George Wilson erősen fázott. Különösen a lába. A foszlott bakancs orrán kikandikált a nagylábujja. Dideregve feljebb húzta magán a lószőrtakarót, lejjebb a füles sapkát, és elátkozta a sorsot, mely ide vetette.

A toronyóra éjjeli kettőt ütött, kocsizörgés hallatszott a távolból. Az utcán egyébként senki nem mozdult, a szemközti házban rég kialudtak a fények, és eltávoztak a bejárós cselédek is.

Lady Charlotte Braxton házát figyelte. Már három napja és tökéletesen fölöslegesen. Mióta Rose előtt leszerepelt, és főnöke dörgedelmeit végighallgatta, nehéz idők jártak rá. Kihagyták a valamire való és kényelmes munkákból, hogy unalmas és kellemetlen megfigyelésekre osszák be. Napokon keresztül lesett elhagyatott raktárakat, ki és berakodó hajókat, tekintélyes bankokat és pompás villákat. Legföljebb enni járt haza és megfürödni. A gyémántcsempészet ügye megfenekleni látszott, nem jutottak közel a megoldáshoz, hiába szimatolnak a családtagok után. Jobb híján az esküvői meghívottakat vették sorra, hátha köztük megtalálják az összekötőt. Charlotte Braxton jutott George-ra. Három napja feküdt ócska ruháiban a büdös lópokróc alatt, a szemközti fűszeres pincelejárójának fedezékében, és sorra feljegyezte a házba be és kilépőket. A szakácsnőt, annak fiát, aki inasként dolgozott, a zöldségest és a virágárust. Két jól öltözött hölgyet teaidőben, majd három urat nyolckor érkezve és éjfélkor távozva. Egy alkalommal Mr. Crow is tiszteletét tette a Braxton házban. A szolgálat őrült iramban vetette az ismeretlen férfi nyomába magát, míg ki nem derült, lakberendezési tanácsokkal segíti Mrs. Braxtont vagyona elherdálásában.

George elvigyorodott a gondolatra. Nicol jutott eszébe, aki a múlt héten elcipelte a néhány utcányira működő asztalosműhelybe, ahol másfél órán át alkudozott egy ebédlőasztal formáján és árán. George-ot elképesztette Nicol szívóssága. Neki mindenben igazat ad, az asztalost mégis sarokba szorítja. Fél centet se engedett. Kicsinyes lenne, vagy takarékos? A gondolat elkedvetlenítette George-ot. Igyekezett nem Nicol jellemére, hanem a testére gondolni. Üde nyakára, asszonyosan gömbölyödő kebleire, kemény fenekére. Nicol nem bánta, ha a macska szagú kapualjban megszorongatta kissé. Szemérmes engedékenységgel, egy mukk ellenvetés nélkül hagyta George-ot nyúlkálni. Rose Hendersonhoz egy alkalommal ért hozzá, amikor átölelte az erdőben. Kínosan ügyelt rá, nehogy a melléhez érjen, és tolakodónak tartsa a lány. Rose alsóruhát viselt, és ahogy átölelte, a selyem ingvállal fedett derekánál fogva húzta magához. Még meztelen karjához sem mert nyúlni, nem hogy a melléhez, amit olyan természetességgel markolászott Nicolon.

Rosszkedvűen a másik oldalára fordult, mert a lépcső nyomta a hátát. Egy suttyó vagyok, állapította meg beletörődőn. Ideje megbékélnem a kapualjban megejtett üzekedés gondolatával, kár grófkisasszonyokról és izzó szerelemről álmodoznom. Két hét múlva elveszem Nicolt, a rendszeres házasélet majd észhez térít.

Egy idegen férfi tűnt fel az utca túloldalán. Könnyed léptű, magas ember volt, abból a fajtából való, aki nem jár gyalog, kizárólag bérkocsival. Lassan közeledett, amit, tekintettel a késői időpontra, George furcsállott. Inkább sétált, mint ment, és a Braxton ház előtt még lassított is.

Megállt a bejárattal szemben, és szemügyre vette a homlokzatot. George nem látta az arcát, mert takarta a kabát gallérja, és mert a fukar városatyák sajnálták a pénzt közvilágításra, és ritkásan helyezték el a kandelábereket az utcán.

A férfi néhány pillanatig nézelődött, míg egy hintó fordult be a sarkon. A kocsi zörgését meghallva tovább lépett, átvágott az utcán, és ugyan annak a pincelejáratnak a másik oldalán, ahol George is feküdt, takarásba húzódott. Nem bújt el, csak visszalépett a homályba, hogy nehezebb legyen észrevenni.

Ez meg ki a nyavalya, gondolta dühödten George, mert bosszantotta a konkurencia. Kételkedett a Braxton család bűnösségében, és remélte, az eseménytelen éjszaka meggyőzi főnökét, fölöslegesen fagyasztja halálra George-ot a szabad ég alatt napok óta, holnap felhagyhat a terméketlen leskelődéssel. A furcsán viselkedő idegen valamit jelentett. Valamit, amit érdemes kideríteni, tovább figyelni, kényelmetlen leshelyén elgémberedni. George remélte, hamarosan kiderül, a férfi érdeklődése szokványos szerelmi történet. Mrs. Braxtonra szemet vetett egy ifjú az operában, és romantikus felbuzdulásában a kapuját lesi. A feltevést azonnal el is vetette. Nem hitt a romantikus buzgalomban. Egy férfi inkább csak mesél róla, hogy órákig áztatta magát az esőben a szeretett hölgy ablaka alatt, mintsem meg is megtenné. Legföljebb, ha számottevő reménye van, hogy hamarosan beengedik azon az ablakon. Ismét elvigyorodott a gondolaton, majd leintette magát. Agyára ment az önmegtartóztatás.

A hintó megállt a kapu előtt - a Braxton címer ékesítette oldalát -, a kocsis leszállt a bakról, kisegítette a hölgyet a kocsiból és meghajolt a kiszálló úr előtt.

George alaposan megnézte a férfit. Mrs. Braxton kicserélte a hódolóját, állapította meg unottan. Tegnap egy köpcös fekete úr kísérte haza, ma pedig egy magas, szőke. George óvatosan ülő helyzetbe tápászkodott, és a korlát vasrácsai között igyekezett megállapítani, ki az ismeretlen lovag. Nem állhat holnap a főnöke elé azzal, hogy fiatalos külsejű, szőke úr töltötte itt az éjszakát. Meg kell neveznie a férfit. Remélte, meglátja az arcát, és felismeri. Emma Henderson esküvőjén személyesen találkozhatott a nemesség színe javával.

A férfi követte Charlottet a lépcsőn, és a kitárt ajtón át éles fénycsík hatolt az utca sötétjébe.

Mielőtt a komorna elzárta George elől a Braxton ház díszes előterének látványát, a prémes kabátból kibontakozó úrban elhűlve ismerte fel Harry Ricet, Emma férjét.

A marha, gondolta George megvetően, és visszavackolta magát a takaróba. Emmát lényegesen színtelenebbnek és unalmasabbnak ítélte ugyan Rosenál, de elképesztően ostoba, mondhatni pazarló cselekedetnek tartotta Emma Henderson szerelmét kockáztatni Mrs. Braxton csontos tagjaiért. Szegény Emma. Belehalna, ha tudná. És Rose? Kikaparná Rice szemét.

Nem maradt ideje sokáig tépelődni Rice bűnein, mert újabb szereplők jelentek meg a színen. Akár a nagybani piac hajnalban, olyan forgalmas ma éjjel ez az utca, gondolta beletörődőn George. Három férfi tűnt fölt az egyik keresztutca torkolatában, és feléje tartottak. Az ismeretlen, aki a Braxton hintó előtt érkezett, és Georgehoz hasonlóan szemlélődéssel töltötte eddig az időt, elunta a bújócskát, és távozni készült.

A három másik azonban nem így akarta.

Alighanem bele fognak kötni, állapította meg azonnal George, ahogy a közeledő alakokra ránézett. George a külvárosban nőtt föl, rossz környéken, ismerte ezeket a csapatokba verődő fickókat, akik unalmukban kezdeményeznek verekedést. Még a járásuk is jellegzetes, hogy a mozgásukkal hangsúlyozzák törvényen kívüli voltukat. Ruganyosan, hosszan lépnek, szinte dobálják végtagjaikat, és be nem áll a szájuk. Ezek is hangosan röhögtek, és ökölcsapásokat mértek tréfából egymás hátára, karjára. Egyikük lemaradt, és találomra választva célpontot magának, belerúgott a szomszédos ház szellőzőnyílását takaró rácsba. A rács kiszakadt a falból, és fülsértő csörömpölés közepette lezuhant a pincébe. Harsány röhögés kísérte a mutatványt.

A másik kettő ekkorra ért a távozni készülő úrral egy vonalba. Megszaporázva lépteiket átvágtak az úttesten, és elállták az útját. Szóváltás következett, George nem értette a beszéd tartalmát, meg nem is volt kíváncsi rá. Nem szándékozott megmenteni az úriembert támadóitól. Elszedik a pénztárcáját, megszabadítják a kabátjától meg az órájától. Túléli. Legalább megtanulja, nem kószálhat késő este egyedül.

A dolgok azonban rosszabbra fordultak a George által reméltnél. Az eset nem záródott az ismeretlen megadásával és kifosztásával, hanem verekedésbe torkollott.

A lemaradt harmadik nem vágott át az úton, mint a társai, hanem hátulról igyekezett az ismeretlen mögé kerülni. George csodálkozva fedezte fel rejtekéből, hogy egy ólmosbotot szorongat a kezében. Mit akarnak ezek? A városi suhancok ritkán ragadtatták magukat erőszakra, hiszen megverni egy úriembert jóval kockázatosabb, mint megkopasztani. Ezek pedig verekedni akartak.

Az ismeretlent nem sikerült meglepni, észrevette a hátulról lopakodót, még idejében hátrafordult, és kivédte az első ütést. A támadók ellenben hárman voltak, a magányos férfinek nem hagytak esélyt. Ketten ráugrottak, és rövid tusa után a földre teperték. A harmadik, a vezetőjük kíméletlenül ütni kezdte a földön fekvő embert.

George megelégelte a néma szemlélődést. Mégsem hagyhatom, hogy megöljék a szemem láttára, gondolta.

Ledobta magáról a pokrócot, felugrott, és néhány lépéssel az események közelébe ért.

- Ebből elég! - kiáltotta.

Most nem volt fegyvertelen, mint az erdőben Rose-al.

Ápolatlan külsejével, fiatal arcával tudta, aligha rémíti egyből halálra ezeket. Nem habozott megtámogatni tekintélyét. Látványos mozdulattal előhúzta kabátja alól a pisztolyát, a támadók vezetőjére szögezte, és a nyomaték kedvéért még ki is biztosította. Érezzék, komolyan gondolja, nem csak fenyegetőzik.

A suhancok hamar felismerték a fegyverben rejlő fölényt. Rövid tétovázás után meghátráltak, és szapora léptekkel kereket oldottak. Néhány pillanat, és eltűntek ugyanabban a keresztutcában, amelyből előkerültek.

George visszadugta fegyverét a hosszú, loncsos kabát alá, és kezét nyújtotta a földön fekvő férfinak. Most ismerte fel.

Ivan Krilov volt az ismeretlen úr. George kelletlenül fintorgott. Előtte is nyilvánvaló volt a tény, hogy ezt az embert Rose-nak szánják.

- Mit keres maga itt? - kérdezte gorombán.

Ivan darabos mozdulatokkal felült, majd ugyanilyen nehezen felállt. Iszonyatosan szaggatott a feje és fájt az oldala. Megérintette a koponyáját ott, ahol a leginkább hasogatott. Véres lett a keze.

- Betörték a fejét - állapította meg mérsékelt együttérzéssel George. - Az egyiknél ólmosbot volt. Az nagyot üt.

Ivan végigmérte George-ot. Mikor legelőször találkoztak, hamisítatlan úriemberként festett, ugyanígy a vizsga után, amikor az egyetem folyosóján összefutottak. Most földig érő barna posztókabátot visel, ami legalább három mérettel nagyobb nála, lyukas bakancsot és fülvédős sipkát. Ilyen ruházatra a Vöröskereszt ingyenes ruhaosztásán tesz szert az ember, ahol marakodnak a kiosztott darabokért, és mindenki azzal kénytelen beérni, amit a harc hevében megszerzett.

- Köszönöm, hogy a segítségemre sietett - mondta Ivan udvariasan, és megjegyzés nélkül hagyta a pisztolyt és a meghökkentő ruházatot. - Ha maga nincs, Mr. Harris, minden bizonnyal agyonvernek.

- Wilson a nevem. George Wilson. Asszem elfelejtette - mondta hamisítatlan kültelki tájszólásban George, és biztosra vette, Krilov saját figyelmetlenségének tulajdonítja a névcserét.

- Minden bizonnyal. Bocsássa meg a feledékenységem - hagyta rá Ivan, nyugtázva magában az elhangzottakat. Wilson tehát, ahogy Rose is emlegette.

- Rá se ránccson, uram! Egy ilyen finom ember nem figyelhet minden semmiségre. Oszt édes mindegy, hogy Harris vagy Wilson.

Ivannak jobban fájt a feje, mintsem vitába szálljon George-dzsal, esetleg gyanakvással kockáztassa jóindulatát. Megmentette az alapos veréstől, és a továbbiakban is szüksége lehet rá. A következő néhány órában, hogy hazajusson, és a rá következő hetekben is, ha Emmát meg akarja védeni.

George kérés nélkül is belátta, nem hagyhatja sorsára Ivant ebben az állapotban, ezért kelletlenül és magában füstölögve ugyan, de hazakísérte.

Ivan egy szomszédos kerületben bérelt lakást az öccsével. Charlest álmából verték fel hajnali háromkor. George-dzsal kettesben ágyba dugták a sebesültet, majd a kanapén George is helyet kapott, mert öltözékét látva Charles felajánlotta, hogy töltse náluk az éjszakát.

Reggel Charles a másik kettőt hagyta tovább aludni, ő pedig Miss. Wortwoodhoz sietett segítséget kérni.

A vöröskeresztes lerakatban Miss. Wortwoodot mellett Rose Hendersont találta.

Rose csinos volt, és mosolygós, türelmesen hallgatta Miss. Wortwood csacsogását. A legszegényebb gyerekeknek rendszeresen a Vöröskeresztbe járt ruhákért, aznap reggel is e célból érkezett. Miss. Wortwood azonban rajongott a társaságért, nem engedte Rose-t dolga végeztével távozni, az ünnepeket követő gyűjtési módszereit kívánta sebtében megbeszélni vele. Egy ruhakupac hegyébe telepedett, Rose-t egy székre ültette, és csak beszélt, beszélt végeérhetetlenül.

- A karácsony és az újév elmúltával sajnos csökken az adományozó kedv - magyarázta. - Karácsonykor magukba szállnak az emberek. Szerencsére nem csak a családosok, hanem a magányosak is, és akiket nem szenvedhet és elkerül a családjuk. Adományokban gazdag, csodás hetek következnek. Az emberek eszébe jut hajdani gyerekkoruk, és kinyitják a bukszájukat. Már aki. Persze nem mindenki. Van, aki haláláig ül a fölösleges holmikon.

Rose alig figyelt, mert nem érdekelte az adománygyűjtés, noha szeretett a lerakatban tartózkodni. A jól kivilágított hatalmas terem, a mosószer illata, a ruhákat válogató asszonyok nevetése felvidította. Miss. Wortwood pedig megnyugtatta. Annak ellenére, hogy sokbeszédű, izgága asszony. Talán azért, mert heves természete ellenére nem esik kétségbe semmitől. Folyton buzog, de sose robban.

- Ki kell találnunk valamit, drágám, mert a tavasz még messze - mondta ezer ráncba szaladó, aggodalmas arccal Miss. Wortwood. - Márciusban előveszik tavaszi toalettjeiket a hölgyek, és megszabadulnak a fölöslegtől, de mi nem ülhetünk két hónapig ölbe tett kézzel.

Mivel Rose nem figyelt, ő vette hamarabb észre Charlest. A fiú intett neki, Rose visszaintegetett üdvözletképpen, és hogy Miss. Wortwoodot ne szakítsa félbe, kezével mutatta, hogy jöjjön közelebb.

Rose várakozó arckifejezését látva Miss. Wortwood kiemelkedett vöröskeresztes gondjaiból, feltápászkodott a kupacról, és lelkendezve sietett üdvözölni a fiút.

Imádta a fiatalokat; Rose-t, Emmát, mindenkit, a lányokat és a fiúkat egyaránt, de a Krilov családhoz rokoni szálak is kötötték. Ahogy tájékozatlan vagy csupán annak vélt környezetének rendszeresen elmagyarázta, a Krilov gyermekek atyai nagyapja neki másod unokatestvére.

- Charles, kedvesem - kiáltotta ragyogva. - Mi járatban ilyen korai órán? Úgy tudom, vasárnap délig szerettek lustálkodni a bátyáddal.

Charles zavartan elmosolyodott. Szerette volna, ha Miss. Wortwood nem fecseg ki egyszuszra több személyes értesülést róla Rose előtt. Édesanyjuk Miss. Wortwood gondjaira bízva hagyta két fiát Londonban, és megbízatását az asszony rendületlenül teljesítette. Hetente megjelent a legényszálláson, és miközben rendet tett, meglocsolta a virágokat, sütött egy tepsi süteményt, hosszú lére eresztett litániában nemtetszéséről biztosította mindenek előtt Mrs. Brownt, a házvezetőnőt, és persze két szeretett rokonát is. Hogy Charles miért nem kell korábban, Ivan miért nem hord hosszú jégeralsót, miért nem szellőztetnek naponta legalább kétszer, és hasonló, sorsdöntőnek nem nevezhető, de Rose Henderson előtt felemlegetve kínos hiányosságokat.

- Van egy kis baj - vágott Charles a közepébe.

- Baj? Milyen baj? Veletek mindig baj van. Emlékszem, amikor a vidéki kastélyomat megvettem, és legszűkebb baráti körömet vendégül láttam a házavatón, akkor is baj történt. Igaz, nem veled. Apáddal. Hogyan is történhetett volna veled, amikor te jóval később születtél.

Miss. Wortwoodot nem lehetett öregesen lassú észjárással vádolni. Elméje kész volt a gyors tempó és irányváltásra. Meghallván a baj szót, elfeledte a korai kelés üdvös hatásainak számbavételét, és élete sorscsapásaira ugrott figyelme.

- Nem voltak sokan a meghívottak, talán ha ötvenen. Minden ismerőst mégsem etethetek. Kénytelen vagyok válogatni.

- Mi történt? - kérdezett közbe Rose kíváncsian és némiképp udvariatlanul, Miss. Wortwood szózuhatagának végét nem bírván kivárni.

- Ivan verekedésbe keveredett az éjjel. Nincs komolyabb baja, mégis szeretnék orvost hívni hozzá. Sajnos, egyet sem ismerek Londonban.

- Máris találtál egy orvost - mondta Rose, és felhúzta a kesztyűjét, amit a kezében tartott.

- Te? - kérdezte elhűlve Charles.

- Ha látsz itt rajtam kívül mást, akkor nem én - felelte mosolyogva Rose. - Megnézem Ivant, aztán eldöntjük, be kell-e vinni a kórházba.

- Legyen - határozott Charles. - Legalább kisebb lesz a kalamajka.

Felsegítette Rosera a kabátját, biztosította Miss. Wortwoodot, hogy hamarosan visszatér, és tájékoztatja Ivan állapotáról, majd Rose társaságában elment.

Február végén nyálkás, ködös idő telepedett Londonra, kevesen jártak az utcán. Beszálltak a bérkocsiba, és a legényszáláshoz hajtottak.

Szép nagy házban béreltek a második emeleten lakást. Két hálószobával, tágas nappalival és kiszolgálóhelyiségekkel.

- Ketten laktok itt, vagy tartotok állandó személyzetet? - kérdezte Rose, amíg felfelé kapaszkodtak a lépcsőházban.

- A házvezetőnő jön délelőttönként néhány órára. Ivan nem állhatja az inasokat. Én nem bánnám, ha időnként kipucolná valaki a cipőmet, és lekefélné a kabátom. A bátyám inkább maga csinálja, mint hogy eltűrjön valakit maga mellett, aki hamarosan családtagnak hiszi magát, mindenbe beleszól, és igazgatni akarja a nyakkendőjét - idézte Charles mogorván Ivan szavait.

Rose felnevetett.

- A huszadik század elfajzott arisztokráciája, szokta mondani nagyapám, nem tudja, mi a világ rendje.

- Tudni, szerintem Ivan is tudja, legföljebb fütyül rá.

- Én kedves, alkalmazkodó fiúnak tartom - vetett ellen Rose.

- Mert nem ismered eléggé. Nyakas, ráadásul okosabb mindenkinél.

Erre Rose nem felelt, mert megérkeztek. Charles kinyitotta előtte az ajtót, elvette tőle a kalapját és a kabátját.

- Egyenesen előre - igazította útba Rose-t, aki már indult, amíg Charles a kabátokat akasztotta a fogasra. - A nappaliból balra nyílik Ivan szobája. Még biztosan alszik.

Mivel este összehúzták a függönyöket, és a külvilágra is köd telepedett, a nappaliba lépve Rose nem ismerte fel azonnal George-ot.

Egy sötét alakot látott a kanapén üldögélni. Valakit, akit szemmel láthatóan az imént zavartak fel álmából, mert félmeztelen, kócos és álmos.

George már korábban hallotta a beszélgetést a folyosóról, és Rose hangja tünékeny álomfoszlányokat font köréje. Egy búzamező közepén állt a lány, rózsaszín ruhában, karját kitárta, és nevetett.

Sose jártunk Rose-al búzamezőn. Be se menne a búzatáblába, hogy letapossa, annál józanabb, ráadásul rózsaszínt sem hord, tűnődött kábán, amikor Rose belépett a szobába.

Döbbenten meredtek egymásra.

George-ban először ösztönösen felbuzdult az öröm, hogy láthatja, több hónap után újra, testi valójában, nem képzeletben, hallhatja a hangját, gyönyörködhet bársonyos tekintetében, ruganyos keble ringásában, majd azonnal rátört a keserű féltékenység. Ez Ivan Krilov lakása. Legföljebb a szeretője keresné otthon fel.

- Maga az, George? - kérdezte reménykedve Rose, mert továbbra sem látott tisztán a félhomályban. Boldogan dobolt a szíve, ahogy a göndör, szőke üstököt meglátta, noha fékezte lelkesültségét, hisz a fiú érzelmeit más nő birtokolja.

George-nak sikerült hamarabb szólnia, előnyhöz juttatta a néhány másodperc, amivel korábban ráismert a másikra. S igencsak alantas vágyak ösztönözték a szóra, titkolni a lány előtt megrendülését, távol tartani magától, és ütni rajta egyet, mert Krilov lakásán látja.

- Bizony én, Miss. Henderson. Bizony én lennék, na... - felelte ugyanazzal a tájszólással, mellyel Ivant is elkápráztatta, amit gyerekkorából hozott magával, és amit éveken át nehéz munkával levetkőzött. - De máris szedelőzködök. Gondútam, most má' ideje cihelődni, George. Eleget szunyáltál. Vár a munka, hord el az uraktól az irhád.

Felállt az ágyról, és a szék karfájára vetett nadrágjáért nyúlt.

Közben Charles sorban félrehúzta a sötétítő függönyöket, és immár látni is lehetett a szobában. Látni Rose elképedt arcát, George zárkózott és dühös képét. Egy szál hosszú alsót viselt, amely puhán és engedelmesen követte testét, izmos fenekét és combjait, találkozásuknál a jelentékeny kidomborodást, melyet Rose jelenléte tovább duzzasztott.

- Csudára örülők, hogy látom, drága Miss. Henderson. Csudára. Csudára biz' - folytatta a fiú ugyanúgy.

Visszahuppant a kerevetre, belebújt a nadrágba, majd ismét felegyenesedve magára rántotta, és begombolta a derekát. Egy, a férfiaknál gyakran látható, de eddig George esetében soha nem tapasztalt, közönséges mozdulattal helyére igazította férfiasságát a nadrágban.

Rose eddig merev arccal nézte a fiú öltözködését, hallgatta az alpári beszédet, de ettől a mozdulattól, amely olyan bárdolatlan volt, hogy nem lehetett véletlen, megvilágosodott előtte George viselkedésének oka. Mindig is átlátott rajta.

Megkönnyebbülten felnevetett.

- A földre ne köpjön a kedvemért, Mr. Wilson! - kiáltott tettetett kétségbeeséssel - Elég lesz ennyi. Kellőképpen megrendültem a taplóságán. Csak azt nem tudom, milyen szerepet szán nekem? Fel se ismerjem, vagy csupán a kesztyűt felejtsem magamon, amikor kezet nyújtok? Akár egy kényes grófkisasszony? - kérdezte vidáman, majd a válaszra nem is várva, faképnél hagyta George-ot.

Bement Ivan szobájába.

George egyedül maradt a nappaliban. Iménti felsülésétől lehangoltan tovább öltözködött, és hallgatta bentről a többiek beszélgetését. Leginkább Rose hangjára fülelt. Szabályszerűen kikérdezte Ivant. Mi történt, hol fáj, mit érez?

Amit hallott, legkevésbé az aggódó szerető csapongó sirámaihoz hasonlított. Barátságos volt, de inkább úgy beszélt a fiúhoz, ahogy a beteg gyerekekhez szokott. Higgadtan és kissé szigorúan.

George felvette az ingét, és hétmérföldes bakancsát. Az előbb menekülni akart innen, a szerelmi fészekből, most azonban felébredt benne a kínzó vágy, bizonyosat tudni. Muszáj látnia Rose-t szeretője társaságában, felismerni arcán a megbecsülést és az odaadást, amiben neki sose volt része.

Úgy döntött, marad még. Az ajtóhoz sétált, és benézett rajta.

Ivan felöltözve ült az ágy szélén, Rose pedig mellette. A lány Ivan arcát, szemét nézegette, de nem ellágyulva, szerelmesen, hanem doktori alapossággal.

- Most balra nézz! Most jobbra! Fel! Le! - utasította a fiút szigorúan, miközben kezével tartotta az állát, hogy feje ne mozogjon közben.

Váratlanul hátrafordult, és egyenesen George-nak szögezte a kérdést.

- El is veszítette az eszméletét? Ön hogy látta, Mr. Wilson?

George röpke tűnődés után, amíg összeszedte a gondolatait, és elfelejtette a szerepét, felelte.

- Ha jól emlékszem, nem. Végig magánál volt.

- Mondtam. Nekem is elhiheted - szólt Ivan, és kiszabadította az arcát Rose kezéből. Nem tetszett neki a rá osztott szerep. A baleké, akit összevernek az utcán, és akit a kedves doktornő vizsgálgat.

Rose végignézett a társaságon, és mulatságosnak találta ezt a három férfit. Ivan önérzete romokban, Charles szemmel láthatóan menne a dolgára, és a kötelesség tartja a bátyja mellett, George pedig azt sem tudja, mi legyen, nem azt, hogy mit tegyen. Egy kültelki csavargó, aki méltatlan a finom hölgy kegyére, vagy az, aki, George, a kedves fiú, akibe a hölgy minden bizonnyal beleszeretett. Aztán ráeszmélt, hiába látja George gondolatait tisztán, a cselekedeteit nem tudja befolyásolni.

- Nos, fiúk, a baj, ahogy Charles nevezte, nem nagy. Ivan megúszta egy kisebb agyrázkódással és zúzott bordával, Charles pedig egy elherdált délelőttel. Nem ússzátok meg azonban a számonkérést. Egyfolytában azon töröm a fejem, hogy mi történt tegnap éjjel. Vagyis, hogy miért. Hogyan került ugyanazon verekedés közepébe Mr. Krilov és Mr. Wilson? Tudtommal nem járnak egy társaságba.

- Véletlenül - kezdte Ivan, és felállt Rose mellől. - Sétáltam, ki akartak rabolni, és Mr. Wilson véletlenül arra járt.

Utolsó szavait már a nappaliból hallották, egyre halkulóan, mert bement a fürdőszobába.

- Véletlenül arra járt? Véletlenül merre? - kérdezte Rose immár George-ot.

- A II. György utcában - felelte meggondolatlanul George.

- Fölöttébb érdekes. Mi dolga éjszaka Mr. Krilovnak a II. György utcában?

- Ezt tőle kell megkérdeznie, kisasszony - felelte ismét feltámadó féltékenységgel George, hogy a lány Ivant kérdezi. Én vajon mit kerestem éjjel az utcán? Télen, fagyban? Ez nem érdekli? Csak Krilov? Miért bújt ki a meleg szobából a drága?

Félreismerte Rose-t.

- És Mr. Wilsonnak mi dolga az úri negyedben? Foszlott gatyában, lyukas cipőben, hetes borostával az arcán - tért immár George szerepére Rose, akit egyre inkább elfutott a méreg. Ezek bolondnak nézik. Ivan és George. Talán csak Charles nem. Ő maga se tud sokat, igaz, nem is bánja. Elárulja a testtartása, ahogy zsebre dugott kézzel kibámul az ablakon.

- Arra jártam. A ruhámat meg ne becsmérelje, kisasszony. Mit tehetek én róla, ha ennyire fussa.

Charles megelégelte a vitát. Magára hagyva őket, kiment a szobából.

Charles távozása felszabadította Rose mérgét. Előtte nem akarta leszedni George-ról a keresztvizet.

- Mr. Wilson! Tudom, hogy szándékosan rosszul öltözött és szándékosan tahó - sziszegte felpaprikázva. - Mivel hazudozott nekem, amikor törődtem magával, már nem érzek felelősséget a sorsáért. Azt tesz, amit akar. Mr. Krilov azonban a barátom. Megbocsásson, de féltem az ön kétszínű társaságától. Ezért kérdezem. Mi közös dolguk van maguknak?

George dühös grimasszal arcán nézett a lányra. Ez a hála, hogy tegnap segített a szerelmén. Kioktatás és becsmérlés. Ebből elege van.

- Ha engem kutyába se néz, faggassa a barátját. Engem meg hagyjon békén! - vicsorogta.

- Ivan is sorra kerül. Ne akarja elterelni a figyelmem. Maga a gyanúsabb, hogy sötét ügyekben sáros. Ahol felbukkan, bajt kever. Maga körül fals minden. Folyton változik. Ahogy magának kényelmesebb.

A kényelmes szó szíven ütötte George-ot. Kényelemből fagyoskodik napok óta az utcán? Nem azért, mert minden szalmaszálat megragad, hogy bebizonyítsa, Rose nem tagja a csempészbandának? Az összes rokonát és ismerősét sorra vették már, azért, hogy ne kelljen őt letartóztatni, és kihúzni belőle az igazságot.

- Maga, Miss. Henderson fenemód okosnak és fenemód bátornak hiszi magát - riposztozott elkeseredetten. - Mindent tudni akar, és mindent megérteni. Eszébe sem jut, hogy saját érdekében, becses személyét kímélendő nem mondanak teljesen igazat magának. Hogy kíméletből vezetik félre?

- Ne kenje el a dolgot, Mr. Wilson. Maga nem mond igazat, és maga fedi el a valóságot. Nem valaki. És igaza van. Eszembe sem jut. Eszembe sem jut, hogy maga megvédhetne engem bármitől. Maga, aki fiatalabb, szegényebb és butább is nálam.

A méreg szele hozta ki Roseból gonoszabbik énjét. Fájdalmasan szerette George-ot, maga előtt is nyilvánvalóan, fájdalmasan nagyon. Sértett, elkeseredett arcát látva legszívesebben simogatta és csókolta volna ahelyett, hogy megsebezi azzal, amiről tudja, a leginkább fáj neki. Rose azonban még küzdött szerelme ellen, mert alantasnak tartotta, buja, ösztönös vonzalomnak, mely a testi gerjedelemből táplálkozik, és melyre az önáltatás von fennkölt mázat. George érzelmeit pedig tökéletesen félreértette. Érezte, hogy a fiú vonzódik hozzá, vagyis a nála különb, elérhetetlen nőhöz, akit megszerezni lenne dicsőség, akár elejteni egy kapitális vadat. Díszes trófea lenni a házban, ahol Nicol a feleség...? Soha.

- Elfelejted, hogy csúnyább is - tódított gúnyosan, a szobába végszóra visszatért Ivan. Ő együttérzett George-dzsal, noha reménytelennek tartotta a helyzetét.

George nem tudott visszavágni. Ehhez pallérozottabb nyelv és fürgébb elme szükségeltetett. Inkább sarkon fordult, és bevágta maga mögött a bejárati ajtót.

- Akár egy szerelmi dráma - jegyezte meg rezignáltan Charles. A szoba ajtajában állt, és a vita végét már hallotta. Az éjjeliszekrényhez sétált, elővett egy cigarettát, és rágyújtott. - Ivan Emmát szereti, George Rose-t, de azt hiszi, Rose Ivant. Végiggondolni is fárasztó. Nem lehetne összeülni, és tisztázni, hogy ki kit szeret, és békésen összefeküdni? - kérdezte gúnyosan.

Rose dühösen meredt rá.

- Neked könnyű. Te bezzeg nem szeretsz senkit. A jó Charles kimért, józan és távolságtartó.

- Inkább, mint hülye.

- Fogd be - förmedt rá a bátyja. - Kísérd haza Rose-t, ahelyett, hogy bölcselkedsz. Nekem szétmegy a fejem.

- Egyedül is hazatalálok - tiltakozott hűvösen Rose, és George-dzsal lezajlott vitája kiverte a fejéből, hogy faggatni akarta még Ivant.

- Azt már nem - mondta Charles, az úri modorba visszazökkenve. - Elkísérlek.

Ivan nem feküdt vissza aludni, miután öccse és Rose kilépett az ajtón, hanem sietve átöltözött, és az ugyancsak nemrég távozott George után vetette magát. Mivel George ráérősen bandukolt, Ivan pedig igencsak kilépett, a harmadik saroknál, ahol a kertvárosi részt hivalkodó, többemeletes paloták váltották fel, beérte.

Egy darabig néhány lépés távolságból követte a fiút, majd mögé lépett, és a vállára tette a kezét. George hirtelen fordult hátra, és ugyanazzal a mozdulattal a kabátja alá nyúlt, hogy elő rántsa a fegyverét.

Ivant felismerve lehanyatlott a keze, és barátságtalan arckifejezéssel méregette a férfit.

- Mit akarsz? - bökte ki végül, mert Ivan nem szólt, hanem nyílt tekintettel, barátságosan mosolyogva várta, hogy George megenyhüljön.

George még Harry Ricenél is jobban utálta Ivant, mert nem címkézhette sem korlátoltnak sem fennhéjázónak. Ahogy úriembernek igen. Maradéktalanul figyelmes és udvarias volt vele mindig, az egyetem folyosóján is, ahogy nem vett tudomást George szándékáról, hogy elkerülje, hanem megszólította, és hosszan társalgott vele.

- Mi a francot akarsz? - kérdezte ismét George.

- Beszélni szeretnék veled - felelte Ivan, és a másik mérge inkább mulattatta, mint bosszantotta.

- Dolgom van. Nem érek rá - szólt az elutasító felelet.

- Elkísérlek. - Ivan arcáról eltűnt a mosoly, és tekintete megkeményedett. - Én is elférek Mrs. Braxton háza előtt a kapualjban melletted. Mert oda igyekszel, ha nem csalódom.

George-ot meglepte a másik jól értesültsége, és felkeltette kíváncsiságát. Mit tud vajon Krilov róla és a munkájáról, ha tisztában van vele, nem véletlenül találkoztak a Braxton villa előtt? És amit tud, nem lehet-e a segítségére, hogy végre felmentsék a gyanú alól Rose-t?

Kurtán biccentett, és hagyta, hogy Ivan kövesse a villáig. Kevésbé szúrt szemet kettősük, mint tegnap este, mert Ivan szmoking és hosszú, prémes kabát helyett kopottas vászonfelöltőt viselt. Készült a George-dzsal együtt töltendő délutánra.

George elfoglalta figyelőállását a villa előtt, Ivan mellé kuporodott, és mindketten rágyújtottak. Amíg némán szívták cigarettájukat, és a parazsat figyelték elmélyülten, alaposan felmérték egymást. George látta a másik arcán az eltökéltséget, hogy nem rázza le egykönnyen.

- Bökd ki végre, mit akarsz! - mondta végül.

Rose-al ellentétben Ivan nem becsülte alá George-ot. Megérezte benne a szívósságot és a bátorságot is, noha nem ismerte katona múltját. Ha szövetségesévé akarja tenni, el kell oszlatnia a fenntartásait. Mivel arra nincs idő, hogy fokozatosan tárja fel céljait, burkolt utalásokkal, ahogy szokás, és ahogy férfiak közt illendő, nyíltan kell beszélnie vele.

- Én Emmát akarom, ahogy te Rose-t. Fölösleges féltékenyen méregetned - mondta a leginkább fontos tényekkel kezdve, majd azonnal folytatta is. - De nem azért jöttem, hogy a lányokon osztozkodjunk. Rose kizárólag a te ügyed. Én más okból kerestelek. Valami fenyegeti a Henderson lányokat, csak én nem tudom, hogy mi, ahogy szerintem te igen.

Erre a legkevésbé számított George. Valójában elképzelése sem volt, hogy mit akar tőle a másik, vagyis burkolt kérdezősködésre számított, valami - mi volt közted és Rose között? - tartalmú nyavalygásra, ami egy úriembert foglalkoztathat, mielőtt nőül kéri a kiszemelt nőt. Megbizonyosodni, nem szakították-e le a nemes virágszálat. A nyílt beszéd, hogy kimondták, amit eddig ilyen egyenesen maga sem gondolt végig, benne rekesztette a szót.

- Ha megengeded, összefoglalom a tényeket - folytatta Ivan komolyan, magában mulatva George megrökönyödésén.

George-tól csupán beleegyező bólintásra futotta.

- A múlt év nyarán te feltűntél a szegénygyermek kórházban, sebesülten és hamis néven. Földönfutónak látszottál, hamarosan mégis olyan szoros viszonyba kerültél Rose Hendersonnal, aki igencsak kényes a társaságára, hogy meghívtak Emma esküvőjére. Az esküvő másnapján, hogy-hogy nem, megtámadtak benneteket az erőben, de nem tettek különösebb kárt bennetek, és Rose-nak még az ékszereit is meghagyták. Az autóját ugyan szétszedték, de el nem vitték. Néhány nap, és balszerencsédre, Rose beléd botlott egy ünnepségen, minek utána te nem kezdtél magyarázkodni, puhítani a kívánatos nőt valami hihetetlen mesével, hanem engedelmesen felszívódtál. Legalábbis Rose közeléből. Mert néhány hónappal később Mrs. Braxton háza előtt találkozunk, aki nem csupán jelen volt Emma esküvőjén, hanem szorosabb szálak is kötik a családhoz. Ennyit mindketten tudunk.

George végiggondolta a hallottakat és bólintott.

- Mi az ajánlatod? - kérdezte.

- Csereajánlat. Te elmondod, valójában mit akarsz Rose-tól, én pedig elárulom, amit te nem tudhatsz, és aminek köze lehet a lányokhoz.

George fontolóra vette a javaslatot. Ivan szagot kapott, rájött, hátsó szándékkal került Rose közelébe. Nem köteles beavatni, kitérhet az együttműködés elől. Nyilvánvaló azonban, hogy a család barátjaként olyan tényeket is ismer, amiről neki sejtése sincs. Hogy került a Braxton ház elé? Tudta, hogy Harry Ricenak viszonya van Lady Braxtonnal? Tudnia kellett, noha őt, George-ot tökéletesen meglepte a fordulat. Ha beavatja a nyomozásba, jelentős veszélynek teszi ki magát persze, kanyarodtak az ellenérvekre George gondolatai. Ha Ivan is sáros a csempészetben, neki vége. Súgni az ellenfélnek, és előnyhöz juttatni ezzel, kapitális baklövés.

Kénytelen volt kockáztatni.

- A katonai hírszerzésnek dolgozom - mondta végül. - Nagyszabású gyémántcsempészési ügyben nyomozunk. A Franchyes ékszerház is gyanúba került.

Ivan igyekezett elrejteni döbbenetét. A konkurencia ármánykodását gyanította George feltűnésében, hogy adatokat próbálnak szerezni Franchyesékről. Harry Rice kétszínűsége is felmerült benne, talán hitvese családja után leskelődik egy magánnyomozó segítségével. A hadsereg, a hivatalos közeg felbukkanása ugyan óvatosságra intette, meglátta a helyzet mulatságos oldalát is.

- A hírszerzés megbízásából figyelted Rose-t? - kérdezte, és tekintete vidáman felvillant. - Jó nagy szarban vagy, barátom. Rose aligha nézi ezt el neked.

- Ez legyen az én gondom - felelte elutasítóan George.

Ivan tüstént megbánta szavait. Nem mintha én jobban állnék, futott át rajta, és jókedve egy csapásra odalett. Mrs. Henderson ízekre szed, ha megneszeli, elcsábítottam a lányát, és anyám se fog repesni a terhes menyasszonyt meglátva.

- Mit sikerült kiderítened? - kérdezte udvariasan.

- Elég sokat. Rose az esküvő előtt gyógynövényeket hozatott Dél-Afrikából. Kinyitottam a ládát, és egy zacskó csiszolatlan gyémántot találtam az alján.

- Rosenál?

George némán bólintott.

- Honnan tudod, hogy gyémántok voltak? A csiszolatlan köveket nehéz felismerni.

- Magamhoz vettem a zacskót, és a központban megvizsgálták. Első osztályú kövek voltak.

Ivan hosszan, mélyre szívta a füstöt.

- Úgy... Magadhoz vetted... - ismételte lassan George szavait. - Valakinek ugyancsak hiányoztak.

- Minden bizonnyal. Egyébként nem keresik Rosenál oly eltökélten a rowlingtoni erdőben - mondta alig titkolható bűntudattal George..

- És most azt hiszed, Rose gyémántot csempész Afrikából, és a családja révén ad túl a köveken? - kérdezte inkább felháborodottan, mint meglepetten Ivan.

Most George-on volt a gúnyolódás sora.

- Egy szóval sem állítottam, hogy ostobaságok kiötlésére pazarlom az időt. Megtaláltam a köveket nála, ez tény. Kérdés, hogy miként került a zacskó az ő csomagjába, és kinek szánták?

- Szerinted kinek?

George megvonta a vállát.

- Tőled reméltem a választ.

Ivan hallgatott egy sort, és erősen törte a fejét. Amíg gondolkozott, szórakozottan nézegette maga előtt az utcát, a Braxton villát, a bejárat mellett a két karcsú márványoszlopot, a színes spalettákat. Egyre inkább elkomorult az arca. Hányan ismerték Rose gyógynövénygyűjtő szenvedélyét? A közvetlen családtagokon kívül legföljebb a kastély lakói. A cselédek és persze Harry Rice.

- Arról tud a hírszerzés, hogy Harry Rice jelentős összeget emelt le a felesége bankszámlájáról.

- Mi köze Rosehoz Harry Ricenek? Rice Emma férje, nem Rose-é. Fölöslegesen kevered bele.

- Harry Rice az esküvő előtt hónapokig a Franchyes kastélyban lakott. Hozzáférhetett Rose csomagjához.

A feltételezés nem hagyta hidegen George-ot. Logikus gondolat. Kinek kényelmes Rose terhére intézni piszkos ügyeit? A néhány tucat cseléden kívül, akiket figyelmen kívül hagyni ostobaság, valóban szóba jöhet Rice.

- Mennyi pénzt vett fel Rice?

- Ezt nem tudom. De eleget ahhoz, hogy a lányok nyakukba vegyék a várost, és kétes alakokkal üzleteljenek.

Ivan elmesélte George-nak kirándulásukat a munkás negyedbe, és beszámolt a nyilvánvaló megrázkódtatásról, mely Emmát érte.

- Szerinted Rice az összekötő? És azért lopott a feleségétől, mert ki kellett fizetnie az eltűnt gyémántokat?

- Nem eltűntek, hanem te elemelted őket - vetette közbe Ivan. - Meglehetős ostobaság volt. Bajba keverted Rose-t.

- Nincs szükségem a bölcsességedre - vágott vissza George. - Nem volt más választásom.

Ivan visszavonult, mert szövetséget akart George-dzsal, nem háborút.

- Miért a katonai hírszerzés nyomoz a csempészek után? Miért nem a fináncok?

George elmosolyodott.

- Ehhez semmi közöd. Ráadásul a te szempontodból fölösleges is tudnod. Ahhoz, hogy Emma előtt eláztasd a férjét...

Ivan látta, gyötrelmes lesz együttműködésük. George nyelvét nem fékezi a jólneveltség.

- Tévedsz - mondta egy kisebb fintor kíséretében. - Én a családot szeretném biztonságban tudni. Szarok Harry Ricera.

- És nekem mi érdekem fűződik az együttműködéshez? - kérdezte George.

- Ha sikerül mihamarabb felgöngyölíteni az ügyet, még azelőtt eltűnhetsz a képből, mielőtt Rose előtt nyilvánvalóvá válik a szereped. Azt hiszi, romantikus különcségből, kalandvágyból alakoskodtál. Ha rájön, eleve behálózni igyekeztél, és érdekből kerülgetted, örökre elástad magad.

- Mi a terved? - kérdezte kitérően George.

- Mához két hétre a Franchyes birtokra utazom. Mrs. Henderson születésnapi ünnepségére vagyok hivatalos. Harry nagyszülei néhány mérföldre laknak, ahogy Abboték is.

- Anthony Abbot? Ő ugyan hogy kerül ide?

- Mrs. Braxton született Lady Abbot. Talán nem véletlen a kapcsolata Riceval. Ahogy az biztos, hogy nem friss. Legalább öt éve tart. Riceéknél és Abbotéknál is szétnézhetsz az én segítségemmel. Velem tartasz, és bemutatlak a társaságnak.

- Két hét múlva nem jó - mondta lassan és zavartan George. - Két hét múlva lesz az esküvőm. Vasárnap. Elveszem az unokahúgomat, Nicol Wilsont.

Hogy ne tükröződjön arcán a döbbenet, és rögtön utána a szánalom, Ivan zavartan félrefordította a fejét, majd, mintha a földön való kuporgásban elmacskásodott volna a lába, felállt, és megmozgatta a végtagjait.

- Ha így van, gyere hozzám nászútra ifjú aráddal - javasolta a tapintatos csönd után. - Vidéki kastélyunkat felajánlani az újdonsült házasoknak, ugyancsak tiszteletre méltó jótétemény. Töltsétek a mézesheteket a Rowling birtokon.

- Sértő lenne Rosera nézve - vetette közbe bizonytalanul George.

- Jóval kínosabb börtönbe kerülni, mint szórakoztatni a rivális hölgyet.

- Rose aligha tekinti vetélytársnak Nicolt.

- Ezt ugyebár nem tudhatjuk - zárta le a témát egy vigyor kíséretében Ivan.

*

Rose sajnos hamarabb szembesült George csalárdságával, mint a férfi remélte. A nővérszobában várta egy üzenet, hogy a nagybátyja beszélni kíván vele. Rose nem tudott élő nagybácsiról, ezért is keltette fel kíváncsiságát a meghívás. Nagybácsi, találka? Mint egy füzetes detektívregény. De hát nem most kezdődött, valójában azt sem tudja mikor, mégis, néhány hete munkástüntetésen járt, és pénzt adott egy zsarolónak, hogy információt vegyen a sógoráról. Lehet annál rosszabb, hisz ott majdnem eltaposták, most pedig mindössze a szomszéd utcába kell elsétálnia? Csak nem fog kihagyni egy olyan titokzatos találkozót, mint ez?

Nem fog kihagyni, az biztos.

Amikor az óra elütötte a tizenkettőt, már vártak rá Knolmaier cukrászdájában. Belépett a halkan csilingelő üvegajtón, megcsapta az édes sütemény, a kávé illata, és erről eszébe jutott, hogy ma még egy falatot sem evett.

Lekanyarította nyakából hosszú sálját, felakasztotta a kabátját, és egyenesen az ismeretlen férfi asztalához sétált, aki beléptekor felegyenesedett, és akinek feléje forduló arca, és barátságosan integető keze azonnal elárulta, hogy ő az, aki rá vár.

- Üdvözlöm, kisasszony. Köszönöm, hogy eljött - mondta a férfi, és kezet csókol Rose-nak. - Megengedi, hogy rendeljek önnek forró kakaót, és mandulás süteményt?

- Köszönöm. Ön kitalálta leghőbb vágyam - felelte mosolyogva Rose és leült.

Az ismeretlen vele szemben már túljutott az ötvenen, kerek feje kopaszodott, és hétköznapi arcából mélybarna szemek tekintettek nyájas pillantással a világra. Öltözéke nem árulta el társadalmi hovatartozását. Nemes anyagból készült, sok éve varratott felöltőt viselt, ékszer nem látszott rajta, egyetemi pecsétgyűrű, vagy nyakkendőtű sem, és az asztal lábához támasztott báránybőr aktatáska éppúgy lehetett egy bank alkalmazottjáé, ahogy egy lordé, aki konokul ragaszkodik személyes tárgyaihoz.

- A nevem James Flower, de lehetne akármi más is. Remélem, a Flower megfelel önnek, kisasszony - mondta a férfi, ahogy eddig is beszélt, közepes hangerővel és hétköznapi hanghordozással. Szavaitól Rose-nak mégis olyan érzése támadt, mintha kereszthuzat söpörne át a termen.

- Mit tehetek önért, Mr. Flower? - kérdezte óvatosan.

A pincérnő letette elé a kakaót, a süteményt, ismét fordult, hozta a szalvétát, és a férfi teáját.

- A segítségét kérem, kisasszony. A segítségét egy fájó gondom megoldásában, amely két éve keseríti az életem.

Lehajolt az íróasztal mellé, ölébe vette az aktatáskáját, kinyitotta, és egy vékonyka dossziét emelt ki belőle. Jobb kezében fogva a dossziét baljával visszazárta a táskát, és lehelyezte a földre. Jelentőségteljesen Rosera nézet, majd lassú, mondhatni ünnepélyes mozdulattal a lány elé tette a mappát.

- Kérem, mielőtt tovább beszélgetnénk, fussa át ezt.

Rose kérdő pillantást vetett előbb rá, majd a fehér kartonlapra. Szokványos irattartó volt, üres fedőlappal, egyetlen betű nélkül, mely utalna a tartalmára. Rose odébb húzta a csészéjét, majd széthajtotta a dossziét.

Néhány teleírt papír hevert benne, tíznél nem több, talán hét, nyolc. A bal margónak megfelelően dátumok sorakoztak egymás alatt, és a dátumok mellett hosszabb, rövidebb szövegek álltak. Elolvasta az elsőt.

aug. 30.

Ismeretlen volt az írás, leginkább férfikéz művének gondolta. Aki írta, nem szakmájaként művelte az írásmesterséget, noha gyakorlottabbnak tűnt a betűvetésben, mint a gyógykezelt gyermekek szülei, aki nevük leírásakor sem a betűnagyságot, sem a sor irányát nem voltak képesek tartani.

Rose olvasni kezdett.

aug. 30. Az utasításnak megfelelően fölvettem a kapcsolatot a megfigyelt személlyel. A kapcsolatfelvétel incidens nélkül zajlott, nem fogott gyanút. Megfigyelt személy viselkedése az elvártnak megfelelő.

aug. 31. A megfigyelt személy egész nap a kórházban tartózkodott. Idegent nem fogadott, Viselkedésében gyanús elemet nem észleltem.

Rose összevonta a szemöldökét. Milyen kórház, és mi ez az írás? Valami jelentésnek látszik - a papír aljára siklott a tekintette -, és nincs rajta aláírás.

szept. 2.

Felemelte a fejét és a férfira nézett. Az nem kezdett sem enni, sem inni, hanem Rose-t figyelte, majd a lány értetlenségét látva, biztatóan rámosolygott.

- Olvassa tovább!

Rose engedelmeskedett.

szept. 2. A kórházban sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnöm egy személlyel, aki szoros kapcsolatot tart fenn a célszeméllyel.

Pongyola megfogalmazás, állapította meg Rose. Személy, személy, az írás is odavetett, nem gondos munka. Lapozott és rögtön a lap aljára ugrott a tekintete, mert unta az olvasást.

szept. 8. A célszemély kíséretében elhagytam a kórházat. A vöröskeresztes lerakatban ruhát vételezett számomra. Továbbra is gyanútlan, Viselkedése szokványosnak nevezhető, gyanús elemeket nem tartalmaz.

Rose ismét érezte a fulladás szorítását. Elsötétült előtte az enyhén piszkos papírlap, szélén az árulkodó ujjnyomok, ott, ahol olajos kézzel megérintette valaki. Egy pillanat alatt világossá vált számára, ki az irat szerzője.

Ezt George írta. George írta, mégpedig róla. Ő a megfigyelt személy, a célszemély, akinek viselkedése nem tartalmaz gyanús elemet. Milyen lélektelen, közömbös megfogalmazás. Szokványos viselkedésnek nevezi, hogy törődött vele, gondoskodott róla, rá áldozta az idejét, maga mellé engedte, és végül megszerette. Mindez George szerint szokványos. És képes volt ezeken a gyűrött papírlapokon pontosan, napokra bontva beszámolni a találkozásukról, és az utána történtekről. Nem bírt tovább olvasni, mert rettegett a folytatástól. Hogy fog szerepelni itt az egyre bizalmasabb közelségben együtt töltött idő?

Összecsapta a dossziét, és az indulattól remegő hangon kérdezte.

- Ki maga?

Az ezredes szánta Rose-t, de nem kívánt megkegyelmezni neki. A lány két hónapot töltött George Wilson társaságában, együtt kocsikázott vele, meghívta a húga esküvőjére. Kétségkívül, megrázó számára a felismerés, kígyót melengetett a keblén. A megrázó jóval alatta maradt a kategóriának, amit az ezredes munka közben figyelembe venni hajlandó volt.

- Mint már említettem, a nevem James Flower, és a katonai hírszerzés egyik csoportfőnöke vagyok.

Rose mosolyba préselte az arcát.

- Ön élénk fantáziával bír uram. A képzelőerő tobzódása megszokott jelenség számomra, hisz gyermekek között forgolódom. Érett korát látva mégis meglep.

A férfi felnevetett. Elismerésre késztette Rose lélekjelenléte.

- Sajnos igazat beszélek, Miss. Henderson. Valóban a katonai hírszerzésnek dolgozom, és az én parancsomnak engedelmeskedve figyelte meg az egyik beosztottam magát.

- Ha kérdez, életem minden unalmas részletéről készségesen beszámolok önnek, uram. Megkímélendő mind az ön, mind a beosztottja idejét.

A férfi nem felelt a gúnyra, hanem a papírlapok felé bökött.

- Amennyiben tovább olvassa a jelentést, meglátja, hogy mi találtuk meg a gyémántokat, és mi vettük ki a csomagjából. Talán ez a tény lelohasztja a jókedvét, kisasszony.

Mivel ezt nem érette, kérdezősködni pedig büszke volt, Rose ismét kinyitotta a dossziét, és tovább olvasott. Nem minden szót, ahhoz gyáva volt, csak siklott a szeme a papíron, hogy a lényeget kivegye a beszámolóból, de ne sebezzék meg a szégyenteljes részletek. Még így is vörösen lángolt az arca, és gyorsvonat sebességével vágtatott a szíve.

George visszafogottan jelentett, és szabadon kezelte a valóságot. Ezt fellélegezve vette tudomásul Rose. Minden tény szerepelt az írásban, amit mások is láthattak, vagy amiről mások is tudomást szereztek, és semmit nem említett, ami kettőjük közt zajlott. Mintha némán tették volna meg az utat az árvaháztól a kórházig, a nagynénjéhez, a Franchyes birtokra.

...behatoltam a szobába - olvasta aztán Rose. - Nem vette észre a jelenlétem. A csomagot érintetlenül találtam az ajtó mellett. Alaposan átvizsgáltam, és a második rekesz alatt egy bőrzacskót találtam, mely bors és borsó nagyságok közt ingadozó méretű, áttetsző, csiszolatlan gyémántnak vélhető köveket tartalmazott.

- Erre gondol? - kérdezte Rose, és halkan, hogy ne hallják a cukrászda vendégei, felolvasta az utolsó mondatot. - Csiszolatlan gyémántnak vélhető köveket említ az embere. Azok voltak? Vagy néhány fakó üveggyöngy miatt tart fel.

- Biztosíthatom, kisasszony, gyémántok voltak. Ezerötszáz, kétezer font nagyjából az értékük. Egy jó csiszolóműhely sokkal többet is kihoz belőlük.

- Ha jól értem, gyémántcsempészettel gyanúsít – szögezte le Rose higgadtan, mert olyan képtelenségnek érezte az állítást, hogy meg se ijedt.

- Egészen pontosan érti.

- Meglepő körülmények között dolgozik mostanában a rendőrség- mondta gúnyosan. - Joviális nagybácsi szerepébe bújva, illatos sütemény mellett folyik a kihallgatás. Vagy ez már a börtön? Kibérelték Knolmaier cukrászdáját.

A férfi ismét felnevetett. Hátra dőlt a széken, és karját kényelmesen annak karfájára helyezte.

- Értékelem a humorát Miss. Henderson. És az eszét is. Igaza van. Nem gyanúsítom komolyan magát. Vagyis részben tartom bűnösnek. Tegyük fel, hogy nem maga a csempészek vezetője. Látja, velem lehet alkudni. Tegyük fel, hogy valóban erről az egyetlen szállítmányról volt csak tudomása. Tegyük fel, hogy elárulja nekem, kinek szánta a köveket, vagyis kinek akarta átadni. Ha segít, futni hagyom. Ha hallgat... - nyitva hagyta a mondatot.

Rose kinézett az ablakon. Kinn lassan szürkült, és először az évben nagy, vizes pelyhekben hullani kezdett a hó. Úgy, ahogy csak karácsonykor szabadna esnie, amikor mindenki a meleg kályha mellé húzódik, és a karácsonyi csengők csilingelését várja.

George megbízásból tűnt fel mellette, megbízásból, pénzért férkőzött a bizalmába, és szerettette meg magát. Végtelen szomorúság lepte el a lányt. Ugyanaz, amit a támadás éjszakáján már megsejtett, de most meg is értett. Rose nem volt kishitű, és ritkán ostorozta fölöslegesen magát. George valóságos szándékait megismerve is tudta, hogy nem lehetett színlelés mindaz, amit a fiú iránta érzett. Lehet, hogy küldték, hogy parancsra bukkant fel mellette, de nem parancsra kívánta meg. Mert George is vonzódott hozzá, ez tagadhatatlan.

- Miért Mr. Harrist választották a feladatra? - kérdezte halkan, és a férfit meglepte a női lélek idegen volta. Köztörvényes bűnnel fenyegeti a lányt, őt meg Wilson érzelmeinek mélysége foglalkoztatja.

- Méltánylom igyekezetét, hogy nem óhajtja leleplezni előttem emberem ügyefogyottságát, de tudomásom van balszerencsés találkozásukról a hadirokkantak bálján - jegyezte meg bevezetőként, majd folytatta. - Nyugodtan emlegessük Mr. Wilsont a valódi nevén. De hogy a kérdésére válaszoljak. Részletes anyaggyűjtést folytattunk önről még Mr. Wilson bevetése előtt. Tudtuk, hogy lázadozik társadalmi helyzete ellen, és nincs udvarlója a saját köreiben. Olyan embert kerestünk, aki képes eljátszani a földönfutót, aki azonban elég pallérozott modorú és jó külsejű ahhoz, hogy eloszlassa az ön ellenérzéseit, kisasszony. Akit meg is szeret netán. Ha beleszeret az emberünkbe, hamarabb megnyílik. Kapóra jött nekünk Mr. Wilson sebesülése. Súlyos állapotban szállították haza Afrikából, tökéletesen megfelelt a szerepre.

Rose szemét elfutotta a könny.

- Ilyen átlátszó volnék.

- Mindannyian átlátszók vagyunk. Ha valaki ért hozzá, nyitott könyvként olvas az érzelmeinken - felelte szárazon a férfi.

- És ír is bele? - kérdezte Rose.

- Talán még írni is képes.

Rose hosszan gondolkozott a hallottakon. Törvényszerű, hogy beleszeretett George-ba? Betöltötte a huszonötöt, magányos, és szerelemre vágyik. Ha történetesen nem George-ra esik a titkosszolgálat választása, beleszeret akárki másba, aki nadrágot hord, és már szőrösödik az álla? Nyugtalanította a feltételezés. Hogy megvetette Emmát, mert az első férfinak elkötelezte magát. Aztán eszébe jutott Ivan Krilov. Ivan sokkal inkább hozzá való és külső adottságaiban sem marad el Georgetól. Ő mégis George Wilsont szereti. Hogy miért? Nem tudja. Csak azt, hogy George-ot egyszerre szeretné védeni, és a védelmezettje lenni, hogy szeret vele lenni, mert szórakoztatja, és mert gyönyörűnek tartja, szeretné megérinteni, végig húzni arcán az ujját, hogy érezze bőre finomságát, hozzáhajolni, hogy beszívhassa az illatát, és végül magába fogadni, hogy boldoggá tegye.

Ennek az embernek itt, előtte nincs tökéletesen igaza.

- Nem értem pontosan, az ön gondolatmenetét Mr. Flower. Mit óhajt tőlem?

- Talán megijeszteni. Hogy vessen véget a tevékenységének. Lehet, a segítségére is szükségem van. Talán más valaki a mi emberünk az ön környezetében.

- Azt képzeli, kémkedni fogok a nagyapám után, nem dugdos-e gyémántokat a virágágyásba?

- Nem is hinné, milyen meglepő felfedezéseket teszünk időnként. Lord Franchyest mégsem keverném gyanúba. Közismert hazafias elkötelezettsége.

- A törvénytelen vagyonszerzés nem hazafiatlan cselekedet.

- Valóban. A gyémántcsempészet csupán az államot károsítja meg. Viszont, ha fegyvereket vásárolnak a pénzen, és a búr ellenállókat fegyverzik fel, máris súlyosabb a bűn.

- Ezért nyomoz a katonai hírszerzés az ügyben - értette meg Rose. - Nem a rendőrség vagy a vámszervek.

- Nagyjából.

Beköszöntött a teaidő, egyre többen üldögéltek körülöttük. Szerelmes párocskák, és családosok, egy vagy két gyerekkel, hogy sütemény és forró tea melegítsék át hótól ázott tagjaikat. Békebeli hangulat töltötte be a termet, melytől valószínűtlenül távol esett a háború, a fegyverek, a hírszerzés, s mely közegnek igencsak természetes volt egy szerelmében csalódott, fiatal lány fájdalma.

A férfi törte meg a csöndet.

- Mi a véleménye Harry Riceről?

- A sógoromról? - Rose meglepetten kapta fel a fejét. Könnyes szemmel kavargatta a kakaóját egy ideje. Kapásból felelt. - Egy fajankó. Röviden. Hosszabban... Unalmas sznob, aki Emmán élősködik.

- Mit ért pontosabban élősködés alatt?

Rose sietve kereste a megfelelő választ, mert meggondolatlanság lenne a feltétel nélküli őszinteség.

- Élősködik a család tekintélyén, Emma jóságán és pénzén.

- Konkrétan?

Rose vállat vont.

- Emma sokkal különbet is talál, ha vár. Harry sarokba szorította.

Ezután a férfi hallgatott egy sort, ujjaival halkan dobolt az asztalon, és körbenézegetett a teremben. Váratlanul szólalt meg újra.

- Tudta, hogy Lady Braxton férje egy Amszterdam melletti fegyvergyár többségi tulajdonosa volt. Mielőtt jobblétre szenderült.

Rose elképedten nézett a férfi barna szemébe, majd halk szisszenést hallatva engedte ki a tüdejében rekedt levegőt.

- Harry? - kérdezte lassan. - Harryt gyanúsítja? Harrynak kellett volna elvinni a csomagomból a gyémántokat? Erre gondol? Hogy eladja, és Lady Braxton fegyvert vásároljon rajta a búroknak?

Mivel a férfi továbbra sem válaszolt, talányos tekintettel nézegette a lányt, Rose kénytelen volt az időt a lehetetlennek tűnő feltételezés mérlegelésére használni.

- Harry elkötelezett hazafi. Legalábbis szóban. - Megvonta a vállát, mert maga is belátta, sógora szónoklatait nem veheti komolyan. - Ráadásul ostoba és gyáva egy összeesküvés lebonyolításához.

- Talán mégsem.

- Mi haszna származna mindebből?

- A kövek a törvényes mód megkerülésével érkeznek az országba. Legalább ötven százalékkal nagyobb a haszon eladásukkor, mint a szabályosan érkező szállítmányok esetében.

- Harry nagyapja minden erejével megakadályozná a fia árulását.

- Nem is állítottam, hogy a Rice ékszerház benne van az árulásban. Mr. Rice cége csak összeköttetéseivel segíti a fiú üzelmeit.

Rose váratlanul elmosolyodott.

- Maga nem is gyanúsít engem igazán. Azért gázolt a lelkembe, hogy megpuhítson, és közlékenyebbé tegyen.

- Sikerült? - kérdezte a férfi mosolyogva.

Rose hiába igyekezett haragudni, egyre kevésbé neheztelt rá. A férfi módszerei elborzasztották, de a céljával egyetértett. A fegyvercsempészetnek ideje véget vetni.

- Harry Rice decemberben kétezer fontot vett ki a bankból - mondta.

Most a férfin volt a meghökkenés sora. Megrándult a széken, és az asztalra hajolva Rosera szögezte a tekintetét. Majd gyorsan visszanyerte hidegvérét, elmosolyodott és visszadőlt kényelmes testhelyzetébe.

- Ez talált. Meglepett. Kétezer fontot? Egy összegben és készpénzben

- Úgy van. Ha jól rakom össze a tényeket, ki kellett fizetnie valamit, aminek a gyémántos zacskóban volt a fedezete, és amit Mr. Wilson elemelt. Harryn keresték a köveket, és neki fizetnie kellett. Bár előbb megpróbálta visszaszerezni a zacskót. Mr. Wilson ostobaságáért csúnyán megfizettünk.

A férfi szigorúan ráncolta a szemöldökét.

- Mr. Wilson nem akarta magával vinni a köveket. Gyanította, hogy keresni fogják magánál, és a módszerekkel kapcsolatban se voltak illúziói.

Rose szomorúan felnevetett.

- Lám. Lám. Védi előttem az emberét.

- Mióta szerencsétlen lebukása után megkapta a fejmosást, Mr. Wilson fáradhatatlanul, tántoríthatatlanul és némiképp szabálytalanul - itt egy keserű fintort vágott - ügyködik a maga tisztára mosásán. Szinte már megszállottan. Alig jár haza, nem eszik, és nem alszik.

- Megszakad a szívem - jegyezte meg Rose gúnyosan. - Magának kereste a bajt. Senki nem kényszerítette, hogy kémnek álljon.

- Ezt komolyan gondolja? - kérdezte hűvösen a férfi, de nem várta Rose feleletét. - Évtizedek óta ismerem Wilson alezredest, és minden jó tulajdonsága mellett, mint következetesség és feddhetetlen becsület, gyöngéden szerető apának se mondanám. George számára nem adatott meg a választás, kisasszony. Tíz éves kora előtt árvaságra jutott, és azóta minden fontos döntését a nevelőapja hozta helyette. Iskola, hivatás, szerelem. Egyetlen egyszer sem kérdezték a véleményét.

Rose tökéletesen megzavarodva nézte a férfit.

- Maga jól ismeri a családját?

- A nagybátyja, aki felnevelte gyerekkori ismerősöm. Mr. Wilson szüleivel kevesebbet találkoztam, inkább hallomásból ismertem őket. Az édesanyja különleges hölgy volt. Tudja, festegetett. Meglepő elfoglaltság azon a környéken. Tőle örökölhette Mr. Wilson azt a fogyatékosságát, hogy képtelen belesimulni született környezetébe.

- Magasabbra lát - foglalta össze szomorú mosoly kíséretében Rose, és azon csodálkozott, hogy már nem dühös, csupán szomorú. Egy órával ezelőtt, a beszélgetés derekán még végtelen keserűség töltötte el, harag és megvetés George iránt, és legalább ilyen utálat önnön hiszékenysége miatt. Az eltelt rövid idő alatt ennek a férfinak sikerült megvigasztalnia, oldani gyötrő bánatát, és megértést, sőt gyöngédséget támasztani benne George iránt.