Rose késő éjjel ért Londonba, és egyenesen a kórházba hajtott. Az ódon épület London külvárosának egyik mellékutcájából nyílt kétszárnyú, kovácsoltvas kapuval, mely magas kőfalat osztott ketté. A földszintes téglaépület hasznosításával hiába próbálkozott több ízben a rend, egyre inkább fölöslegessé vált, s mikor a szerzetesek létszáma erősen megcsappant, a város előjáróinak segítségével az akkor leginkább szükséges középületté, kórházzá alakították. A kápolnából lett az ebédlő, a nagy hálóteremből és összenyitott hálókamrákból a két kórterem. A hajdani börtönszobát használták személyzeti öltözőnek, a rendfőnök hálójában pedig az ügyeletes orvos aludhatott.

Rose beállította a Daimlert a fás színbe, ami mióta bevezették a pincébe gázt, üresen állt. Rose bezárta a nagykaput, ellenőrizte, hogy a gyerekek minden játékot összeszedtek-e, majd keresztülsétált a belső udvaron. A kicsinyke, kockakővel körkörösen kirakott udvar közepén kiszáradt szökőkút állt, amelybe kisebb cserjéket ültettek. Szűkössége ellenére Rose kellőképpen értékelte az udvart. Ismerve a londoni telekárakat, igencsak megbecsülendő a levegőzésre alkalmas, napsütötte zug.

A nagykapuval szemben, az udvar túlfelén nyílt az épület bejárata. Az ajtótól jobbra a fiúk kórterme, balra a lányoké, szemben a személyzeti öltöző, ahol égett a lámpa, Rose először ide köszönt be.

- Jó estét, Susan! - üdvözölte az idősebb nővért, aki egy újság fölé hajolva, szalonnát evett.

- Jó estét, Rose.

- Valami?

- A szokásos. Kisebb lázak, hasfájás, nyafogás.

- Helen?

- Várja magát.

- Még ébren van?

- Ha el nem aludt az ágyán.

Rose felnyalábolta a bőröndjét - vitájuk ellenére anyja csomagolt egy bőröndnyi tiszta ruhát -, és elindult az ügyeletes orvos lakrészébe. A szobát a kórterem végébe helyezték el, és attól mindössze egy paraván és egy széles függöny választotta el. Rose nem bánta, hogy egy légtérben alszik a gyerekekkel, mert így hallotta a kórház zajait, ha valaki felsírt, nyöszörgött vagy köhögött. Két év alatt megtanulta álmában is kiszűrni a fontos neszeket a lényegtelen zajok közül. Amire nem volt muszáj, arra nem ébredt fel.

A hatalmas, sötét termet ezüst szalagokként csíkozta az ablakokon beszivárgó holdfény. Két oldalt, egymás mellett sorakoztak az ágyak, rajtuk az alvó gyerekek.

Rose ezeket az órákat szerette a legjobban. A csöndes hálótermet, a holdfényt az ágyakon, az alvók neszét. Végigsétált köztük, és jobbra, balra tekingetve futólag ellenőrizte, valóban minden rendbe van-e; nem bújt-e ki meztelen derék a takaró alól, nem hall-e keservesen nehéz légvételeket, és sem pityereg-e valaki a vastag takaró alatt. A gyerekek aludtak, csak eltérő ritmusú szuszogásuk hallatszott

Elhúzta szobája ajtaján a függönyt, és belesett, alszik-e Helen is. Feküdt ugyan, de Rose mozdulatára azonnal felpattant az ágyon, és apró szemeit Rosera szögezte.

- Na, mi van? - kérdezte hangosan.

Rose csöndre intette.

- Halkan! A többiek alszanak. Mindjárt mesélek, csak átöltözöm.

- Találkozott az anyámmal? - kérdezte türelmetlenül a kislány, és lelépett az ágyról, hogy Rose-nak legyen hová letenni a bőröndjét.

- Mássz vissza rögtön! Megfázol a csupasz kövön. - szólt rá Rose.

Felnyitotta a bőröndjét, és kezdte kipakolni a szekrénybe a tiszta ruhát.

- Találkozott az anyámmal?

- Igen. Beszéltem vele.

- És?

- Érdeklődött, hogy vagy.

- Egy fenét.

Rose visszafordult a szekrénytől. Félt ettől a beszélgetéstől. Az úton végig azon tépelődött, mit kezdjen a gyerekkel. Nem jutott elhatározásra. Nézte a kislány feszült, csúnyácska arcát, és elöntötte a szánalom. Valóban nem egy hercegnő, igaza van Harrynak, szakasztott az anyja, ugyan az a keskeny arc, apró szemek, seszínű haj. Mégsem az anyja. Nem kellene, hogy oda jusson.

Elült már Roseban a harag, amit Mrs. Gray iránt érzett heteken át, azóta, hogy Helen hozzájuk került. Amikor a kislány összetört testét meglátta, és szívszaggató történetét meghallotta, hogy pénzért lemondott róla az anyja, hogy cselédként tartják, éheztetik és kíméletlenül dolgoztatják, elhatározta, feljelenti a kegyetlen szülőt. Még akkor is legszívesebben bitófára küldte volna Mrs. Grayt, amikor Rowlingtownban személyesen megtapasztalta ravaszságát és kegyetlenségét. Azóta lehiggadt, és nem érzett bosszúvágyat.

Leült a gyerek mellé az ágyra, átölelte csontos kis vállát és magához húzta.

- Találkoztam és beszéltem vele.

- Nem akarja, hogy visszamenjek, ugye? - kérdezte Helen, és elpityeredett.

Rose nem tudott mást tenni, magához szorította, és a haját simogatta.

- Sok a baja szegénynek - mondta később, amikor a gyerek valamelyest megnyugodott. Ott vannak a testvéreid, a föld, a mostohaapád.

- Látta Annet is, a legkisebbet? - tudakolta feltámadó érdeklődéssel Helen.

- Az a kis szöszi, úgy két éves.

- Igen, Anne. Akkor született, amikor én elkerültem otthonról.

- Tüneményes kislány. - füllentette Rose. - Elbájoló.

- És a többiek?

- A többiek is nagyon jól vannak. Csinosak és jókedvűek.

Még beszélt néhány percig, suttogva, hogy ne zavarja az alvókat, de lelkesen és vigasztalóan. A kislány órák óta várt rá, alaposan kimerült, rövidesen elszunnyadt.

Susan nővér dugta be fejét a függöny résén.

- Elaludt - súgta Rose.

- Majd én a helyére viszem - ajánlkozott a nővér, és akár egy tollpihét felkapta, és kivitte a gyereket.

Rose folytatta a rendrakást, és Helen sorsán tűnődött. Hamarosan meg kell válnia tőle. Vagy nyolc fontot hízott, arca pirospozsgás, jó az étvágya, nincs kifogás az elbocsátása ellen. Haza nem mehet, a gazdáihoz sem, árvaházba kell adni. Rose nem bízott az árvaházban, ahogy a nevelőszülőkben és a rendőrségi fogdában sem. Rendes nevelő szülőket keríteni Helennek szinte lehetetlen. Az ő korában legföljebb ingyen cselédnek fogadnak örökbe gyereket. Túl idős, csúnyácska és vad.

Muszáj árvaházba adnom, határozta el Rose, és a helyére simította a negyedik tiszta ingvállat, amikor szapora léptek zajára lett figyelmes.

Mária, a fiúk traktusában szolgálatot teljesítő nővér csapta szét maga előtt a függönyt.

- Miss. Rose! Jöjjön azonnal! Valami szörnyűség történik a pincében.

Mária tavasszal töltötte be a tizenhatot, és kissé gügye volt szegény. Kerek arcát bandzsa szemek csúfították, és folyton nyitva tartotta a száját. Szerencséjére két évvel ezelőtt került a szegénygyermek kórházba, amikor Rose még csak elkezdte feltölteni az üres álláshelyeket. Segédnővérnek is alkalmatlan volt ugyan, de dr. Foxot, az igazgatót a személyzet a legkevésbé sem érdekelte. Ha bérre futotta a keretből, és nem gyújtották fel a házat, hagyta, alkalmazzon Rose azt, akit jónak lát.

- Mi történt, Mária? Mondd el érthetően!

- Szellemek járnak a pincében. Csattognak, dobognak. A saját fülemmel hallottam.

Ekkora Susan is beérte fiatalabb társát, mindketten ott álltak Rose szobájának bejáratában.

- Igaz ez, Susan? - fordult Rose a megbízhatóbb nővér felé.

- Annyi bizonyos, hogy furcsa zajok hallatszanak a pincéből.

- Furcsák?

- Előbb sistergés, most meg recsegés.

Rose kétségbeesett pillantást vetett az asztali órára. Elmúlt kettő, és még egy szemhunyást nem aludt.

- Biztosan a kazán lesz. Mr. Black megint elfelejtette lezárni.

- Szerintem nem a kazán - sápítozott Mária. - Ezer ördög nem csap ekkora zajt.

Rose elmosolyodott.

- Lehet, ezeregy lármázik. Menjünk, kapjuk el őket!

A nővérpihenőben meggyújtották a nagy viharlámpát, amit esőben az udvaron használnak, és leereszkedtek a pincébe.

Hajdan az egész épület hosszában végighúzódott a pince, de egy nagyobb esőzés után beázott, és tartósan megmaradt benne a víz. Méretes gerendákkal alátámasztották, és lezárták a fiúk kórterme alatti részt.

Balra, a lányok szobája alatt viszonylag épen maradt a födém, ide került a gázkazán, amit használtan vásárolt a rend, és akkor sem működött tökéletesen, amikor beszerelték. Nem közvetlenül a lépcső mellett, hanem egy ajtóval beljebb, külön szobában pöffeszkedett, akár egy testes, kiszámíthatatlan kényúr.

- Förtelmes a bűz - nyafogott Maria. - Mintha disznót perzselnének.

- Valami ég, de legalábbis perzselődik. Reméljük. nem ez a sok lom itt körös, körül - jegyezte meg Rose.

Mr. Black raktárnak is használta a pincét. Ő dolgozott a legrégebben a kórházban, megért már ínséges és bőséges esztendőket. Gyűjtögetett, hogy maradjon a hét szűk esztendőre is. Kilyukadt lepedőt, málladozó takarót, ottfelejtett gyerekruhát és egyéb az utcán talált haszontalan tárgyakat. Bár Rose többször figyelmeztette a sok gyúlékony lom veszélyes társasága az ósdi kazánnak, Mr. Black elengedte a füle mellett duhorgást.

- Ez a baj - mutatta Rose a hőmérőt, ahogy egy pillantást vetett az a kazánra. - Mr. Black égve hagyta az őrlángot, és leengedte a vizet.

- Mondta tegnap, hogy ma kitisztítja a melegvizes tartályt.

- A láng pedig elforralta a maradék vizet, és most a puszta vasat hevíti.

- A vason pedig Black kesztyűjét. Ezért a förtelmes bűz - tódította Susan nevetve. - Ég a bőrkesztyű.

- Mit csináljunk? Öntsünk a kazánra hideg vizet? - kérdezte Mária.

- Eszedbe ne jusson! - kiáltott fel Rose. - Megrepeszted a kazánt.

- El kell zárni a csapot, hogy elaludjon a láng. Mégpedig minél hamarabb. Ijesztően pattog - mondta Susan.

- Az egyenlőtlen hőtágulás miatt. - jegyezte meg Rose. - A gázcsap forró, lehetetlen hozzá érni. Valami szerszám kéne. Hol tartja Black a szerszámait?

- Attól függ, mire gondol - felelte döcögve Susan, aki megőrizte jó kedélyét. - A boros flaskát ott tartja a törött szék alatt.

- A kalapácsot vagy egy fogót.

- Itt vannak, ni! - rikoltotta Mária, és egy hatalmas fejszét húzott elő a sarokból. Hajdan a farönkök hasogatására használták.

- Meg sem bírjuk emelni - bizonytalankodott Rose.

- Maga nem, de én igen.

Susan kivette Mária kezéből a fejszét, és meglóbálta maga előtt.

- Mit csináljak vele?

- Azt a csapot kellene függőlegesből vízszintesbe fordítani. - mutatott Rose a kazán tetejére.

Susan egy erőteljes lóbálás után hatalmasat húzott a csapra.

- Le ne törje! - kiáltotta Rose. - Akkor ömleni kezd a gáz, és fogalmam sincs, hol a főcsap.

Susan újra próbálkozott, most már kisebb erővel és pontosabban célozva. Megmozdult a csap.

- Így. Jó lesz - bíztatta Rose.

Még néhány ütés, a csap vízszintesbe fordult, és megszűnt a baljós sistergés is, ami eddig kitöltötte a termet.

- Miért pattog még mindig? - kérdezte Mária.

- Időbe telik, amíg lehűl - magyarázta Susan.

Csöndesen és megkönnyebbülten álltak egymás mellett.

- Néha fölöttébb elegem van - mondta kedvetlenül Rose. - Sosincs elég pénz, minden harmadosztályú és folyamatos küszködésnek vagyunk kitéve.

- Black hanyagságáról legfeljebb a bor tehet, nem a rend szegénysége - vigasztalta Susan.

- Új kazán és egy megbízható fűtő lenne a megoldás. Akkor nem álldogálnánk éjjel a pincében.

- Elbocsátaná Blacket?

- Lehetne segédgondnok.

- Vagy a segédgondnok segédje. A jótékonyságból élő intézetek szegények - mondta Susan -, és a szegény ember vízzel főz.

- Black sose főz, a gyerekek kajáját eszi. - kotyogott közbe Mária, mosolygásra ingerelve a másik kettőt.

- Menjünk aludni! - mondta Rose, és elindult vissza a földszintre, amikor valami fölkeltette a figyelmét.

- Mi ez a zaj? - kérdezte.

- Biztosan egy patkány. Tegnap is agyon csaptam kettőt - mondta Mária.

Mária megjegyzését figyelmen kívül hagyva, Rose Susantól várt megerősítést. Susant tanulatlan, egyszerű, de józan gondolkozású asszonynak tartotta. Maga is felnevelt négy gyereket, a gyakoribb kórképekben és egyéb, a szakmához nem kötődő vészhelyzetekben, mint elromlott kazán és ismeretlen behatoló a pincében, jól kiismerte magát.

- Maga sem hallja? Valaki nyöszörög.

- Igen. A szomszéd teremben.

Nem siettek megnézni, mi vagy ki a betolakodó. Tanácstalanul pillantgattak egymásra. A rakoncátlan kazánnal szívesebben megbirkóznak, mint egy ismeretlen élőlénnyel.

Aztán Rose erőt vett félelmén, magasra emelte a lámpát, és elindult a szomszéd terem irányába.

Először csak résnyire nyitotta az ajtót, és belesett. Keveset látott. A helyiségbe egyetlen ablak nyílt az említett ajtón kívül, ezen keresztül kapott az utcáról némi fényt. Mivel az ablaküveg már évekkel ezelőtt kitört, szabadon jártak ki s be a patkányok és a macskák. Ezért is tartották zárva az ajtót.

A terem sarkában használaton kívüli vaságyak tornyosultak. Black azt tervezte, nyugalmasabb időben újra festi őket. Az ablak alatt nagyobb rongykupac hevert. Abból az irányából jött a nyöszörgés.

Rose beljebb taszította az ajtót, és nyomában a két nővér is beljebb óvakodott.

- Vigyázzon! - súgta Susan. - Lehet, egy sebesült állat.

- Vagy a hasfelmetsző - tódított Mária.

- Hallgass, Mária! - torkollta le Rose, és megközelítette a kupacot. A lámpa gyönge fénye enyhén imbolygott a kezében.

- Egy kobold lesz - folytatta Mária a siránkozást. - Felugrik, és elevenen felfal minket.

Rose elfutotta a méreg. Hátrafordult.

- Mária! Menj vissza a földszintre, ébreszd fel James Hacklyt, és gyertek vissza együtt.

James Hacklyt, hasonlóan Máriához, kegyelemből alkalmazták, mint kisegítő ápolót, kebelbarátja volt a lánynak. A kórházban lakott, kapott egy ágyat a fiúk hálótermében.

Több se kellett Máriának, boldogan elinalt.

Rose a kupactól vagy kétlábnyira letette a földre a lámpát. Barna szövetkabátot látott a gyönge fényben, amiből az egyik irányba két rongyokba csavart láb, a másikba egy kötött sapka kandikált ki.

- Valami csavargó - mondta Susan. - Biztosan részeg. Hagyjuk itt. Holnap Black eltakarítja.

- És ha nem csavargó? Lehet, beteg. Mi lesz, ha holnapra meghal?

- Black akkor is eltakarítja - felelte józanul Susan.

- Hagyjuk sorsára?

- De hagyjuk ám!

Rose lehajolt, és lejjebb húzta a kabátot. A sapka alatt láthatóvá vált egy kócos és piszkos, szőke üstök.

- Azt sem tudjuk, milyen idős. Lehet, egy beteg gyerek, aki hallott a kórházról, és ide menekült - vetette fel bizonytalanul Rose.

- Nézzük meg!

Susan lenyúlt az ismeretlen vállához, megragadta, és hanyatt penderítette. Önkéntelenül léptek hátra mindketten, ahogy a magatehetetlen test a hasáról a hátára fordult.

Sápadt, fiatal arcot rejtett a fejbe húzott piszkosszürke sapka szorosra zárt szemhéjakkal, és észrevehetetlenül halk lélegzettel. Ha nem hallják mozogni az imént, azt hiszik talán, hogy halott.

- Fiatal és fiú - állapította meg Susan.

- Még gyerek. Nézze, milyen vékony az arca és hosszú a haja!.

Becsapódott a lejáró vasajtaja, és zajos kacarászás közepette becsörtetett Mária és James Hackly.

- Na, mi van? - kérdezte Mária. - Kiderült, hogy miféle szerzet ez?

Rose lehajolt a mocskos archoz, és félresimította a rátapadt, gubancos hajat.

- Lázas - mondta. - Nem hiszem, hogy részeg. Valóban beteg. Fel kell vinnünk.

- És ha valami fertőző nyavalyája van? Kolera vagy pestis? - akadékoskodott Susan, mert nem óhajtotta kora hajnalban szaporítani a gondjait.

- Itt nem tudjuk megállapítani. Vigyék fel, hárman elbírják. Vetkőztessék le, dugják egy dézsa vízbe, és csutakolják meg! Mire végeznek, én is ott leszek. Addig legalább átöltözöm.

- Honnan szerezzünk melegvizet, ha kinyiffant a kazán? - morgott Mária

- Ahonnan eddig, Mária - mosolygott türelmesen Rose. - Melegítsetek a tűzhelyen.

- Most gyújtsak be? Éjjel kettőkor?

- Alighanem - felelte Rose, és magukra hagyta őket.

Szállásán levetette az utazókosztümöt, és egyszerű kartonruhát húzott, a lábára papucscipőt, hideg vízzel megpaskolta az arcát, és néhány percre ledőlt az ágyra. Vagy félórát aludt, majd magától felébredt. Rendbe szedte magát, és átment az épület másik végébe, a fiúk hálóhelyére.

A mozgolódás, vízmelegítés, hurcolkodás felébresztett néhány éberen alvó gyereket. Rose lecsitította őket, majd belépett a paraván mögé, ahol a fiúknak a fürdőt és a vizsgálóhelyiséget berendezték. Egy öntöttvas kád állt a fal mellett, mögötte a tűzhely, mellette egy derékmagas ágy, ami vizsgáló asztalként szolgált.

A fiú már a kádban feküdt, Rose csak a fejét, a kád szélére lógó két kezét és felhúzott térdeit látta. Mellette állt Susan és Mária. James Hacklyt valószínűleg kiküldték. Rose közelebb ment a kis csoporthoz, és futólag szemügyre vette újdonsült betegét.

- Nem gyerek ez már - summázta Susan, amit mindhárman láttak.

A fiú valóban nem volt már gyerek, fedetlen teste az első pillantásra elárulta.

Rose nem jött zavarba a meztelen férfitest látványától. Megfordult náluk sokféle korú gyerek, serdülő fiúk is, és a kórházi gyakorlatokon látott meztelen férfit eleget.

Olyan, mint egy fiatal állat, gondolta, ahogy nézte. Akár egy kivert kutya. Csontos arca, a loboncos haj közül kandikáló kék szeme, erős, széles válla, nagy keze és lába.

- Mi a neve? - kérdezte Rose tartózkodón, mert gyerekorvos volt elsősorban, az apró, elgyötört testek keltettek benne szánalmat, nem a jól fejlett fiatalemberek.

A fiú szeme feléje rebbent, de nem felelt.

- Érti, amit kérdeztem?

- Gyönyörű legény - jegyezte meg Susan elismerően.

Rose tudta, hogy érti. Susan parasztcsaládból származott, ahol a nagydarab, erőteljes férfiaknak volt becsülete. Ez a fiú ugyan nem nevezhető nagydarabnak, a jelzőhöz sovány, gondolta Rose, de erős csontozatú, ha néhány hétig rendszeresen kap enni, játszva megbirkózik a legnehezebb munkával is.

A fiú tekintete visszaugrott Susanra.

- Mi a neve, kedvesem? - kérdezte az asszony.

- George - felelte a fiú halk, rekedt hangon. Megköszörülte a torkát, és megpróbált valamelyest feljebb húzódzkodni, mintha most értené meg, hogy meztelenül fekszik három nő előtt, szinte kiterítve.

- Nos, George, én doktor Henderson vagyok - vette vissza a szót szigorúan Rose, és elfordult. - Meg fogom vizsgálni, ha már úgy hozta a sors, hogy nálunk kötött ki. Törülközzön meg, és feküdjön fel az ágyra.

- Adok rá gatyát - mondta Susan. - Amit levettem róla, az hasznavehetetlen.

- Tetves is, vagy csak koszos? - kérdezte Rose, mert a kórházba került gyerekeken valamilyen tetűféleség rendszeresen előfordult. Hajtetű a leggyakrabban, de ruhatetű is sűrűn.

- Hát persze, hogy tetves.

- Égessen el mindent Susan, a kabátot is, amivel takarózott - határozott közönyösen Rose, mert eszébe sem jutott, a fiú összes vagyontárgyáról mond ítéletet.

Kivette a szekrényből a sztetoszkópot, a torok lapocot, és visszatért a vizsgálóasztalhoz.

A fiú ekkorra megtette, amit Rose parancsolt. Kikászálódott a kádból, Susan segítségével felöltözött, és átült az ágyra. Előregörnyedve, fejét szomorúan lógatva gubbasztott a vizsgálóasztalon, kezével annak szélét markolta. A Susantól kapott pizsamanadrágból kikandikált csontos bokája.

Rose vetett egy pillantást meztelen felsőtestére.

- Láthatja, Susan, fölöslegesen aggódott. Tiszta a bőre. Nincs semmilyen bőrfertőzése - mondta, a nővér korábbi félelmére utalva.

Közelebb ment a fiúhoz, hogy hátulról is szemügyre vehesse. Nagyon sovány, állapította meg, kiállnak a lapockái, és mint hegygerinc csúcsai, úgy sorakoznak a csigolyák a hátán. Biztosan vérszegény, azért ilyen halovány, bár a lenszőke haját nézve, amikor jobb állapotban van, akkor sem lehet sokkal sötétebb a bőre, gondolta Rose.

Megemelte a fiú hosszú haját, szabad bal kezével végigtapogatta a tarkóját, majd két oldalt a vállát. Élősködők nyomát kereste.

- Nem himlős és nem is rühes - összegezte a véleményét.

Meghallgatta sztetoszkóppal a tüdejét, majd utasította a fiút, hogy feküdjön hanyatt.

Susan segített a fiúnak lefeküdni, mert gyönge volt a mozgáshoz. Felemelte az ágyra a lábát, aztán átölelte a vállát, és lefektette.

Rose folytatta a vizsgálódást. Elől sem talált különösebbet, néhány nagyobb nyirokcsomót a nyakán - ez mindennapos a nehéz körülmények közt élőkön -, régen begyógyult sebeket - általános a fiúgyerekeken, akik keresik a bajt és rendszeresen kakaskodnak egymással -. Aztán megakadt a szeme egy friss seben a fiú köldöke mellett, jobbra. Jócskán elhanyagolt, ronda seb volt, körötte enyhén megduzzadt a bőr, és az állandó váladékozástól felázott, kipirosodott.

- Mi ez itt? - kérdezte Rose.

Leült az ágy szélére, és ujjaival finoman megnyomkodta a seb környékét. Nem érzett semmi aggasztót, hashártya-gyulladásra, tályogra utaló jeleket.

Mivel a fiú nem válaszolt az előbbi kérdésére, oldalra fordított fejjel továbbra is a semmibe bámult, megismételte a kérdést.

- Mi ez itt?

- Semmi.

Rose ekkor nézett először a fiú arcába úgy, ahogy egy másik emberre szokás. Meg is látva rajta a gondolatot. A gyerekes dacot.

Rose elmosolyodott.

- Ne mondja, hogy semmi! Látom, hogy megszúrták.

A fiú nem viszonozta a nő mosolyát, komoran nézett vissza rá.

- Mikor történt? - kérdezte békülékenyen Rose. Érezte, eddig meglehetős távolságtartó és szigorú volt, de már bánta. Elvégre a fiú nem tehet róla, hogy túlkoros ide, azért pedig mulatságos lenne haragudni rá, mert nem haldoklik, ahogy eleinte feltételezték, és súlyos betegségével nem teszi megbocsáthatóvá felbukkanását a gyerekkórházban.

- Nos? Mikor kapta ezt a szúrást?

- Egy hete - felelte George Wilson kelletlenül, mert ez a bárdolatlan modor illett a szerepéhez, s mert mélységesen megzavarodott dr. Henderson valóságos személyétől. A leírásban, amit a doktornőről kapott, szerepelt, hogy huszonöt éves, hogy barna a haja és átlagos a termete, és George biztosra vette, az orvosnak állt nemes lány férfias lesz, de legalábbis csúnya és közönséges. Arra a legkevésbé sem számított, hogy a barna haj lágyan omló, vörösbarna, és vállig érő, ezért minduntalan előrebukik, és Rose minduntalan a füle mögé igazítja majd. Füle pedig édesen apró, puha és áttetszően rózsaszín. És ez csak a legkevesebb, ami felkavarta rajta. Csúnyán becsapva érezte magát. Harcra készült, a jó, értve a jón természetszerűleg önmagát a haza szolgálatában és a rossz, a megfigyelendő doktornő küzdelmére, de semmi nem úgy festett, ahogy várta.

- Hallja, amit kérdezek? - riasztotta fel tépelődésből Rose, aki továbbra is az ágy szélén ült, és figyelmesen nézte a fiú mélázó arcát. Korához képest nehéz felfogású. Rendszeresen meg kell ismételnem még a legegyszerűbb kérdéseket is, állapította meg.

A fiú tekintete kérdőn nézett vissza rá.

- A sebesülése óta fekszik a pincében?

- Igen.

- Mióta körülbelül? Egy hete? Kettő? Nagy szerencséje van.

A fiú erre nem felelt, és Rose is megelégelte a vizsgálódást. Elöntötte a fáradtság és nem látta értelmét tovább vesződni egy kamasszal, akinek az elhanyagolt sebén kívül nincs egyéb felcímkézhető baja, és az is elmúlik néhány nap alatt, ha alaposan kitisztítják, és rendszeresen kötözik.

- Alapjában véve egészséges - mondta Susannak, miközben a kezét mosta. - Kösse be a sebét, adjon neki teát bőségesen, etesse meg, és fektesse le valahová! Majd holnap Dr. Fox dönt a sorsáról.

- Hová tegyem? Tele vagyunk - felelte Susan, aki a tiszta ágyneműt szedte ki a szekrényből.

- Egy üres ágy sincs?

- Egy se. A kicsiket így is lábtól fektettem.

- Ma éjszakára, vagyis erre a néhány órára átjöhet a lányokhoz. Ott van egy üres ágy.