Aztán négy napig nem jutott a végére. Vérhas járvány tört ki a szomszédos lakótelepen, később dr. Krabbet, a másik beosztott orvost ápolta egész délelőtt, mert berúgott, elesett, és nem mert hazamenni. Csütörtök reggel jutott végre ideje, hogy befejezze, majd letisztázza a pályázatát. Legalább háromszor leírta, mire megelégedett mind a formájával, mind a tartalmával.

Aznap kellemes idő köszöntött rájuk, enyhült a hőség, Rose úgy döntött, még ebéd előtt feladja a pályázatot tartalmazó levelét a postán. Lecserélte papucscipőjét, fehér köpenyét, és megigazította a haját.

Sokan tartózkodtak a szűk belső udvaron a kinyitható nyugágyakban és a szökőkút köré ácsolt padon. Rose megállt az ajtóban, hogy az épületben uralkodó hűvös levegő után jólesően átmelegedjék. Arcát a fény felé fordította, és behunyta a szemét. Néhány pillanat multán elfordult a naptól, megsimogatta Julie Green haját, aki Jim Racklyval fogócskázott, és csaknem feldöntötte

- Lassabban, lassabban! - figyelmeztette a szaladgálókat, mintha azok figyelnének rá, és elindult Helen felé.

Helen a szökőkút mellett ült George társaságában, és valamit bőszen magyarázott neki.

Helen már George érkezésének délelőttjén ráakaszkodott a fiúra. Követte mindenhová, még a fiúk hálótermébe is, ahol George hamarosan helyet kapott. Noha nem tette szóvá és nem is látszott észrevenni, Rose figyelemmel kísérte a hirtelen jött rajongást. Nem ismerte újdonsült betegét, féltette Helent. Aztán látta, George-tól nem kell tartani. Alkalmazkodik a szabályokhoz, nem jár ki cigarettázni példának okáért az árnyékszékre, és nem él vissza a korával. A nagyobb fiúk gyakran erőszakoskodtak a kicsikkel. George csöndes volt, készséges a nővérekkel, sose káromkodott, amikor a sebét kötözték, összeszedte a kisebb gyerekek tányérjait ebéd után, sőt egy alkalommal a kis Tom Berninger pisis lepedőjét is kivitte a mosó kamrába.

Megérdemli, hogy meghúzza magát nálunk, állapította meg Rose, és hagyta George-ot elveszni a százegynéhány beteg gyerek tömegében.

Rose a posta mellett a Vöröskereszt használtruha raktárát is útba szándékozott ejteni, hogy vegyen néhány ruhát Helennek. Eredetileg nem akarta a kislányt magával vinni, de meglátva az udvaron, másként határozott. Miért ne kiránduljon vele.

Helen is észrevette Rose-t, elébe futott, és átölelte a derekát. Rose megsimogatta a kislány arcát.

- Van kedved kocsikázni? - kérdezte tőle mosolyogva.

- Van. Van. Persze, hogy van! - kiabálta Helen.

Amíg sétáltak vissza George-hoz, Rose arra gondolt, hogy jogosan ágáll Fox. George-nak valóban kutya baja. Tegnap már láztalan volt, és a rendszeres mosakodásnak és a kielégítő kosztnak köszönhetően elfogadható külsőre tett szert. Valamelyest hízott, beesett arca kitelt, és vállain máris feszül a gyerek méretű pizsama. A pizsama látványa húzta maga után az újabb elhatározást.

- Elviszem magát is a vöröskeresztbe - mondta.

- Engem? - képedt el George. Mióta első este megvizsgálta, Rose nem szólt hozzá. A nővérek reggel és este átkötözték, de orvos nem háborgatta. Fox szó nélkül végighallgatta Rose beszámolóit a viziteken, és nem ismételte meg kifogásait. George azt hitte, el is felejtődött, hogyan került ide.

- Igen, magát. Helennel együtt. Én vagyok a ludas, hogy elégett a ruhája. Nem maradhat élete végéig pizsamában. Elmegyünk a vöröskeresztes lerakatba, és felöltöznek.

- Köszönöm a kedvességét, de nekem egy pennym sincs.

- Én fizetek maga helyett. Alig kérnek a használt ruhákért valamit.

George ekkora már felállt, de nem indult. Rose felvetése megbotránkoztatta. Hogy jut eszébe ruhát venni neki? Egy nő legföljebb egy gyereknek, vagy a legközelebbi hozzátartozójának vásárolhat ruhát, még ha a Vöröskeresztnél is.

- Nem fogadom el a pénzét - mondta eltökélten.

- Ugyan miért nem?

- Mert... - itt megakadt, mert kizökkent a szerepéből. A harci felderítéshez értett, a színleléshez alig. Mit mondjon? Szegénységben nőtt fel, de olyan mélyre soha nem süllyedt, hogy alamizsnát fogadjon el. - Mert maga... Mert maga idegen. Idegen, azért nem.

- Ha kérnék magától valamit, George, akkor számítana, hogy idegen vagyok. Hátha meglopom. Én azonban felajánlottam a segítségem. Semmit nem kockáztat. És idegen sem vagyok. A nevem dr. Rose Henderson, és négy napja én kezelem magát.

- Ezt tudom - fellelte George durcásan. Még ki is gúnyolja a nő. - Nem csak ez a baj.

- Hanem mi?

- Maga nő.

- Hát ez kétségtelen - nyugtázta Rose nevetve, mert mulattatta George sutasága. - Fejezze be az akadékoskodást! Nem adom örökbe a pénzt. Majd megadja, ha teheti. Jöjjön!

Rose határozottságát látva George nem tett több ellenvetést. Megadóan követte a lányt.

Ahogy a fás szín ajtaját Rose kinyitotta, Helen azonnal felpenderült a Daimler hátsó ülésére. Boldog sikkantásokkal rugózott a puha bőrülésen. Rose kinyitotta George-nak az ajtót, mert feltételezte, hogy először lát automobilt közelről, és meg akarta kímélni az ajtókilinccsel való bajlódás szégyenétől.

- Ide üljön, Helen mellé!

- Segítek bekurblizni az autót - ajánlkozott George.

Rose elképedten kapta hátra a fejét, de nem tett megjegyzést a meglepő tényre, hogy a fiatal csavargó ismeri az automobil működését.

Rose kitolatott, George is beszállt, egy nagyobb fiú kinyitotta előttük az épület főkapuját, és kihajtottak az utcára.

Lassan hajtottak, mert Helen minden percét élvezte az útnak. Elhaladtak a közeli gyár bérlakásai előtt, majd keresztülmentek egy téren. Helen nem bírt nyugton maradni a fenekén. Előre, hátra csúszkált, és egyfolytában fecsegett.

- Ma nagyon jó kedven van, Rose - csicseregte. - Eszméletlen fincsi volt a reggeli. Kaptunk egy egész kiflit és egy kanál mézet.

Dicsőítette még egy darabig a reggelit, majd pocskondiázta az előző napi ebédet. Erről dr. Krabbe jutott eszébe, és szóvá is tette, hogy milyen disznó módon berúgott. Rose leintette, de a kislány továbbra is a részegségnél időzött.

- Az én harmadik nevelőapám békés részeg volt. Ha becsápolt, akkor elzuhant, mint egy zsák, és másnap került elő. Akkor sem emlékezett semmire. Nyugodtan kirámolhattuk a zsebeit. Nem rakott meg másnap érte. Te milyen részeg vagy George? Kötekedő?

- Azt hiszem, én is békés. Bár ritkán van annyi pénzem, hogy berúgjak.

- A ritka is több az elégnél - jegyezte meg Rose feddőn, mert rendszeresen meggyűlt a baja a részegekkel. Ivott dr. Karbbe, Rose váltótársa, Mr. Black, a gondnok, az egyik délelőttös nővér, és ittak a gyerekek szülei is, szinte kivétel nélkül. Még az anyák is gyakran, de az apák majdnem mind. A megégett, mérgezett és megvert gyerekek mögött gyakran ott sötétlett a részeges apa réme. - Nem szoktam gyakran berúgni, dr. Henderson. - mentegetőzött George, és megszeppenésétől Rose-nak nevetnie kellett. Ha nem lenne felnőtt férfira elfogadhatatlan a jelző, azt mondanám, aranyos, gondolta Rose.

- Ha nagy leszek, én is autót veszek - csicseregte Helen. - Mégpedig pirosat. Nem feketét, mint a magáé, Rose, hanem pirosat vajszínű ülésekkel.

Szavaitól Rose elszomorodott. Nem árulta el Helennek, hogy azért hozza magával, mert eldőlt a sorsa, holnap elviszi a városi árvaházba, és szüksége lesz ruhára. Előre fázott a gyerek várható kétségbeesésétől, a vádjaitól, a könnyeitől.

- Megérkeztünk - mondta Rose, és megállt egy hosszú, sokablakos gyárépület előtt.

Bekopogott a kétszárnyú ajtón, várt egy darabig, majd újra zörgetett. Alacsony, filigrán asszony tárta ki előttük az ajtót.

- Nem vagyunk nyitva - kántálta az ajtó nyitásával egyidőben, majd meglátta Rose-t, és felderült az arca.

- Te vagy, drágám! Csodás.

Rose üdvözölte a hölgyet, majd bemutatta kísérőit.

- Két kedves betegemet szeretném kistafírungozni, Miss. Wortwood - mondta előre tessékelve Helent és George-ot.

- Maga nem marad velünk? - kérdezte ijedten Helen.

- Elszaladok a postára, aztán visszajövök érted. Ne félj semmitől. Miss. Wortwood segít ruhát választani, és én is hamarosan itt leszek.

A postán hamar végzett, kitöltötte az ajánlott küldemény blankettáját, és alig fél óra elteltével visszaért a vöröskeresztes lerakat elé. Miss. Wortwood nem zárta kulcsra az ajtót, Rose ismerve a járást, elindult megkeresni a többieket.

Valamikor mezőgazdasági gépalkatrészeket gyártottak itt, ekéket, boronákat és egyebeket, aztán a művelés alá vett területek csökkenése maga után vonta a gyár tönkremenetelét. Három éve bérelte ki az épületet a Vöröskereszt, és használtruha raktárnak rendezte be Miss. Wortwood irányítása mellett. Az asszony elmúlt hetven, töretlen energiája átsegítette azonban az öregség kisebb nyavalyáin, nyüzsgött, szervezett, kéregetett és adakozott.

A hajdani portásfülke után hosszú, sötét folyosó következett, majd egy kétszárnyú vasajtó, ami egy szerelőcsarnokba nyílt. A csarnok egyik sarkában több, embermagasságú ruhaneműből alkotott hegy tornyosult, amit három asszony szedett szét kisebb kupacokba, különböző szempontok szerint osztályozva a ruhákat és a cipőket. Az egyik oldalra a gyerekruhák, a másikra a női, a harmadaikra a férfi holmik kerültek. Később tovább válogatták, és ha kellett, javították is itt a ruhákat.

George-ot nem látta a teremben Rose, de Miss. Wortwoodot és Helent igen. Helen egy levendula kék bársonyruhában pompázott. A szoknyát két oldalt fölfogva megemelte, és gyönyörködve a bő kelme ringásában, illegette magát Miss. Wortwood előtt.

Rose odament hozzájuk.

- Mi szükség erre a báli ruhára, Helen? - kérdezte szigorúan, amikor közelebb ért.

- Gyönyörű, gyönyörű - énekelte Helen.

- Ugyan hová vennéd fel? Inkább erős kartont és meleg flanelt keress!

Helen abbahagyta a forgást, és megállt Rose előtt.

- Az is van - feleselt durcásan. - Attól még ezt is megvehetjük.

- Ne rontsd el a kislány örömét, Rose! - figyelmeztette nevetve Miss. Wortwood a lányt. - Had legyen az övé! Elvégre a csinos fiatalember is kapott egy valódi ünneplőt. Lord Abbot nagyobbik fiától kértem el a múlt héten, amikor náluk jártam gyűjteni. Természetesen nem tőle kaptam, hanem az édesanyjától - helyesbített sietve.

Hogy Miss. Wortwood ne röppenjen átláthatatlan messzeségbe a megpendített témától, Rose közbeszólt.

- Melyik csinos fiatalember? - kérdezte, és tekintette kíváncsian körbeszaladt a termen. A három asszonyon kívül nem látott mást.

- Akivel jöttél. Az a szőke fiú. Mi is a neve. George. Ki másról beszélnék, szerinted?

Miss. Wortwood minden férfit csinosnak vélt, aki nem töltötte be a hatvanat. Vénlány mivolta, mely kimentette a párkapcsolati harcok sűrűjéből meg is békítette a másik nemmel.

- George nem fiatalember, hisz jóformán gyerek, és a csinos kitétel is túlzott. Akár egy parasztlegény - tiltakozott Rose.

- Nem tudom, kit neveznél csinosnak, ha nem őt, Rose?

Rose felnevetett. Ilyen képtelen vitába csakis Miss. Wortwooddal keveredhetett. Más asszony szóvá nem tenné egy férfi külsejét, legfeljebb öltözéke tökéletességét dicsérve, rejtetten.

- Hagyjuk ezt drága Miss. Wortwood. Akár csinos, akár nem, fölösleges Anthony Abbot ruháját ráaggatni?

- Ugyan miért?

- Mondtam már. Anthony felnőtt férfi, és valódi úriember. George jóval fiatalabb, jóval..., hogy is mondjam? Egyszerűbb.

Aztán mosolyogva hozzátette.

- Ráadásul alacsonyabb is.

- Egy hajszállal se - vágta rá az asszony. - Mint magad is látod.

George és egy másik férfi akkor jöttek be ajtón a terem másik végében. Kötelekkel behálózott ruhabálát vonszoltak maguk után. George olajzöld felsőkabátot és fekete pantallót viselt. Tökéletesen illett rá.

- Emma születésnapi partiján viselte ezt Anthony - mondta az emléken merengve Rose. Kissé bele is szeretett Anthony Abbotba aznap este. - Emlékszem, megállapítottam, hogy tökéletes az összhatás. George-ra valóba megfelelő a ruha mérete, de mihez kezd vele?

- Amihez Anthony Abbot. Lebecsülnöd ezt a fiatalembert Rose. Figyelj oda rá, és segíts neki. Jó külsejű, és meglepő választékossággal beszél.

- Alig hallottam tőle két mondatnál többet.

- Mert biztosan nem álltál szóba vele.

- A kórház pincéjében találtunk rá sebesülten, Miss. Wortwood - felelte enyhe ingerültséggel Rose.

Öreg barátnője minden jó tulajdonsága dacára hajlott a túlzásokra, és a regényes képzelgésre. Rose-nak határozottan olyan érzése támad, hogy George-ot álruhás királyfinak véli vagy legalább egy férfi Elisának a Pygmalionból, és átformálására készül.

- Lehetséges, drágám. Nehéz helyzetbe került. Előfordul az ilyen - felelte rendíthetetlen lelkesültséggel az asszony. - Segédkezet nyújthatnál a felemelkedéséhez A te eszeddel és jóságoddal... - kezdte, majd mondandóját félbehagyva, a jelen feladataira ugrott figyelme. - Gyere, számoljuk össze, amit elvisztek, és kötök belőle nektek egy csinos csomagot.

- Miért kérnek pénzt a ruhákért, George? - kérdezte Helen már az autóban. A kék ruhát nem vette le, abban feszített büszkén.

Rose meghökkent a kérdésen. Miért nem adják ingyen?. A néhány cent nem jelent valódi bevételt a Vöröskeresztnek.

- Ha ingyen adják, két nap alatt széthordják az egészet - felelte George.

- Így nem?

- Nem többet, mint amire valóban szükségük van.

- Nekem Rose olyat is vett, amire nincs szükségem. - mondta meghatottan Helen. - Azért, mert szeret.

Másnap Helen kétségbe vonta ezt a szeretetet. Rose megállapodott dr. Karbbeval, hogy kivesz egy szabadnapot, és megkereste Helent, hogy közölje, ma elutaznak az árvaházba.

Helen még az ágyban lustálkodott, Rose megkérte, hogy menjen utána az orvosi szobába, hátha akkor kisebb lesz a cirkusz, és a többi gyerek megrázkódtatása.

Rose leült az ágy szélére, Helent a két térde közé állította, megfogta a vállát, és komolyan a szemébe nézve mondta.

- Nem maradhatsz a kórházban tovább, drágám.

Helen számított a csapásra, Rose többször figyelmeztette, előbb utóbb búcsút kell venniük egymástól, de ő a gyerekek hitével és bizalmával percek alatt elfelejtette a közelgő bajt. Most mégis egyből megértette, miről van szó, hogy gondtalan, kellemes életének vége, költöznie kell, új embereket megszoknia, alkalmazkodnia, harcolnia. Elkerekedett szeme rémületében.

- Most szépen megreggelizel, felöltözöl, Jane megfésül, beülünk a Daimlerbe, és elhajtunk az árvaházba - folytatta rábeszélőn Rose, mintha kellemes hírt közölne, nem ítéletet. Lebecsülte Helen eszét és akaratát.

- Nem! - sikoltotta a gyerek.

- De igen. Muszáj - mondta határozottan Rose, és továbbra is szorosan fogta a kislány vállát. - Nem maradhatsz itt tovább. Jó sorod lesz az árvaházban, meglátod. Minden hétvégén meglátogatlak.

- Nem! Nem megyek! - kiabálta Helen, és rángatni kezdte magát Rose kezében. - Inkább meghalok, mint hogy oda menjek.

- Ne beszélj ostobaságokat, Helen. Értsd meg, egészségesen nem tarthatunk a kórházban.

- Miért nem? Mi baja velem?

- Semmi bajom veled, de ez kórház. A betegek nem pedig az egészségesek helye.

- Akkor én is beteg leszek. Kimegyek az esőbe mezítláb.

- Ne légy szamár, Helen. - mondta Rose a meghatottság, bűntudat és ingerültség között ingadozva. Noha szerette a kislányt, felbosszantotta, hogy vitáznia és erőszakoskodnia kell vele. - Az árvaház jóval kellemesebb hely, mint Rowlington, vagy Mrs. Fachet háza, ahol eddig laktál.

- Undorító, förtelmes hely! Dögvész! Menjen oda maga, ha akar.

- Én már felnőtt vagyok Helen. Nem etetnek ingyen - próbálta Rose tréfával menteni a helyzetet. Helen meg se hallotta.

- Maga hazudott nekem. Hazudott! Hazug! Hazug! Hazug! - kiabálta Rose szemébe nézve, gonoszul. - Azt mondta, gondoskodik rólam.

- Gondoskodom is. Elviszlek, és rendszeresen látogatni foglak, viszek ajándékot és süteményt. Minden hétvégén. Egyebet nem tudok tenni érted, drágám - bizonygatta nehéz szívvel Rose.

- Nem igaz! Meg akar szabadulni tőlem! - ordította Rose arcába Helen. - De én nem hagyom magam. Nem. Inkább megszököm.

Egy erőteljes mozdulattal kirántotta magát Rose szorításából, sarkon fordult, és kifutott a szobából.

Apró lábait fürgén csattogtatva a hajópadlón, Rose hiába szaladt utána, Helen gyorsan egérutat nyert. Végignyargalt az ágyak között, hogy kirohanjon az ajtón, ki az udvarra, majd az utcára. Az utca forgatagában nem kapják el, és nem toloncolják árvaházba.

Az ajtóban vesztére George-ba ütközött. A fiú azonnal megértette a helyzetet. Elől a kipirult arcú, durcás Helen, mögötte az elkeseredett Rose kerülgeti szapora léptekkel a teremben ténfergő gyerekeket.

George nem engedte Helent kifutni az ajtón. Elkapta, és a magasba emelte. A kislány teljes erejével belekapaszkodott George-ba, karjaival átfogta a nyakát, lábaival a derekát, és úgy visította.

- George nélkül nem megyek sehová. George is jöjjön velünk. Csak George-ot szeretem. Rose-t nem.

Rose megkönnyebbülten, hogy nem kell az épületben vagy az udvaron kergetőznie a gyerekkel, és némi féltékenységgel a szívében sietett oda hozzájuk. Lám, néhány napja ismeri George-ot, és mérgében megtagad a kedvéért engem.

Helen George nyakába fúrta az arcát, és a fiú szőke fürtjei közt kukucskálva mondta Rose-nak.

- George nélkül nem megyek sehová. Őt szeretem! Ő vigyen az árvaházba.

- George nem a felügyelőd és nem a gyámod Helen. Ápolja a kórháznak, ahogy te is. Semmi köze hozzád.

- George nélkül nem megyek! George nélkül nem megyek! - sikoltozta Helen eszelősen.

- Erről szó sem lehet. Ne makacskodj - mondta Rose, és kezdett kifogyni a béketűrésből.

Helen azonban csak fújta a magáét. Rose hiába próbálta elvenni George-tól, a kislány erősen kapaszkodott, és George-nak magának sem sikerült a rémült gyereket lefejtenie magáról.

- El kell jönnöd velem, Helen. Mégpedig ma, mert ma várnak minket - erősködött Rose, de szavai süket fülekre leltek. Kiabálni nem szokott, nem is akart, valamely áthidaló megoldáson törte a fejét, hogy induljanak később, amikor Helen megnyugszik, esetleg valóban holnap, amikor George is közbeszólt.

- Én szívesen elmegyek magukkal, dr. Henderson - mondta, Helen kiabálásának egy lélegzetvételnyi szünetében.

Rose ingerülten nézett az arcába. Fölösleges a békítő szerepében tetszelegnie. George arca azonban nem árult el titkos kárörömöt, inkább merő jó szándékot.

- Nem bánja, ha jönnie kell? Helennel törődni a legkevésbé sem a maga dolga.

- Mondtam már, szívesen megyek - erősködött George, és egy tétova, barátságos mosolyt küldött Rose felé. A lány nem viszonozta. A betegeivel legföljebb anyáskodott, sose tekintette őket barátnak. A barátra támaszkodni is lehet.

- Legyen hát. George is velünk jöhet. Kilenckor indulunk - adta ki a parancsot katonásan, majd sarkon fordult, hogy összekészítse Helen batyuját.

Az úton kedélyük egy temetési menet hangulatával vetekedett. Helen nem volt hajlandó megbékélni, konokul hallgatott, némán tették meg a mintegy félórányi utat.

Az árvaház előtt, alighogy megállt az autó, Helen feltépte az ajtaját, és felhúzott orral, egy vesztőhelyre vonuló királynő méltóságával szállt ki és lépegetett fel a házba vezető lépcsőn. Rose-t a nevetés és a sírás egyaránt kerülgette. Kiszállt ő is, és követte a kislányt.

Negyven körüli, enyhén bandzsa nő nyitott ajtót. Rose bemutatkozott, és közölte jövetelük célját. Az asszony már tudott érkezésükről, a vezetőnő szobájába kísérte őket.

Tágas előtér után egy folyosóra jutottak, amelynek egyik oldalán a hatalmas étkező, másik oldalán több hálóhelység nyílt. Az ajtók nyitva maradtak, Rose belesett az első hálóterembe. Emeletes gyerekágyakat látott, legalább huszonötöt, harmincat. Az ágyakat szürke lószőrtakaró fedte, és Rose rémesen szigorúnak érezte a szobában uralkodó rendet. Minden szekrényajtó csukva, sehol egy kilógó lepedő, lerúgott papucs. Párhuzamosok és derékszögek, üres asztalok, kisimított ágytakarók és az ágyak közepén sarkára állított párnák.

- Látom, sikerül példás fegyelmet tartaniuk - szólt kísérőjükhöz, aki nem véve észre Rose megtorpanását, valahol a folyosó túloldalán járt. Az asszony visszajött, és ő is vetett egy pillantást a terembe, ami előtt Rose állt.

- A rend és a fegyelem edzi a lelket.

- Valóban. Felteszem, ez a szoba a nagyobbaké.

- Attól függ, mit ért nagyobbak alatt kisasszony - mondta a nő, és üres tekintetet vetett Rosera. - Itt háromtól hat évesig laknak a gyerekek.

- Ilyen kicsik? - kérdezte olyan félreérthetetlen döbbenettel és szánalommal Rose, hogy az asszonynak sem kerülhette el a figyelmét.

- A nevelést nem lehet elég korán kezdeni - felelte, és feddő pillantást vetett hátra, George és Helen irányába, akik még mindig az előtérbe vezető ajtóban álldogáltak, és elmélyülten tereferéltek. Helen valamiről meg akarta győzni George-ot, aki szemmel láthatóan húzódozott.

- Miss. Gray megbocsáthatatlan módon viselkedik egy felnőtt társaságában.

- Mire gondol? - kérdezte elképedten Rose, és most már ő is Helent nézte.

- Jól nevelt gyermek nem tart fel egy felnőttet, különösen nem egy férfit. Nem hadonászik a kezével, amikor beszél, és semmiképpen nem érinti meg beszélgetőtársát - felelte az asszony, mert a meggyőzés szándékától feltüzelve Helen megragadta George alkarját.

- Helen! Gyere! - szólt hangosan Rose, hogy elejét vegye a további hiányosságok feltárásának. Helen ránézett, és elfogadva Rose feléje nyújtott kezét, követték az asszonyt.

A vezetőnő szobája a folyosó végéről nyílt, és meglepően tágas, világos és kényelmes volt.

- Miss. Henderson, Miss. Gray - kiáltotta lelkesülten Mrs. Berrar, ahogy vendégei a szobába léptek azonnal, és a hatalmas, tölgy íróasztala mögül felemelkedve, mosolyogva sietett eléjük. A Rosehoz húzódó Helen arcát két, párnás tenyere közé fogva, maga felé fordította.

- Kimondhatatlan öröm számomra, hogy ezt a kis angyalt az intézetemben üdvözölhetem - csicseregte nyájasan.

Az erőszakos közeledésre Helen elfintorította az arcát.

- Látom, kicsit neveletlen vagy. - állapította meg kényszeredett mosolyához kitartóan ragaszkodva a főnöknő. - Nem baj. Majd mi megnevelünk.

Elengedte Helent, hogy Rose-nak majd George-nak is kezet nyújtson. A főnökasszonytól megszabadult, és Rose ölelését nélkülözni kénytelen Helen ijedten hátrálni kezdett, míg bele nem ütközött az ajtó előtt álló asszonyba. Mrs. Berrar elérkezettnek látta az időt Helen távozására.

- Kérem, Mrs. Smith, kísérje Miss. Grayt az ebédlőbe.

Az asszony erős markával átfogta Helen vállát, és már penderítette is az ajtó felé. Helen kétségbeesett pillantást vetett Rosera a válla fölött.

- Még el sem búcsúztunk - tiltakozott Rose, és Helenhez akart sietni, de a főnökasszony megragadta a karját és visszatartotta.

- Fölösleges fájdalmat okoz a gyermeknek a hosszú búcsúzás - mondta kenetteljesen.

Rose nem hallgatott rá.

Kiszabadította a karját, Helenhez lépett, és magához ölelte. A kislány a melléhez szorította az arcát, és Rosehoz simuló vékony, csontos kis teste csupa feszültség és fájdalom volt.

- Pénteken meglátogatlak. Ígérem – súgta a láby.

A főnökasszony máris mellettük termett, és szigorú arccal elválasztotta a búcsúzkodókat.

- Elég a színházból, kisasszony! - figyelmeztette Helent. - Ne fájdítsd tovább Miss. Henderson szívét. Engedelmeskedj! Indulj reggelizni!

Ahogy Helen levendulakék ünneplője eltűnt az ajtónyílásban, átfutott Rose-on, hogy megy ő is utána, és nem hagyja itt, aztán belátta, a fájdalmat el kell viselniük. Nincs jobb megoldás.

A főnökasszony megszabadulván a gyerektől, szívesen fecsegett a kísérőkkel. Uzsonnázni invitálta őket, s a meghívást Rose a békesség és persze Helen kedvéért elfogadta.

Elhelyezkedtek a virágos huzatú fotelokban, hosszan méltatták a felszolgált forró kakaó és sütemény illatát, majd fecsegtek a közállapotokról, és a szegénységről. Elsősorban Mrs. Berrar beszélt, aki vezető beosztásúként, néhány száz gyermekkorú és gyermeki értelmű személy irányítójaként tekintélyesnek és széles látókörűnek hitte magát. Mivel George meg se szólalt, Rose válaszolgatott a kérdésekre vagy tett semmitmondó megjegyzéseket az időnként megfeneklő társalgás továbblendítésére. Azért maradt a szükségesnél tovább, mert meg akarta ismerni ezt a nőt, akire rábízta Helent.

Harminc és negyven között járt, alacsony, puha testén méretre csináltatott, drága ruha feszült. Olyan nőnek látszott, aki nehezen békél meg a korával és a testével. Fiatalos hajviselettel és a megfelelőnél kisebb méretű ruhával próbál ellenállni az enyészetnek.

Az asszony hamar felismerte a vendégei közt fennálló társadalmi különbséget. Két tapogatózó kérdés után, amelyet George-nak szánt, és amelyre a fiú eltökélt hallgatását látva végül Rose válaszolt, megértette, a fiú csupán kísérő, inas, házibarát vagy sofőr lehet. És ahogy ezt megértette, flörtölni kezdett George-dzsal.

- Ön nagylelkű, különleges teremtés, Miss. Henderson - kezdte csicseregve, akár egy bakfis. - Szélesen a lányra mosolygott ugyan, de természetellenes tartásba csavarodva George-nak domborította ki terjedelmes kebleit. - Meglepő türelemmel és odaadással viseltet ez iránt a kis vadóc iránt. Pátyolgatja, gondjaiba veszi, a mi szerető karjaink közé vezeti.

- Félek, asszonyom, eltúlozza a szerepem - tiltakozott kényszeredetten Rose.

- Ne szabadkozzon drágám - torkollta le határozottan az asszony.

Keresztbe vetette a lábát, gondosan eligazgatta a térdén szoknyája gazdag redőzetét, majd váratlan és heves mozdulattal George felé fordult.

- Miss. Henderson érző szívű, tündéri hölgy. Egyetért velem Mr. ...? Ó, bocsásson meg. A nevét sem tudom.

Elhallgatott, és kérdő pillantást vetett Rosera.

Kínos csönd telepedett közéjük. Legalábbis Rose számára kínos. Nem ismerte George családi nevét, és ezt több napos ismeretségük tudatában, és hogy legalább fél órája egy társaságban tartózkodnak, szégyenletesnek érezte. Igaza lenne Miss. Wortwoodnak. Levegőnek nézem George-ot. Zavartpillantást vetett a fiúra.

- George Harris a nevem - mondta higgadtan George, mintha Rose-nak felelne.

- Ó, George Harris! - sikkantott a főnökasszony. - Elragadó név.

Terjengősen fecsegni kezdett a nevek jelentéséről, hogy a keresztnév időnként taszítja a családi nevet, időnként pedig elragadóak együtt. Kedvelte az elragadó szót, az elragadó Mr. Harrisnak és Miss. Hendersonnak is kijutott belőle bőven. Míg csacsogott, és csicsergett egyfolytában mozgatta tömzsi végtagjait, a haját igazgatta, majd ölébe húzta a díványpárnát, és lágy mozdulatokkal simogatni kezdte, miközben bal lábán lassan hintáztatva, bojtos papucscipőjét hol feljebb húzta, hol lejjebb engedte. Föl le, föl le.

Rose-nak éretlen iskolatársai jutottak eszébe, amikor a fiatal rajztanár órát adott nekik. Körben ültek a modellnek kihelyezett gyümölcsöstál, festet váza vagy más érdektelenség körül, és a lányok egymást túljátszva igyekeztek a tanár figyelmét magukra vonni. Vihogtak, ostobaságokat fecsegtek, lepotyogtatták a rajzkrétáikat és az ecseteket. Mr. Kudrow valóban különleges férfipéldány volt, lobogó tekintettel és nemkülönben lobogó hajjal. Ügyet sem vetett a lányok kellemkedésére. Művészi elhívatottság fűtötte, kizárólag pénzért tanított, unta az óráit, és inkább kelletlen volt, mint lelkes.

Mrs. Berrar ingerkedése nem múlja felül a hajdani bakfisokét, állapította meg Rose, legalább olyan idétlen, ráadásul ugyanolyan hatástalan, noha George nyomába sem ér Mr. Kudrónak, aki saját kiállítással büszkélkedhetett, és a párizsi festészeti akadémián is jegyezték. Mit talál az asszony benne, tűnődött Rose, és kénytelen-kelletlen alaposabban szemügyre vette George-ot? Egyszerű munkás vagy parasztlegény, erős nyak, vállak, kezek. Arca átlagos, se nem csúnya, se nem szép, hiba nélkül való, szabályos, de semmi több. Talán, amikor mosolyog. Határozottan bájos. A szeme valóban megkapó és a haja is. Egy lányé lehetne. Vállig érő, szőke és göndör. Mit akar tőle Mrs. Berrar a maga jó húsz év többletével? Könnyed flörtöt, hogy fiatalabbnak és csinosnak érezze magát? Ahhoz George ostoba. Röpke pásztoróra jár a fejében? Az ő korában nehezebben juthat ilyen fiatal és ilyen jól formált testhez. Bármit remél is, George észre sem veszi odaadását, nyugtázta, befejezve a szemlét, Rose. Egykedvű és ártatlan képpel süpped a kényelmetlenül puha fotelbe, és a verebeket nézegeti az ablak elé ültetett bokor ágain. Valóban gyerek még, ha éveinek száma nagyobb is értelme fejlettségénél.

Rose tévedett. George észrevette Mrs. Berrar érdeklődését és kellőképpen bosszantotta is. Az öregedő, gazdag nő, aki a kocsissal flörtöl. Ha mindez nem Rose előtt történik, talán George sem veti meg a felkínált lehetőséget, mert nem volt sem álszent, sem halvérű, és éppen betöltötte a huszonötöt. Élt a felkínált lehetőségekkel. Rose előtt szégyellte a tenyészcsődör szerepét, melyet akaratlanul elviselni kényszerült. Mélyen sértette a lány vizsgálódó tekintette is. Azt nézi, mit eszik ez a nő bennem. Mit lát, ami neki elkerülte a figyelmét, dohogott magában. Elképedése bántóbb, mint a főnöknő vonzalma.

- Egy erős férfikéz segítségére, haj, be sokszor rászorulunk mi gyönge nők - mondta Mrs. Berrar egyenesen George-hoz intézve szavait. - Önzetlen segítsége, hogy elkísérte Miss. Hendersont és a kis drága Miss. Grayt valóban figyelemre méltó Mr. Harris. Vagy alkalmazottja Miss. Hendersonnak netán, nem közeli, kedves ismerőse? -tudakolta ravaszul.

- Mr. Harris valójában kórházunk betege - kezdetett magyarázatba Rose, de az asszony közbevágott.

- Furcsa betegek fekszenek az önök gyermekkórházában kisasszony. Sem nem gyermekek, sem nembetegek – mondta kacagva.

- Mr. Harris már lábadozik - felelte Rose, majd visszahőkölt. Mentegetőzöm? Miről faggat ez a szemérmetlen, ízléstelen, közönséges perszóna? Nem képzeli, hogy viszonyom van George-dzsal?

Mire a sütemény elfogyott, és a kakaó kihűlt, Rose mélységesen megcsömörlött az igazgatónőtől. Hosszas marasztalás és búcsúzkodás után, legalább két óra elteltével végre becsukódott az árvaház ajtaja mögöttük.

Rose megállt a lépcső tetején, és lenézett az épület előtti hatalmas parkra. Széles sétányokon kismamák levegőztették csemetéjüket, és hattyúk úszkáltak a mesterséges tavon.

- Legalább szép helyen hagyom - mondta szomorúan.

- Gondolja, hogy ide kihozzák őket? - kérdezte az eddig némaságba burkolózó George.

Rose meglepetten pillantott rá. Lehet, mégis észre vett valamit a főnökasszony bujaságából, és nem a Helen sorsa miatt érzett elkeseredés vagy a szellemi tunyaság késztette hallgatásra.

- Maga szerint nem?

- Hogy letapossák a gyepet?

- Ne vigye el a kedvem még inkább - tiltakozott Rose. - Pocsékul vagyok.

- Maga nem tehetett mást. Helent árvaházba kellett adni.

- Ne vigasztaljon George. Úgyis hiába. Tudom én, mit teszek jól vagy rosszul - mondta elutasítóan Rose, és a járda mellett parkoló kocsihoz masírozott.

George megkerülte az autót, hogy szokott helyére, a hátsó ülésre beszálljon.

- Előre üljön - utasította kurtán Rose, mert érezte, útitárs és ok híján egy felnőtt férfinak megalázó a gyerekülésre kényszerülni.

- Megtisztel, dr. Henderson - mondta némi éllel a hangjában George, de a gúny elkerülte Rose figyelmét.

Visszafelé sem beszélgettek. Rose-t saját gondolatai foglalkoztatták, Helen sorsa, az álláspályázata, és Fox árulása.

Beértek a belvárosba, egy darabig a folyó mellett haladtak a rakparton, majd rákanyarodtak a főútra. Az egyik forgalmas, bevásárló utca torkolatában egy díszes kiállítású fogat felkeltette Rose figyelmét.

- Az a mi hintónk! - kiáltott fel. - Leparkolok mellé.

Kiszállt az autóból, néhány lépést távolabb sétált, amikor meglátta Emmát. Terjedelmes kalapdobozzal a kezében, lelkesen integetett nővérének. Kontyából elszabadult egy tincs, vidáman lengedezett kipirult arca előtt a lágy szeptemberi szélben.

- Rose, drágám. Kimondhatatlanul örülök, hogy látlak - lelkendezett. Átölelte a nővérét, aki természetéből adódóan visszafogottan üdvözölte, noha örült a találkozásnak.

Emma kíváncsian tekingetett George felé, akit Rose az autóban felejtett.

- Ki ez a fiatalember veled? Először látom.

- George Harris. A kórházból ismerem - felelte kitérően Rose, noha mulattatta Emma fürkésző pillantása. Lám, mit tesz Anthony Abbot délutáni viselete. Mennyivel másképp mustrálná Emma George-ot, ha tudná, honnan ismerem.

- Nem udvariatlanság magára hagynod? - tudakolta szemöldökét aggodalmasan összevonva Emma.

- A legkevésbé sem - felelte Rose türelmetlenül. - Hol van Harry? Elveszítetted?

- Dehogy. - felelte Emma ismét vidáman, ahogy szerelmetes vőlegényére terelődött a szó. - A tér túloldalán hagytam, egy kürtőkalapos úrral beszélget. Látod, ott.

- Látom. Igazán csinos - állapította meg kötelességszerűen Rose. - Mi járatban vagytok Londonban?

Enyhe zavar futott át Emma vonásain.

- Az esküvő hivatalos formaságait intézzük. Van még néhány beszerzendő dolog. Vettem egy kedves, pöttyös kalapot a nászútra.

- Az esküvő karácsonykor lesz, Emma.

- Előbbre hoztuk. Szeptember végén egybekelünk.

Pillanatnyi szünet támadt a barátságos társalgásban. Rose némán meredt a húgára, aztán kiszakadt belőle a kérdés.

- Terhes vagy?

- Rose - suttogta felháborodottan Emma, és George-ra pillantott, aki néhány lépés távolságra tőlük az autóban merengett, és szófoszlányok bizonyosan eljutottak hozzá. - Nem vagyunk egyedül.

Rose azonban ügyet se vetett George-ra.

- Terhes vagy? Nem tudom elhinni.

Emma arca vérbe borult.

- Máskor kellene megbeszélnünk Rose.

- Mikor máskor? Félévente, ha találkozunk. Válaszolj! Terhes vagy?

- Ne terheljük a magánügyeinkkel Mr. Harrist - tiltakozott Emma, mert George most már határozottan őket nézte..

- Mr. Harris el fogja viselni. Tudni akarom. Terhes vagy?

- Nem értem, mit kérsz rajtam számon, Rose - adta meg magát Emma, aki gyengébb akarattal bírt, a nővérénél. Rose maga se tudta, miért lett éktelenül dühös. Emma huszonegy éves, hamarosan férjhez megy, az esküvőt nem eldöntötte. pusztán két hónappal sietette a váratlan terhesség. Rose-t nem is a terhesség bántotta, nem a kéretlen következménye valaminek, hanem a tett maga. Emmától.

- Képes voltál az esküvő előtt lefeküdni Harryval? - kérdezte szemrehányón.

- És ha igen? - próbált nővérével szembeszállni Emma. - Mi ebben olyan szörnyű?

- Még kérded? Te rendes lány vagy Emma.

- Fölöttébb ósdi kifejezés a rendes lány a te szádból, Rose, aki férfias foglalkozást űzöl, egyedül élsz, és meztelen férfiakat tapogatsz.

- Tőlem nem is lenne elképesztő, de tőled igen, Emma.

- Én talán nem vagyok hús vér nő? Kevésbé, mint te? Fel sem tételezed rólam, hogy szeretem Harryt, és elragadott a szenvedély.

- Fel sem. - válaszolta gúnyosan Rose. - Sose voltál rabja semmiféle szenvedélynek. Mértéket tartottál. Nem torkoskodtál, nem lustálkodtál, nem pancsoltál a sárban. Miért lenne Harry Rice kívánatosabb bármi másnál, ami tilos?

- Mert szeretem, Rose!

- Ugyan! Ha szereted, írj neki levelet és teniszezz vele rendszeresen - felelte gúnyosan Rose. - Én is voltam szerelmes, és én is nő vagyok. Tudom, mennyire sóvárog egy ártatlan lány a testi szerelem után. Alig. Harry beszélt rá, hogy lefeküdj vele, és te megtetted. Ez felháborító.

- Igazságtalan vagy. Kevésbé bosszankodsz, ha nem a vőlegényem unszolásának engedek?

- Az bosszant, hogy engedtél. Mindig engedsz. A mások kedvének. Ráadásul Harry Rice kedvének. Becsaptad a szüleinket, a nagyapát, még engem is. Te, aki kalap nélkül sétálni is féltél, mert a mama megtiltotta. Hogy adhattad fel a Harry kedvéért teljesen magad.

- Harry a vőlegényem, és a férjem lesz. Kötelességem engedelmeskedni neki mindenben.

- Biztos? - kiáltotta Rose. Ez Emma. Fejet hajtott gyerekként és ugyanezt teszi mint felnőtt. Csupán a börtönőrt cseréli fel, lehet sokkal kegyetlenebbre, mint anyjuk volt.

- Igen biztos. - mondta Emma mély meggyőződéssel. - Majd egyszer, remélem, te is megérted, Rose.

Rose a legkevésbé sem remélte. Emma kedves, szép, erkölcsös és gazdag. Harry legföljebb szép, néha kedves, de önző és talán nem is jómódú. Emmához képest biztosan nem az. Mégis Emma formálódik a Harry kedve szerint, pedig fordítva kellene. Ráadásul Emma még csak be sem látja, hogy hibázik.

Harry befejezte a társalgás az ismeretlennel, és feléjük tartott. Roseban forrt a düh, nem akart a fiúval beszélgetni. Anyjuk valóban Emma javát akarta, néha talán gátolta, de soha nem tett ellenére. Elhatározásait Rose megkérdőjelezte ugyan, de jó szándékukban soha nem kételkedett. Harry Riceért nem tette volna tűzbe a kezét.

Átölelte, és két oldalról arcon csókolta Emmát.

- Bocsáss meg, hogy kioktattalak! - mondta, mert megbánta, hogy kíméletlenül kimondta, amit gondolt. - Hamarosan találkozunk, de most mennem kell.

- Menj csak.

Emma letörölte a könnycseppet a szeme sarkából, az autóhoz lépett, és kezet nyújtott George-nak. S mert szívesen szerzett örömet a környezetének, meghívta az esküvőre.:

- Mr. Harris. Örömmel látnám viszont a családi birtokon. Kérem, tiszteljen meg a kézfogómon.

George meglepetésében visszahuppant az autóülésre, és valami beleegyezés félét mormogott.

Emma még egyszer átölelte a nővérét. Arcánnyoma sem maradt neheztelésnek. Mosolyogva, boldogan sietett az érkező Harryelé. Összecsókolóztak, ésHarrynak csak egy búcsúintésre jutott ideje jövendőbeli sógornője felé, mert Rose kihajtott a forgalomba.