Néhány nappal szenteste előtt Rose meglátogatta a húgát. Gyakrabban illett volna mennie, de az ifjú pár turbékolása idegesítette.

Aznap délután azonban a felhőtlenül boldog és nyájas Emma helyett egy elkeseredett fiatalasszonyt talált a kényelmes londoni palotában. Emma kisírt szemmel gubbasztott a szobájában.

- Mi történt? - kérdezte Rose, és elfelejtette fenntartásait. Hogy jobbára untatja húga beszámolója a háztartás gondjáról és a terhesség csodás és kivételes élményéről.

Emma nem válaszolt, hanem még inkább rázendített. Hálóköntösben, fésületlenül kuporgott a karosszékben, körülötte piszkos teáscsészék, elhasznált zsebkendők hevertek. Emma ritkán adta át magát a kétségbeesésnek. Abból, hogy reggel óta fel sem öltözött, Rose sejtette, nagy a baj.

Mivel Emma nem válaszolt, Rose széthúzta a sötétítő függönyöket, majd egy fonott kosárba összegyűjtötte a piszkos zsebkendőket, egy tálcára a poharakat és a tányérokat, és csöngetett a szobalánynak. A lányt nem engedte be az ajtón, hanem kiadta neki a szennyest, és visszatért Emmához. A közelébe húzott egy széket, leült rá, és Emma térdére tette a kezét.

- Most pedig, drága Emma, meséld el, hogy mi a baj! Harry búcsúcsók nélkül indult munkába netán?

Emma ismét sírni kezdett, és Rose-nak elfacsarodott látványától a szíve. Ma a legjobb akarattal se nevezném tüneményesnek, gondolta. Arca halovány, szeme karikás, bőre piszkosszürke, orra dagadt és vörös.

- Emma! - szólt rá Rose. - Fejezd be a bőgést, és mond el, mi a baj!

- Nehéz beszélnem a dologról anélkül, hogy megbántanék másokat - hüppögte Emma.

- Akkor beszélj úgy, hogy megbántasz. Csak beszélj már, könyörgöm! Elvetéltél?

Rose leginkább ezt feltételezte a kétségbeesés okaként, noha nem tartotta tragikusnak a korai, nem várt terhesség megszakadását. Jobb, ha a házaspár első éveit nem bonyolítani gyermekáldással.

- Nem, nem. Szegény gyermekem jól van.

- Akkor máris kisebb a vész.

- Olyan nehéz szavakba öntenem, hogy mi bánt. Nem is vagyok teljesen biztos benne, hogy igazam van. Lehet, túl szigorúan ítélek.

- Emma! Bökd már ki!

- Mondom, mondom - felelte sóhajtva Emma. Abbahagyta a sírást, maga alá húzta a lábát, és nem nézett Rosera, amíg beszélt.

- Tegnap reggel elhatároztam, hogy valami kisebb ajándékkal meglepem Harryt. Korán elment, és a tegnapi vacsorából bőségesen maradt sült, úgy véltem, a szakácsnő nélkülem is elboldogul a ragulevessel, sétálhatok egyet a városban.

- Emma! Térj a lényegre! - figyelmeztette Rose.

- Ne sürgess! - fortyant fel Emma, majd újra elpityeredett. - Nehéz beszélni erről.

- Ezt már mondtad.

- Mit?

- Hogy nehéz beszélned a dologról.

Emma sértődött pillantást vetett rá.

- Meg akartam lepni Harryt. Valami csekélységgel. Amit tőlem kap. Nyakkendőtűre vagy szemüveg láncra gondoltam.

Rose visszafogta magát, és nem szólt közbe. Nem sürgette tovább a húgát, és nem tett megjegyzést az ajándék megkérdőjelezhető eredetiségére sem.

- Mivel itthon nem tartunk készpénzt, elhatároztam, hogy bemegyek a bankba. Harrytól mégsem kérhetek pénzt a saját ajándékára.

- Mégsem. Oda a meglepetés.

- Bementem tehát a bankba, és Harryt nem találtam ott.

- A csapodár széltoló - vette közbe mosolyogva Rose, mert biztos volt benne, Harry nem egy légyott kedvéért távozott a munkahelyéről. Ahhoz nincs benne elég mersz. Emma túlságosan aggodalmaskodó.

- Dehogy - tiltakozott Emma riadtan. - Ez a lehetőség fel sem merült bennem. Még meg is örültem, hogy nem találkozunk, valóban titokban vehetek fel pénzt.

- Tehát Harry nem volt ott. Mond tovább!

- Vázoltam a tervemet Mr. Herringtonnak, az aligazgatónak, aki készségesen fogadott, és át is adott nekem tíz fontot. Aztán beszélgettünk kicsit, kérdezett erről, arról, hogy reméli, tetszeni fog az új ház, és ilyenek. Én persze nem értettem, mit akar. Szó szót követett, és kiderül, hogy Harry előző nap felvett az örökségemből kétezer fontot.

- Talán inkább kétszázat. Bár az is elég sok - vágott közbe Rose.

- Én is ezt mondtam Mr. Herringtonnak - felelte Emma könnyezve. - De nem. Kétezret. Azzal az indokkal, hogy új házat veszünk, és foglalónak szánja.

Rose meghökkent. Kétezer font komoly összeg. Emma hozományának csaknem a harmada.

- Beszélt veled a házvásárlásról? - kérdezte.

- Meg sem említette.

- És te kérdezted?

- Igen. Ma reggel.

- Mit válaszolt.

- Összevesztünk - sírta Emma. - Kémkedéssel, bizalmatlansággal vádolt. Hogy nem bízom benne, és leskelődöm utána, ellenőrzöm, meg ilyesmiket mondott.

- Érthető, hogy nem bízol. Kétezer font egy vagyon.

- Elképzelésem sincs, mire kellett neki.

- Biztos, hogy nem egy másik házra szánta, ahogy állította?

- Nem hiszem. Mi eddig mindent megbeszéltünk egymással. Lefoglalózni úgy, hogy nekem meg sem említi, elképzelhetetlen. Ráadásul ez a levél is másról árulkodik - mondta Emma, és hálóköntöse zsebéből egy gyűrött és ázott, ronggyá olvasott papírlapot húzott elő. Rose-nak nyújtotta. Rose széthajtotta, és olvasni kezdte.

„Mrs. Rice. Ha hallani akar férjura viselt dolgairól, jöjjön el ma este a tüntetésre a fonó elé. Pénzt is hozzon magával jócskán. Legalább tíz fontot."

- Gyakorlatlan kéz írta a levelet, nehezen olvasható ákombákomokkal -állapította meg Rose. - És ez a kitétel...? Jócskán hozzon pénzt - idézte az olvasottakat fejcsóválva. - Legalább tíz fontot. Bizonyára a dupláját írta annak, amennyit valójában remél. Fölöttébb egyszerű ember lehet, akinek komoly összeg öt font.

- Mit tegyek? Oda menjek? Milyen fonó? Alig ismerem Londont, de szeretnék tisztán látni - suttogta könnyek közt Emma.

- El akarsz menni? - kérdezte meglepetten Rose.

Emma ritkán és csak tökéletesen ismerős helyekre mozdult ki egyedül otthonról. Egy tüntetés a munkásnegyedben, ráadásul este, képtelen ötletnek tetszett.

- Azt hiszem, nincs más választásom - felelte Emma elszántan, remegő száját szorosan összeszorítva. - Tudnom kell az igazat. Mindenképpen.

Rose először tiltakozni akart, lebeszélni róla a húgát, hogy higgyen egy idegennek, aki vádaskodik, ráadásul fizetség reményében. Ez az írás piszkos zsarolólevél. Mindezek mellett Rose nem szerette Harryt, vagyis nem bízott feltétlenül benne. Ezért feltételezte, igaz lehet a vád. Ha még sincs Harrynak takargatnivalója, akkor helyesebb a végére járni a dolognak. Egy flört vagy kártyaadóság kisebb rossz, mint a hosszas bizonytalanság.

- Veled megyek - bólintott beleegyezően. - De férfikísérőt kell szereznünk.

Krilovék háza az utazás előtti készülődés lázában égett. Az utcai ajtót tárva-nyitva találták, a hallba vezető átjárót hatalmas utazóláda torlaszolta el, és kofferekből rakott hegy magasodott a szalonban. Mrs. Krilov felajzottan és izgalomtól kipirult arccal fogadta a két Henderson lányt. Rövid idő alatt tisztázták, hogy nem kívánnak teára maradni,- Rose mulatott már a felvetésen is, nem lévén a házban egyetlen üres asztal és szék sem - majd Rose előadta a kérésüket, hogy szeretnék Ivant magukkal hívni egy baráti találkozóra.

Mrs. Krilov mindeddig közönyös kedvességgel hallgatta őket, barátságosan biccentgetett, amikor kellett, egyetértően ráncolta a szemöldökét, amikor úgy hozta a beszélgetés sora, de itt gyanút fogott. Képzelőereje az évek során élénkre csiszolódott, és elveszítette a grófkisasszonyok tapasztalatlanságból eredő jóhiszeműségét is. Egy villanásra a sápadt és meggyötört Emmára siklott a tekintete, és lehervadt arcáról a nyájas kifejezés, majd rendezve vonásait visszafordult Rosehoz, és ragyogó mosollyal felelte.

- Természetesen szívesen nélkülözöm készülődés közben Ivant. Úgy sincs semmi hasznom belőle ebben a felfordulásban. Ahhoz, hogy segítsen, férfiasan ügyetlen, de hogy közönyösen elvonuljon, akár az apja, ahhoz türelmetlen. Ugyanez vonatkozik a másik nagyfiamra is, persze. Vigyétek őt is magatokkal. Legalább mindkettőtöknek lesz férfikísérője.

Kisietett a szalonból, és Rose hallotta, a hallban utasítja az inas, hogy kerítse elő két idősebb fiát.

A fiúk hamarosan megjelentek az ajtóban, mindketten jólöltözötten és vidáman, és így egymás mellett állva, a tagadhatatlan különbözőség dacára - hogy Ivan fekete, Charles pedig vörös -, lesírt róluk, hogy testvérek.

A külsöjük alapján nehéz lenne választanom közülük, futott át Rose-on a ledér gondolat. Mindkettő kimondottan jóvágású, értelmes arcú. Igaz, Charlesban érezni valami tartózkodást és bizalmatlanságot. Nem úgy Ivan. Ő mindenkivel barátságos.

Ivan jókedvűen köszöntötte őket, és Charles is igyekezett kellő lelkesültséget mutatni a váratlan esti elfoglaltság iránt. Előzékenyen Emmának nyújtotta a karját, bátyjának hagyva Rose-t, a kommendált leányt.

Az úton Emma alig szólt, Ivan és Rose mögött csöndben szaporázta a lépést Charles oldalán. Félóra séta várt rájuk, közben beesteledett, a gázlángok keltette fény egyre élesebb szélű köröket rajzolt az utcai macskakövekre.

Az ipari negyedhez közeledve megszaporodtak köröttük az emberek, kisebb csoportokba verődve ugyanabba az irányba tartottak.

- Hová megyünk valójában? - tudakolta halkan Ivan Rose-tól. - Anyám esti sétát emlegetett, de mi inkább vágtatunk, mintsem poroszkálnánk. Ráadásul egyre rosszabb környékre kerülünk. Ezért hívtatok? Verekedni kell? Abban nagyon jó vagyok. Különösen Charlessal megtámogatva.

Rose már jó ideje azon tépelődött, mit mondjon el Ivannak. Nem óhajtotta sötétebbre festeni Emma házasságát a valóságnál, nehogy csalóka vágyakat ébresszen a fiúban. Már ha léteznek csalóka vágyak. A gyanút is gusztustalannak tartotta. Hogy egy férfi olyan nőre vessen szemet, aki más gyermekével viselős. Biztos volt benne, Ivanban az esküvő után kihunytak a gyöngéd érzelmek, különösen, amikor értesült Emma terhességéről. Mert értesült róla biztosan. Rose az imént elkapta futó pillantását, mellyel Emma alakján a változást szemügyre vette. Alig észrevehető érdeklődés volt, de Rose felfigyelt rá. Emma az ötödik hónap végén járt, a beavatatlanoknak is feltűnt vastagodó dereka.

- Egy ismeretlen kért találkozót a szövőgyári tüntetésen - magyarázta Ivan kérdésére. - Fontos és bizalmas közléseket ígért nekünk valamely kényes családi ügyben.

- A kényes talán enyhe kifejezés. A húgod olyan nyúzott, akár a vesztőhelyre menne.

- Emmát minden apróság megviseli, ráadásul az ő állapotában nem szívesen mozdul ki otthonról.

- Nem is helyes így meghajtanunk, akár egy versenylót - tette hozzá Ivan, és váratlanul megállt, majd szembefordult az őket követő párral.

- Menjünk lassabban, mert Emma alig bírja szusszal.

Emma hálásan nézett fel rá. Valóban fáradtnak látszott, pihegve szedte a levegőt.

- Jól esne néhány perc pihenő. Ti menjetek tovább, én hamarosan követlek benneteket. Ha kifújtam magam.

A képtelen ötleten hangosan nevettek, majd maradtak Emma körül mind a hárman, a fiúk rágyújtottak egy cigarettára, és jókedvű csevegéssel igyekeztek elűzni a lányokon tagadhatatlanul eluralkodó feszültséget. Ivan egy ősrégi iskolai történettel hozakodott elő, az öccse tódította, nevetve ugratták egymást. Rose megnyugodott valamelyest, és zavartsága is oldódott, mert Krilovékat bevonta családi ügyeikbe. A fiúk számára az este nem drámát, csupán kellemes időtöltést ígért két kedves hölggyel.

Az esemény helyszínétől néhány sarok távolságra már hallották, a népgyűlés elkezdődött. A szónok hangját és a tömeg morajlását sodorta feléjük a szél. A kórházi gyakorlatok során Rose többször járt erre, amikor a körorvos mellé beosztották néhány hétre, és elkísérte a betegeihez. A szövöde a nagyobb üzemek közé tartozott, ahol a gyapjú árának folytonos ingadozása miatt rendszeresen történtek elbocsátások és rá válaszul tüntetések. Ráadásul Rose szüfrazsett múltjából adódóan is jól ismerte a környéket. Erre nagyrészt nőket és gyerekeket alkalmaztak. Az egyik gyűlésen Rose bátortalanul fel is vetette, céljaik közé a szavazati jogok szorgalmazásán túl az egészségtelen és igazságtalan gyermekmunka beszüntetését is vegyék fel. Nőtársai letorkolták. Baloldali törekvésekkel elriasztják maguk mellől a támogató közvéleményt. Mindent szépen, sorjában.

A gyűlést a gyárudvaron tartották, ahová nehéz vaskapun keresztül vezetett az út. Aki látni és hallani akart, kénytelen volt a körbezárt udvarra zsúfolódni, mert a magas kőkerítés eltakarta a szónokot, aki egy alacsony emelvényen ágált a gyárépület főbejárata előtt, mélyen benn, az udvarban.

A lányok magától értetődőn követni akarták az előttük járókat befelé, de Charles megállította őket.

- Nem tetszik ez nekem. Nagy a tömeg, és szűk a kijárat.

Rose akadékoskodásnak érezte felvetését.

- Tetszeni nekem sem tetszik - tiltakozott. - Sejtheted, szórakozást az operában keresnék. Muszáj bemennünk.

- Megyek én vagy Ivan, és ti a másikkal kinn vártok.

- Akivel találkozni akarok, csak engem ismer - szólt közbe Emma, aki eddig hallgatott, mert túl izgatottnak érezte magát a beszédhez. Egész valóját kitöltötte a rettegés, hogy mit tud meg a férjéről. - Levelet küldött nekem, lehet, ha többen megyünk, elriasztjuk.

- Szóba sem jön, hogy magatok menjetek - szólt Ivan olyan határozottan, hogy Roseban borzolódni kezdett a büszkeség. Megint egy férfi, aki természetesnek veszi, hogy gondolkodik és dönt helyette.

- Mi legyen? - kérdezte Charles fojtott hangon a bátyját.

- Én megyek, te maradsz a lányokkal.

- Fordítva jobb lenne. Én alig ismerem őket.

- Attól még vigyázhatsz rájuk. Én vagyok az idősebb, ráadásul magasabb. Könnyebben tájékozódom a tömegben.

Rose elképedten hallgatta őket. A fejük fölött tárgyalnak. Képletesen és konkrétan, hisz mindkettő jó fejjel tornyosult a lányok fölé.

- Hogy veletek mi lesz, azt nem tudom - fortyant fel. - Mi mindenképpen bemegyünk Emmával.

Ivan eddig valóban csak az öccsére figyelt, elgondolkozva és feszülten, de Rose ellenvetése letörölte arcáról a szigorúságot és felnevetett. Szórakoztatta Rose határozottsága. Mariann húgára emlékeztette, aki önfejű volt és meggondolatlan.

- Bemegyünk mind a négyen, és igyekszünk nem elszakadni egymástól - mondta békítően. Aztán halkabban, hogy csak az öccse értse, hozzátette.- Tied Rose, az enyém Emma. Ha valami baj van, náluk találkozunk.

A gyárudvaron jóval kevésbé tűnt fenyegetőnek a tömeg, mint az utcáról betekintve. Kisebb volt a zsúfoltság, az emberek barátságosan tereferéltek szomszédaikkal, inkább majálisra, mint géprombolók felajzott tüntetésére emlékeztetett az esemény. Ivan a kapu után jobbra fordult, és az épület tövében előre, a szónok irányába vezette kis csapatát.

Alacsony, fiatal férfi beszélt az emelvényen, Rose alig, Emma pedig egyáltalán nem figyelte, mit harsog a szája elé tartott szócsőbe.

A fal mellett magasodó állvány tövében megálltak. A közeli kiszögellés miatt rossz kilátás nyílt innen a beszélőre, ezért az állvány közelében kevesen tartózkodtak.

Ivan körülnézett.

- Ha valaki találkozni akar veled ebben a tömegben, Emma, akkor annak a kapunál kellett lesben állnia, és bizonyára észre is vett minket. Nincs más dolgunk, mint várakozni.

Mintha igazolni akarná, egy hang szólalt meg mellettük.

- Mrs. Rice?

Egyszerű, munkásruhába öltözött ember álldogált közvetlenül mellettük, háttal az eseményeknek, és szaporán pislogott zavarodottságában. Arcvonásait elrejtette a félhomály.

- Én vagyok - felelte Emma.

A férfi szeme bizalmatlanul rebbent a fiúkra.

- Ezek kik? Írtam, hogy jöjjön egyedül.

- A kísérőim - mondta meglepő határozottsággal Emma. - Gondolhatta, hogy nem merészkedem erre a környékre egyedül.

A férfi morgott kicsit, hogy ennyi emberre nem számított, de félt sokáig ellenkezni, nehogy elriassza a kényes vadat. A fiúk tapintatosan hallótávolságon kívül húzódtak, csupán Rose maradt a húgával.

Tisztázták, hogy Emma elhozta a pénzt, hogy nem tíz fontot, hanem nyolcat, majd a férfi belekezdett a történetébe. Zavaros mesét adott elő a barátnőjéről, Mrs. Braxton komornájáról, hogy a lány kihallgatta Mrs. Braxton és Mr. Rice vitáját valamely komoly összegről.

- Azt állítja, azért citált ide minket, hogy elmondja, Mr. Rice és Mrs. Braxton szót váltottak egymással? - kérdezte emelt hangon Rose, mert a gyűlés szónoka közben ellenállásra és harcra buzdította híveit, és a felajzott tömeg hangos ordításba kezdett. Charlotte Braxtont, született Charlotte Abbotot gyerekkoruktól ismerték, néhány hetet a Franchyes kastélyban töltött nyaranként, noha idősebb volt a testvéreknél. Rose unalmasnak és fennhéjázónak tartotta, sokkal kevésbé figyelemre méltó nőnek, mint kívánatos kérőnek a bátyját, Anthonyt. Ezzel együtt Harry Rice vizitelhetett nála.

- Mrs. Braxton ugyan családunk régi barátja, de Mr. Ricenak nem kötelező szeretnie - mondta elutasítóan.

A férfi először elbizonytalanodott, majd nyomban utána megsértődött.

- Nem vagyok bolond, kisasszony. Tudom, hogy a lady és az úr ismerik egymást. A menyasszonyom szerint komolyan vitáztak, pénzről is szó esett, meg egyebekről. Csúnya szavak hangzottak el.

- Mégis milyenek? - kérdezte Rose még mindig kételkedve.

- Nem szívesen használnék ilyeneket hölgyek előtt.

- Ne tartson az érzékenységünktől - bíztatta Rose. - Mondja bátran!

- Hát..., nem is tudom – bizonytalankodott a férfi. - Az úr pénzéhes ringyónak nevezte a ladyt - idézte aztán, inkább büszkén az értesülésre, mint megbotránkozva annak tartalmán.

- Harry ringyónak nevezte Charlotte Abbotot - szólt közbe Emma elképedten, lánykori nevén emlegetve Lady Braxtont. - Kizárt.

- Márpedig így volt - állította a férfi. - És a hölgy is hasonlóval tromfolt.

- Köszönjük, erre nem vagyunk kíváncsiak - vágott a szavába Rose. Értelmetlen Charlotte szókincsét megismerniük. - Inkább arról beszéljen, miről esett még szó.

- Hát...- mondta a férfi megint, húzva a szót.

- Miről? - kérdezte szigorúan Rose.

A férfi szeme Emmára rebbent.

- Rosszul esne a nagyságának, assziszem - mondta.

- Az én lelkemmel maga ne törődjön. - Emma keményen tartotta magát. - Mondja el, amit tud.

- Lady Braxton szemrehányásokkal illette az urat, hogy mostanában ritkábban látja, és hogy az már nem kívánja. Ezt a kifejezést használta. Lizi is meglepődött, de kívánját mondott, az biztos.

- Mármint Mrs. Braxton Mr. Ricenek? - kérdezte Emma.

A férfi nem válaszolt. Mély csönd telepedett közéjük, ami a tömeg keltette zaj dacára nehéz, áthatolhatatlan ködként ölelte körül Emmát. Később mondta csak, sírósan, valójában könyörögve a cáfolatért.

- Pontosan emlékszik? A szóra. Mr. Rice nős ember.

- Én mondtam, hogy rosszul esik majd a fiatalasszonynak - mentegetőzött zavartan a férfi.

Rose felocsúdott.

- A pénzről beszéljen! Arról kérdezte a menyasszonyát? – kérdezte katonásan, hogy védje húgát a megszólalástól, a sírástól.

- Hát persze, hogy. Mrs. Braxton valami pénzt követelt az úrtól. Nagyon, nagyon sok pénzt. Az úr csúnya szavakat vágott a Lady fejéhez, hogy várjon néhány napot. Nem ezt mondta, de nem szívesen ismételném meg a szavait. Mr. Rice igencsak cifrázta.

- Mennyi pénzről esett szó?

- Kétszázról. Kétszáz fontról, kisasszony.

- Kétszázról?

- Hát... Ebbe nem vagyok biztos. Igazság szerint, úgy hiszem, Lizi kétezret mondott... Talán kétezret, nem kétszázat...

A férfi habozott, és ettől Rose rádöbbent, igazat beszél. Elfelejtette a pontos részleteket, hisz barátnője történetét hallván nem tudhatta, szüksége lesz az értesülésekre. Visszagondolva soknak tartotta a pénzt, a kétezret, ezért mond először kétszázat.

- Mire kellett a pénz? Esett szó üzletről is?

- Sajnos Lizi nem hallott többet, mert az inas észrevette, hogy leskelődik. Elzavarták.

Rose nem kérdezett többet, csupán még azt derítette ki, hogy mindez egy héttel ezelőtt történt, majd igyekezett minél gyorsabban megszabadulni a férfitől. Az elbúcsúzott, a későbbiekben további értesüléseket ígért, Rose elhárította ajánlkozását, majd a férfi eltűnt a tömegben.

Emma remegő szájjal nézett a nővérére.

- Mi ez, Rose? Harry szeretőt tart? Mi történik velünk? - kérdezte és kétségbeesett tekintetétől Rose szíve összefacsarodott.

- Még nem tudunk semmit. Ez az ember hazudhatott. Próbáld meg összeszedni magad, hogy haza jussunk. Aztán meglátjuk - csitította húgát Rose, mert a szövőgyár udvara nem alkalmas a beszélgetésre, és mert a Krilov testvérek is közel jártak hozzájuk. Látták az ismeretlent távozni, és csatlakozni akartak a lányokhoz.

Rose intett nekik, hogy indulnak ők is a kapu felé, amikor váratlanul egy pisztoly dördült el a közelben. Nem tudta senki, ki lőtt, és megsebesült-e valaki, a tömeg azonban, ahogy ez ilyen helyzetekben lenni szokott, pánikba esett, és rendezetlen mozgásba kezdett. Az asszonyok sikoltoztak, a férfiak ordítoztak, és a kijáratot keresve mindenki a kapu irányába lódult.

Rose az egyik pillanatban még látta Emmát, a következőben eltűnt a szeme elől. Kétségbeesve kiáltott utána, de hiába tekingetett körbe, csak idegen arcokat látott. Minden oldalról szorították, kíméletlenül lökdösték, könyökök nyomultak az oldalába, lábak tapostak a lábára.

Egy kéz markolta meg a karját. Charles volt az.

- Hol van Emma? - kiáltotta riadtan Rose. - Nem látom sehol.

- Ne aggódj! - ordított vissza Charles. - Ivan vele van. Hazaviszi.

- Biztos? - sikoltotta Rose.

- Biztos - mondta Charles, miközben tehetetlenül sodródtak a tömeggel kifelé.

Megvadult marhacsordaként, egy irányba törve, a lemaradókat feldöntve zúdult át a sok ember a szűk kapun.

- Miért nem maradtunk együtt?

- Kettőnek könnyebb. Ivan vigyáz Emmára. Ne aggódj!

Ezt már valamivel halkabban mondta, mert kijutottak a kapun, és az utcán szétszakadozott a tömeg. Bár még itt is szaporázniuk kellett a lépést, ha nem akarták, hogy letapossák őket.

- Valamit tennünk kellene? Emma törékeny és félénk.

- Ivan ezzel szemben erős és bátor - felelte megnyugtatón Charles, és elmosolyodott. - Ne tulajdoníts nagyobb jelentőséget a történteknek a szükségesnél. Néhány beijedt emberrel elbánik a bátyám.

- A megriadt tömeg veszélyes.

Erre Charles nem felelt, hanem gálánsan a karját nyújtotta. Rose némiképp megnyugodva belékarolt.

- Tehát engem sózott rád a bátyád. Ő pedig Emmát gardírozza - állapította meg mosolyogva.

- Valahogy úgy. Én éppoly elégedett vagyok az egyik megoldással, akár a másikkal. Remélem, te sem bánod - mondta Charles, és Rose látta az arcán, bántaná, ha Rose és a vágyott szerelmes közé furakodó ék szerepében látná.

- A legkevésbé sem bánom - nyugtatta meg barátságosan Rose.

Charles bólintott.

- Ivan meghagyta, kísérjelek Riceékhoz, ha elszakadnánk egymástól. Induljunk!

Hazafelé az úton közömbös témákról beszélgettek. Charles a nagyapjáról mesélt, akit hallomásból ismert Rose.

- Néhány évet töltött csak itthon anyámék házasságkötése után. Aztán egyre többet időzött nálunk. Végül Somsettownban ragadt - magyarázta Charles, Lord Rowling miért kezeli félvállról a birtok ügyeit.

- Gordon nénikém említette, hogy nőül vette édesanyád hajdani nevelőnőjét - jegyezte meg Rose, és elmosolyodott az emléken. Az egyébként finom és illedelmes Mrs. Gordon dühödten és megvetően hozta szóba Lord Rowling baljóslatú házasságát egy fekete nővel. Olyan gyűlölettel ejtette ki a fekete szót, hogy Roseban feltámadt a gyanú, nénikéje vetélytársát üdvözölheti az ismeretlen nevelőnőben.

- Évekig éltek együtt, aztán összeházasodtak. Nagy szerencsénk van Betti nénivel. Valódi nagyanyánkként szeret minket, és anyám nyugodt szívvel bízta rá a kicsiket.

Rose beszélt Franchyes nagyapjáról, sorra vették a közös ismerősöket, akikkel nagyjából végeztek is, mire Emmáék házához értek.

Emma még nem volt otthon, és késlekedése legalább annyira aggasztotta a nővérét, mint a férjét.

Emma a lövés után rossz irányba indult, mert Rose-t vélte megpillantani a tömegben, és igyekezett közel kerülni hozzá. Ivan még intett Charlesnak, majd Emma után vetette magát. Jó arasszal magasabb volt az emberek többségénél, Emma világítóan szőke fejét könnyen szemmel tartotta. Hamarosan be is érte, és ahogy Charles Rose-nak, megfogta a kezét, hogy el ne sodorják őket egymástól.

- Ki kell jutnunk a tömeg szélére, mert itt veszélyes.

- Rose arra van - ellenkezett Emma. - Nem hagyom magára.

- Nem - kiáltott vissza Ivan és egy erőteljes mozdulattal távolabb taszított a fiatalasszonytól egy férfit, aki túl erőszakosan nyomakodott a kijárat felé. - Jóval előrébb járnak nálunk.

Emma megszokta, hogy mások irányítsák, nem ellenkezett tovább, hanem engedte, hogy Ivan a házak tövébe vezesse. A fiú haladt elől, mint sebes sodrású folyóban úszva a part felé, úgy próbált a tömegből az épületek közelébe kerülni. Erőteljes mozdulatokkal tört utat az emberek között, baljával szorosan maga mögött tartva Emmát.

Sikerült visszaevickélniük az iménti fedezék alá. Mellettük fáklyákat szorongató, izgatott emberek rohantak el. Távolabb egy asszony ruhája lángot fogott, még magasabbra csapott a kétségbeesés és az izgalom. Többen megpróbáltak a magas falon át kijutni, míg egy fiú le nem esett a fal tetejéről, és hangos jajveszékelése el nem vette az esztelen próbálkozástól a többiek kedvét.

Emma ijedten és segélykérőn nézett Ivanra. Közel álltak egymáshoz, Emma a férfi homlokán kiütköző apró izzadtságcseppeket is látta, és a hosszú szempillák takarásából kivillanó tekintet világító zöldjét. Zöld a szeme, futott át Emmán az oda nem illő gondolat. Furcsa. Pedig a haja sötét.

- Miért nem megyünk Rose-ék után? A kapuhoz - kérdezte, hátha a bizonytalanság tartja vissza a férfit a meneküléstől.

- A kijáratott nem merem kockáztatni veled - magyarázta Ivan, de nem a nőre nézett, hanem a tömeget pásztázta tekintetével. - A kicsire is vigyáznunk kell.

Emma elpirult a megjegyzésre. Egy férfinak tudni sem illene az állapotáról, nem hogy emlegetnie.

- Innen néhány lépésre láttam egy ajtót - döntött Ivan. - Bemegyünk az épületbe.

- Biztos, hogy nyitva van? - kérdezte Emma, de akkorra a férfi félig átkarolva, és inkább a karjában tartva, mint vezetve, az említett ajtóhoz vitte. Az ajtót egy erőteljes mozdulattal benyomta, és miután Emmát behúzta maga után, visszacsapta.

Vaksötét helyiségben találták magukat, az orrukig sem láttak.

- Miért zárod be? - kérdezte Emma, és a visszhang hiányából sejtette, apró szobában tartózkodnak.

- A legkevésbé sem hiányzik, hogy utánunk nyomakodjanak - felelte higgadtan Ivan. - Szerencse, hogy dohányzom - mondta aztán.

Elengedte Emma kezét, és hamarosan fellobban a gyufa lángja, majd a falra szerelt gázlámpa.

Pinceszerű, ablaktalan szobában álltak, a másik kijárat néhány lépésre tőlük, de zárján terjedelmes lakat lógott.

- Meg kell várnunk, amíg odakinn eloszlik a tömeg - magyarázta a férfi.

Emma kimerülten dőlt a kétes tisztaságú, meszelt falnak. Ürességet érzett, és kétségbeesést. Mi lesz most vele? A férje megcsalja, becsapja és kifosztja. Ráadásul már jó régen. Valójában kezdettől.

- Meg kell tenned, Emma - súgta Harry sokszor, bizalmas közelségbe hajolva, és a kezét szorongatva közben. - Meg kell tenned. Nem bírok decemberig várni rád. Ha a gyermekünket hordod a szíved alatt, nem húzódoznak a szüleid tovább.

Mindezen ékesszólás a pénzért, gondolta keserűen Emma. A szerelem, a gyerek, a házasság. A vagyonért.

Az emberek többsége folyamatosan tanul tapasztalataiból, módszeresen gyűjtögeti a tudást, mely megalapozza bölcsességét. Emma nagyobb ugrásokkal haladt, sokáig nem véve tudomást a valóságról, és hirtelen ismerte fel a nemszeretem igazságot, ahogy az ár tör utat magának. Kevésbé volt figyelmetlen és vak, mint Rose feltételezte, inkább kényelmesnek mondhatnánk. Ha kikerülhette, ki is kerülte a nehézségeket. Ekkora megrázkódtatás, mint a mai, először érte életében. Korábban is voltak kisebb vitái Harryval, reggel azonban a férje gorombán letorkolta, ostoba tyúknak nevezte, és dühösen rácsapta az ajtót. Harry leplezetlen dühe önmagában is elkeserítette Emmát, az ismeretlen férfi beszámolója azonban felnyitotta a szemét. Éveket öregedett egy óra alatt.

- Mit mondott neked az a munkásruhás ember? - kérdezte Ivan, aki a nő szomorú arcát figyelte.

Emma ránézett és meglepődött, hogy inkább haragot lát a másik tekintetében, mint sajnálatot.

Némán megrázta a fejét, mert nem akart beszélni, nem akart sírni, visszaélni a férfi jóindulatával, amit a nővére iránt érzett vonzódásának köszönhet.

- Kedves tőled, hogy ennyit vesződsz velem - mondta kitérően. - Pedig nem is vagyunk rokonok.

Átérezve az utóbbi megjegyzés fölösleges voltát, szomorúan elmosolyodott.

- Bár remélem, hamarosan szinte testvérek leszünk - tette hozzá, a Rose-al kötendő frigyre utalva.

- Sajnálom, de ezt fölöslegesen reméled - mondta a férfi ahelyett, hogy egyetértő, finom mosollyal nyugtázná a megjegyzést, és más irányba terelné a beszélgetést. Ha nem ért egyet vele, mert nem szereti Rose-t, akkor néhány szóban Rose vonzalmának bizonytalan voltát illene ecsetelnie, és önnön örömét, mert Emma félreértette szándékát, mely félreértés megtisztelő rá nézve.

Emma meglepetten kapta rá a tekintetét.

- Rose bájos és fölöttébb szeretetreméltó - felelte sértetten. Észre sem vette, megbántottsága feledteti kétségbeesését.

- Ez igaz. Ráadásul eszes, jó modorú, figyelmes és barátságos - sorolta a férfi mosolyogva.

Emma kérdőn felvonta a szemöldökét. A fiú válaszolt a fel nem tett kérdésre.

- Rose-nak eszében sincs belém habarodni. Még ha anyátok szeretne is megszabadulni tőle frigyünk nyélbeütésével.

- Ha attól tartasz, Rose mást szeret, biztosíthatlak, nincs senkije. George Harris az alkalmazottja. Ha táplált is iránta gyöngéd érzelmeket, mára tünékeny hangulattá foszlott csupán. Mr. Harris hónapokkal ezelőtt eltűnt a kórházból, ráadásul a legkevésbé sem illik a nővéremhez.

- Meglep, hogy te is észrevetted. Mármint, hogy szeretik egymást. A többit mindenki tudja - mondta Ivan somolyogva, és mosolyát látva valahogy Emmának is utánoznia kellett. A magába forduló, keserű arcot kisimította a szeretet, tekintete élénkebbé vált, és sápadt bőre is kipirult.

- Érzem, hogy Rose nem közömbös Mr. Harris iránt, és belátom én is, hogy évek óta az egyetlen fiatalember, akire figyelmet szentel. Szerencsétlen véletlen, hogy akkor bukkant fel, amikor ti hazajöttetek, és megelőzött téged.

A fiú erre felnevetett.

- Mondd, Emma, miért hozzám ragaszkodsz Rose jövendőbelijeként? Charles is hazajött. Ő is Krilov. Épp úgy alkalmas a két család egyesítésére, ahogy én.

Emma meghökkent a kérdéstől. Mivel nem jellemezte az értelmetlen fecsegés, becsületesen igyekezett megválaszolni a kérdést. Közben a fiún felejtette a tekintetét.

- Hogy miért te? Olyan kézenfekvő. Rose nem érdemli meg, hogy vénlány maradjon. Nálad különbet pedig aligha kap. El sem tudom képzelni, hogy létezik - mondta végül meggondolatlanul, és enyhén elpirult.

- Kedves vagy.

- Mint férjes asszony, szabadabban beszélhetek egy fiatalemberrel - mentegetőzött sietve Emma. Zavartan felnevetett, és még inkább elvörösödött.

- Ebbe a szabadságba ne éld bele magad - mondta a fiú talányosan, és megsimította Emma arcát. Vagyis inkább megérintette, ahogy félrehúzott egy hullámos hajtincset a homlokából.

Emma nem felelt. Csönd vette körül őket, Nyugtalanító csönd. Egymást nézték. Emma a férfi nyugodt, eltökélt arcát, kissé mandula vágású zöld szemét, megfeszülő ajkát. Ugyanaz a fullasztó zavarodottság árasztotta el, ami nyáron a zongoraszobában. Megváltozott körülötte a világ. Fényesebb lett, áttetsző és ismeretlen, remegő boldogsággal teli. És ő ebben az aranyszínű fényben szebbé és jobbá vált, olyanná, amilyennek mindig látni szerette volna magát. Az igazi Emma Hendersonná, aki gyöngéd és szenvedélyes, nem illedelmes és gátlásos.

- Mehetünk - mondta Ivan, és Emma ekkor eszmélt, hogy az udvar kiürült. És az is eszébe jutott, hogy miért jött, mi történt, és otthon mi vár rá.

Jóval Rose után ért haza.

*

- Meglepő ötleteid vannak drágám - mondta Harry, és gondosan a dobozba helyezte arany mandzsettagombját. - Tüntetésekre járni késő éjjel? Mi ütött Roseba? Téged megkímélt illetlen szokásaitól eddig.

Emma letaglózva, némán nézte, amíg beszélt. Dermesztő félelmet érzett.

Mi lesz most vele? Mindent erre a férfira, erre a házasságra tett fel. Tizenhárom éves kora óta tudta, hogy Harry lesz a férje. Beleszületett ebbe a szerelembe. Harry segítette fel első pónijára hatévesen, Harryval táncolta az első táncot, Harry fogta meg először férfiként a kezét, és csókolta meg a száját. Emma hűsége még a kíváncsiságot sem ismerte, nem hogy az állhatatlanságot. Nem gondolt soha másra, képzeletben vele rendezte be a házát, a jövőjét, az életét. Ismeretségük, hosszú, titkos jegyességük alatt már látta magukat itt, Londonban, csendes boldogságban. Magát itthon, a háztartás vezetve gyöngéd eréllyel, Harryt a bankban, egyre tiszteletreméltóbb állást betöltve. Látta a gyerekeket, amint körül veszik őket, az eseménytelen és biztonságos mindennapokat, a harmonikus öregséget. És most mindennek vége.

Gyerekkorában elcsúszott egyszer a terasz nedves kövén. A süteményes tálcával kezében sietett a nagyapjához, csodás virágillat lengte be a kora nyári reggelt - a közeli hársfák illata -, madarak daloltak, a felkelő nap jólesően melegítette az arcát. Tökéletes pillanat volt. És akkor elcsúszott a kövön, a virágládából kicsurgott víztócsán, és eltörte a lábát. A tökéletes boldogságból tökéletes kétségbeesésbe zuhant. Éles fájdalom tört rá, orvosok nyomorgatták, majd hosszú heteket töltött a betegszobában. Tegnap maradéktalanul elégedett volt, most azt sem tudja, mit tesz a következő percben. Hallgatni fog és mosolyogni, vagy hagyja elhatalmasodni kétségbeesését, és sikoltozva a férjének ront.

- Figyelsz rám? - kérdezte Harry.

Végzett a vetkőzéssel, valamikor a hálóingét is magára húzta, az ablak előtt állt, és szemrehányón nézte a feleségét. Emma az ágy szélén kuporgott, lábát álla alá húzva, akár egy fázós madárka. Nem tett jót neki a terhesség, gondolta Harry kedvetlenül. Még haloványabb, még hétköznapibb.

- Miért tartottál Rose-al? - kérdezte, távol hessentve magától a méltatlan gondolatokat. Elvégre Emma az ő gyermekétől ilyen sápkóros.

- Illetlenségnek éreztem két fiatalemberrel magában elengedni. Rose pedig ragaszkodott az ötletéhez - felelte színtelen hangon Emma.

- Ugyan. - Harry visszafordult a díszes asztal felé, és a meghatározott rendbe igazította a tárgyakat rajta. Az ékszertartó dobozkát a bal felső sarokba, a parfümszórót mellé, Emma hajkeféjét és a kisollót, amellyel reggelenként a körmét igazítja, jobbra.

- Rose jó hírét nem érheti folt, mert rég elveszítette - mondta.

- Kár, hogy nem kedveled - felelte Emma közömbösen, mert méltatlannak tartotta Harryt nővére tulajdonságainak megvitatására.

- Ugyan mit szeretnék rajta? Illetlenek a gondolatai, fésületlen a beszéde, közönséges a munkája...

- ...és kopott a ruhája - fejezte be Emma férje felsorolását.

- Erre nem is gondoltam - helyeselt a férfi mélyen elgondolkozva. - Tényleg elnyűtt az öltözéke. Pedig megtehetné, hogy ad magára. Ma este is mit viselt? Ezt a zöld ruhát láttam rajta nálatok az ősszel egy teán, és ezt viselte az esküvőnk előtt a reggelinél is.

Emma elhűlve hallgatta. Nem veszi észre, hogy tréfáltam, hogy gúnyból tódítottam, amikor a testvéremet bírálta? Ki ez a fantáziátlan, kicsinyes, ostoba ember előttem, aki megszólja Rose-t, aki ezerszer különb nála?

Harry felesége szótlanságát egyetértésnek vélte és megsajnálta. Bizonyára fáradt, egész este gyalogolt, ráadásul megviselték a látottak. Az ő gyermeteg és gyenge idegzetű feleségét halálra ijesztette a tömegbe verődött, bárdolatlan emberek látványa.

Emmához lépett, és az álla alá nyúlva megemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen.

- Ne szomorkodj, drágám - mondta nagylelkűen. - Rose olyan, amilyen. A szükségesnél nem muszáj szorosabb kapcsolatot tartanunk vele.

Lehajolt és szájon csókolta Emmát.

Emma szótlanul hagyta. Közönyt érzett, és enyhe megvetést. Az ismerős szag csapta meg, Harry kölnijének illata. A szétnyíló hálóing alatt meglátta férje vöröses szőrrel borított mellkasát, sovány hasát, és ágaskodni kezdő férfiasságát. Némán, és megrökönyödve hagyta, hogy Harry az ágyra döntse, majd kedvét lelje benne.

Harry többnyire alig vesződött felesége örömével házaséletük során. Noha közkedvelt és népszerű fiúnak számított, tapasztalatait megkérdőjelezhető erkölcsű hölgyek körében szerezte. Eszébe sem jutott hasonló lelkesedést keresni a feleségénél. Emma szégyenlős húzódozása ugyancsak szégyenlős odaadássá oldódott. Soha nem kezdeményezett, nem hozta zavarba férjét illetlen viselkedéssel, mely túlzó mohóságról árulkodna. Nem sóhajtozott élvetegen, legföljebb csöndesen és barátságosan figyelmeztette férjét, ha a szerelem hevében netán fájdalmat okozott neki.

Emma a plafont nézte, amíg Harry mozgott rajta, és az este folyamán először, elmosolyodott. Szomorúságában is mulatságosnak érezte a felismerést, hogy Harry most vigasztalja. Látja rajta, hogy valami kedvét szegte, és nagylelkűen örömet kíván neki szerezni. Ez a szűklátókörűség fakasztotta mosolyra. A másik kedvéért szerelmeskedünk. Nem csak én, ő is.

Harry kezdeti szenvedélye, melyet egy szép szűzlány odaadása természetszerűleg kiváltott, hamar kihunyt. Emma is észrevette lankadó figyelmét, de természetesnek hitte. Ahogy férje közönyét is az ő kielégítetlensége iránt. Természetes, hogy férfiként nem sejti, neki inkább kényelmetlen és fájdalmas az aktus, és hogy lelkesedését örömtelensége fojtja meg. Harry azt hiszi, ez nekem jó, állapította meg Emma, és kiélezett figyelemmel hallgatta férje egyre szaporább lihegését. Vagyis, hogy jobb nem is lehetne. Talán nem, a szerelem valójában ennyi, de akkor ne csinálja az én kedvemért. Hagyjon aludni, ahelyett, hogy a mellemen és a lábam közt matat, türelmetlenül és alig odafigyelve, majd rám hengeredik, borostás állával kidörzsöli a nyakam, és végül akkorákat lök rajtam, hogy attól tartok, az egész ház az ágy nyikorgására fülel.

Amikor Harry végzett, és egyenletes légzésének nesze elárulta, alszik, Emma felkelt, és jobb híján a fésülködő tükör elé ült, hogy szembe nézzen önmagával.

Egy mindenki által irigylett fiatalasszony, gondolta tükörképét nézve. Apám hajszínét örököltem és szerencsétlen, bávatag természetét. Rose szebb. Barackszínű bőrével, tojásdad arcával szemrevalóbb, mint én, ráadásul élénk, okos és független. Miért éreztették velem, hogy én vagyok inkább boldogságra rendelt? Anyám azért, mert apámra hasonlítok, apám, mert én vagyok a kisebb, a társaság pedig azért kivételezett velem, mert Rose-al meggyűlt a baja. Rose-nak van önálló véleménye, elképzelése, és nem hagyja eltéríteni magát. Én ezzel szemben csak mosolygok, bólogatok és helyeslek. És most itt vagyok egy gyerekkel a hasamban, akinek az apja megcsal, és ellopja a pénzem.

Kilátástalan jövője megríkatta Emmát. Sokáig ült a tükör előtt, a könnyeit törölgette, míg végül elhatározásra jutott. Kitart Harry mellett, de nem osztozik rajta.

Mikor másnap délután Harry Rice hazatért a munkából, feleségét lázas tevékenység közben találta. Átköltözött a szomszéd hálószobába, hogy majdan, a kicsi megszületésekor ne zavarják babasírással az elfoglalt apát.

Később sem beszélt nyíltan erről az estéről a férjével. Harrynak nem sikerült kiérdemelnie, hogy megismerje Emma Henderson őszinte énjét.