Másnap George és Rose alig találkoztak. Sorban érkeztek a meghívottak, fokozatosan megtelt a ház, és Rose-t lefoglalta a vendégek köszöntése és elhelyezése. George egy darabig unottan lődörgött a folyosókon, aztán elege lett a jövés-menésből, az inasok kerülgetéséből, és visszament a szobájába aludni. Át aludta az ebédet és a teát, és már azon morfondírozott, hogy a vacsora idejét is elvesztegeti, noha nem pihenni, hanem híreket szerezni jött. Kedvét szegte az éjszakai fölfedezés. Örülnie kellene a gyémántoknak, hogy megszerezte a csempészett köveket, ennek dacára elszomorította, hogy Rosenál talált rájuk.

- Ha egész nap fekszik, elsorvad a lába.

Rose vidám hangja zökkentette ki George-ot bánatos tépelődéséből. Hosszú szárú cipőben, rövid kabátban állt az ajtóban és nevetett.

- Mozduljon, George. Aki nem olyan vén, hogy le kelljen cipelni a lépcsőn, vacsora előtt sétálni megy.

- Gyalogolni? Késő délután, éhgyomorra? - kérdezte mókás kétségbeeséssel George, és továbbra is fekve maradt.

- Megkerüljük a tavat, átkelünk a patakon, és hipp-hopp már itthon is vagyunk.

- Nem lesz az sok? Ha jól sejtem, majdnem egy mérföld - akadékoskodott tovább George és Rose vidám arcát figyelte, nincs-e rajta titkolt ijedtség, vagy ingerültség. Nyomát sem látta. Nem így fest az, akitől elloptak egy marék gyémántot, gondolta megkönnyebbülten. Vagy remek színész. Esetleg észre sem vette a lopást.

- Mozduljon már! Hallom a többieket az udvaron. Elindultak.

George feltápászkodott.

- Így mehetek?

A tegnap összesározott ruháját mára rendbe tették, azt viselte.

- Persze, hogy jöhet - nyugtatta meg Rose, és kedvesen a kezét nyújtotta, majd belékarolt.- Jöjjön! Szaporázzuk.

Összekapaszkodva, lépteiket egy ritmusra igazítva szaladtak le a három emeletnyi lépcsőn George szobájától a földszintig. Rose hangosan kacagott a gyönyörűségtől, amint az egymást követő lépcsőfokok ritmusát tartva, keringtek, keringtek lefelé.

Mivel a többiek valóban csak rájuk vártak, ahogy zajosan kirobbantak a bejárati ajtón, az udvaron összegyűlt, és viharos jókedvüktől enyhén megütközött társaság figyelmének középpontjában találták magukat.

- Indulhatunk! - rikkantott Rose, és George-ot továbbra sem engedve el, a csoport élére vágott, hogy vezesse a csapatot.

Hamarosan, ahogy ilyenkor lenni szokott, a társaság szétszakadozott. Akik nem kedvelték az alkonyati sétát a hűvös szeptemberben, előre siettek, hogy letudják az utat, akik pedig érdekfeszítő beszélgetésbe merültek, azok lemaradoztak.

A tó vizéből táplálkozó fűzek sora hamarosan megszakadt, és az ösvény elkanyarodott a parttól, hogy keresztülvágva a tisztáson, felkapaszkodjon egy lankás domboldalon, majd visszatérjen a vízpartra. A lenyugvó nap sugarai csak súrolták a virágzó rétet, hosszú árnyékokat vetettek a fűszálak, és az aranyló színeket csipkebogyó pöttyözte.

- Gyerekkorunkban tovább is mentünk. Arra - mutatott Rose a rétet lezáró, sötét erdő irányába. - Apánk nem szerette, hogy az erdőben csatangolunk, ritkán sikerült elcsalnom magammal Emmát.

- Maga volt a húga rossz szelleme - állapította meg mosolyogva George. - Hány évvel idősebb nála?

A lány már nem karolt belé, hanem közvetlenül mellette lépdelt a szűk ösvényen.

- Néggyel. Emma huszonkettő.

- Jelentős korkülönbség. Különösen tizenéves korban.

- Magának van testvére, George?

- Nincs. De ahogy emlékszem, kamaszként eszembe sem jutott tízévesekkel szóba állni.

- Emma komolyabb kislány volt a koránál. Okosabb és megfontoltabb. Nem éreztem kis butának. Inkább a félénksége bosszantott.

- Hogy nem követte magát feltétel nélkül - bólintott George somolyogva.

Rose nem osztotta derültségét.

- Inkább úgy mondanám, sehogy se követett. Élénk eszű, gyönyörű kislány volt, és csodák vártak rá. És eltékozolta a lehetőségeit. Sokkal szebben zongorázott példának okáért, mint én, és szeretett is zenélni nagyon. Ennek dacára, amikor elérte a műkedvelő szintet, amit a legtöbb lány a társaságban, hogy el tud játszani néhány könnyebb szalondarabot, felhagyott a gyakorlással. Nem vágyott a tökéletességre. Megelégedett az elemi iskolával, pedig ő is tanulhatott volna. És ami a legrosszabb, nem várt az igaz szerelemre. Férjhez megy Harry Ricehez. Egy fajankóhoz.

- Ha nem tévedek, magának is tetszett valamikor.

- Valamikor. Amíg ki nem tettem a lábam a birtokról. Az egyetemen számtalan jó képességű, művelt és különleges fiatalemberrel találkoztam. Emma válogathatott volna köztük. Ő azonban megelégedett a szomszéd fiúval, aki mellett havonta váltották a házitanítót, mert a szülei azt hitték, a tanár tehetségtelen, és nem Harry a fafejű.

- Túlértékeli a diplomát, Rose - jegyezte meg váratlanul George, mert sértve érezte magát. Rögtön meg is bánta, hogy szólt.

- Lehet a műveltséget túlértékelni? - kérdezte szigorúan Rose. - Szemfényvesztésnek tartom az olyan véleményeket, melyek élettapasztalatra hivatkozva lebecsülik a módszeres és alapos, hosszú idő alatt megszerzett tudást. Magam is gyakran szenvedek a félművelt emberek korlátoltságától. A nővérek, különösen a butábbak és a fiatalok, azt hiszik, mindent képesek megcsinálni maguk, az orvos csak púp a hátukon. Aki okvetetlenkedik, akinek engedelmességgel tartoznak, és aki ráadásul háromszor annyit keres, mint ők. Az esetek nagy részében persze elég a nővér tudása. A ritka kivételekbe törik bele a bicskájuk. Vagy fél évvel azután történt, hogy dolgozni kezdtem. Szerencsére csupán hallomásból értesültem a történtekről - kezdte mesélni izgatottan, hogy a fiút meggyőzze, és szélesen gesztikulált. - Egy lázas gyereket hoztak be, és Carol fölöslegesnek tartotta megkeresni Foxot. Adott a gyereknek kinint, hogy lehúzza a lázát. A gyerek allergiás volt rá. Ha Fox nem kerül elő, és nem csinál gégemetszést azonnal, a kislány menthetetlenül megfullad. A középkorban megelégedtek a tapasztalattal. Manapság tudásra van szükség.

- Aki nem végzett egyetemet, dögöljön meg - mondta George gúnyosan, és forrt benne a méreg. Ő sem állhatta a tiszteket. Pont, ahogy Rose sorolta. Púp a hátán, engedelmességgel tartozik neki, és ráadásul háromszor annyit keres, mint ő. A felderítő munkában egyedül a szabadságot szerette, hogy ő és az emberei függetlenül tevékenykedhettek. Nem lihegtek nagyokosok a nyakukba.

- Megdögölni szükségtelen. Ne adjon a számba szavakat, George! Mindössze annyit állítottam, hogy furfangosság nem egyenlő a bölcsességgel.

- Ahogy a sok iskola sem.

Rose végre felfigyelt George hangjában az indulatra. Számára eddig pusztán elméleti összecsapás volt a beszélgetés.

Megállt és szembe fordult a fiúval.

- Tulajdonképpen miről vitázunk?

- Arról, hogy maga tanult hölgy én pedig egy paraszt.

George arca sértettséget tükrözött, és elutasítást. George ágálása néhány napja még mulattatta Rose-t, legföljebb halvány szánalmat érzett iránta, de most elszégyellte magát. Megbántotta. Végigszaladt a fejében mindaz, amit az utóbbi percekben mondott, és ráeszmélt, minden szava George elevenébe hatolt. Széles látókörű, finom hölgynek hiszem magam, és közben otrombán beletaposok George önérzetébe.

- Én Emmáról és Harry Riceről beszéltem. Akiknek csak a kezüket kell kinyújtaniuk a lehetőségek után. Nem Helen Grayról, vagy akár magáról, George, akiknek sose adatott meg a választás lehetősége - bizonygatta Rose, és belesápadt a bűntudatba. Mert időnként nyers volt ugyan, de szándékosan sose kegyetlen.

- Maga lenyűgözött a találékonyságával, amit a kórházban és különösen hazafelé bizonyított, amikor engem, a nagyeszűt kihúzott a csávából. Ne haragudjon meggondolatlan szavaimért. Nem hiheti, hogy olyan szívtelen vagyok, hogy elhívom magammal a húgom esküvőjére, azért, hogy bebizonyítsam, alábbvaló nálam vagy bárkinél, az ismerőseim közül!

Most George-on volt az elképedés sora. Ilyen nyílt visszavonulást és vezeklést aligha remélt.

Elmosolyodott, és megfogta Rose kezét.

- Spongyát rá. Megbocsátok. Ha maga is megbocsátja nekem az elemi iskolát.

Rose a tenyerében hagyta kicsit a kezét, majd zavartan felnevetett.

- Nézzünk utána a többieknek. Megfeledkeztem háziasszonyi kötelességeimről. Jócskán lemaradtunk.

A tavat tápláló patak hídjánál elveszítette George-ot. Mivel senki nem szeretett olyan udvariatlan lenni, hogy a többieket megelőzve vág át a hídon, összetorlódott a társaság. Rose-nak kellett az alkalmi csoportosulásokhoz egyenként odaszaladni, és néhány szóval tovább haladásra ösztökélnie a vendégeket.

- Már csípős a dér, Mrs. Jacobs, ideje fedél alá húzódnunk - sürgetett itt. - Találkozunk a vacsoránál, kérem siessenek - ösztökélt amott.

Végül mindenkit útbaigazított, és Miss. Wortwood bóklászott csak az innenső parton, akinek figyelmét bármi lekötötte, amit maga körül tapasztalt. Egy különös, görcsös fatörzset vizsgálgatott az út mellett, amikor Rose a vállára tette a kezét.

- Te vagy az, drágám - eszmélt a bámészkodásból Mrs. Wortwood. - Nézd ezt a fát! Gyönyörű a mintázata.

Rose futó pillantást vetett a fára, ami valóban szép volt. A természet látványosságainál jobban foglalkoztatta, hogy édesanyja nehezményezné, ha jelentős késéssel érkeznének a vacsorához.

- Menjünk, Miss. Wortwood! Lassan besötétedik. Meghűl a hidegben.

- Milyen izgalmas esemény - mondta Mrs. Wortwood, és engedelmesen elindult Rose oldalán. - Az édesanyja remek asszony. Példásan kordában tartja ezt a tömérdek embert.

- Valójában holnap következik a neheze. Vasárnap délre legalább húsz vendéget várunk, akik a szertartás után részt vesznek a vacsorán és a táncmulatságon.

- Rendkívüli szervezőkészség. Harminc vendégnél többet nem volt merszem még egyszerre fogadni.

- Csodálom édesanyámat. Biztosan rendkívül fáradt - helyeselt udvariasan Rose.

Megfogta Mrs. Wortwood könyökét, hogy a híd elvetemedett deszkáin meg ne botoljon.

- Még szerencse, hogy a nagylányára számíthat - folytatta az asszony előbbi gondolatát. - Vakbuzgó kékharisnyának hittelek, Rose, de látom, az élet kevéssé magasztos dolgai közt is elboldogulsz.

- Köszönöm, Miss. Wortwood. Nagyon kedves.

- Nem szokásom kedveskedni - hárította el Miss. Wortwood a szokványos fordulatot. - Veled pedig már csak azért sem, mert régóta ismerlek, és megkedveltelek. Meglepett, hogy kísérővel érkeztél. Dicsértem ugyan a fiút, amikor bemutattad, és a figyelmedbe ajánlottam, felbukkanása a Franchyes birtokon mégis elgondolkoztatott. Óvatosságra intelek, Rose.

- Nem értem pontosan, mire gondol, Miss. Wortwood - mondta kimérten Rose.

- Hát a fiúra, ki másra, akinek ruhát vetted a lerakatban. Bátorítod őt?

Rose-nak a legkevésbé sem volt ínyére George emlegetése. Maga sem tudta, hogyan viszonyuljon hozzá. Korainak tartotta megosztani az érzéseit mással.

- Hová gondol? Eszemben sincs bátorítani! - felelte, és zavartan felnevetett. - Azért hozta magammal, mert Emma meghívta.

- Egy fiú, akire félholtan találtál a pincében, nem ideális társ, Rose. - mondta Miss. Wortwood, nem hagyván eltéríteni magát a szándékától, hogy tanácsokkal lássa el a lányt. - Ne ess át a ló túloldalára.

- Ön félreért, Miss. Wortwood - tiltakozott Rose.

- Hogy lenézed az üres fejű arisztokratákat, akik díszként öltik magukra iskoláikat, abban igazad van, de ne hidd, hogy a szegénység és a tanulatlanság kedvezőbb párosítás. Remek adottságokkal születtél, és édesapád lehetővé tette, hogy műveltséggel is gazdagítsd természetes eszed. Nem elégedhetsz meg magadnál kevesebbel.

- George nem udvarol nekem, Miss. Wortwood - mondta kissé türelmetlenül Rose.

- Udvarolni nem is mer. Annál több esze van. De ha tovább bolondítod, menthetetlenül beléd szeret.

A felvetés megbizsergette Rose hiúságát. A néhány fiatalember, aki hajlott a figyelemre iránta, hamar visszarettent közönyétől. Nem kényeztették el az udvarlók. Ő azt hitte, azért, mert előnytelen a külseje, noha leginkább ott hibázott, hogy elhamarkodott döntött, és később sem óhajtotta megváltoztatni elhatározását. Ahogy előző este szegény Warnerrel tette. Amint megsejtette, udvarolni szándékszik neki, mérlegre tette, és mivel kevésnek találta, kapásból elutasította. George figyelme, még ha Miss. Wortwood feltételezése volt is az egyetlen bizonyíték rá, hízelgett neki. George a saját közegében akár szerencsés választás lehet. Jó külsejű és kedves.

- Miért táplálna gyöngéd érzelmeket irántam? Talál szebb lányt eleget. Magánál is dolgozik egy. Szőke, magas, kékszemű. Láttam a múlt héten.

- Annemarira gondolsz? Ő valóban csinos. A te eszed, szépséged és temperamentumod azonban veszélyes keverék. Ne becsüld le az adottságaid.

- Eddig nem tapasztaltam, hogy valaki különösebben fölbecsülné őket - válaszolta kedvetlenül Rose, mert Miss. Wortwood szavai gyermekkora keserűségeit juttatta eszébe. Mellőzöttségét a táncmulatságokon, amikor elefántként kullogott a húgát kísérő fiúcsapat nyomában.

- Elégedetlen vagy magaddal, Rose? - kérdezte elhűlten Miss. Wortwood, és meg is állt, hogy szembe fordulhasson a lánnyal. - Mi az, amit kifogásolsz magadon?

- Nem vagyok elég magas, a hajam túl sötét, és lovaglónadrágban előnytelenül telt a fenekem. Hogy a többit ne soroljam - felelte félig komolyan, félig viccesen Rose.

- A hajad gyönyörű gesztenyebarna, és ha rásüt a nap, vörös szálak csillannakbenne. Szerencsére nem vagy olyan langaléta és csontos, mint Margaritte Panthes, aki kivénhedt versenylovamat juttatja eszembe, a feneked pedig ingerlően gömbölyű, Rose, higgy nekem. Nincs férfiember, aki kifogásolná.

- Mint mondtam, mellette sem tette le eddig senki a voksát - nevetett zavartan Rose.

- Mert oktondi és gyáva férfiakkal hozott eddig össze a sors.

- Szeretni engem talán merészség?

- Mégpedig nagy. A húgodat választani kézenfekvő döntés. Szép, finom modorú, és eszében sincs meglepetést okozni a párjának. Aki maga is a középszerűség langymelegében dagonyázik, el sem képzelhet eszményibb társat a húgodnál.

- Én nem tartom ilyen unalmasnak Emmát - ellenkezett határozottan Rose.

- Pedig te jóval érdekesebb vagy. És ne sértődj meg egy öregasszony szavaitól. Amit én elmondtam, nem mondhatta el más. Vagy, mert idegen, vagy, mert mindkettőtöknek elkötelezett.

- Anyámra gondol?

- Rá is. Igen. És az apára, aki kizárólag önmagával törődik.

Ez már valóban megbántotta Rose-t, mert érezte a kíméletlen szavak mögött az igazságot. Hajdan sajnálattal figyelte apja elnyomását, és erőszakos anyját okolta. Az utóbbi években kezdte megérteni az anyját. Talán azért erélyes, mert szükséges, és apjuk visszahúzódását a közöny magyarázza.

- Családom minden tagja sorra kerül ma este Miss. Wortwood?

- Dehogy - felelte az asszony bűnbánat nélkül, majd szemeit erőltetve próbálta megállapítani a sétányon közeledő árnyék személyazonosságát.

Egy férfi jött feléjük, hosszú felöltőben, és sietősen.

- Ha akarnám, se tudnám folytatni a beszélgetést. Nézd! Az inas közeledik öles léptekkel.

- Augustot küldte anyám a keresésünkre - szeppent meg Rose. - Szaporázzuk a lépést Miss. Wortwood, mert lemaradunk az előételről.