Pénteken mégis majdnem elkéstek a vacsoráról. Rose útra készen, türelmetlenül toporgott a nővérpihenő előtt, ahonnan a bejárati ajtót, Fox doktor várható felbukkanásának színhelyét láthatta. Fox azonban váratott magára.

- Miért nem hatra hívta nyolc helyett? - kérdezte George, aki szokásos ünneplőjében feszített Rose mellett. - Akkor talán időben befut.

- Mindegy, hány órát mondok. Fox igazgató úr képtelen kibújni az ágyból nyolc előtt.

- Disznóság, hogy ma is késik. Amikor tudja, a húga esküvőjére megy, Miss. Henderson.

- Fox imád packázni velem. Éreztetni a fölényét és az én kiszolgáltatottságomat.

- Miért?

- Mert nő vagyok.

- Nem maga az egyetlen, Miss. Henderson - nevetett a fiú.

- Fox doktor környezetében azonban az egyetlen, aki mer olyan elbizakodott lenni, hogy befurakszik a férfiak világába.

- Pedig maga is ér annyit, mint Fox.

- Így látja? - fordult hálásan George felé Rose.

George vállat vont.

- Mióta én itt lakom, maga csaknem mindig egyedül van, és talpraesetten hárítja el a katasztrófákat.

Rose hallgatott egy sort, nyugtázta magában a kedvező véleményt, aztán, mert úgy tartotta, George ítéletére komolyan adni dőreség, azt felelte:

- Maga az orvosi munkához még csak nem is konyít, George.

George meghökkent, némán meredt Rosera, majd felnevetett.

- Ideje eldöntenie Miss. Henderson, hogy embernek tekint vagy egy kupac szarnak.

Rose mélyen elpirult.

- Bocsásson meg! Időnként kíméletlen vagyok.

- Nem az egyenességét kifogásoltam, hanem a következetlenségét.

Rose hosszan, elgondolkozva nézett a fiúra. Az arcvonásai szinte gyermekien szabályosak, és a tekintetében is van valami lefegyverző ártatlanság, de már rég nem látom gyermetegnek, gondolta. Semmiképpen sem fogyatékos, mint eleinte hittem. Talán a fiatalsága teszi, hogy alig veszem komolyan. Hány éves lehet vajon? Szégyellte megkérdezni, így ezt mondta:

- Igaza volt Miss. Wortwoodnak, maga valóban választékosan beszél.

George-ot úgy meglepte a válasz, tulajdonképpen a dicséret, hogy egy darabig nem is szólt többet.

Hamarosan megérkezett Fox.

Rose néhány szóban beszámolt az igazgatónak a házban történtekről, hogy hajnalban behoztak egy gyereket vakbélgyulladás gyanújával, és megkérte Foxot, különösen ügyeljen rá.

Fox lekanyarította válláról a köpenyét, és felakasztotta a fogasra.

- Miért nem küldte tovább a sebészetre? - kérdezte ingerülten, amikor Rose elhallgatott.

- Nem vagyok biztos, uram, a kórismében.

- Nem is a maga dolga kétséget kizáróan felismerni a vakbélgyulladást, Miss. Henderson. Azért vannak a sebészek.

- A kislány alig múlt hat, uram.

- Na és? Őt talán nem ugyan azzal a szikével vágják föl, mint az öregebbeket?

- A sebészeten felnőttek és súlyos betegek fekszenek. Ha lehet, megkímélném ettől az élménytől, uram.

- Maga minduntalan elfelejti, Miss. Henderson, hogy a szakma szempontjai előbbre valók az úgynevezett emberiességnél.

- Nem értek egyet önnel, uram. Mindkét szempont egyaránt fontos. Elvégre emberekkel dolgozunk. Hogy hagyhatnánk figyelmen kívül az emberiességi szempontokat, ahogy maga nevezte a törekvéseimet, uram?

Fox gúnyosan felhúzta a szemöldökét.

- Meglep, hogy vitába száll velem, kisasszony. Sem a kora, sem a neme, már megbocsásson, nem jogosítja fel az önhittségre. A makacssága, szavamra, bajba sodorja egyszer. Ha ez a gyerek későn kerül át a sebészetre, és meghal, hiába mentegetőzik a szülők előtt, hogy kímélni akarta a megrázó élményektől, nem kelti éltre. Fel kell ismerni a fontossági sorrendet, Miss. Henderson. Maga erre, sajnos, képtelen.

- Igenis, uram - felelte száját dacosan összeszorítva Rose, és azért sem sütötte le a szemét. Néhány pillanatig farkasszemet néztek. Fox puha kecskeszakálla ingerülten rezgett a keményített ingnyak fölött.

- Menjen - mondta végül. - Mulasson jól.

- Köszönöm, uram - válaszolta fegyelmezetten Rose, és csak az autóban adta ki a mérgét.

- Még ő papol nekem a szakma szabályairól, amikor feléje se néz a munkahelyének, és teljességgel megbízhatatlan. Egyetlen beszámolót sem készített el idejében, a betegek anyagát úgy adta át, hogy hónapokba telt, mire átverekedtem magam a kórrajzokon - sorolta a dühtől kipirulva, miközben a megengedettnél jóval sebesebben robogtak a Londonból kivezető úton. - Könnyű úgy okosnak lenni, hogy az apraja munkát én végzem el helyette. Én veszem fel, és vizsgálom meg a gyerekeket, töviről hegyire kikérdezem a szülőket, és mindezt rendszerezve, kibontva, aprólékosan lejegyezve, tálcán nyújtom át neki. Lehet, hogy néha hibázom, elkerüli valami apróság a figyelmem, de igencsak ritkán. Ő bezzeg véletlenül se venne sztetoszkópot a kezébe, legföljebb a városi hatalmasságokkal tereferél, és fogadásokra jár. Egyre kevesebbet látom a kórházban, mert büdös neki a munka. Ma is több, mint egy órát késett. Ha valami közbe jön az úton, menthetetlenül elkések.

Rose csak beszélt, beszélt, észre sem vette, hogy George nem felel. Kukán maga elé bámul, és hallgat, nem tódít, és nem ellenkezik.

George ugyanis megilletődött Rose közelségétől, az együtt töltendő hosszú hétvége ígéretétől. Ketten az autóban, olyan szorosan, hogy a könyökünk időnként egymáshoz ér...! Hihetetlen, hüledezett a fiú, aki az utolsó pillanatig attól tartott, Rose Londonban hagyja. És ráadásnak a megtiszteltetés, hogy gyakorlatilag párban jelennek meg Emma esküvőjén, szinte szavát vette.

George-nak volt már dolga nővel, nem is egyel, noha nem tartozott a nőkre sportból vadászó férfiak sorába. Próbált többfélét, kurtizánt is néhányat és tisztességes asszonyt, de szép, gazdag és okos nővel először találkozott. Kezdeti fenntartásai hamar elillantak. Noha igyekezett Rose-t rideg, tudálékos és öntelt úri kisasszonynak látni, hamarosan lenyűgözte a lány. Magabiztossága, fürge észjárása, éles nyelve. És természetesen a gazdasága is. Kevésbé a kastély, a birtok, a föld, inkább az évszázados família, a nemesség szövetébe ezer gyökérrel kapaszkodó család, a családfa, melynek egyik virágzó ága volt Rose. Ez a lány itt mellette, aki nem tudja, de viselkedésével minden pillanatba érezteti, hogy ő valaki. Akkor, amikor visszavág, amikor nem méricskéli szavai hatását, mert elnézik merészségét. Fox is, akit Rose olyan elfogultnak és rosszindulatúnak bélyegez. Fox is eltűri a jelenlétét és hagyja doktorkodni. Mert valóságos csoda, hogy nő létére egy londoni kórházban dolgozhat. Ahogy csoda volt, amikor felvették az egyetemre, és engedték letenni a vizsgáit. Orvosnő? Még mit nem, gondolta George. Ugyan mit kezdene egy vergődő sebesülttel, akinek levágta egy repesz a lábát, és akiből vastag sugárban spriccel a vér. Itt igen. Itt valóban helytáll. Gyerekek között, egy városi kórházban, békeidőben.

Mire kiértek Londonból, Rose lehiggadt valamelyest, és kísérőjére terelődött a figyelme.

- Mostanában rendszeresen kocsikázunk együtt - szólalt meg. - Ideje, hogy elhagyja a Miss. Hendersont, és Rose-nak szólítson.

- Köszönöm, Rose.

- Remélem, jól fogja érezni magát nálunk - mondta valamivel később, mert némiképp feszélyezte George hallgatása. - Miss. Wortwoodnál kerítettem magának egy frakkot. Remélem, a maga mérete. Ez is Mr. Abboté volt, mint a barna felöltő.

- Tudom. Miss. Wortwood ragaszkodott hozzá, hogy felpróbáljam - somolygott George.

- Tudta, hogy valóban magammal viszem a húgom esküvőjére?

- Igen.

Rose tűnődve nézett rá. Ő is tegnap döntötte el véglegesen. Többször felvetődött benne, hogy inkább visszakozik - vesszen a frakk akár, és sértődjön meg George -, hisz alig ismeri ezt a fiatalembert. Ha az anyja nem tiltakozik oly vehemensen, George hoppon marad.

- Szólhatott volna.

- Miért?

- Nem voltam benne biztos, hogy meghívom. Elvégre maga egy csavargó, akit egy kocsmai verekedésben majdnem halálra szúrtak. Ha mégis Londonban felejtem, halálra sértődik.

- Mindig kimondja, amit gondol? - kérdezte elfancsalodó képpel George.

- Dehogy - nevetett Rose. - Annál jobb nevelést kaptam. Csak akkor, ha megtehetem.

- Köszönöm. Igazán kedves.

- Szívesen - felelte mosolyogva Rose, de hamarosan kedvét szegte a nyilvánvaló tény, hogy elkésnek az ebédről.

- Emma kétségbe esik, ha nem érek oda időben. Kényszeredetten ügyel a pontosságra. Ráadásul az esküvő, az én viszonyom a házasságához és a jövendőbelijéhez különösen fontos neki.

- Elvégre maga a nővére - mondta George.

Rose ködös tekintetet vetett rá.

- Ennél többről van szó. Kislánykorunkban mindketten szerelmesek voltunk Harryba, és Emma lett a kiválasztott. Ha kések, azt hiszi, a fájdalom tart távol tőlük, és minden pillanatot megszenved majd.

- A húga valóságos angyal, Miss. Henderson.

Rose felnevetett.

- George, maga tud gonosz lenni? Miért bántja a húgomat?

- Én? Dehogy - mentegetőzött sietve George.

- Eddig egyetlen perc elég volt, hogy mindenki a szívébe zárja Emmát. Hogyhogy maga nem olvadt el már a pillantásától is?

- Magát valóban bántja az elutasítás - állapította meg a fiú.

- Magát nem bántaná, George? Hogy megmérettetett, és könnyűnek találtatott.

- Hárman nem fekhetnek a nászi ágyba, Miss. Henderson. Valakinek veszíteni kell.

- Miért nekem? - kérdezte Rose, és magát is meglepte, hogy mennyire felkavarja ez a beszélgetés. A keserűség kaparta a torkát, és könnyek gyűltek a szemébe.

- Ezt nem tudhatom - fújt visszavonulót George, mert férfiasan irtózott az érzelemdús beszélgetésektől. - Nem ismerem Harry Ricet.

- Emmát és engem azonban ismer. Ez elég - erősködött Rose.

- Korántsem. Akinek tetszik Emma engedékenysége és tisztasága, az megijed a maga konokságától és szenvedélyességétől.

- Fölöslegesen hízeleg George - válaszolta undokul Rose.

- Valóban fölösleges vigasztalnom. Maga mindenkinél okosabb - vágta rá dühösen George, és félre kapta a fejét.

- Mindenkinél nem, de magánál igen. Tanultabb vagyok és idősebb is.

- Ez igaz - hagyta rá George, és Rose-nak enyhén rosszul esett, hogy a korával kapcsolatban nem tiltakozott. Valóban öregebbnek látszom, futott át rajta a gondolat, és önkéntelenül a visszapillantó tükörbe nézett. Aztán George-ra. A fiú tüntetően kibámult az autóból.

- Sajnálom, ha megbántottam - mondta Rose. - De tényleg idősebb vagyok. Maga hány éves?

- Huszonöt - válaszolta a fiú.

- No, látja. Én huszonhat leszek a tavasszal.

- Ekkora kortöbblettel valóban jogosan dorongol le - mondta George epésen, de máris megenyhült.

Visszafordult a lány felé. Rose barátságos arccal egyenesen a szemébe nézett. Vállig érő barna haját összekócolta a szél, bőre a vitától kipirult, szeme jókedvűen csillogott. Akár egy bűbájos, ártatlan, gonosz kislány gondolta a látványban gyönyörködve George. Elmosolyodott a lány kitartó következetlenségén. Kényszeríti az őszinteségre, aztán ha túlzottan bizalmas közelségbe merészkedik, az orrára koppint.

Az út hátralévő részében Helenről beszélgettek. Rose beszámolt a szörnyű körülményekről, amit Helen anyjánál tapasztalt, és sok egyébről is, amit Helenről tudott.

Jócskán delelőn járt a kedvetlen, októberi nap, mire beértek a rowlingtowni erdőbe.

- Augusztusban jártam itt utoljára, és azóta tovább romlott a helyzet - jegyezte meg Rose az út állapotára utalva. - A fagyos földre esett tegnap az eső, és minden merő sár.

Feltámadt a szél, a nyitott kocsiban gyapjúkabátjuk dacára fáztak. Az egyre dagadtabbra hízó viharfelhők el-eltakarták a napot, és egyre hűvösebbnek érezték a szelet is. Rose igyekezett gyorsan hajtani, hogy mihamarabb fedél alá jussanak, de a rázós úton ez igencsak nehezen ment, az autó vészesen dülöngélt, és a nagyobb kerülőknél a kerék rendszeresen lekapott a felázott padkára. George jó ideig szótlanul figyelte Rose meggondolatlanságát, aztán nem bírta tovább.

- Hajtson lassabban, mert eltöri a tengelyt - figyelmeztette csöndesen a veszélyre.

Nem elég visszafogottan. Rose máris fölfortyant.

- Hogyan hajthatnék lassabban, amikor későre jár?

- Ha tönkre teszi az autót, akkor biztosan elkésik.

- Miért hiszik a férfiak, hogy mindenhez jobban értenek? - replikázott gúnyosan Rose. - Két éve vezetek, magának pedig gőze sincs az autókhoz, mégis tanácsokat osztogat nekem.

- Csupán hallgatok a józan eszemre. Az út tele van lyukakkal, de maga a sártól nem látja a mélységüket. Ha belehajt az egyikbe, itt ragadunk - felelte higgadtan George.

- Befogná a száját? - förmedt rá a lány.

Úgy érzete, szétrobban a feje. Nyugtalan volt, feszült, indokolatlanul ingerült. Maga sem tudta, mi idegesíti. Minden bizonnyal George. Ahogy itt ül mellette, csöndesen, békésen, tudva, hol a helye; a kórház pincéjében, ázott patkányként, megalázva és semmibe véve. Rose egyre inkább fennhéjázó hárpiának érezte magát mellette. És ennek megfelelően is viselkedett. Önkéntelenül, mintha védekezne. Védekezne a nyugtalanság ellen, amely egyre inkább betölti. Hogy egyre inkább tudatában van a mellette ülő fiatalember jelenlétének. Szeme sarkából látta, ahogy aranyszínű haján meg-megcsillan a nap. Még Emmának sincs ilyen gyönyörű haja. Ha beletúrnék, ujjaimat gyűrűként ölelnék körül a csigás fürtök. Sietve elhessegette a képtelen gondolatot. Még hogy beletúrni? Mi nem jut eszembe? George nem Helen, akit kedvemre becézgethetek, hanem felnőtt férfi. Még ha másfél évvel fiatalabb is nálam.

Összetűzésüket követően egy ideig csöndben maradtak. Rose sikeresen átnavigált egy legalább tízlábnyi vízfolyáson, amikor egy ártalmatlannak látszó, sáros szakasz váratlanul megfogta őket.

Az autó megfeneklett, és ahogy a kerék kapaszkodó híján megpördült, magasra fröccsent körülöttük a sár. Rose kétségbeesetten beletaposott a gázba. A motor felvisított, de egy jottányt sem jutottak előbbre.

Hátramenetbe kapcsolt, és megpróbált visszafelé kikecmeregni az árokból. Nem sikerült.

- Indulj már, te dög! - kiáltotta.

Újra egyesbe kapcsolt, de a kerék üresen forgott. Majd hátra. Előre. A kerék továbbra is fogódzó nélkül pörgött, és egyre mélyebbre merültek a kátyúba.

- Ha ezt tovább csinálja, menthetetlenül elsüllyedünk - szólalt meg ismét George.

- Magát nem kérdeztem! - förmedt rá Rose, anélkül, hogy elszakítaná a tekintetét a kocsi orráról.

Újra próbálkozott, majd ismét, egyre kétségbeesettebb igyekezettel, és egyre ingerültebben. Felbőgette a motort, visszakapcsolt, újra indult, újra beletaposott a gázba, de látszott, az autó véglegesen és reménytelenül megfeneklett.

George az iménti rendreutasítást követően szó nélkül nyelte a mérgét, és figyelte Rose kínlódását, majd megelégelte a dolgot.

- Elég lesz, Rose - mondta hangosan, tagoltan és határozottan. A katonáival beszélt így, amikor elveszítették a fejüket. A magánál alig néhány évvel fiatalabb gyerekekkel, akik nem bírták a vér, az öldöklés, a kegyetlenség látványát. Halkan ugyan, de olyan akarattal, mely nem tűr ellentmondást. - Elég lesz! Hagyja abba!

Jobb kezével megfogta a lány kezét, és levette a sebességváltóról. Megmarkolta a váltót, üresbe tette az autót, majd elfordította a kulcsot, és leállította a motort.

Rose mérgében és idegességében, mert elkésik, és mert George előtt kudarcot vallott, hisztérikusan sírni kezdett. Zokogva borult a kormánykerékre, és úgy érezte, összedőlt a világ. Szörnyen kezdődött ez a nap. Fox elkésett, aztán megalázta, és talán igaza is volt. Ő ostoba, érzelgős és gyönge. Szégyellte magát. És annál inkább szégyellte, mert mindezek tetejébe igazságtalanul, folyamatosan leckéztette George-ot, kioktatta, majd alaposan leszerepelt előtte. Letorkollta, aztán mégis felsült. Bebizonyította, a nők valóban nem tudnak vezetni, és a bajban elveszítik a fejüket.

George nem szólt, csöndben várta, hogy a lány megnyugodjon, meg se mozdult, nehogy tovább ingerelje. Néhány perc elteltével Rose abbahagyta a sírást, és könnyes arcát George felé fordította. Most valahogy jóval idősebbnek látta. Talán a türelem okán, amit az arcán talált, és a várt káröröm hiánya miatt.

- Ezt jól megcsináltam - ismerte be csöndesen. - Magának volt igaza. Elmerültünk nyakig. - Felsóhajtott - Most mihez kezdjek?

- Próbáljunk meg kievickélni a sárból, és tovább menni - felelte George higgadtan.

- Ugyan, hogy? Amilyen ostoba vagyok, tengelyig merítettem az autót. A közelben nem lakik senki, nincs kitől lovat kérni. Ez a Daimler egyébként is dög nehéz, hat ló se vontatja el innen.

- Hat ló nem, de saját maga igen - felelte magabiztosan George.

- Tessék?

- Kötelet kötünk a tengelyre, és kivontatjuk a kocsit.

- Mi ketten?

- Látom, nem érti.

- Nem is.

- A kötél egyik végét annak a gesztenyefának a törzséhez kötjük, a másikat a tengelyhez, és ahogy feltekeredik a kötél, kihúzza az autót?

- Hogy?

George elismételte az ötletet. Rose gyanakodva nézte.

- Ezt most találta ki? - kérdezte. A lehetőség, hogy George segítségével vágja ki magát a bajból, fel sem merült benne eddig. Családjából hiányoztak a tetterős férfiak. Kikre a gyönge nő támaszkodhat. Apja rég átengedte a gyeplőt az anyjának, a könyveinek élt, nagyapja pedig élemedett korából adódóan nem jött számításba.

- Nem én találtam ki. Láttam már ilyet.

- És bevált?

- Igen - felelte George mosolyogva. - Azért javasoltam.

- Most már csak az a kérdés, honnan szerzünk kötelet.

- A Daimler pótkereke alatt szokott lenni egy acélkábel. Ha nem vette ki, akkor most is ott van.

- A pótkerék alatt? - kérdezett vissza még inkább elképedve Rose. - A pótkereket se vettem ki soha, nem hogy az acélkötelet.

George kinyitotta maga mellett az ajtót, és lenézett a sárra. Két hüvelyknyi választotta el a küszöbtől.

- Maradjon az autóban. Térdig ér a sár - mondta, és elkezdte kifűzni a cipőjét.

- Elment az esze? - kiáltotta Rose. - Öt fok, ha lehet.

- Visszaveszem, ha végeztem - felelte George, és máris levetette mindkét félcipőjét, lehúzta a zokniját, és térdig feltűrte a nadrágját. Rose elképedten nézte George világos szőrrel borított, inas lábszárát, szépen formált lábfejét. Elnevette magát.

- Ez nem lehet igaz. Mezítláb akar járkálni? Éjjel fagyott - mondta, de valójában a képtelen helyzeten mulatott, hogy itt ül egy megfeneklett autóban, a rowlingtowni erdő közepén egy férfivel, akit éretlen tacskónak hitt eddig, és akiről így kell kiderülnie, hogy a legkevésbé sem éretlen. Hogy értelmes, és határozott.

- Várjon itt, és ne mozduljon - mondta George -, és eszébe ne jusson piszkálni a kormányt vagy a motort.

- Értettem - felelte katonásan és a váratlan fordulattól zavartan a lány. Piszkálni? Milyen szó ez? Valamelyest lekicsinylő, nem?

George levetette a felöltőjét, a hátsó ülésről elvette a kabátját, kiszállt az autóból, majd becsapta maga után az ajtót. A kabátot az autó orrára dobta, majd lassú, nehézkes léptekkel hátra került. Meztelen talpa hangosan cuppogott a sárban. Felnyitotta hátul a csomagtartót, és az autó mozgásából Rose tudta, hogy megrángatja, majd kiveszi a pótkereket.

- Ott van? - kérdezte Rose a fejét hátratekerve.

- Itt, szerencsére.

- Hogy akarja felszerelni? Nem fér hozzá - ötlött eszébe Rose-nak. - A tengely az autó alatt van.

Rose még elkapta az elhaladó George arcán a mosolyt, mely az elmés megállapításnak szólt, a feleletet azonban nem hallotta. George lehajolt, és puszta kézzel elkezdte kikaparni az autó alól a sarat. Rose hamarosan megértette, hogy a kabátot nem a hideg ellen vette magához. Látta, ahogy leteríti az autó elé, majd hanyatt fekve rá, eltűnik az autó eleje alatt. Rose hiába kukucskált, hogy lássa, George mit csinál, az autó orrától csak combtól lefelé a lábait láthatta belőle.

Hamarosan ismét felbukkant a fiú, arca, keze, haja csupa sár és olaj volt. Az acélsodronyt maga után húzva a legközelebbi gesztenyefához ballagott, a kötelet átvetette a fa törzsén, és valamilyen bonyolult csomóval megcsomózta. Visszajött az autóhoz.

- Indítson - utasította Rose-t.

Megforgatta a kurblit. Mivel a motor meleg volt, azonnal indult. George nem a maga oldalán közelítette meg a Daimlert, hanem Rosenál nyitott ki az ajtót.

- Engedjen ide! - mondta.

Rose ellenvetés nélkül csusszant át a másik ülésre. George óvatosan indított, éppen csak megpöccintve a motort, és szépen, komótosan, ahogy a tengely a motor erejének engedve lassan forogni kezdett, lépésenként haladva, kigurult a sárból.

Amint szilárd talajt értek, George ismét kiszállt, leoldozta a fáról a kötelet, visszafeküdt az autó alá, és letekerte a tengelyről a sodronyt.

Most lépett ki Rose az autóból. Megborzongott a föld fagyos leheletétől. Kinyitotta a csomagtartót, és kivett belőle egy fehér rongyot.

- Ezzel megtörölheti magát. - Átnyújtotta George-nak, aki elvette tőle a rongyot, és előbb az arcát, kezét majd a lábait törölgette meg. Visszahúzta a zokniját, a cipőjét, és lehajtotta a nadrág szárát.

Rose elgondolkozva nézte, amíg tisztálkodik és öltözik. Felismerte ugyan a helyzetet; bajba került és a fiú megmentette, és természetes a csodálat, mely eltölti, mégsem tudta figyelmen kívül hagyni. Belátta, alaposan félreismerte. Nem gyerek és nem is gyermeteg. Pedig ő ekként bánt vele. Akár egy csökkent értelművel. Azért, mert nem volt ruhája, szállása és pénze, azt hitte, se jelleme, se esze, se büszkesége. Szorgoskodását a kórházban úgy tekintette, mint a nagyobbacska gyerekek csökönyös szerelni akarását. Játéknak. Pedig George kimutatta már talpraesettségét, csak ő ügyet se vetett rá.

Ideje felülvizsgálnia a nézeteit. George-ban jóval több rejlik, mint hitte.

- Semmit sem tudok magáról - mondta komolyan.

- Mit kellene tudnia? - kérdezte George, de nem nézett rá. Szinte robbant benne az öröm, hogy lám, Rose észrevette végre. Észrevette az ügyességét, az erejét, az eszét, talán még férfi mivoltát is. Aztán gyorsan ráeszmélt, nem udvarolni küldték a lány közelébe. Parádézom előtte, akár egy pávakakas. Ugyan miféle tollakat lobogtatok büszkén? George Wilsont a szegénynegyedből, aki századossá küzdötte fel magát? A titkosszolgálat századosává? Ha valamit is megsejt ebből a lány, úgy penderít ki a fényes bőrülésről, hogy a lábam se éri a földet.

- Honnan ért így az autókhoz? - faggatta tovább Rose.

- Nem nevezném hozzáértésnek, hogy tudom, mit tartanak a pótkerék alatt - felelte kitérően.

- Ne kerülje meg a választ!

George befejezte az öltözést, és tiszta, nyílt tekintettel nézett Rose szemébe. Megtanították hazudni. Ahogy Rose-t a hazugság felismerésére nem.

- Nincs ebben semmi titok, Miss. Henderson. Két évig dolgoztam egy gépgyárban, és az igazgató velem furikáztatta magát. Neki is ilyen autója volt, mint magának, csak kék.

- Maga sofőr volt? - kérdezte Rose, és eszébe jutott, azt feltételezte róla, nem tudja, hogyan nyílik az ajtó.

- Egy darabig. Aztán felvettek a helyemre mást.

- Furcsa, hogy eddig fel sem merült bennem, maga nem ott született a pincénkben. Hogy múltja van - mondta Rose elgondolkozva.

- Mert nem lényeges a múltam. Egészen hétköznapi - bizonygatta óvatosan George.

- Lehet, hogy hétköznapi, de hasznos - nyugtázta a lány. Aztán eszébe jutott valami. - Nem akar maga vezetni? Jobban boldogul, mint én.

- Teljes fegyverletétel?

- Részleges tűzszünet.

- Ne keserítse így el, hogy nem maga tud mindent a legjobban.

- Akar vezetni, vagy nem?

- Hogy további kérdésekkel ostromolja a rokonság magát? - kérdezett vissza George.

- Igaza van. Azt hinnék, beteg vagyok -felelte Rose, és nevetve visszaült a kormányhoz.