hamarabb jönni.

- Maguknál a lustaságot balesetnek nevezik?

Rose-t elfutotta a méreg. Megszokta, hogy orvosként kevéssé tisztelik, de mint nő, elvárta az udvariasságot.

- Kíván beszélni velem, uram, vagy sem?

- Kénytelen vagyok - mondta a pap, és visszaállította a dákót a helyére. Fiatalabb társa már korábban befejezettnek vélte a játékot, mert elhagyta a biliárdasztalt, és kezeit összefonva némán figyelte a lányt.

A rendfőnök az íróasztal mögé sétált, leült, kinyitott egy mappát, és lapozgatni kezdte. Mögötte a rendház udvarára nyílt az ablak, harangok hívták imára a szerzeteseket. Az eddig csendes tér benépesült, a magasra épített ablak előtt a kápolnába siető szerzetesek tonzúrás fejét látta elhaladni Rose.

- Ön, kisasszony több alkalommal intézett beadványt a rend központjához - mondta hosszabb csönd után az atya. - Pontosabban három alkalommal. Mindannyiszor azt indítványozta, hogy a nagyobb számú feladatra tekintettel növeljük a kórháznak juttatott forrásokat...

- Igen, uram - vágott közbe Rose, mert ismerte a kérvények szövegét, és soha nem nevezte a gyerekeket feladatnak, és a pénzt forrásnak. - Kértem, hogy adjanak több pénzt, mert egyre több a beteg gyerek.

- Megvárná, hogy befejezzem? - kérdezte a pap.

- Természetesen, uram. - felelte Rose visszavonulva.

- Ön tehát forráshiányt panaszolt, túlzsúfoltságot és romló körülményeket. Ön egyedül. Munkatársai közül senki más.

Ugyan ki panaszolna, futott át a felháborodott kérdés Rose fején. Fox, akinek a bajok nagy része a lelkén szárad, vagy Krabbe, aki örül, hogy békésen iszogathat, és senki nem háborgatja? Jobbnak látta hallgatni.

- Mindenki másnak megfelelnek a munkakörülmények - folytatta a rendfőnök feddő hangon. - Vajon miért? - hosszabb hatásszünetet tartott, és szemöldökét magasba rántva, kérdőn meredt Rosera. Mielőtt a lány felelhetett volna, folytatta. - Dr. Fox, az intézet leköszönő igazgatója rendszeresen beszámol az ön viselkedéséről. Hogy indokolatlan esetben is a kórházban tart betegeket. Hogy diagnosztikai készsége gyönge, terápiás próbálkozásai elégtelenek, hogy határozatlan és tétova. Hanyagsága rendszeresen többlet kiadásokat okoz a rendnek.

- Nem hanyagságból vagy tudatlanságból, hanem komoly indokkal szoktam meghosszabbítani a kezelési időt - válaszolta feszülten Rose. Fox kétszínűsége megsebezte.

- Mindannyian tudjuk, hölgyem, hogy a kisdedeknek az édesanyjuk mellett a helyük, nem egy sivár kórházi ágyon - mondta kenetteljesen a rendfőnök.

Az álszent és tájékozatlan megjegyzéstől Rose-nak a fejébe szaladt a vér. Ha a rendfőnök törődne a kórházzal, akkor tudná, hogy csecsemőt a legritkább esetben vesznek fel. Az egy évesnél fiatalabbakat a körzet orvosa otthon gyógyítja.

- A kisdedeknek valóban az édesanyjuk mellett a helyük, uram. De annak a tizenéves lánynak, akit a nevelő apja megerőszakolt, annak nem.

A rendfőnök arca megrándult, és szinte visszahőkölt Rose szavaitól.

- Kérem, kisasszony fogalmazzon árnyaltabban!

- Ön hogy mondaná árnyaltabban a megerőszakolást, uram?

- Az említett eset rendőrségi ügy. Nem ránk tartozik.

- Amíg a rendőrség nyomoz, addig is enni és lakni kell valahol.

- Valahol igen, de nem a szegénygyermek kórházban. Elfoglalva ezzel a helyet más, valóban beteg gyermekektől, kiket láz kínoz, és nem saját, kifogásolható viselkedésük sodort bajba.

Rose válasz nélkül hagyta a rosszindulatú és ízléstelen utalást a bajba került gyereklányok viselkedéséről, mert értelmetlennek látta egy pappal vitázni a férfiak brutalitásáról. Nem hitte tapasztalatlannak, inkább képmutatónak. Ráadásul nem is ezért jött. Igyekezett hát a témánál maradni.

- Vitába kell szállnom önnel, uram. Véleményem szerint egy rendi kórházra egyéb kötelezettség is hárul, mint a testi betegségek gyógyítása.

- A rendi kórház feladatát nem önnek kell meghatároznia, kisasszony.

- Hanem kinek? Én dolgozom ott két éve, szinte huszonnégy órában.

- Olyan embernek, aki tovább lát a hétköznapi, csipp-csupp ügyeken. A rend vezetőjének. Történetesen nekem.

- Akkor lássa át a helyzetünket uram, és engedélyezzen nagyobb beteglétszámot.

- Jelenleg nem látom szükségét a kórház bővítésének.

- Hol jutott erre a bölcs következtetésre uram? Itt, a biliárdasztal mellett? - kérdezte pimaszul és végképp elkeseredve, Rose. Reményekkel érkezett, és csalódnia kellett. A rendfőnök azért hívta, hogy közölje vele, nem véglegesíti a kórházban. Sejthette volna.

A férfi markáns arca vörösre gyúlt a méregtől.

- Sokat enged meg magának, kisasszony!

- Ha megkérhetem, szólítson doktor Hendersonak. Ha olyan udvariatlan velem, akár a cselédjével, szólítson a címemnek megfelelően.

- A beosztásáról jut eszembe a beadványa. Elképeszt, hogy véglegesíteni óhajtja magát. Az ön korlátoltságával akar igazgató lenni?

- Nem is reméltem uram, hogy dr. Fox munkája mellé, amit két éve ellátok, és állása mellé, amit meg szeretnék kapni, a címét is az ölembe hullatja - válaszolta gúnyosan Rose. - Elvégre dr. Krabbe sokkal alkalmasabb a feladatra. Nevezze ki őt!

- Biztos lehet benne, inkább, mint magát.

Egy darabig némán meredtek egymásra. Mindketten vérig sértve és dühösen. Rose szólalt meg előbb.

- Ezért hivatott uram? Hogy közölje, nem érdekli a véleményem, és útilaput köt a talpamra.

- Nagyrészt ezért, igen. De elbocsátását nem hamarkodnám el. Ön hibái dacára lelkiismeretes és elkötelezett. Rendünk szívesen nyújt teret önnek, hogy szakmai tapasztalatokat szerezzen a szegénygyermek kórházban, de a véglegesített állás betöltésére nem érkezett el az idő.

- Mindezt megírhatta volna levélben - felelte csöndes szomorúsággal Rose. - Megkíméli magát a vitától.

- Reméltem, személyesen inkább szót értünk - felelte a rendfőnök higgadtabban. - Sajnálom, ha megbántottam az érzéseit.

Rose megértette, kirúgni ugyan nem akarják - miért is tennék -, de hiába kér, nem kap több pénzt és biztos állást sem.

Elkeseredetten hagyta el a rend központját, és ment vissza a kórházba. Hiába kereste George-ot az alagsorban, a szállásán, nem érkezett vissza. Rose beszélgetni, panaszkodni vágyott. Mivel a családi kocsi már elment, gyalog vágott neki az árvaházba vezető útnak. Remélte, útközben találkozik George-dzsal.

Jócskán beesteledett, és legalább egy órája gyalogolt a várost övező gyártelepek között, amikor meglátta a fiút. Egyedül közeledett a sötétben, kabátját fázósan összehúzta magán.

George nem csupán elképedt, de valósággal megdühödött, amikor felismerte Rose-t.

- Elment az esze? Minek kóricál késő éjjel? - kérdezte indulatosan és bárdolatlanul. - Nem volt elég a bajból tegnap?

- Ugyan abba a fába nem csap kétszer a menykő - mentegetőzött Rose a fiú mérgétől megszeppenve.

- Azt maga csak hiszi.

- Maga elé igyekeztem - védekezett a lány.

- Jobban tette volna, ha megvár a kórházban.

- Nem bírtam várni.

Erre a gyerekes mentségre George nem tudott ingerülten felelni. Megrázta a fejét. Féltette a lányt, azért veszekedett vele. Tudta, mit kerestek a rablók náluk, és azt is, hogy mivel nem lelték, újra keresni fogják.

- Mindegy - mondta. - Megtalált. Visszajön velem, vagy kísérjem el a nagynénjéhez?

- Visszamegyek.

- Mi történt? Elutasították a pályázatát? - kérdezte néhány sarok után barátságosabban, bár még mindig morcosan.

- A pályázatomat félredobták. De nem kizárólag ez bánt.

Rose megállt, és mondanivalóját nyomatékosítandó, szembe fordult a fiúval. Széttárta a karját.

- Mondja, mi velem a baj? - kérdezte panaszosan. - Meg sem fordult a rendfőnök fejében, hogy kinevezzen. Úgy dolgozom, akár egy igásló, három ember helyett, és semmibe vesznek. Hiába végzem rendesen a munkámat, tüske vagyok a rendfőnök körme alatt. A legkevésbé sem érdekli a szegény gyermekek sorsa, ahogy az intézetet oly fellengzősen elnevezte. Lehetséges volna? Egy cinikus pap?

- Miért ne? - kérdezte mosolyogva George, mert meghatotta Rose kirohanása. És hogy tőle vár vigaszt.

- Egy pap? Nem egy hivatalnok. Azért választottam egyházi intézetet, mert reméltem, ott emberséget találok.

- Miért lennének a papok jobbak, mint bárki más? - kérdezte George, és újra elindult.

- A papi hivatás, ahogy a neve is mutatja, hivatás. Nem pénzkereset.

- A papi hivatás ugyan olyan megélhetési forrás, mint a többi.

- Mint a könyvelőé?

- Nem. Annál biztosabb.

- Képes lenne valaki elutasítani magától az életet azért, hogy fedél legyen a feje fölött?

- Természetesen - felelte George, és vállat vont. - Én magyarázzam magának? A katolikus papok nem az életet utasítják el. Legföljebb a házasságot. Sok fiatalembernek egyetlen lehetősége, hogy a magasabb körökbe emelkedjen, a papi pálya. Hasonlóan a katonai akadémiához. A papokat, mert rájuk vetül az egyház tekintélye, és a katonákat, ha sikerül szépen megrokkanniuk, befogadja az úri közeg.

- Kell, hogy legyen más mód is.

- Mondjon egyet! - kiáltotta George, mert Rose-nak sikerült ismét felzaklatnia. Gyerekkora óta mérnök szeretett volna lenni, de legalábbis lakatos vagy műszerész. Valaki, aki a gépekkel, autókkal, mozdonyokkal, bármi energia hajtotta szerkezettel bíbelődik. Nagybátyja, aki apja halála után nevelte, katonának adta. Olyan iskolába járt, ahol nem tanították, hanem fegyelmezték, és értelmetlen szabályokkal kínozták. Neki ugyan hiába szónokol Rose a lehetőségekről.

- Ha lelkiismeretesen dolgozik egy bankban, évek múltán sokra viheti - felelte Rose, találomra választva a példát.

Ártatlansága keserű mosolyra fakasztotta George-ot.

- Soha nem kerül be az igazgatótanácsba, és nem hívják meg vacsorára. Egy csirkefogót azonban, akinek lord az apja, őt igen.

- Meglepő keserűséggel érvel, George. Mintha számítana, kit fogad be a társaság.

- Magának nyilván lényegtelen, hisz természetes, hogy az első sorban ül a főúri keresztelőkön.

- Maga belehalna az unalomba egy főúri estélyen, George, ahogy én is halálra unom magam - mondta határozottan Rose, majd azt is hozzátette: - Ne vágyakozzon oda!

George elkísérte Rose-t a kórházig, de nem ment be utána az épületbe. Előhúzta a kézi kocsit a kamrából, és a szennyessel elindult a mosodába. Lepakolta az előtérben a kórház szennyesét, átvette a tiszta ruhát, majd a kocsit maga után húzva az utcán nem balra, hanem jobbra fordult, és átsétált a mosoda udvarán. Az udvarról is nyílt bejárat Mr. Sims irodájába. George oda tartott.

A szobában most nem Sims tartózkodott, hanem egy középkorú, leginkább iskolai pedellusnak tetsző, köpcös úr, foltozott könyökű felöltőben és kopott posztókalapban. Ugyanaz a férfi, aki annak idején betegen meglátogatta, és Rose nyakára küldte.

George előbb behúzta maga mögött az ajtót, majd köszöntötte a főnökét.

- Parancsára, jelentkezem, uram - mondta katonásan, és várta, hogy a másik kezdje a beszélgetést.

A férfi nem siette el. Egy ideig némán méregette George-ot, és ujjaival halkan dobolt az íróasztalon. Szerette alaposan ismerni az embereit és átlátni rajtuk. Két hónapja nem találkozott Wilson századossal, aki alaposan megváltozott közben, megerősödött és megemberesedett, emellett határozottabbá és valahogy dacosabbá vált. Ez csak részben tetszett az ezredesnek. A határozottság jól jöhet nehéz helyzetben, de a dac minden katonai rendszerben veszélyes.

- Ne ilyen mereven, százados - mondta végül. - Elvégre atyai jó barátja köszönti.

George lazított valamit a tartásán, de résen állt.

- Dicséret illeti százados - folytatta a férfi, mert George továbbra sem szólt. - A kövekkel teli zacskó, amit a futár hozott, a legjelentősebb fogásunk az utóbbi hónapokban. Jó esélyünk van, hogy végre felgöngyölítsük a szálakat.

George nem felelt, valahová a fal közepére nézve meredt maga elé.

- Hallgatása, ha jól sejtem, nemtetszést takar - állapította meg a férfi, és somolygott azon, hogy ő kényszerül beszédre és ezzel színvallásra. Kedvelte a bátorságot. - Tudom, hogy nem értett egyet a paranccsal. Tiltakozott a kövek átadása ellen, mert tartott az ellencsapástól. Belátom, magának volt igaza.

Fancsali képpel tette hozzá, noha szeme vidáman csillogott bánatosra igazított arcában.

- Nagyon, nagyon sajnálom.

- Megható a sajnálkozása, uram - felelte George még mindig fegyelmezetten, de hangjában már érezni lehetett az indulatot. - Emlékeztetni szeretném, hogy azért nem értettem egyet az utasítással, mert tudtam, ezzel veszélybe sodorjuk Miss. Hendersont.

- Kockáztassuk, hogy eltűnnek a gyémántok? Nem egy marék kavicsról beszélünk. Ha a lány túlad a zacskón, bottal üthetjük a nyomát. Se gyémánt, se bizonyíték, se gyanúsított.

- A kövek nyomra vezethettek volna.

- Milyen nyomot remél még? - kérdezett vissza türelmesen a férfi. Az átlagos elöljárónál jobban tűrte a kritikát és az ellenkezést. Kellőképpen lazára engedte gyeplőt, noha gátat szabott az önállóskodásnak. - A Henderson lány elég nyom. Majd ő elárulja, hogy kinek szánta a köveket.

- A Henderson lánynak fogalma sincs a szállítmányról, uram.

- Állítja maga - riposztozott a férfi.

- Igen, uram. Állítom én. Londonba visszajövet majdnem otthagytuk a fogunkat az erdőben, a lány mégsem beszélt.

- Nem beszélt, mert megéri neki hallgatni.

- Nem beszélt, mert nem tud semmit.

A férfi gondolkozott egy sort, arcáról eltűnt a barátságos nagybácsi nyájassága, és bosszúságnak adott helyet.

- Az a határozott véleményem, százados, hogy a kívánatosnál jobban belebonyolódott ebbe az ügybe - mondta szárazon.

- Hogy érti, uram? - kérdezte óvatosan George, noha nagyon is jól tudta, mi jár az ezredes fejében, és azt is, maradéktalanul igaza van.

- Ahogy mondom, úgy értem - válaszolta a férfi enyhe ingerültséggel. - Hónapok óta ül a babérjain anélkül, hogy valami használható nyomot felkutatott volna. Dolgozgat a kórházban, kocsikázgat, és a kishúg esküvőjén parádézik. Magának észrevétlenül kellene megfigyelnie a hölgyet, erre úgy viselkedik, akár egy házibarát.

- A kórházban végzett munka jelentősen javította Miss. Henderson véleményét rólam.

- Ahhoz azonban nem eléggé, hogy elárulja magának, kinek hozatta a köveket - vágott közbe az ezredes.

- Mint említettem uram, nem Miss. Henderson csempészte be az országba a köveket. Véletlenül került a gyógynövényei közé. Nem Miss. Henderson az, akit keresünk.

Az ezredes ismét szünetet tartott a társalgásban, maga elé nézett, és szemmel láthatóan gondolkozott.

George aggódva figyelte. Attól tartott, leállítja őt az ügyről, eltávolítja Rose mellől, az ország másik végébe, vagy ami még rosszabb, Afrikába vezényeli.

- Mivel magyarázza a kellemetlen érzésemet, százados, hogy maga kizárólag a lányt védi?- kérdezte aztán a férfi lemondóan.

- Biztosíthatom, uram, hogy téved.

- Szeretném remélni, hogy tévedek, maga őszinte hozzám, és egyedül a feladat iránt elkötelezett. Mai beszélgetésünk sajnos inkább elbizonytalanított, mint megnyugtatott. – George-ra emelte a tekintetét. - Magára szép jövő vár a testületnél. Fölfelé ívelő karrier, biztos anyagiak a tervbe vett családalapításhoz. Nagybátyja elárulta, hogy jegyben jár az unokatestvérével, Miss. Wilsonnal. Mr. Wilson igencsak fájlalná, ha meggondolatlanul cselekedne.

- Erre fölösleges figyelmeztetnie, uram - tiltakozott George hűvösen, noha dúlt benne a méreg. Minden ballépése és balszerencsés érzelme dacára az ezredesnek nincs joga az orra alá dörgölnie vőlegény mivoltát. Az ezredes nagyot hibázott. Makacsságával vétett beosztottja ellen. Ostobaság volt eltüntetni a köveket, ragaszkodni Rose bűnösségének képtelen ötletéhez, és fegyvertelenül kitenni beosztottját a támadásnak. Feláldozni a gyémántokért.

Az ezredest hidegen hagyta George érzékeny lelke.

- Nem is figyelmeztetem többé - zárta le a beszélgetést komoran, és elbocsátotta George-ot.