Rose hazafelé tartott. Átöltözött és búcsúzóul benézett a kislányok hálótermébe. És milyen jól tette. A gyerekek többsége ugyanis nem az ágyában feküdt gyógyulva és békésen, hanem a szemközti sarokban csoportosult, és elmélyülten figyelt valamit. Az összehajló, kócos fejecskék látványa, a halk pusmogás felkeltette Rose érdeklődését.

A kicsik olyannyira elmerültek titkos tevékenységükben, hogy nem vették észre a mögéjük sétáló doktor nénit. Magasságából adódóan Rose könnyedég átkukucskált a fejek fölött, és azt látta, amire számított.

Egy hamisítatlan, kültelki macskának szólt az érdeklődés, az ő etetését bámulták a gyerekek elmélyülten. Vékony sonkaszelet hevert egy újságpapíron - a vacsorából maradt -, ezt rágta a macska szilajon, az élvezettől hangosan dorombolva, boldogan. A közönség nagy megelégedésére.

Rose tőle telhetően szerette az állatokat, nem irtózott a kutyák nyalakodásától és a macskák dörgölőzésétől, de hajthatatlanul ellenezte a kóbor állatok befogadását. Mereven ellenállt, ha éhező jószág keveredett az udvarra - ez gyakorta előfordult, lévén az emberek gyomra is üres errefelé -, és felvetődött, etessék, itassák meg a fáradt vándort. Egy beteg, kiéhezett állat nem kórházba való, vélekedett Rose, mert a kezdeti fegyelem hamar lazul, hiába a megállapodás, hogy csak etetjük, nem nyúlunk hozzá. Hamarosan simogatás következik, és a dédelgetés vége többnyire az, hogy a kóbor cica valamelyik gyerek ágyában köt ki.

Meglátva a girhes macskát, Rose erőt vett önnön elérzékenyülésén és megszólalt.

- Többször megbeszéltük már, hogy állatnak nincs helye a kórházban.

A gyerekek ismerték Rose nézeteit, legalábbis az idősebbek és a gyakorta visszatérők. Ahogy meghallották a hangját, kitört a ribillió.

Marylin Nisselon pördült elsőként hátra, és hangosan felsikoltott. Nagydarab, pirospozsgás lány volt, legalábbis akkor, amikor nem küszködött hasmenéssel és gyomorhuruttal. Apja a közeli vágóhídon dolgozott, gyorsan romló belsőségeket hordott haza, amivel aztán a gyerek elcsapta hasát. Legalábbis a szülők ezzel a kifejezéssel fokozták le hétköznapi bajjá lányuk visszatérő, súlyos ételmérgezését.

Marylin riasztására a többiek is visítani kezdtek.

- Fuss cica! Fuss! - sikoltozták, és a rémült állat fékevesztett menekülésbe kezdett.

Felugrott a legközelebbi ágyra, végig nyargalt rajta, majd a következőre és így tovább. A gyerekek utána, vékony lábacskáik hangosan csattogtak a földön, befont varkocsok röppentek utánuk, vaságyak nyikorogtak panaszosan a fel-felugrálók súlya alatt, és hangosan reccsentek a mosástól már elvékonyodott ingecskék.

Rose mosolyogva nézte a riadalmat. Mintha egyetlen jószágot is sintérkézre adtam volna, gondolta. A száműzött állatoknak egy ketrecet tartottak fenn a garázsban, ahonnan később a gyerekek magukkal vihették az állatot haza. Időnként persze visszatértek az örökbe fogadott kedvencek, és akkor kezdődött a körforgás elölről. A macska azonban nem tudta ezt, a szörnyű zsivajban, rohangálásban halálra rémült, az életéért futott, egyenesen fel a függönyre.

Amikor Rose meglátta a fölfelé kapaszkodó állatot, már sejtette, hogy baj lesz. A függöny vásznáért aggódott, de a karnist tartó csavarok adták meg magukat a terven fölüli súlynak Egy reccsenés, és a nehéz függönytartó hatalmas porfelhő és ijesztő zaj közepette lezuhant. Szerencsére üres ágyra esett, senki testi épségét nem veszélyeztette, kizárólag Rose lelki nyugalmát.

- Ezt jól megcsináltátok! - kiáltotta dühösen a szoborrá merevedő és hirtelen elcsendesedő társaságnak. - Most mi legyen a függönnyel? Mr. Black holnap reggelig nem kerül elő.

- Kár, hogy George elment. Ő gyorsan visszacsavarozná - jegyezte meg Marylin Nisselson merészen és korlátoltan. Rose dühödt tekintete fojtotta belé a szót. Jobban teszi, ha hallgat, az ő viselkedése vezetett a katasztrófához.

George említése olaj volt a tűzre. Rose nem számított rá, hogy ennyire hiányozni fog neki a fiú. A néhány perc beszélgetés, amit naponta rászánt, a jelenléte, hogy időnként feltűnik körülötte. Ruganyos járása, kunkori, szőke haja, kedves tekintete. George-nak két hónapja színét sem látták a kórházban. Szobájából valamikor elvitte kevéske személyes holmiját, és csupasz matracát belepte a por.

Rose szomorúan ment ki a nővérszobába segítségért. Susanna nővérrel úgy, ahogy eltakarították a romokat, a karnist levették az ágyról, és a fal mellé fektették, a függönyt összehajtogatták, és a kiszakadt vakolatdarabokat összesöpörték.

Legalább egy óra eltelt ezzel a munkával, aztán a bűnös cicát is elfogták, és kitoloncolták a színbe. Közben elérkezett a vacsoraidő, és Rose megvárta a végét. Este hét felé járt, mire ismét belebujt kabátjába és beszólt a nővérpihenőbe, hogy elköszönjön Susannától.

A pihenőben azonban Susanna helyett Máriát találta másodmagával. Elmélyülten csókolózott John Hacklyval, a kisegítő fiúval. Vagyis amit tettek, jóval több volt a csóknál. Mária fél fenékkel az asztalon ült, és John a combjai közé nyomakodott. Mária szoknyája felcsúszott, fekete harisnyája fölött láthatóvá vált hófehér, húsos combja, és combjai közt John céltudatosan mozgó keze.

Rose lába először a földbe gyökerezett meglepetésében, először látott ilyen nyílt, szerelmes jelenetet. Átfutott rajta a természetes megbotránkozás, aztán, mert képtelen volt mozdulni, elfordulni, a szemérmetlen máz alatt észrevette a pár örömét. Mária átszellemült arcát, ahogy félig nyitott szájjal levegő után kapkod, a borzos és kétes tisztaságú férfifej lassú mozgását, ahogy a lány nyakát csókolja.

- Ez jó, John. Még! Még! - A lány lihegését a fiú élveteg morgása kísérte.

Ha ezt George tenné velem! Futott át Rose-on a gondolat, és vele együtt az elgyöngülés. Ha csak hozzám érne, bizonyára ugyanígy elalélnék, ahogy Mária ennek a faragatlan Hacklynak a tapogatásától. De George ezt soha nem teszi majd velem, jött a józanság. George Nicolt simogatja és csókolja helyettem.

- Legalább ők jól érzik magukat - szólalt meg egy vidám hang mögötte.

Ijedten pördült hátra, és behúzta az ajtót. Ivan Krilovval találta magát szemközt. Iménti gondolatait tudván, Rose vérvörösen bámult rá, és igyekezett megvető arcot ölteni.

- Szerinted nem gusztustalan, amit művelnek? - kérdezte.

- Nézni talán. De csinálni? Láthattad. Fölöttébb élvezik - válaszolta a fiú nevetve, és Rose is elmosolyodott.

- Engem keresel? - kérdezte.

- Nem. A vakbelemet jöttem kivágatni - vágta rá Ivan.

Rose egy hete látta utoljára, amikor Emmáék háza előtt elváltak. Harry udvariasan beinvitálta a házba ugyan, de a fiúk siettek.

- A műtéteket nem mi végezzük. Orvos fiaként tudhatnád - felelte Rose komoran.

- Sose érdekelt az orvostudomány, és apám is felhagyott a művelésével.

Az értesülés meglepte Rose-t. Már az udvaron haladtak, amikor kérdezte.

- Rosszul tudom, hogy körorvosként dolgozik?

- Valamikor igen. Tíz éve azonban a new orleansi egyetemen tanít.

- Megelégelte a betegeit?

- Csak elképzeléseim vannak - felelte Ivan kis fintor kíséretében. – Nem vagyok a gyóntatója. Azt hiszem, a körorvos életformája túl sok erőfeszítést kívánt tőle. Mariann húgom születése után New Orleansba költöztünk. Én rendes iskolába kerültem, apám pedig jóval több időt töltött otthon.

- Ostobaságnak tartod, hogy én orvos vagyok?

- Dehogy - felelte Ivan megütközve. - Nekem nincs kedvem hozzá, de neked lehet. Szerintem sok az elvárás és kevés a megbecsülés.

- Néha sikerül - ellenkezett Rose.

- Néha valóban. A te helyzeted mindenképpen kedvező. Gyerekkórház. Van rá esély, hogy tökéletes hatékonysággal dolgozz. A te betegeid felnőnek. Apám munkájában, mivel egyik betege se volt halhatatlan, eleve benne rejlett a kudarc. Kinél előbb, kinél később.

Rose megállt a kapu előtt, hogy elbúcsúzzon Ivantól. Ő a nagynénjéhez indult, Krilovék pedig az ellenkező irányban laktak.

- Hazakísérhetlek? - kérdezte a fiú, látva Rose szándékát.

- Természetesen - felelte udvariasan Rose. - Ha van kedved kutyagolni.

- Menjünk lóvasúttal - javasolta Ivan.

- Jóval hosszabb ideig tart, mint gyalog, mert a lóvasút a körúton halad - tiltakozott Rose, aki ismert egy keresztutcát.

- Nem baj - felelte Ivan, és megfogta Rose kesztyűs kezét. - Beszélni akarok veled.

Hamarosan kiértek a forgalmas sugárútra, és felszálltak a lóvasútra. Rose szeretett vasúton utazni, mert barátságosnak tartotta a kocsik pirosra lakkozott padjait, az aranyszínű kapaszkodókat, a megállókat jelző csilingelést. Ráadásul a lóvasúton többnyire egyetemisták és idősebb emberek utaztak. A szegényeknek erre sem futotta, a tehetősebbek pedig bérkocsin jártak. Rose mind a fiatalok szabados viháncolását, mind az öregek barátságos szószátyárságát élvezte.

A himbálózástól erősen imbolyogva hátrébb sétáltak a kocsiban, és a többi utastól a lehető legtávolabb, két szomszédos ülésre lehuppantak.

- Remélem, nem azért jöttél, hogy szerelmet vallj! - mondta Rose nevetve, mert az esti város, a fények, a fiú társasága jókedvre hangolta. - Az egész család lélegzet visszafojtva lesi, mikor habarodunk egymásba.

- Valljak? - kérdezte Ivan félig komolyan, félig tréfásan.

Rose figyelmesen nézett fel rá. Finom arccsontok, sötét szempillák, megkapó vonások. A szerelem csodálatos dolog, gondolta Rose, de Ivannal könnyű lenne a megalkuvás.

A fiú zavar nélkül állta a tekintetét.

- Valljak szerelmet? - kérdezte ismét, mert ugyanazt érezte, amit a lány. Muszáj ragaszkodniuk a tökéleteshez? - Vigasztalódhatnál velem - magyarázta, szája sarkában finom mosollyal. - Ígéretes fiatalember, jó család, módos rokonok. Ha ló nincs...

- Milyen ló? - kérdezte Rose, és összevonta a szemöldökét.

- Tegnap vizsgáztam anyagismeretből, és a folyosón George-ba botlottam. Négyesre szigorlatozott irodalomból. A múlt századi gótikus irodalmat húzta.

- George Harris? - kérdezte Rose elhűlve, feledve a beszélgetés logikai ugrásait a vigasztalódás és George között.

- George - ismételte Ivan, mintha egyetlen ilyen nevű férfi élne a földön. - Aki az esküvőre elkísért.

Rose egy ideig nem tudott szólni. Elfordult Ivantól, és az utcán sétálókat nézte jobb híján. George egyetemre jár. Oda, ahová Ivan, és még számosan a tehetséges fiatalemberek közül, akikkel együtt nőtt föl. Tanul, hogy méltó legyen hozzá. Vagy túlértékeli a vonzódását? Tanul, hogy eltarthassa Nicolt.

- Beszéltél vele?

- Keveset. George az ismert okokból nem kedvel engem, Rose Henderson reménybeli vőlegényét. Én persze nem hagytam néhány szó után odébb állni. Valami gépészetet tanul. Mérnök lesz. Nem értettem pontosan, milyen mérnök, mert csak motyogott.

- Miért vizsgáztatják irodalomból? - vetette közbe Rose.

- Különbözeti vizsgákat kell tennie. Felteszem, a Harris család annak idején nem engedhette meg magának a gimnáziumot.

- George Wilsonnak hívják, nem Harrisnak. Hazudott nekem. Félrevezetett a nevét illetően.

- A kórházból ismered, nem? Beteged volt.

- Igen. Megszántuk, kimosdattuk, és még munkát is kapott. Hálából ő alakoskodott és becsapott.

- Más nevet mondott?

- Többek közt, igen. Ráadásul meg sem említette, hogy katona, és hogy Dél-Afrikában sebesült meg, nem egy kocsmai verekedésben. Azóta sem értem, hogy vetődött hozzánk, a pincébe.

- Ez valóban furcsa. Értelmetlen volt megváltoztatni a nevét. Fölösleges. Neked édes mindegy, hogy Harris vagy Wilson. Valami vaj van a füle mögött. Mondjuk, fiatal hölgyek megrontásáért körözik.

Rose kevéssé értékelte Ivan humorát. Helytelenítően elhúzta a száját.

- Ha a rendőrségtől tartana, nem mutatkozna nyilvános helyen. A veteránok bálján lepleződött le. Véletlenül én is odavetődtem. A nagybátyját és a menyasszonyát kísérte.

Ivan elgondolkozva nézett maga elé. Összeráncolta a szemöldökét, majd elmosolyodott.

- Á..., már értem. Nem a fajtalankodás a legnagyobb bűne! Menyasszonya is van. Ez persze nem magyarázat a névcserére. Mert vagy eleve készült a hazugságra, vagy beléd szeretett az első pillanatban.

- Ne ugrass! Alig szuszogott, amikor megtaláltuk. Életben maradni igyekezett, nem szerelembe esni.

- Most azonban tanulni igyekszik. Nehéz huszonévesen kezdeni az iskolát, a jóval fiatalabbak között. Ráadásul a társaság sem fogadja kitárt karokkal. Magányosnak tűnt az elegáns tacskók tömegében.

- A műveltséghez valóban kevés néhány szemeszter az egyetemen - mondta gonoszul Rose.

Ivant meglepték Rose szavai. Szeme gúnyosan villant.

- Igazad van. Fölöslegesen kapaszkodik a kis proli.

Rose elszégyellte magát. Képes aljas lenni George-dzsal, hogy Ivan előtt letagadja örömét és elrejtse bizonytalanságát.

- Kegyetlen vagyok?

- Inkább gyáva.

- Köszönöm - felelte Rose megsértődve.

Újabb megállóhoz érkeztek, vidám társaság szállt fel melléjük, hangos nevetésükkel, ricsajozásukkal beléjük fojtották a szót. Mire leszálltak, Rose megnyugodott.

- Még most sem tudom, miért jöttél - mondta. - Halljam! Miért zötyögsz mellettem este nyolckor a lóvasúton?

- A kíváncsiság hajtott - felelte Ivan óvatosan, és tőle szokatlan módon, feszélyezte a téma. - Szeretném, ha elárulnád, mit mondott nektek az a férfi a tüntetésen.

Rose még inkább elhűlt, mint az imént. Ivan azért jött, hogy Emmáról kérdezősködjön?

A fiú nem nézett rá, mereven előre meresztette a szemét, és Rose szíve elfacsarodott szánalmában. Tehát mégis igaz. Tetszik neki Emma. Tetszik? Milyen álszent kifejezés! Egy állapotos fiatalasszony, aki más férfitől terhes és mással él házasságban nem tetszhet. Jóval erősebb kell legyen az érzés.

Mivel Rose nem felelt rögtön, Ivan egy pillanatra visszakapta rá a tekintetét.

- Nos...? - kérdezte, nehogy Rose elszabotálja a választ.

Rose közömbösre igazította az arcát, hogy sajnálata ne sértse a másikat.

- Meglehetősen rossz híreket kaptunk - felelte. - Harry sok pénzt tett fel szerencsejátékon és elveszítette.

- Emma pénzét? - kérdezte Ivan, immár teljesen Rose felé fordulva, felháborodottan.

- Mivel neki nincs pénze, csakis az Emmáéval fogadhat.

- Aljas gazember.

- Ne ess túlzásba! Más férfiak is játszanak. És néha nyernek.

- Ne próbáld kisebbíteni Rice jellemtelenségét! Emmát borzalmasan elkeserítette a felismerés.

- Emma hajlik a kétségbeesésre. Túl lesz rajta.

- Te a nővére vagy. Miért nézed idiótának? - kérdezte ingerülten Ivan. - Úgy bántok vele mindannyian, mintha csökkent értelmű lenne. Az odaadás nem egyenlő az ostobasággal.

Rose megint mérges lett. Ivan kétszer járt náluk, de azt hiszi, jó ismerője a családnak.

- Az ártatlanság nem menti a tudatlanságot - felelte.

- Téged engedtek tapasztalni. Természetes, hogy kimerítő emberismeretre tettél szert.

- Nekem lenne könnyebb? Folytonos harcban, hogy ne kössenek gúzsba?

- Anyám is úgy nőtt fel, ahogy Emma. Ő maga mondta. És úgy is került ki a világba. Süketen és vakon a látók közé.

- Anyádnak nem volt más választása. Emma, ha kevésbé kényelmes és gyáva, néha kidugja a kastély ablakán az orrát.

- Ha ő is fittyet hány a szüleitek elvárásaira, talán neked is kevesebbet engednek. Te lehettél okos és eredeti, ő legfeljebb szép.

- Emma lelkéről beszélsz, pedig a lába között jár az eszed - vágott vissza közönségesen és durván Rose, mert nagyon mérges volt. A család áldozatának beállítani Emmát, aki mindig is a kedvenc volt, igazságtalanság vele, Rose-al szemben. Ráadásul enyhe féltékenységet is érzett. Miért Emma? Miért csak ő? Engem ki szeret ilyen vakon és eltökélten?

Ivan a bárdolatlanság hallatán megmerevedett.

- Igazad van, drága Rose - mondta gúnyosan. - Bár remélem, nem mindörökké az eszem.

- Emma Harry Rice felesége, ráadásul terhes. Elveted a sulykot. Ne merészeld még kínosabb helyzetbe hozni!

- Ne aggódj! - mondta a férfi kedvetlenül, visszavonulva a vitából. - Véletlenül se okoznék kellemetlenséget neki.

Rose már nem haragudott rá. Beleegyezően megszorította a kezét.

Hiába hitte azonban elintézettnek a dolgot. Az események meghiúsították Ivan elhatározását.

Megérkeztek Gordon nénihez, és Rose illedelmesen behívta a fiút a házba. A házvezetőnőt követve együtt mentek a konyhába, hogy üdvözöljék a háziakat. Meglepetésükre Elyse nénit Emma társaságában találták. Ráadásul Emma szokatlanul élénk kedvében volt, valósággal ragyogott. Linzert sütött a nagynénjével.

Mrs. Gordon a konyhába menekült, ha valami különösen felzaklatta. Az utóbbi két napban megviselte az időváltozás, a feltámadó szél és a hideg. Este hatkor megérkezett Emma, és együtt láttak neki a sütésnek.

A konyhába lépve barátságos meleg, vanília, méz és fahéjillat fogadta Rose-t. A konyhaasztalon vékonyra nyújtott tészta fehérlett, az asztal mögött Emma állt nénje virágos kötényében, egyszerű fehér blúzban, melynek mélyen kigombolta a nyakát, és feltűrte az ujját.

Ahogy meglátta a nővérét és a kísérőjét, még inkább felderült melegtől kipirult arca, és megkerülve az asztalt, jókedvűen sietett feléjük. Egy hajtincs az arcába hullott, vidáman félrefújta. A tincs odébb lebbent ugyan, de makacsul visszahullott. Emma ujjaival igazította kendője mögé, közben lisztes kezével végigsimított a homlokán.

Rose-t megfogta a pillanat melegsége, a húga bája. Lemondóan felsóhajtott. Nincs férfi, akit érintetlenül hagyna ez a gyönyörű fiatalasszony. Gömbölyödő terhesség fölött angyali arc, szőke fürtök, ráadásul mindezen szépség a háziasszonyi erények kulisszáitól övezve, mint kötény, sütemény és mézillat.

- Lisztes lett az arcod - mondta enyhe tiltakozásként az idill ellen.

- Nem baj - felelte Emma, és megcsókolta a nővérét.

- Örülök, hogy látlak - üdvözölte Ivant is, tenyerét előbb a kötényébe törölve, majd ezután nyújtva kezet.

A néni javasolta, hogy a két újonnan érkezett menjen a nappaliba, és üssék el ott a vacsoráig hátra lévő időt.

Rose vetett egy pillantást Ivan arcára, és nem volt szíve elvonszolni innen. Kötényt kerített saját dereka köré, Ivant leültette a sarokba - itt nem leszel útban - mondta, melléje húzott egy hokedlit, rátette a teát és a vajas süteményt, majd beállt a munkások közé.

Emma már befejezte a tészta kinyújtását, a formára szaggatást kezdte, amikor Rose-ék megérkeztek. A két lány együtt látott neki, mert a néni elfáradt, inkább Ivan példáját követve leült.

Emma a hetedik hónapban járt, hasa akadályozta az előre hajlásban, és minduntalan nekiütközött az asztal szélének. Gyöngyözően nevetett ezen.

Jót tett neki a terhesség, figyelte vidámságát szeretettel Rose. Nem csak a teste, a természete is kigömbölyödött. Ami félénkség a kamaszkorból kilépve maradt a modorában, mind elillant terhessége előrehaladtával. Az eltelt néhány nap pedig tompította csalódását Harryban. Egyre inkább a gyermek foglalkoztatta, és kevésbé az apa bűnei.

Emma vágta a süteményt, Rose a tepsibe rakta a tésztát, és közben a nénikéjüket hallgatták, aki Ivan családi kötődései között keresgélt ismerős szálakat.

- Ön, Mr. Krilov inkább az édesapjára hasonlít, ha jól sejtem, édesanyja aranyló szőkeségéből nyomokat sem találok önön.

- Anyám szerint is apámra ütöttem. A Rowling vér inkább Charles öcsémen ütközött ki.

- Fájdalom, édesapjával még nem volt módom találkozni, de édesanyját igen jól ismertem. Sajnos, meglehetős régről. Ő talán el is felejtett.

- Biztosíthatom, téved, asszonyom. Anyám nagy szeretettel és tisztelettel emlegeti önt. Amikor a leginkább rászorult, akkor nyújtott segítő kezet a számára - felelte Ivan udvariasan.

A néni meghatottan felsóhajtott.

- Nehéz idők jártak akkoriban. Lord Rowling tragédiáját nem nevezhetem egyedülállónak.

- Ha szigorúan sorra vesszük az eseményeket, rá kell döbbennünk, az általad tragédiának nevezett történések egyenes ágon vezettek Ivan megszületéséhez - szólt közbe mosolyogva Rose.

- Lord Rowling elveszítette a vagyonát, de megmaradt neki a lánya. Rosszabb is megeshet velünk, mint az elszegényedés - jegyezte meg elszontyolodva Emma.

- A legtöbb tragédia inkább változás, mint valóságos és jóvátehetetlen baj - szólt komolyan Ivan.

Emma elgondolkozva nézett fel rá. A terhesség kifinomította érzékeit. Fél éve talán elengedi a füle mellett Ivan megjegyzését, vagy felel valami csacskaságot, például, hogy a legtöbb hölgy irtózik a változástól. Most elgondolkozott a hallottakon.

- A szeretett személy elvesztése tragédia. Több a változásnál.

- Lady Rowling valóban azt hitte, hogy elhunyt az édesapja - mondta Mrs. Gordon, mert neki a negyed századdal ezelőtti dráma járt a fejében, nem úgy, mint unokahúgának.

- A szeretett személy elvesztése valóban fájdalmas. Feltéve, ha a szeretetet nem tévesztjük össze a ragaszkodással, vagy ami még rosszabb, a megszokással - mondta Ivan.

- Egy leány szeretetét édesapja iránt nem degradálhatja ragaszkodássá, Mr. Krilov - szólt enyhe rosszallással a néni. - Különösen az édesanyjáét nem, akit mély érzésű hölgynek ismertem.

- Kívülállóként nehéz megítélnünk mások érzelmeit - vágott közbe Rose. Miről példálózik Ivan? A férjéről, gyermeke apjáról igyekszik lebeszélni Emmát? Szerencse, hogy a néni megragadt Lord és Lady Rowling históriájánál.

Emma nem szólt, némán szaggatta egymás után a süteményeket. Elhelyezte a formát a tésztán, megnyomta, felemelte, majd tovább haladt. A férfi szavain tűnődött. Megszokásnak se nemesítené, amit Harry Rice iránt érez. Az eltelt hétben ráébredt, sokkal inkább biztonságának elvesztése riasztja, mint csalódása szerelmében. Ijedt inkább, mint boldogtalan, és haragszik a férjére, semmint sóvárog utána. Ivannak minden bizonnyal igaza van. Rendszeresen összekeveri az érzéseket, mert ismeretlenek előtte. Sekélyes és érdektelen életet él. A kísérletezésről, tapasztalatgyűjtésről azonban lekésett. Férjhez ment és gyereket vár. A kripta ajtaja becsapódott mögötte.

- Te tudtad, Ivan, hogy apánk szerette anyádat valaha - kérdezte Rose váratlanul és vidáman, széthasítva a szomorúság leereszkedő leplét.

- Rose - kiáltott fel riadtan a néni. - Minden család őriz mendemondákat, amik nem tartoznak senki másra.

- Mr. Henderson? - kérdezett vissza Ivan elképedten.

Rose-t jókedvre hangolta a férfi csodálkozása. Csintalan mosollyal nézett rá.

- Érthető családunk lelkesedése egybekelésünk iránt. Ami a szüleinknek nem sikerült, tegyük mi jóvá.

Ivan udvariasan mosolygott a felvetésen, és azon tűnődött, miért emlegeti soha meg nem kötendő frigyüket, Rose. Őt akarja figyelmeztetni?

- Apa mondta, hogy örülne, ha megszeretnéd Mr. Krilovot? - kérdezte Emma elfulladva, mert megrázta a közlés, nővére bizalmas mosolya, mellyel Ivan felé fordult.

- Dehogy - tiltakozott Rose, mert ezzel véget is ért lelkesedése a hamis kacérkodás iránt. - Apa legföljebb a vadászkutyák iránti érzelmeiről beszélne velem. Senki sem szól bele a szívügyeimbe. Ivan a fiam lehetne, hisz jóval fiatalabb nálam - tette hozzá könnyedén, hogy a viccel üsse el Emma nyilvánvaló megszeppenése keltette kínos érzéseit. - Anyánk mondta.

- Mikor?

- A múlt héten. Elmesélte, hogy apa és Ivan édesanyja harminc évvel ezelőtt titkos jegyesek voltak.

- És? Hogy volt tovább?

- Az igaz szerelmek és oldhatatlan kötelékek néha tünékeny hangulatok csupán, mondta anyánk. A friss szerelem hatására oly maradéktalanul illant el vonzalmuk, mint reggeli harmat a nap tüzében.

- Anyám még csak nem is utalt rá soha - jegyezte meg halkan Ivan.

- Talán szégyellte - vetette fel bátortalanul Emma.

- Ugyan mit? - kérdezte Ivan.

- Hogy az első szerelmét feledve, másnak nyújtotta a kezét.

- Anyám soha nem szégyellené apám iránti szerelmét - mondta szigorúan Ivan, és Emma elpirult átható tekintete alatt.

- Megszegte a szavát - mondta feloldozást remélve Emma, és egyenesen a férfi szemébe nézett.

Elyse néni törte szét a két fiatal köré ereszkedett bensőséges hangulatot közbeszólásával.

- Lady Rowling azért hallgatott a régmúltról, mert nem tartotta illendőnek emlegetni - zárta le a beszélgetést határozottan, és felállt. - Ideje átadni a munkát a szakácsnőnek, mi pedig menjünk vacsorázni.

A néni zaklatott állapota lehetetlenné tette a beszélgetés folytatását vacsora közben. Hamarosan le is pihentek mindnyájan. Tekintettel a késői időpontra, Ivan is maradt, az emeleti vendégszobában kapott helyet, Emma pedig a nővére szobájában.

Rose évek óta nem engedte magát komorna által öltöztetni, ő segített Emmának is a vetkőzésben.

Megszabadulva a szoros ruhától és cipőtől, Emma fáradtan hanyatlott hátra a karosszékben. Ahogy félig fekve a székben pihent, pocakja mulatságosan tornyosult előtte. Emma elkapta nővére pillantását.

- Rémesen festek - mondta mosolyogva. - Szerencsére Harrynak is ez a véleménye, és békén hagy.

- Tudom, hogy napok óta külön alszotok, de át se megy hozzád? - tudakolta óvatosan Rose, mert szemérmesnek ismerte a húgát.

- Állapotom nem teszi lehetővé közeledését - felelte Emma könnyed hangon. - Egy ideje meg nem is kíván közeledni.

- Azt akarod mondani, hogy a tüntetés óta nem fekszel le vele? - kérdezte Rose, akit kevésbé körülményes társalgási stílusra szoktatott a jelleme és a munkája.

- Gyakorlatilag - felelte Emma. - Egy porcikám se kívánja, és a történtek után, azt hiszem, nem is kötelességem eltűrni a tapogatását.

- Az elzárkózásod nem fog jóra vezetni - állapította meg Rose most már a fürdőszobában. A kádban meleg víz várta. A szobalány bekészítette a tiszta hálóruhát és a törülközőket is, mielőtt kiment. - Meg sem próbálod Harryt visszahódítani? Ő a férjed. A gyereked apja, életed szerelme. Nem ess át a ló túloldalára, Emma!

Emma feltápászkodott a székből, és mert berzenkedett a hangos eszmecsere ellen, követte nővérét a fürdőbe. Közelebb húzott egy széket a kádhoz, és leült.

- Eszemben sincs visszahódítani. Viszonya Charlotteval nem múló flört. Hallhattad. Évek óta tart. Vele hamarabb lefeküdt, mint velem, és utána is rendszeresen. Apró jelekből rájöhettem volna én is, ha nem vagyok olyan ostoba, amilyen vagyok.

- És le is fog vele feküdni, ha így viselkedsz - vetette közbe szigorúan Rose.

Feltekerte feje tetejére a haját, majd egy rugalmas szalaggal átkötötte, és visszaereszkedett a vízbe.

- Neked sokkal szebb a melled, mint az enyém - mondta Emma kedvesen. - Nekem még terhesen sincs ekkora, pedig jócskán megnőtt.

- Emma! - kiáltott fel zavartan Rose. - Mi ütött beléd?

- Látnád a hasam - folytatta zavartalanul a húga. - Akárha lenyeltem volna nagyapa díjnyertes sütőtökjét. Ráadásul a köldököm is úgy dudorodik elő, mint a sütőtök szára.

Rose szeretettel felnevetett.

- Emma, te félrebeszélsz. Állapotos vagy.

- Te ellenben gyönyörű. Nem csoda, hogy meghódítottad Ivant - mondta közönyösre igazított hangon, és zavartan lesütötte a szemé.

Rose hallgatott, nem felelt azonnal, és a vizet kavargatta maga előtt. Végül győzött egyenessége.

- Ivan nem udvarol nekem. Te is tudod. Ő se szeret engem, és bevallom, én se őt. Nem tudom pontosan, miért. Érhetetlen. A legszebb, legokosabb, legkedvesebb férfi, akivel eddig találkoztam. Mégsem szeretem. Legalábbis nem szerelemmel.

- Mit jelent az, hogy nem szerelemmel?

- Ha ránézek, tetszik, mert jóképű és kedvelem, mégsem vágyom megérinteni, és nem sóvárgok a közelségére. Amikor látom, örülök neki, ha sokáig elmarad, alig bánom.

- Én sose vágytam Harry érintésére - mondta Emma elgondolkozva. - Kissé mindig viszolyogtam tőle. Túlságosan vörös a haja, széles az ajka, és inas a keze. Nem tulajdonítottam különös jelentőséget a testi vonzalomnak. Szigorú erkölcsök között nevelkedtünk. Természetes, hogy undorodom a... A szerelmeskedéstől. Vagy nem? - szinte kétségbeesetten nézett Rosera.

- Bizonyára - hagyta rá Rose meggyőződés nélkül, és kiszállt a kádból.

Szégyellte elárulni, mennyire sóvárgott George testére az esküvő után. És ma este is, amikor Mary és John üzekedését látta. Hogy egy pillanatra elgyöngült a gondolatra, amikor átfutott rajta, milyen érzés lenne, ha George megérintené ott lenn. Ahol még senki.

Sokáig beszélgettek még Emmával, a gyertyát elfújva, az ágyban, majd Rose aludt el hamarabb, és Emma egyedül maradt a szobában. Egy ideig hallgatta Rose halk szuszogását, a kutyák ugatását a távolból, és egy bagoly huhogását a házat övező erdőben, majd, amikor a hold az ablak elé vándorolt, és reményt sem hagyva az elalvásra, egyenesen az ágyára sütött, felkelt. Nesztelenül a szekrényhez sétált, óvatosan kinyitotta, és megkereste Rose hálóköntösét.

Magasabb lévén Rosenál, a köntös már a bokája előtt véget ért, de így épp a pocakja fölé esett az öve. Papucsot nem talált a közelben, azért mezítláb indult le a konyhába néhány falat kekszért, mert enyhén égett a gyomra.

Akár egy vénasszony, szódabikarbónával tudok csak aludni, bosszankodott, amíg óvatosan lefelé ereszkedett a lépcsőn.

A lépcsőházból a nappalin át vezetett az út a konyhába. A nappaliban csak a kandalló fénye világított, az üvegajtó mintáit játékosan simogatta a tűz fénye.

Ivan tartózkodott a szobában. A kereveten ült és cigarettázott, amikor Emma belépett. Az asszonyt meglátva felállt, és rövid tétovázás után a tűzbe dobta a cigarettát.

- Nem zavar - mondta Emma a cigarettára utalva.

- Anyám ki nem állhatta a dohányfüstöt, amikor a kis Jessit várta - felelte Ivan, és feszélyezettsége most oldódott annyira, hogy alaposabban szemügyre tudja venni Emmát. Elmosolyodott.

Ivan mosolyát látva Emma tréfásan felhúzta az orrát.

- Illetlenség mulatni egy állapotos matrónán. Aludni készültem, és Rose ruháját találtam meg a sötétben - mondta, a rövid köpenyre, mezítelen lábára és kibontott hajára utalva.

A férfi nem szólt, letaglózta a félig öltözött nő látványa, terhességtől duzzadó keblei, hófehér nyaka és állapotának szépsége, mely még nem volt olyannyira előrehaladott, hogy méreteivel tolakodón félresöpörjön minden egyéb asszonyi bájt.

- Mit csinálsz itt késő éjjel? - kérdezte Emma, mert a férfi hallgatott. - Én néhány szem kekszért jöttem. Annyit eszem, akár egy kikötői munkás, de hamarosan úgy fogok kinézni, akár egy elhízott basa.

- Gyönyörű vagy - mondta zavartan Ivan, noha többnyire nem illetődött meg a nőktől, még Emmától sem eddig, de most késő volt, ők egyedül, félhomályban és csendben. Ráadásul Emma is megváltozott. A tartózkodó és félénk fiatalasszony megbátorodott. Mit neki mások rosszallása, hisz egy gyermeket hordoz magában.

- Ne beszélj butaságokat - tiltakozott Emma egy meleg mosoly kíséretében, és keresztül ment a szobán. - Hozzak neked is valamit? - kérdezte a konyhaajtóból visszafordulva.

- Köszönöm, nem.

- Egy almát? Nagyon finom és piros. Görögországból hozatta a néni.

- Köszönöm, nem kérek - tiltakozott immár megkönnyebbülve Ivan. A hétköznapi szavak megnyugtatták.

Emma hamarosan visszatért. Nem hozott kistányért, a kezében szorongatta a kekszet, és tétován megállt az ajtóban. Szívesen maradt volna.

- Osztd meg velem az álmatlanság terhét - mondta a férfi, és könnyed hangjával igyekezett leplezni vágyát, hogy maga mellett tudhassa néhány percre az asszonyt.

Emma beleegyezően bólintott.

Ivan a kerevet szélére húzódott, és Emma letelepedett mellé. Kényelmesen elfészkelődött, kinyújtott lábán elrendezte Rose köntösét. Legalább arasznyi látszott keresztbe tett bokáiból, melyek karcsú szépségét csak még inkább hangsúlyozta a köntös rojtosodó szélének tökéletlensége.

- Rose-t a hétköznapi tevékenységek a legkevésbé sem foglalkoztatják - állapította meg zavartan, mert látta, a férfi is a lábát nézi. - Új köntöst kellene vásárolnia.

- Meg fogsz hűlni - mondta Emma pirulását látva Ivan. - Hozok egy takarót.

A szomszéd fotelben összehajtva hevert a néni pamut takarója, amivel a térdét védte a huzat ellen. Ivan ezt adta Emmának, aki kihajtogatta, és a lábára terítette. A férfi visszaült mellé a kerevetre.

Emma elmosolyodott.

- Nagyon jó itt. Szeretem a tűz illatát, és ezt a békességes félhomályt is.

Ártatlan, kedves mosollyal fordult a férfi felé, amikor az megcsókolta.

Először nem a száját, inkább a szája sarkát, lágyan, kedvesen, egy csöppet sem követelőzően, inkább afféle természetességgel, ahogy régi, de még vonzó hitvesünket csókoljuk. Emma nem is tudta értelmezni a csókot. Ha a férfi átöleli, és szájon csókolja, akkor tiltakozik és elmegy, de most tanácstalan volt, mit kell tennie, maradhat-e, vagy kötelessége elfutni, és mivel jól érezte magát, maradt.

Ivan kissé eltávolodott tőle, így Emma tisztán láthatta az arcát, és a szemét, ami a sűrű fekete pillák közt elbűvölően szép volt és valahogy nagyon, de nagyon megnyugtató.

Aztán Ivan újra megcsókolta, és most már Emma is érezte - nem az eszével, az jóval lustábban poroszkált érzései nyomában -, hanem a testével, hogy ez nem baráti csók, hanem egy férfi szerelme, de ekkorra már nem akart felállni, és elmenni. Ivan innentől már nem is távolodott tőle többé el. Az arcát csókolta, a szemét, a száját, a nyakát a füle hajlatánál, majd újra a száját, egyre szenvedélyesebben, egyre fokozódó élvezettel és egyre fokozódó élvezetet keltve. Emma eleinte hagyta, mozdulatlanul, szinte eltűrve csak a másik vágyát, aztán ő is keresni kezdte a férfi száját, tétován mozdítva a fejét úgy, hogy ajkuk találkozhasson.

Valamivel később Ivan felemelte a nő térdéről a takarót, és finoman, de meglehetős céltudatossággal benyúlt a combjai közé. Emma felnyögött a gyönyörűségtől.

Harry csapnivaló szerető volt ugyan, de annál gyakrabban ostromolta felesége érzékeit, hogy azok szűzies álomban szunnyadozzanak. Akár a csírázni kész mag, mely néhány csepp esőt kap májusi zápor helyett, Emma is kész volt a gyönyör befogadására.

Miközben csókolták egymást, mert ez történt, rég nem csupán a férfi csókolta őt, fel-felmerült benne, hogy ezt abba kellene hagyni. Kibontakozni a férfi öleléséből, mert amit tesznek, az tilos, erkölcstelen, ...talán..., és bánni fogja holnap, ...biztosan ..., de a vágyakozás, sóvárgása a férfi érintése után elborította. Szenvedélyesen csókolta vissza, az arcát, a tarkóját simogatta, hogy érezze a férfi fejének mozgását, miközben annak szája a nyakán és keble hajlatában kalandozik.

Ivan simogató keze mind feljebb csúszott a combján, majd megállt egy pillanatra, mert nem akart erőszakkal utat törni magának. Emma tudta, most érkezett el az utolsó pillanat, amikor még visszakozhat.

Széjjelebb nyitotta a combját, hogy a férfikéz feljebb haladhasson. Hullámokban tört rá a gyönyör, és lehántotta maradék tartózkodását is.

Ivan ekkor engedte el. Levette Emmáról a takarót, és felállt a kerevetről. Szétnyitotta a nő köpenyét, és felhúzta a hálóingét. Egészen addig, amíg a fehér combok és a duzzadó has találkozásánál láthatóvá vált öle bozontos aranya.

Emma széttárta a combjait, Ivan közéjük térdelt, kiszabadította magát a nadrágból, és óvatosan az asszonyba hatolt.

- Nem zavar, hogy terhes vagyok? - kérdezte Emma fátyolos hangon.

A férfi erre nem is felelt, nem látta szükségesnek, csak lassan mozogni kezdett.

- Ne félj! - mondta. - Vigyázok rátok.

A rátok, a többes szám, mellyel együtt ölelte őt és a méhében lévő gyermeket, aki ráadásul nem is az övé, ez a szó elsöprő hatással bírt Emmára. Szétáradt benne a gyönyörűség, teste hátrahanyatlott, és életében először, hosszan és megrendülten elélvezett.

Utána sokáig hallgattak. A férfi az asszonyra hajolt, és lágyan csókolgatta az arcát, a száját, a nyakát.

Gyönyörének lecsendesülésekor Emmát azonnal elöntötte a bűntudat, mely a kedves csókok hatására gyorsan el is illant. Kinyitotta a szemét, és a férfi arcába nézett. Ivan mosolygott, és inkább egy boldog hitvesnek tetszett, mint egy diadalittas szeretőnek. Ivan mosolya mindig is ragályos volt. Emma se tudott neki ellenállni. Visszamosolygott. A férfi tréfásan összeráncolta a szemöldökét, és mintha Emma aggodalmait mondaná ki, kántálta.

- Mit tettünk? Most mi lesz?

Még mindig benne volt, és Emma saját érzéseinek karikatúráját látva az arcán nevetni kezdett, először magán, aztán azon, hogy nevetése nyilvánvalóvá teszi, ideje felszámolni szerelmes testhelyzetüket.

Szétváltak, Emma rendbe hozta magát, és a férfi is felhúzta a nadrágját. Ivan visszaült mellé a kerevetre, átölelte, és ismét megcsókolta.

- Szeretlek - mondta nem kinyilatkoztatásként, hanem beismerve a nyilvánvaló tényt.

- Én is téged - felelte Emma, és tenyerét rásimította az arcára.

- Tudom - mondta a férfi. - De én el is akarlak venni feleségül.

Görcsös fájdalomként markolt Emmába a valóság.

- Én már férjnél vagyok. Harry Rice a férjem.

- Most - állapította meg a férfi.

- Most?

Ivan elvigyorodott.

- Imádom, hogy mindent olyan véresen komolyan veszel - mondta, és szenvedélyesen megcsókolta. - Haza mégy a Franchyes birtokra a szüleidhez. Én a jövő hónapban leteszem az utolsó vizsgám, és februárban elutazunk New Orleansba. Ha lezajlott a válás, elveszlek feleségül.

- A szüleim ebbe soha nem egyeznek bele.

A férfi komolyan nézett a szemébe.

- És te? Te beleegyezel? A szülőkkel ráérünk később foglalkozni.

- Én szeretlek. Jobban mindenkinél.

- Erre most ébredtél rá? - kérdezte évődő mosollyal a férfi.

Emma elvörösödött, mert eszébe jutott iménti viselkedése, halk sikolyai szeretkezés közben, melyeket öntudata maradék foszlányaival tompított, hogy fel ne verje a házat. Tenyerével tréfásan lefogta a férfi szemét, és igyekezett elfordítani Ivan fejét, hogy az ne lássa zavart pirulását.

- Most ébredtem rá, igen. Ma este. De nem csak ezért volt ilyen jó, mert te mesteri szerető vagy, hanem azért is, mert szeretlek.

Meghatottságát hosszú csókkal leplezte a férfi.

- Ígérd meg, hogy haza mégy, és vársz rám! - mondta később sürgetően. - Anyádnak ne mondj semmit. Unod Londont, Harrynak sok a dolga, ilyesmiket. Majd én beszélek velük.

- És a te szüleid? Rose-nak örültek volna. De egy férjezett nő, aki más gyerekével terhes? Anyád tajtékozni fog.

- Anyámat bízd rám - hangzott a magabiztos és elhamarkodott felelet.

*

- Ez nem lehet igaz! - kiáltotta Mrs. Krilov.

A Queen Mary óceánjáró kabinjának ajtajában állt, és egy táviratot lobogtatott a kezében. Az imént nyújtotta át a hajó távírásza, egy szőke, vékonydongájú fiatalember, akinek aranyló váll-lapok díszítették hófehér egyenruháját, és akinek kötelességei messze nem terjedtek ki az utasok táviratainak továbbításaira. Ha Mrs. Krilov kevésbé feldúlt, jól mulat a fiatalember alig leplezett igyekezetén, hogy a nyitott ajtót keresztül vethessen egy pillantás a kabinban tartózkodó Natasára. Mrs. Krilov azonban türelmetlen hölgy lévén, kezébe kapva azonnal végigfutott a táviraton, elolvasván izgatott lett, ezért sarkon fordult, a boldogtalan fiatalember orra előtt becsapta az ajtót, és felháborodását tétovázás nélkül családja nyakába zúdította.

- Erről szó sem lehet! Nem engedem.

Rajta kívül négyen tartózkodtak a szűk kabinban, a férje és három lánya.

Mr. Krilov a kabin egyetlen karosszékében ült, és jobb híján egy ősrégi újságot olvasott. Felnézett a papírról.

- Mi történt már megint? - kérdezte mérsékelt érdeklődéssel.

Mrs. Krilovon átfutott, hogy a már megint kifejezést előszeretettel használja az édesapja is, a férje mondhatni tőle vette át, és ezek az apróságok, melyek az élete sarokkövét alkotó két férfi barátságát bizonyítják, milyen örömet okoztak neki hajdan. Manapság kevésbé. Időnként olyan érzése támadt, a férje úgy tekint rá, akár egy gyerekre.

- Ivan táviratozott Londonból. Felháborító dolgokat ír.

- Talán olvasd fel - javasolta Mr. Krilov rezignáltan, de továbbra sem tette le az újságot.

A Krilov családban is a feleség látta el a hullámtörő feladatát, mely távol tartja a családtól a méretesebb hullámokat. Felesége viselkedéséből, ahogy a szóban forgó papírlapot lobogtatta, nyilvánvaló volt számára, a katasztrófa uralható. Ha valami komoly tragédiáról tudósítana a távirat, Mrs. Krilov csöndesen, és könnyes szemekkel állna az ajtóban, nem pedig a temperamentumos nagyasszonyt alakítaná.

Mrs. Krilov tekintete két kisebb lányára siklott. Jessica az apja lábánál guggolt, tiszta, kék szemével kíváncsian bámult fel rá. Mariann a közeli ágyon ült, lábát maga alá húzva, feszült figyelemmel.

- Mariann! Fogd be a füled! - utasította Mrs. Krilov középső lányát, majd olvasni kezdett.

„Elveszem Emma Hendersont feleségül. Hamarosan követünk benneteket.„

Olvasás közben Mrs. Krilov elengedte a füle mellett Mariann hányaveti megjegyzését - hogy: Eszemben sincs -, majd a távirat végére biggyesztett mondatot is kibetűzte.

Anya, nyugodj bele!

- Még hogy nyugodjak bele! - kiáltotta felháborodottan. - Ivannak elment az esze.

- Sejtettem, hogy ez lesz - szólalt meg Natasa, aki a mosodából felhozott tiszta ruhákat válogatta szét.

- Sejtetted? - kérdezett vissza Mrs. Krilov. - Ha sejtetted, miért nem figyelmeztettél?

Mrs. Krilov gyermekei közül Natasát tartotta a legtöbbre. Szeretni mindet forrón szerette, de Natasa higgadtsága és fegyelmezettsége valódi tiszteletet ébresztett benne. Natasa hasonlít leginkább az apjukra. Sokkal inkább orosz, mint amerikai vagy akár angol, mint én, futott át rajta, ahogy lányára nézett, aki derekáig érő, tömött, fekete hajfonatával, egyszerű szabású, fehér pamut ruhájában maga volt a hűvös előkelőség.

Natasa szembe fordult az édesanyjával, és megnyugtatóan rámosolygott.

- Nyáron egy estét a Franchyes kastélyban töltöttünk. Hisz meséltem neked. Ivannak már akkor megtetszett Emma, de biztosra vettem, hogy győz benne a józanész.

Mariann, aki mindeddig a hallottakat és a neveket rakta össze magában, most közbe szólt.

- Emma Henderson az a szőke lány, akinek az esküvőjén voltunk. Nem? - hadarta élénk, magas hangján. - Róla ír Ivan? A menyasszonyról? Jól értem? El akarja venni azt a lányt, akinek az esküvőjén voltunk? Hogyan lehetséges ez?

- Sehogy - nyugtázta Mrs. Krilov. - Nem lehetséges. Még mit nem. Más levetett asszonyát. Egy terhes asszonyt, aki annak a, ...nem is tudom, hogy hívják..., igen... Ricenak a felesége. Én ebbe soha nem egyezem bele.

Aztán felháborodottan és némiképp kihívóan a férje felé fordult.

- Te miért nem mondasz semmit? - kérdezte élesen. - Mi a véleményed?

A férfi összehúzott szemmel, fürkésző pillantást vetett a feleségére. Mr. Krilov idegeit is megtépázták az utóbbi napok. A hajó zsúfoltsága, a gyerekek közelsége - Jessica a babája fejével most is a szék lábát püfölte alatta, beszélgetésüknek ütemes tam...tam...tam... koppantásokkal nyújtva aláfestést -, hogy két hete hozzá se nyúlhatott a feleségéhez, mert a kabinjukat csupán egy függöny választotta el a két legkisebb hálófülkéjétől.

- Milyen választ vársz tőlem? - kérdezte tartózkodón.

- Ne kérdezz vissza! A véleményedre vagyok kíváncsi. Szerinted elfogadható Emma Henderson, mint a fiad jövendőbeli felesége?

Az asszonyt nem jellemezte a hosszas töprengés hajlama, pillanatok alatt határozott. A férje jóval megfontoltabban döntött, ezért következetesebbnek is sikerült maradnia.

- Bármit is gondolok, nincs jelentősége. Ivan mesterien időzített.

- Nincs jelentősége? Te vagy az apja. Könyörgöm, ne tegyél úgy, mint egy hűvös idegen!

Mariann a kamaszok szorongásával szólt közbe, mellyel szüleik kapcsolatát figyelik védőn.

- Mama, ne veszekedj apával!

Mr. Krilov derűs nyugalommal nézte felesége kipirult arcát. Szeretett ránézni. Életükben kétszer, ha komolyan összevesztek, amikor fájdalmat is okoztak egymásnak. Az asszony mostani replikája tavaszi széllökés volt csupán, mely felpezsdíti a vért, és friss levegőt pumpál a tüdőbe.

- Mit vársz tőlem? Fordítsam vissza a hajót? Útitársaink aligha lelkesednének. Vissza is úszhatnék persze Londonba, de az sokáig tartana.

- Engedjünk le egy mentőcsónakot - kacagott fel Mariann. - Egy hónap alatt visszaevezünk Doverbe.

Édesanyja metsző pillantása fojtotta belé a szót. Mrs. Krilov felsóhajtott, és a sóhajtással a mérge is távozott. Leereszkedett Mariann mellé az ágyra.

- Ivan megbolondult. Okos és jóképű. Különbet érdemelne, mint Emma Henderson.

- Igazán bájos kislány - jegyezte meg vigasztalón a férje, és összehajtotta az újságot. Ily sorscsapán után nem fogják hagyni olvasni.

- Olyan, mint használt bútorral rendezni be a házat - mondta Mrs. Krilov szomorúan.

A férje elmosolyodott.

- Nem ez lesz az első eset, hogy valaki más gyerekét neveli fel.

Mrs. Krilov ismét harciasan kapta fel a fejét.

- De nem a mi családunkban. Nem akarok kakukkfiókát.

- Majd kilököd alkalom adtán. Elvégre csak egy gyerek - Elmosolyodott – Ugyan, Marianne! Emma Henderson igazán kedves lány.

Felesége viszonozta a mosolyát.

- Előbb doblak ki téged, ha mérgesítesz.

- Megegyeztünk. Velem kezded – mondta, és kiemelkedett a karosszékből. - Sétáljunk egyet - nyújtotta kezét a feleségének.

- Esik - tiltakozott amaz, de már fel is állt az ágy széléről, és a falra akasztott viharkabátokhoz lépett, hogy belebújjon az egyikbe.

- Mi is mehetünk? - kérdezte, lelkesen felpattanva Mariann.

- Te csak maradj, és segíts elrakni a ruhákat - hűtötte le a nővére, és a kezébe nyomta Jessica harisnyáját, hogy tegye a helyére.

- Így van - hagyta jóvá a döntést Mr. Krilov, és magára kanyarított egy kabátot. - Szeretnék vagy húsz percig magam lenni anyátokkal. Aztán tovább fájdíthatjátok a fejem.

*

Másnap Harry Rice a bankból hazaérkezve csomagolás közben találta a feleségét. Megértette, hogy Emma elhagyja. A bankvezető helyettese, akitől Emma a kisebb összeget felvette, elkotyogta, hogy házvásárlási szándéka módfelett meglepte a feleségét. Harry eddig hallgatott, lapult, mert gyűlölte a vitát, még magyarázkodni sem kezdett, majd feltámadt benne a remény, megúszta annyival, hogy Emma másik hálószobába költözött, és kerüli a házastársi érintkezést. Most rádöbbent, a felesége elhagyja.

Levetette felöltőjét, az előtérben várakozó terjedelmes utazóládára helyezte az aktatáskáját, és óvatos léptekkel megközelítette Emma hálószobáját. Két szobalány sürgölődött benn, Emma háttal állt neki, a szekrény előtt, és a fehérneműt válogatta. Mit vigyen magával, és mit hagyjon itt.

Harry megszeppent a látványtól.

- Emma! Drágám! Hová készülsz? - kérdezte olyan édesen, ahogy rég beszélt az asszonnyal.

Emma hátrafordult, és kényszeredetten elmosolyodott.

- Haza utazom édesanyámhoz.

Csöndben nézték egymást. A férfi egyre fokozódó rémülettel, Emma pedig sötét bűntudattól gyötörve.

Ma reggelre elszállt az éjszaka bódulata, megbánást hagyott maga után, és sajgó szerelmet. Emma tudta, hogy erre a szerelemre várt, erről álmodott mindig, de mert gyáva volt, vagy túl kényelmes, hagyta sodorni magát, és megelégedett a kevesebbel. Most már késő. El akart menni Londonból, de hogy képes lesz követni Ivant, abban kételkedett.

- Menjenek ki! - utasította Harry fojtott hangon a szobalányokat, és egyelőre nem mozdult az ajtóból. Csupán félre állt, míg kiengedte őket, majd csöndesen behúzta az ajtót. Két lépéssel átvágott a szobán, térdre rogyott a felesége előtt, és átölelte a térdét.

- Ne hagyj el Emma! Ne hagyj el szerelmem!

Emma összerándult az undortól. Harry érintéstől és a szavaitól. Megpróbálta lefejteni magáról a férfi kezét.

- Harry, ne! Hagyj, kérlek!

A férfi nem tágított.

Ezt a csatát meg kell nyernie. Emma Henderson Lord Franchyes és a lapbirodalmat építő Robert Henderson unokája nem hagyhatja el. Neki kell ez a nő. Hibátlan viselkedése, tekintélyes családja, jelentékeny vagyona. Nélküle csak Harry Rice, akinek egy bank vezetője, de nem tulajdonosa az apja, és akinek gyémántcsiszolással foglalkozik a nagyapja.

- Ne hagyj el, Emma! Maradj velem, drágám! - kántálta összetörve, megalázkodva, sírva. - Tudom, hogy megbántottalak. Tudom, hogy bűnös vagyok. De szeretlek.

Emma borzalmasan érezte magát. Megvetette a síró férfit, mert tudta, önzése készteti bocsánatkérésre. Eddig bezzeg sunyított.

- Harry hagyd abba! Állj fel! Hagyj már! - szólongatta zokogó férjét ingerülten, és kezével igyekezett eltávolítani az ölelő karokat magáról. - Anyámhoz készülök. Nem a világ végére. A Franchyes birtokra - próbálkozott a meggyőzéssel.

Harry rá emelte könnyes arcát, és eltorzult szájjal zokogta.

- Nem hiszek neked! Tudom, hogy el akarsz hagyni. Tudom. A pénz miatt. A nyomorult pénz miatt.

- Nem a pénzről van szó - mondta Emma. - Másról.

A közlés kizökkentette a férfit a szerepéből.

- Hát akkor miről? - kérdezte, és megremegett a gondolattól, a felesége tud a sötét ügyeiről. Több jutott a fülébe az ellopott vagyonnál. Végül is a felesége pénze az övé. Nem kötelessége beszámolni róla, mikor és mire költi. Legfeljebb a jóérzés megkívánja.

- Nem szeretlek már Harry.

A férfi csaknem felröhögött a megkönnyebbüléstől. Képtelenség, hogy kétezer font elherdálása után ez legyen az ok felesége szökésére.

Felemelkedett térdeplő helyzetéből, Emma jobb kezét két tenyere közé szorította, mélyen a szemébe nézett, és szomorúan így szólt.

- Óh, drágám. Biztos vagy ebben? A te állapotodban olyan furcsán éreznek az asszonyok.

Emmát felingerelte ez a nyájasság.

- Ne bájologj úgy, mint egy gazdag öregasszonnyal, aki a te bankodra bízza a vagyonát! Nem szeretlek, és rá kellett ébrednem, soha nem is szerettelek. Hazamegyek az édesanyámhoz.

Ó nem drágám, ilyen könnyen aligha szabadulsz, vicsorgott magában Harry, de arcát továbbra is szenvedőre igazította. Még hogy Emma szégyenszemre magára hagyja. Hogy sajnálják, susmorogjanak róla, és kigúnyolják. Akik fennhéjázón előre megmondták, túl magasra kapaszkodik, és kevésnek bizonyul majd a Henderson lány mellé.

- Iszonyatos dolgokat mondasz Emma. Már hogyne szerettél volna. Én emlékszem. A forró csókjainkra, az öleléseinkre.

Emma elpirult. Szégyellte magát. Hogy nekiadta magát ennek a férfinak. Pirulását Harry ellágyulásnak vette.

- Ugye te is emlékszel? Az együtt töltött csodálatos órákra. Amikor ez a kis kincs - itt előre nyúlt, és tenyerét rásimította Emma gömbölyödő hasára - megfogamzott. Az édes együttlétre.

Emma kiszabadította magát, eltolta a férje kezét, és a nyitott szekrényajtó takarásába menekült. A gyerek emlegetése elviselhetetlenné fokozta bizonytalanságát és bűntudatát. Harry a gyerek apja, és ő senkinek se tartozik olyan maradéktalan odaadással, mint születendő gyermekének.

- El akarod venni őt tőlem? - kérdezte Harry drámai hangsúllyal. - Elszakítani az édesapjától, aki a világon a legjobban szereti.

- Nem! - kiáltotta kétségbeesetten Emma. - Csak haza akarok utazni a mamához.

Harry közelebb sétált hozzá, szinte beszorította a szekrény két kitárt ajtaja mögé.

- Ne légy ostoba Emma! - mondta csaknem szigorún. - Azt mondod, nem szeretsz, és elhagyni készülsz. Mint egy masamód a szeretőjét. Téged nem erre neveltek. Neked kötelességeid vannak. A családoddal szemben, velem szemben, de legfőképpen születendő gyermekeddel szemben.

Emma már sírt. Tudta, hogy Harry befolyásolni igyekszik. Itt akarja tartani Londonban, megőrizni a házasság látszatát. A remélt kinevezése, felemelkedése a ranglétrán kerül veszélybe, ha híre megy, ingatag a házassága.

Emmát nem érdekelte Harry karrierje, de a gyerek boldogsága igen. Milyen sors vár rá az óceán túloldalán, egy mostoha apa mellett, még ha az Ivan Krilov is? Aztán érkeznek a testvérkék, akiknek teljes szívéből szereti az apját. Nem fordulna még ő is ez ellen a boldogtalan gyermek ellen? Még születése előtt elárulja az anyja, aki becsapta, megcsalta az apját, hogy egy másik férfinél találjon boldogságra. Nem kötelessége-e vállalni tévedése következményeit, és belenyugodni abba, ami ráméretett? Ivan a hűségéért és az odaadásáért szereti. Fogja-e becsülni vajon, ha elhagyja a férjét? Mert örülne kettőjüknek, a biztos, de tartós maradhat-e a szerelem, ha nem kíséri megbecsülés? Kételkedett ebben.

Vitáztak még valameddig, Harry győzködte, és legfőképpen fenyegette, Emma védekezett és magyarázkodott, miközben egyre gyengült, majd kihunyt benne az elhatározás, hogy szakít eddigi életével, és a szerelméhez méltón viselkedik. Nehéz szívvel és nyomorultul megtörve ugyan, de megígérte Harrynak, hogy amíg állapota engedi, a férjével marad.

*

Ivan Krilov úgy viharzott be Riceék elegáns nappalijába, mint egy sötét, fenyegető tornádó. Alighogy bejelentették, még mielőtt a ház asszonya üzent, hogy fogadja, szétcsapta a kétszárnyú ajtó szárnyait, és keresztülrobogott a nappalin, hogy közvetlenül Emma előtt legyökerezzen. Mindkét kezével megragadta a nő vállát, magához rántotta, és anélkül, hogy a hangját egy kissé is halkítaná, dörögte.

- Mi ez Emma? Megbeszéltük, hogy hazautazol. Erre te még mindig Londonban vagy.

Emma remegett az ijedtségtől, a forró érzelemtől, mely a férfit látva elfogta, és a félelemtől is, felismerve annak elszántságát és erejét.

Nem is mert válaszolni, félre fordította a fejét, hogy ne lássa a rá szögeződő tekintetet. Benne a szerelmet, a vádat és a fájdalmat.

- Nézz a szemembe! - mondta Ivan, most már valamivel halkabban, mert megérezte a nő rémületét. - Nézz rám, kérlek! Mi történt veled?

Emma rá emelte könnyáztatta arcát.

- Nem megyek veled, Ivan. Harryvel kell maradnom. Harry a férjem. Tisztességtelenül bánt velem ugyan, de kötelességem kitartani mellette.

- Erre a következtetésre jutottál? Hogy a felesége maradsz?

- Van más választásom? Örök hűséget esküdtem neki, és várandós vagyok a gyerekével - suttogta felindultan Emma.

- És velem mi lesz? - szakad ki Ivanból a kérdés.

- Veled...? - kérdezte Emma, és remegett a szája. - Nem hiszem, hogy én vagyok az első..., - itt megakadt, mert neveltetése akadályozta, hogy befejezze a mondatát, hogy az első szeretőd. - Hogy ez neked különösebben fontos.

Ivan megértette a célzást és a benne rejlő ítéletet is. Emma szándékát, mely együttlétüket egyszeri üzekedéssé fokozza le. Eszébe se jutott engedni.

- Szeretlek, Emma. Veled akarok élni. És azt mondtad, te is szeretsz.

- Így van - felelte Emma, és könnycseppek gördültek végig az arcán. - Szeretlek. De Harryval kell maradnom.

- Miért? - kérdezte Ivan, és látszott, ami Emma számára magától értetődő, mint becsület, hűség, adott szó, számára most nem jelent semmit.

- Összeházasodtunk Harryval. A szavamat adtam neki, hogy jóban, rosszban, örökké kitartok mellette.

Ivan szigorúan nézte a nőt.

- Mindenkinek joga van a tévedésre.

- Léteznek végzetes tévedések.

Ivan vállat vont.

- A házasságod nem tartozik ezek közé.

- Szerintem igen.

- Azt állítod, egész életedben kitartasz Harry mellett, pedig engem szeretsz?

- Nincs más választásom - felelte Emma eltökélten, és kihúzva magát, egyenesen a férfi szemébe nézett.

Ivan elgondolkozva figyelte a nőt. Komolyságát, a fájdalomtól sápadt vonásait. Nem akarta még inkább felzaklatni.

- Mit szeretnél? - kérdezte, és két kezébe fogta az arcát.

Emma megdöbbent a fordulattól. A számon kérő, feldúlt férfi hangulatváltozásától. Hogy futni hagyja.

- Az szeretném, ha nem jönnél többet! Ha elfelejtenél.

Ivan kétkedőn elmosolyodott.

- Ez aligha fog sikerülni. Kívánj egyszerűbbet! - mondta könnyed hangon, de összeráncolt szemöldöke, és meg-megránduló szája feszültségről árulkodott.

Emma elmosolyodott, majd újabb könnycseppek gördültek le a szeméből.

- Ne viccelődj! A helyzetünk reménytelen. Menj el, kérlek, és ne gyere vissza.

Ivan továbbra sem engedte el az arcát. Közel hajolt, és lágyan megcsókolta a száját. Majd szomorúan elmosolyodott.

- Eszembe sincs lemondani rólad, de tudok várni. Nehéz ugyan nélküled, mert szeretek veled lenni, hallani a hangodat, látni, amikor rám mosolyogsz, és persze majd meg esz a fene, hogy lefektesselek. De van időm. Úgyhogy most elmegyek, mert látom, félsz, és nem akarok harcolni veled. De tudd, hogy szeretlek, és hamarosan visszajövök.

Magához húzta, hosszan ölelte, arcát a nő illatos hajára fektette.

Emma hagyta magán eluralkodni a pillanat édességét, a férfi karja, szívdobogása nyújtotta biztonság érzetét, oldódott benne a görcs és a kétségbeesés. Érezte, lehetőséget kapott. Időt a gondolkodásra, a nyugalomra, az önmagába fordulásra. Végtelenül hálás volt a férfinak, hogy nem erőlteti, nem sürgeti, hogy nem árasztja el szemrehányásokkal.

Hogy gyávasága ellenére is szereti.