Két nappal később, szerdán este Rosera nemszeretem kötelezettség hárult. A külvárosban rendezett, és a veterán katonákat köszöntő ünnepségen helyettesítette Miss. Wortwoodot.

Rose nem szívelte sem a katonákat, sem a táncos összejöveteleket. A veteránokat harsánynak és közönségesnek tartotta, akik vagy szörnyűséges háborús emlékeikkel traktálják, vagy legalább olyan gusztustalan és ráadásul sikamlós laktanya élményeiket idézik fel sorra. A táncmulatságokat pedig azért nem állhatta, mert túlkoros lévén az eladósorban lévő lányok között, a fiatalemberek féltek táncra kérni. Pedig szeretett táncolni, csak többnyire nem volt kivel.

Miss. Wortwood az ország másik végébe utazott, ezért kérte meg Rose-t, hogy a vöröskeresztet helyette képviselje. Miss. Wortwood igyekezett minden jelentősebb és kevésbé jelentős társadalmi eseményen ott lenni, hogy gyarapítsa a szervezet vagyonát. Noha a veterán katonák tiszteletére rendezett ünnepséget összevetni sem lehet Emma Henderson kézfogójával, fontosnak tartotta a megjelenést. Nem is ugyanazon társadalmi rétegnek szervezték. A veteránok nagyrészt közlegények voltak, akik a hadsereg nyugdíját élvezték leszerelésük óta, és akiket egy hangulatos vacsorán a hadsereg évente egyszer vendégül látott.

- Nem muszáj végig ott maradnod, kedvesem. - biztatta Rose-t Miss. Wortwood, hogy húzódozását legyőzze. - A fiúk hamar felöntenek a garatra, nótázgatnak és malac vicceket mesélnek. Elég, ha az elején körbejársz, aztán megszöksz.

- Remélem, nem én leszek az egyetlen nő?

- Hová gondolsz? A feleségek és a családtagok is meghívottak. Szokványos társadalmi esemény lesz. Mivel a katonák jobbára egymás családjából házasodnak, meghívják a fiatalokat is, had ismerkedjenek. A főszervező, Wilson alezredes személyesen keresett fel, nem utasíthattam vissza. Fess férfi, aki nem ismer ellentmondást.

- Született katona - gúnyolódott Rose.

- Úgy! Úgy! Ne félj, ha más nem, ő kötelességének érezi, hogy mulattasson. Remekül szórakozol majd.

- Kötve hiszem, Miss. Wortwood.

Rose a nagynénjénél töltötte az éjszakát, és a kórházi munka után oda ment átöltözni is. Nénikéje, aki évek óta hanyagolta a társadalmi eseményeket, buzgón segítette Rose-t a készülődésben.

- Végre táncmulatságba mégy, Rose - lelkendezett. - Én a te korodban minden héten rongyosra táncoltam egy cipőt.

Mrs. Gordon valaha gyönyörű és híresen elegáns hölgy volt. Imádta a társaságot. Az utóbbi tíz évben vonult vissza, amikor betöltötte a hatvanat.

- Ne vesse el a sulykot, nénikém! - tiltakozott a lány. - Hivatalos minőségben megyek. Adományokat gyűjtök a szegényeknek, és fogadom a vöröskeresztet megillető köszöneteket.

- Ugyan melyik lány vallja be, hogy férjet fogni megy a mulatságba? Pedig tánc közben születnek a sírig tartó szerelmek.

- Talán én is beleszeretek egy légnyomást kapott veteránba! - sóhajtott mosolyogva Rose.

Mrs. Gordon a szekrény előtt állt, és Rose régi, a tavaszi derbin viselt ruháját tartotta a kezében.

- Nem vehetek fel halványsárga, fodros szoknyát - jelentette ki a lány. - Ősz van. Inkább a kosztümöt választanám.

- Mogyoró barnában akarsz menni? - hüledezett a nagynénje.

- Miért ne? Az egyik legszebb kosztümöm.

- Még mit nem - tiltakozott vehemensen Mrs. Gordon. Visszaakasztotta a sárgát, és elővett egy kéket.

- Mit szólsz ehhez?

- Akár a bárányfelhős nyári ég - fitymálta a fehérrel díszített kék ruhát Rose.

- A ciklámen? - Válogatott tovább a néni. - Kiemeli a hajad vöröses árnyalatát.

- A ciklámen megfelel. Fekete kesztyűvel és kalappal.

- Fityfiritty. Hófehér csipkekesztyű és napernyő.

- Szeptemberben?

- Legyen őzbőr a kesztyű, és drapp a pelerin, ugyan ilyen színű cipővel.

- Legyen - hagyta jóvá Rose nevetve.

Rose nagynénje fogatával érkezett az ünnepségre valamivel nyolc után, és az épület nyitott ablakain kiömlő zajból tudta, odabenn igencsak emelkedett a hangulat.

Egy vidéki fogadó termeit bérelték ki az eseményre, az előszobában éltes asszonyság vette át Rose-tól a pelerint, és tette a többi vendég kabátjából rakott kupac tetejére.

Családias esemény közepébe csöppent Rose, ahol nyomát sem lelte az Emma esküvőjét jellemző szertartásosságnak és persze visszafogottságnak sem. Épp levetette a köpenyét, amikor kivágódott az ajtó, és egy idős, egyenruhába öltözött férfi lépett ki rajta. Széttárta a karját.

- Maga ki, kedveském? Valamelyik barátunk leánykája talán?

- Rose Henderson vagyok. Miss. Wortwood helyett érkeztem, és legmelegebb üdvözletét tolmácsolom.

- Miss. Wortwood beteg talán? - sóhajtott csalódottan a férfi. - Fölöttébb sajnálom.

- Szerencsére tökéletes egészségnek örvend. Unokahúga váratlanul, a reméltnél hamarabb adott életet első gyermekének, és Miss. Wortwood elutazott.

- Helyes. Akkor minden rendben. Nincs nagyobb öröm egy gyermek érkezésénél. Különösen, ha fiú.

- Fájdalom - tudósított somolyogva Rose -, a gyermek leány.

- Ha leány, hát leány - nyugtázta a férfi harsányan, és Rose látta, kedélyének emelkedettségében az elfogyasztott puncsnak jelentős szerep jutott. Öblös poharat szorongatott jobb kezében, melynek alján kevés, színes folyadék lötyögött.

- Önben kit tisztelhetek, uram? - kérdezte Rose.

- Charles Wilson, nyugalmazott alezredes vagyok, hölgyem. A mai estén, ha megengedi, én leszek a lovagja.

- Nem érhet ennél nagyobb megtiszteltetés, uram - felelte vidáman Rose, és belekarolt a férfi felajánlott karjába.

A fogadó alkalmatlan volt a népes rendezvény lebonyolítására, egyetlen teremben sem fértek el a meghívottak mindannyian. Egymásból nyíltak a szobák, és az ajtók részekre osztották az ünneplőket, akik az összetolt asztalok mellett kisebb-nagyobb csoportokat alkotva beszélgettek. Az ételek illata az égő szivarok és izzadó testek szagával keveredett. Az idősebb férfiak szinte kivétel nélkül katonai egyenruhát viseltek, és Rose elszontyolodva látta, hogy elhamarkodottan biztatta Miss. Wortwood, fiatalabb arcot csak elvétve talál.

Kísérője egy dúsan megrakott asztalhoz vezette a lányt, és ő maga szedett a tányérjába. Előzékenysége azt eredményezte, hogy a kívánatos mennyiségnek legalább a dupláját tornyozta Rose tányérjára pástétomból és frissensültből. Rose mosolyogva mentegetőzött, és próbált megszabadulni az ételtől. Aztán a közelben ülők figyelő tekintetének engedve udvariasan enni kezdett. Míg ő falatozott, Wilson alezredes a hallótávolságban ülőket mutatta be. Két közlegényt és egy tizedest, kik hajdan Indiában szolgáltak, és mint kiderült, csekély nyugdíjukat alantas és nehéz munkával egészítik ki. A fiatalabb közlegény a sintértelepen dolgozott, a tizedes a köztisztasági vállalatnál. Amikor a hosszú lére eresztett élettörténeteket és keserű panaszokat Rose végighallgatta, az alezredes a következő asztalhoz irányította. A lány sejtette, végig vonszolják az összes termen. Ha végzett, remélhetőleg hazamehet.

Bár a beszélgetések, bókok és anekdoták hallgatása közben Rose igyekezett vidám és közvetlen maradni, lelkébe egyre inkább beférkőzött a szomorúság. Az éltes férfiak, akiknek bemutatták, és akik a szép lánynak járó kedvességgel a kezét szorongatták, szinte mind valamilyen mértékben megnyomorodtak a szolgálati évek során. Egyiknek a lába hiányzott, másiknak a keze, némelyiknek megégett az arca vagy megsérült a szeme. A háború borzalmait látta viszont Rose, és ez kedvét szegte.

Az alezredes ugyan mindenkit rendfokozatának megfelelően szólított, ebben a társaságban a rang elveszítette kiemelt jelentőségét. Azért egy kapitány és neje társaságában hosszabban időztek. A kapitány még Rose elesett rokonairól is hallott.

- Emlékszem Franchyes hadnagyra - mondta az emlékektől és a tagadhatatlan szenilitástól elérzékenyülve. - Vállvetve harcolt az embereivel. Igazi oroszlánként.

Rose együttérzőn nézte. Hellyel is kínálták, ezért szemben ült a koros házaspárral. Divatjamúlt, kopott ruhát viselt az asszony, és kezét, melyet vigasztalóan férje vállára tett, eltorzította a reuma és a nehéz munka.

- Ön személyesen ismerte a nagybátyámat? - kérdezte udvariasan Rose a kapitányt, noha biztosra vette, az idős férfi legföljebb mendemondákat hallott bácsikájáról, és ijesztő gyorsasággal szertefoszló emlékei helyébe kényszerűségből költ újabb meséket.

- Ismertem, hogyne ismertem volna. Együtt szolgáltunk az ötödik ezredben. Magas, szőke legény volt, szeme szikrát szórt a csata hevében. Emlékszem, egyik alkalommal két vadembert egyszerre tűzött a szurony hegyére. Úgy tekergőztek a vason, akár a pondrók a horog végén, és a hátukon kibukó szuronyt vörösre festette a vérük - kiáltotta a kapitány, és aszott arca életre kelt. - Visítottak és kegyelemért könyörögtek...

- Sajnos a bácsikám hamarosan elesett egy ütközetben - vágott közbe Rose, mert együttérzése dacára felfordult a gyomra.

- Elesett a hős, el a legjava. Mindenki halandó. Mindenki - felelte a kapitány, és váratlanul elsírta magát. Nem is igyekezett elérzékenyülését leplezni. Szeméből lassan csorogtak a könnyek, és a fájdalomtól eltorzult az arca.

Wilson alezredes felállt, vigasztalón megveregette bajtársa vállát, és kezét nyújtva Rose-nak, a következő terembe vezette a lányt.

Ez volt a fogadó legtágasabb terme, kihordták belőle az asztalokat, hogy helyet biztosítsanak a táncnak. A hátsó teraszra franciaablak nyílt, melyet jó idő esetén kitártak, hogy a teraszt egybenyissák a nagyteremmel. Tekintettel a szeptember végi hidegre, a vendégek beszorultak az épületbe, néhányan a kandalló előtt gyülekeztek, mások az ablakok előtt tereferéltek. Egy fiatal pár a szemközti fal előtt a felfüggesztett trófeákat szemlélte.

- Itt lesz tíz után a tánc - magyarázta az alezredes. - A szomszéd szobában már készülődik a zenekar. Hallja, kedves?

- Ó, igen. Csodás mulatság lesz - felelte Rose, és eldöntötte, legkésőbb háromnegyed tízkor hazamegy.

- Magával táncolom az első polkát. Készüljön rá, Miss. Henderson!

- Nem hiszem, hogy sokáig maradhatok - szabadkozott Rose.

Az alezredes kissé becsípett, és Rose-t ijesztette a gondolat, hogy meg kell fognia a kezét, és a tánc közelségében elviselnie bor szagú leheletét.

- Ne futamodjon meg, kislány - harsogta a férfi. - Nem eszem meg. Addig is. Bemutatom magának a lányomat.

- Köszönöm, igazán lekötelez - felelte Rose némiképp megkönnyebbülten. Egy korabeli lány kellemesebb társaság, mint vénülő papája.

- Ott áll a szomszéd ajtónál, a vőlegénye társaságában - mondta az alezredes, és bárdolatlanul ujjával mutatta az irányt.

Rose tekintetével engedelmesen követte a bütykös mutatóujj útját. Az imént megfigyelt pár nőtagja volt tehát az ezredes leánya, aki továbbra is háttal állt Rose-nak. A kislány - Rose feltételezte, hogy fiatal, mert alacsony volt, nádszál karcsú, és hófehér ruhát viselt rózsaszín masnikkal - egy őz trófeája előtt állt, és kezét végighúzva az agancson, mutatott valamit a mellette álló férfinak. A vőlegényének.

- Nagyon csinos - mondta udvariasan Rose.

- Gyönyörű gyermek - helyeselt büszkén az alezredes. - Nicol öreg napjaim fénysugara. Kései virág, igazi rózsabimbó.

- A jövendőbeli veje is katona, amint látom, alezredes úr - állapította meg Rose, látván, a lány kísérője is egyenruhát visel.

- Igen, katona - felelte a férfi. - Mégpedig a legderekabbak közül való. Hősként harcolt a búrok ellen. Sebesülési érdemrenddel tüntették ki, és soron kívül léptették elő századossá.

- Fölöttébb tiszteletre méltó teljesítmény. Remélem, nem súlyos a sebesülése - aggodalmaskodott engedelmesen Rose, és attól tartott, ha a fiatalember megfordul, kiderül, hogy hiányzik a fél szeme vagy a füle.

- Szerencsére csak egy gránátszilánk fúródott az oldalába.

- Valóban szerencsés - hagyta rá Rose.

Még jó, hogy a gránát nem szaggatta szét a beleit, a gyomrát, bármelyik más szervét, gondolta közben, és hirtelen belefáradt az estébe, a hallott szörnyűségekbe, a sebesülésekbe, az ölésbe, a vér emlegetésébe. Nem gyöngült, hanem erősödött benne a meggyőződés, hogy ha teheti, ezentúl is kerüli a katonákat. Ezzel szemben azt mondta.

- Büszke lehet a rokonaira uram. A lánya szépségére és a veje vitézségére.

- Büszke, bizony, kisasszony. Minden rokonomra. Fején találta a szöget - harsogta Wilson. - A lányom vőlegénye ugyanis az unokaöcsém. Meggyőződésem, a családon belül kötött házasság a leginkább célravezető. Nem vesz az ember zsákbamacskát. A lányomat elhunyt öcsém egyetlen fiával jegyeztem el, és szavamra, nem bántam meg.

Eleget beszéltek a fiatalokról, az alezredes elérkezettnek látta az időt, hogy személyesen is bemutassa rokonait.

- Nicol! - süvöltötte a társaság többi tagjával mit sem törődve, keresztül a termen, a vendégek feje fölött.

A leány meghallotta édesapja hangját, mondott valamit a vőlegényének, hátrafordult, és engedelmesen elmosolyodott.

- Itt a papa - állapította meg, és jobb kezével barátságosan intett az apjának. Vőlegénye oldalán elindult az apja felé.

Rose ekkor nézett csak a reményteljes, ifjú vőlegényre, és megrendülten ismerte fel benne George Harrist.

Egy pillanatig nem kapott levegőt, a látvány, az egyenruhába öltözött férfi, az idegen barnás-zöld kabát, és az oly ismerős hirtelen szőke üstök homályos folttá olvadt előtte.

Kétéves korában Rose beleesett nagyapja ciszternájába, és majdnem megfulladt. Alig emlékezett az eseményre, csak az érzés vésődött belé kitörölhetetlenül, hogy süllyed a piszkos, hideg vízben, és hogy hiába igyekszik, nincs visszaút, nincs fény, nincs levegő. Azóta is, ha valami komolyan megijesztette, ez az érzés támadt fel benne. Hogy nem kap levegőt, elszorul a torka, mindjárt megfullad. Huszonévesen már tudott védekezni a rémület ellen.

Mélyet sóhajtott, hogy csökkentse a mellkasára nehezedő nyomást, és kihúzta magát. Grófkisasszonynak nevelték, uralkodnia kell magán. Rezzenéstelen arccal várta a fiatal pár bemutatkozását.

Nicol szépen pukedlizett, köszöntötte az apját, majd Rose-t.

- Miss. Henderson, bemutatom önnek a kislányomat, Nicol Wilsont, és jövendőbeli élete párját, George Wilson századost - tagolta ünnepélyesen Wilson alezredes.

Az idegen név hallatán Rose elkeseredése tovább mélyült. Wilson? Ahogy George-ot a csinos fiatal lány mellett katonai egyenruhában feszíteni meglátta, azonnal tudta, hogy rútul becsapták. Nem értette ugyan, hogy pontosan mivel szedték rá, a szegénységgel, a számkivetettséggel vagy a kiszolgáltatottsággal, de tudta, semmi nem igaz, amit gondolt, amit George elhitetni igyekezett magáról. Tehát nem Harris, hanem Wilson. George Wilson a neve, százados és van egy nagybátyja, otthona, menyasszonya.

Elszakította Nicolról a tekintetét, és merészen George-ra emelete.

A fiú meghajolt, de nem nézett Rosera. Őt is megrázta a találkozás, legalábbis erre utalt, hogy elsápadt, majd pirosodni kezdett a füle, mint mindig, ha valami felbosszantotta vagy zavarba hozta.

Wilson ezredes nem vette észre a fiatalok viharos érzéseit, jókedvűen folytatta a bemutatást.

- Nicol lányom a kontinensen járt iskolába. Svájcban, egy jó nevű zárdában, ahol kellő rendet és fegyelmet tanul. Néhány hónapja végzett a tanulmányaival, és hamarosan bekötik a fejét.

Rose-nak az esküvő emlegetésére ismét a vetélytársra rebbent a tekintete.

Nem lehet több tizenhatnál, állapította meg. Majdnem tíz évvel fiatalabb nálam, és nagyon szép. Legalábbis szépnek találja az, akinek tetszik az ilyen kék szemű, szőke, babaarcú lány, akinek az arckifejezése sem értelmesebb, mint egy hajas babának.

- George öcsém nemrég érkezett haza Dél-Afrikából. Éveken át védte a gazember búroktól a korona érdekeit.

Rose végre nyíltan George szemébe nézett. Az zavarodottan vissza rá. Milyen jóképű, öntötte el Rose-t a fájdalom. Elegáns, csinos és jóképű. A rohadék.

Az első, letaglózó kín valamelyest enyhült lányban, és sikerült feltüzelnie magában a haragot és a sértettséget. Képmutató gazember, füstölgött. Ezért titokzatoskodott tehát. Be akart csapni. Hiába kérdeztem az életéről, a családjáról, következetesen kibújt az egyenes válasz alól. Én balga. Azt hittem, szégyelli a múltját, mert nyomorúságos, és említésre sem méltó. Ezzel szemben van családja, ahová hazamehet, nagybátyja, aki gondoskodik róla, hivatása és menyasszonya. Mindvégig félrevezetett. Hazug a múltja, a története, bizonyára hazug minden szava.

Gúnyos mosolyra húzta a száját, és mézédes hangon mondta.

- Ön Dél-Afrikában járt? Jól hallottam? - kérdezte, és tekintetét kihívón George szemébe fúrta. - Harcolt a búrok ellen? Hihetetlen. Ilyen fiatalon, ilyen regényes múlt. Ön valóságos hős.

- De hős ám! - tódított vidoran az alezredes. - Egy Wilson nem is lehet más. Éljen fegyelemben, haljon bátran.

- Szavai szeretett nagyapámat idézik, alezredes úr - mondta negédesen Rose, visszafordulva az ezredeshez. - A katonai erényekről nemrég mélyen szántó, tanulságos eszmefuttatást folytattunk otthon. - Majd ismét George-hoz intézte a szavait, és közben pimaszul mosolygott rá. - Kár, hogy ön nem hallhatta, uram - sajnálkozott. - Mi is a rendfokozata? Elfelejtettem.

- Ön nyugodtan szólítson George-nak, kisasszony. Önnek úgy se számít a rangom - felelte George sértődötten és mélyen megbántva. Inkább áldozatnak érezte magát a leleplezésben, mint bűnösnek. Nem örömében parádézik Nicollal, ahogy nem saját kedvtelésből került a kórházba sem.

- Világért sem fokoznék le egy hőst egyszerű George-dzsá, uram - riposztozott Rose.

- Százados az unokaöcsém, kisasszony. Láthatja a váll-lapjáról is - magyarázta Rose tudatlanságán enyhén megütközve Wilson.

- Százados? Ó! A váll-lapokra nem gondoltam. A százados lényegesen jelentősebb rang a tizedesnél, ha jól sejtem. Tízszer akkora - felelte Rose, és belekarolt az alezredesbe. - Vagy tévednék? Sosem foglalkoztattak a rendfokozatok. Nem maradt időm elmélyülni a csillagok és színes csíkok világában. Abban azonban biztos vagyok, szerencsés embernek tudhatja magát alezredes úr. A lánya valóságos angyal. Tökéletes hölgy, minden férfi álma. Nem is merem tovább elvonni egymás társaságától a szerelmeseket. Kérem, alezredes, mutasson be a többi vendégnek is!

A férfi készségesen engedelmeskedett, és a szomszéd terembe kalauzolta a lányt.

A következő egy órában Rose alig figyelt az est részleteire. Végtelenül elkeserítette George árulása, ahogy a történteket magában nevezte. Nem hallgatott az ünnepi köszöntőkre, a hőstettek felelevenítésére, még a vöröskeresztnek címzett mondatokra is lankadó figyelemmel válaszolt. Minél előbb távozni kívánt, de Wilson visszatartotta. Újabb és újabb veteránnak mutatta be, etette és itatta. Végül egy özvegyasszony, aki férje képviseletében szintén a meghívottak listáján szerepelt, elcipelte mellőle az alezredest, és Rose magára maradt. Hogy kísérője megüresedő helyét tüstént ki ne töltse valaki, a franciaablakon keresztül kiszökött a hátsó teraszra.

Hideg, csillagfényes éjszaka fogadta, tüstént fázni kezdett.

A teraszról egy fenyves erdőre látott, és a távoli dombokra. Bentről kiszűrődött hozzá a mulatság zaja, és a gyertyák fénye.

Kinyílt az ajtó, felerősödött a zaj, majd ismét elhalkult. Rose azonnal tudta, csakis George lehet, aki utána jött. Wilson ezredes nem zárná be az ajtót.

- Beszélnünk kell, Rose! - hallotta meg közvetlenül maga mögött George hangját.

Rose hátrapördült.

- Ugyan miről? - kérdezte ellenségesen.

- Tudod azt jól.

- Ne tegezzen! - förmedt rá a fiúra.

- Rendben. Ha óhajtja, továbbra is magázom, doktornő.

Rose szemeit elfutotta a könny. Ezt szerette a legjobban George-ban. A kedvességét és a humorát.

- Ne vicceljen velem, mr. Akárki! Mi is a neve? Kiment a fejemből - mondta kihívóan, noha az este minden szörnyű pillanatára emlékezett.

- George Wilson. Wilson a családi nevem.

- Ma? Vagy holnap is? - kérdezte gonoszul Rose.

- Ez az igazi nevem, Rose.

- Mondja maga - vágott vissza a lány.

George nem értette pontosan Rose haragját. Nem szép dolog, hogy elhallgatta a nevét és a családját, de egyéb bűnök nem terhelik a lelkét. Arról Rose-nak fogalma sincs, hogy a titkosszolgálat megbízásából figyelte a kórházban. Nicol nemszeretem társasága pedig nagyobb csapás neki, mint a lánynak. Akkor miért gúnyolódik vele?

- Ne bánts, kérlek! - mondta őszinte fájdalommal, és megfogta Rose karját. Rose-t csak tovább ingerelte az érintése. A fiú visszaél az érzéseivel. Túlértékeli múltkori felajánlkozását, törődését és figyelmét.

Elrántotta a kezét.

- Ne bántsam? - kiáltott fel fájdalmasan. - Maga bántott engem. Hónapokon át hazudott nekem.

- Hogy hazudtam, túlzás. Csupán az elmulasztott kérdéseire nem szolgáltam kéretlen válaszokkal.

Rose meghökkent a felelettől, nem is tudott tüstént visszavágni. Ennyi lenne George bűne? Hogy hallgatott, pedig beszélhetett volna. Mikor hazudott? Hisz nem is kérdezte. Amikor meglátta, készen állt fejében a kép róla. Szerencsétlen csavargó, kitaszított, magatehetetlen és feltehetően hülye. Később sem erőltette az ismerkedést. Miért is haragszik valójában? Mintha gondolatát folytatná, mondta George:

- Nicolt és engem gyerekkorunkban eljegyeztek egymással a szüleink.

Hogy kitalálja a gondolatait, és felel rájuk, megrémítette Rose-t. Ő csalásról és hazugságról akart beszélni, nem szerelemről és féltékenységről.

- Kit érdekel a menyasszonya, George? - sziszegte annyi gúnyt sűrítve a hangjába, amennyit bír. - Felőlem azzal enyeleg, akivel akar. A többi hazugsága bőszít. Maga visszaélt a bárgyú természetemmel. Igaza van Foxnak. Hülye vagyok. Megesett magán a szívem, kéretlenül istápoltam, mert azt hittem, elesett és rászorul.

- Rá is szorultam, Rose - mondta George, és fölöttébb rosszul esett neki a vőlegény voltára tett megjegyzés. Hogy azzal enyeleg, akivel akar. Már az enyelgés kifejezés is sértő és lekezelő, nem hogy a megvetés, ami a szavak mögött van. George vágyait teszi nevetségessé. Komoly féltékenységet nem remélt, de legalább csekélyt, igen.

- Egy fenét szorult rá. Meg kellett volna mondania, hogy maga nem ágrólszakadt csavargó, hogy köszöni a szíves vendéglátást. Mi a nyavalyáért bolondított minket a szegény, sebesült George szerepével, százados úr? Mi a nyavalyáért?

- Valahogy így alakult - felelte George bárgyún, mert minden erejét kiszívta a szokatlan hangú, parázs vita. Nicol sose mondott neki ellent, a nagybátyja pedig nem vitázott.

- Hát ennél jobbat is kitalálhatna! Valami szívszaggatóbbat. Hátha megindítja balga szívem. Hogy összeveszett a nevelőapjával, aki kitagadta és az utcára tette, vagy hogy fejbe vágták a kocsmában, és elveszítette az emlékezetét. Azért bujdokolt a patkányok között. Az így alakult túlságosan hétköznapi.

A teremből kilépett Wilson alezredes, és meglátta őket.

- Szóval ide bújt, kislány - kiáltotta részegen és jókedvűen. - Most következik a polka. Táncolnia kell velem!

- Ne beszéljen rólam a nagybátyámnak! Kérem, Rose! - mondta halkan George.

Rose meglepetten kapta rá a tekintetét. Ez a legnagyobb gondja? Nicol előtt titkolni görbe útjait?

- Eszemben sincs dicsekedni a hiszékenységemmel, uram - felelte gyorsan, és elfogadva az alezredes felkérését, megkönnyebbülten hagyta faképnél George-ot.

Három polkát és két keringőt lejtett Wilson oldalán, mire éjfél körül végre az alezredes kikísérte a kocsijához.

Rose beszállt, és kimerülten dőlt a kárpitnak. Örült, hogy a Gordon házig jut ideje gondolkozni.

Végtelenül felkavarta az este. Az élmények és megrázkódtatások sokaságából az a felismerés rázta meg leginkább, hogy milyen fájdalmasan érinti George vőlegény volta. Hogy szeret valakit.

Mit akartam tőle, kérdezte magától újra és újra? Miért fáj, hogy máshoz tartozik? Mi köt hozzá azon kívül, hogy a támadás utáni éjszakán tagadhatatlanul megkívántam? Halálra rémültem, és vágytam egy másik ember érintésére. Véletlenül épp George testére, elvégre ő volt mellettem.

Mindez nem magyarázta azonban Rose féltékenységét. Felmerült benne, hogy amolyan titkos és reménytelen hódolónak tekintette a fiút, aki messziről csodálja és sóvárog utána, és akire ügyet se vet. Szégyellte a dolog kisszerű és ostoba voltát. Hiszen szerelem szóba sem jöhetett. Mióta élt, művelt, széles látókörű férfiről álmodott, aki lenyűgözi az eszével, akit csodál, és akire felnézhet. Becsülheti-e George-ot? Legföljebb a testi adottságait. Mert helyesnek valóban helyes, ismerte be. Bár ez a kifejezés is árulkodó. Merné-e valaki helyesnek mondani Anthony Abbotot vagy akár Harry Ricet? Legföljebb kellemes külsőjűnek, jól öltözöttnek, vagy figyelemre méltó megjelenésűnek. George ezzel szemben helyes, kellemes vele lenni, mert szórakoztató, kedves és közvetlen. Ráadásul senkivel nem tudott olyan élvezetesen összekapni, mint vele. Minden érzés meglátszott az arcán, nem volt hideg és tartózkodó, mint Abbot vagy szellemtelen és undok, mint Rice. George egy kedves ismerős, akinek nem létező figyelme legyezgette Rose hiúságát, és leereszkedett hozzá, volt a végső ítélet. Ma ellenben kijózanodott.

Ki kell vernem a fejemből, határozott Rose, majd a következő pillanatban merőben logikátlanul sírva fakadt. Hosszasan pityergett, és sajnálta magát, mert rossz emberismerőnek bizonyult, mert becsapták, mert kis híján elcsábították, és faképnél hagyták.

Otthon szerencsére már mindenki aludt, úgyhogy szó nélkül lefeküdhetett, és másnap reggel halványuló indulattal és kevésbé keserűen tudta elmesélni a történtek azon változatát, melyet a nagynénjével megosztani kívánt.