Október végén, a tervezett esküvő előtt három nappal, közvetlenül Fox reggeli vizitje után váratlanul beállított Rose anyja.

Mrs. Henderson derűs nyugalommal köszöntötte a nővéreket, váltott néhány barátságos mondatot dr. Foxal, majd beült az orvosi szobába, hogy beszéljen a lányával.

- Remélem, pénteken pontosan érkezel! - mondta. - Emma a szívére venné, ha elkésnél az esküvőjéről. Lényegesen fontosabb neki a véleményed, mint neked az övé.

- Miért mondod ezt anyám? - kérdezte Rose, és leült anyjával szemben az ágyra.

- A múlt hónapban, amikor Londonban járt, megbántottad.

- Említette?

- Részletesen elmesélte, miket vágtál a fejéhez.

- Örülök, hogy nyomot hagytak benne a szavaim.

- Nyomot? Napokig kesergett. Mindenki őt tartja kettőtök közül a szerencsésebbnek, de én tudom, neked könnyebb - mondta Mrs. Henderson némileg logikátlanul, de Rose megértette, mire gondol. Emma szép és reményteljes jövő előtt áll, alig múlt huszonkettő és menyasszony, mégis kevésnek érzi magát a nővére mellett, akit sajnálkozva emlegetnek időnként a társaságban. Igaz, inkább azok, akik nem ismerik a két lányt közelebbről.

- Ezért kellett volna jobban vigyáznod rá, anyám - felelte Rose az Emma gyámoltalanságára tett megjegyzésére

- Ennek most, három nappal az esküvő előtt nincs jelentősége.

- Ha Harry elhagyja, Emma belepusztul.

- Dehogy hagyja el! Fölösleges a legrosszabbtól tartani.

- Márpedig ez a szülők kötelessége.

Mrs. Henderson türelmesen hallgatta idősebb lánya szemrehányásait. Elvégre felelősségteljes munkát végez, természetes a szigorúsága.

- Kár ezt az ártatlan dolgot katasztrófaként beállítanod - csitította Rose-t.

- A házasságon kívüli kapcsolat legalább olyan veszélyes, mint egy lappangó kór. Különösen Emma esetében, aki képtelen elviselni a megrázkódtatásokat.

- A húgod a hét végén férjhez megy. Miről vitázunk?

- Terhesen.

- Szerencsére nincs ráírva.

- Elképeszt a könnyelműséged, anyám.

- Én is várandós voltam, amikor férjhez mentem, és látod, nem nőttek sem szarvaim, sem patáim.

Anyja őszinteségétől Rose-nak elállt a szava. Némán, elképedten nézte mosolygó arcát.

- Komolyan beszélsz?

- A legkomolyabban. A korlátok arra valók, hogy megkerüljük őket, majd szükség esetén visszameneküljünk közéjük.

- Bár Emma is a korlátokat törné át! - tiltakozott Rose mérgesen. - Ő Harrynak engedelmeskedik. Máris. Elképzelem őket húsz év múlva. Igen, Harry. Igen, Harry. Igen, Harry - citálta Rose gúnyosan.

- Ez Emma baja, nem a tiéd - felelte az anyja lemondóan, mert unta a vitát. - Te a legkevésbé sem tartozol felelősséggel Emma hibáiért.

- Dehogy nem. Én vagyok az idősebb. Harry Rice erőszakos és felelőtlen. Rá se bírok nézni.

- Kénytelen leszel. Mégpedig péntek délután - mondta Mrs. Henderson rendületlenül mosolyogva. - Kérlek, Rose, légy tekintettel rám és apádra, és dobd sutba a harciasságod! Szeretném, ha az esküvő tökéletes lenne, és szükségem van a segítségedre - mondta, és rákanyarodott az esküvő részleteinek számbavételére.

Épp befejezték a gyakorlati tennivalók megbeszélését, amikor kopogtak a szobát a kórteremtől elválasztó paraván vázán.

- Tessék! - felelte Rose meglepetten, mert sem a gyerekek, sem a nővérek nem ragadtatták magukat kopogásra.

George hajtotta félre a függönyt.

Másfél hónapja félállásban dolgozott a kórházban. Mr. Black segédjeként, amolyan mindenesi beosztásban. Most is munkából jött, vászonnadrágot viselt, és felgyűrt ujjú vászoninget. Egyik kezében egy darab vasat, a másikban újságpapírt szorongatott.

Ahogy meglátta Mrs. Hendersont, visszakozni készült.

- Látom, nem ér rá, doktor Henderson. Visszajövök később.

- Ne zavartassák magukat! Intézzék a dolgukat! Néhány percet várhatok - mondta jóindulatúan az asszony.

Rose-t meglepte anyja készségessége. Az imént sietett. Emma biztosan mesélt George-ról, és most kíváncsi a lánya mellett feltűnt fiatalemberre. A közjáték, anyja oktalan reménye, a feltételezés képtelensége jókedve hangolta Rose-t.

Legyen. Az anyja akár meg is nézheti, hogyan hárítják el ketten a kórházat fenyegető újabb katasztrófát.

- Hallgatom, George - mondta engedékenyen, visszaült az asztalhoz, és a másik széket közelebb húzva hellyel kínálta a fiút is. George leült, az asztalon szétterítette az újságot, és letette rá a vasdarabot, ami nem is egy darab vas volt, hanem egy szerkezet, öntöttvasból, rézből, gumiból.

- Ez a központi vízmelegítő szelepe - magyarázta George komoly képpel. - Ezen az oldalon érkezik a hideg víz, és itt távozik a meleg, vagyis a forró víz - mutatta az ujjával. - A gumi szinte morzsolódik. Hasznavehetetlen.

Mióta dolgozni kezdett, George egyfolytában fúrt, faragott, szétszedett és összeszerelt. Megjavította a csapot, a lefolyót, a teafőzőt, a gáztűzhelyt, mindent, ami elöregedett vagy elromlott. Meglepő hozzáértésről tett tanúbizonyságot. A szegények agyafúrtságát érezte benne Rose, akik kényszerűségből mindenhez konyítanak valamelyest. Most is olyan alapossággal magyarázta a szelep funkcióját, hogy mi merre halad és hol jön ki, és miért nem itt, vagy ott, mintha komoly tudományos felfedezésről számolna be, és nem egy száz éves fűtőtest elöregedett darabjáról beszélne. Amíg magyarázott, és Rose látszólagos elmélyültséggel hallgatta, jól szórakozott a fiú komolyságán.

Szakszerűségével, az előadott magyarázattal éles ellentétben állt a külseje. Világító szőkesége, tiszta kék szeme, és az orra körül csoportosuló szeplők, amiket ilyen közelről Rose tisztán látott.

- Azért hoztam ide, hogy ön is lássa, ki kell cserélni - mondta végül szomorúan George, és tekintetét a vasról Rosera emelte, aki eddig sem a szerkezetet nézte.

Rose elnyomta az iménti gondolat keltette mosolyát, és összeráncolta a szemöldökét.

- Mennyire lenne szüksége?

George legtöbb ténykedése ugyanis pénzbe került. Többe, kevesebbe, de szinte mindig pénzbe. Mivel Fox ritkán járt a házban, és rendszerint sietett, Rose-nak kellett döntenie a beszerzésekről. Mivel ő a technikai részletekhez csupán konyított, meglévő tudását is az utóbbi két évben szerezte, nem vitázott George-dzsal, legfeljebb tájékoztatta, hogy mire van pénz, és mire nincs. Egyetlen pillantást vetett csak az elébe tett nedves berendezésre, majd megrázta a fejét.

- Hónap végén egyetlen vasunk sincs, Mr. Harris.

- Márpedig legalább a tömítőgyűrűket ki kell cserélnem, és megrepedt a réz anya is. Ráadásul nem biztos, hogy külön-külön is árulják ezeket az alkatrészeket. Darabonként kell utánajárnom mindennek.

Rose elgondolkodó pillantást vetett a fiúra. Kár, hogy levágatta a haját, sajnálkozott, mert tetszett neki George vállig érő, göndör szőkesége. Olyan volt, akár egy görög pásztor az ókori eposzokból. Most jóval rendezettebb a külseje ugyan, de kevésbé bájos.

- A hideg fürdő fölöttébb egészséges - válaszolta komoly képpel, majd elmosolyodott. - Mit javasol?

George viszonozta a mosolyt, majd elmagyarázta Rose-nak, hogy csak néhány schillingre van szüksége, és hogy délután elmegy az ócskapiacra, hátha ott megtalálja a szükséges darabokat.

- Tegyen legjobb belátása szerint. - hagyta jóvá elképzelését azonnal Rose. - Egyéb?

- Szétszedtem a kazánt is. Ott is cserékre lesz szükség. Próbáljon egy kis pénzt kicsikarni dr. Foxból, Miss. Henderson.

- Miért nem a gondnokot puhítja, George? Neki saját költségelszámolása van. Hátha jut belőle a kazánra.

- Mr. Black nem szívesen osztja meg velem a gondjait - felelte kitérően George.

- Feltételezi, hogy már a jövő havi pénzt is elitta? - kérdezte Rose, aki ismerte az alkalmazottakat.

- A novemberi még nem jött meg. Kérhetne belőle a kazán javítására, mielőtt Fox átadja.

- Próbálkozzon maga az igazgató úrnál! Pénzügyekben a férfi szava inkább számít.

- Inkább, mit a másik orvosé?

- Nem tudom - ismerte el Rose. - Magát valóban nem kedveli Fox. Megpróbálom én.

- Köszönöm - felelte George.

Becsomagolta az újságpapírba a szelepet, meghajolt Mrs. Henderson felé, majd távozott.

- Vele találkozott Emma? - kérdezte az asszony, amikor George messze járt.

- Igen. Betegként kezdte, most pedig gondnokként alkalmazzuk.

- Emma meghívta az esküvőre? Butaság. El ne hozd!

- Miért? - kapta fel a fejét Rose. - Legalább lenne kit mellém ültetned. A barátnőid imádnák. Olyan kis helyes.

- Van már partnered. Mr. Krilov szintén egyedül érkezik.

- Csak nem akarsz összeboronálni a barátnőd fiával, anyám, aki ráadásul fiatalabb, mint én?

- Csak fél évvel.

- Nyolc hónappal.

Mrs. Henderson szigorú tekintetet vetett lánya arcára.

- Mi a kifogásod Mr. Krilov ellen? Talán az, hogy jóvágású, tanult és gazdag? Légy igazságos, lányom!

Rose már nem dacolt ösztönösen az anyjával. Most is elgondolkozott a lehetőségen. Ivan Krilov ellen valóban nincs kifogása, csak attól lúdbőrözik a háta, hogy rá akarják tukmálni. És a fiúra őt. Megalázó.

- Mélyen megsérteném George-ot, ha visszavonnám Emma meghívását.

- Ugyan! Elég eszes ahhoz, hogy felmérje a köztetek lévő távolságot. Nem vehette Emmát komolyan.

- Én komolyan vettem. Már a részleteket is megbeszéltük, hogy a Daimleren együtt megyünk.

Mrs. Hendersont ugyan elkerülték a keletről érkező felforgató eszmék, átérezte mások fájdalmát. Szándékosan nem sértett meg senkit. Lemondóan felsóhajtott.

- Ha így áll a helyzet, hozd el. Majd kerítünk neki társaságot, hogy ne foglaljon le túlságosan téged.

Rose megkönnyebbülten bólintott. Nem kell egész nap Krilov mellett feszengenie, és George-tól valóban könnyen megszabadulhat, ha kellemesebb társasága akad. És miért ne akadna?

Már álltak, amikor Susan kiabálása zavarta meg őket.

- Rose! Doktornő! Jöjjön gyorsan!

Rose a nővér hangját meghalva máris elindult kifelé. Susan ritkán ragadtatta magát kiabálásra, egy begennyedt tövist maga is képes eltávolítani.

- Maradj itt anyám, és várj meg, kérlek! Igyekszem hamar végezni - mondta, és kisietett a kórterembe. Nem kellett messzire mennie. Egy kétségbeesett, rohanó férfiba ütközött, aki hároméves forma gyereket cipelt a karjában. Utánuk egy fiatalasszony szaladt, valószínűleg a gyerek anyja.

- Mi történt? - kérdezte Rose.

A férfi megállt, nem kezdte vitatni - mint sokan -, hogy az előtte álló fiatal lány valóban orvos-e, hanem feléje nyújtotta a gyerekét.

Rose ránézett a gyerekre. Az egész arcát, de leginkább a száját és a szája környékét feketésen elszíneződött, nedvedző sebek borították. Torka szakadtából üvöltött.

- Bejött a műhelybe, és valahogy a szájába került a kénsav - zokogta a férfi, és közel állt az összeroppanáshoz.

Most öntötte el Rose-t is a rémület. Annál régebben dolgozott a kórházban, hogy a tanácstalanság ijessze. A gyerekre váró sorstól rándult görcsbe a gyomra. Tudott uralkodni az arcvonásain. Megragadta a férfi karját, másik kezével félrehúzta előtte a függönyt.

- Ide hozza! - mondta határozottan, és előre menvén mutatta az utat az orvosi szobába, majd segített a vizsgáló asztalra helyezni a fiút.

A férfi ruhafestő műhelyben dolgozott, nadrágja, inge a szivárvány minden színében játszott, és az indigó kékre festette könyékig a karját.

Rose fejében, míg az apa segítségével a kapálózó gyereket igyekezett az ágyon tartani, végigszáguldott a mérgezés minden következménye. Ha a gyerek lenyelte a kénsavat, nincs mit tenni. A méreg szétmar mindent, ami az útjába kerül, a gégét, a nyelőcsövet, a gyomrot, és ha nem végez a gyerekkel a következő néhány percben, akkor megteszi azt a láz és a fertőzés. Nem tűnik azonban a helyzet reménytelennek, gondolta a következő pillanatban, immár reménykedve. Küzd, akár egy oroszlán, és üvölt, mint a sakál. Kedvező jelek.

Felsőtestével ránehezedett a gyerekre, és kényszerítette, hogy fekve maradjon.

Susan és Carol, mindketten képezett nővérek, tudták, mi a teendő kénsav mérgezés esetén. Mire a gyereket az asztalon lefektették, és úgy, ahogy lefogták, Carol a vizsgálóasztal mellé tette az állványt és rá a lavórt, Susan pedig Rose mellé állt egy nagy kanna mosófolyadékkal. A magnéziumporos vízzel. Rose a síró, öklendező és mind a négy végtagjával elszántan hadonászó gyerek fejét erősen megfogta a lavór fölött, és Susan a kancsóból vastag sugárban kezdte önteni a gyerek szájába, arcára a magnéziumos vizet. A fiú eleinte persze rendületlenül tiltakozott, fuldoklott, csapkodott, és rugdosott, de Rose és Susan nem tágítottak. Rose tartotta a fejét, Susan pedig a bőségesen öntött vízzel rendületlenül mosta, mosta a gyerek száját. A hűvös víz felhígította és lemosta a méreg maradékait, és lassanként enyhítette a gyerek fájdalmát is. Hosszú percekig dolgoztak elszántan, Rose-nak már hasogatott a dereka, ahogy a gyerek fölött előre görnyedve állt, Susannak pedig nehéz cseppekbe gyűlt a verejték a homlokán.

Amikor úgy vélték, amit lehetett, a sav utolsó cseppjét is eltávolították a gyerekről, több ízben átforgatták a vizet, és egyébként se bírták volna tovább a munkát, Rose elengedte a gyerek fejét, megragadta vékony vállát, és hagyta felülni. Helyesen tette, hogy elővigyázatosságból fogta a vállát, mert ahogy lazult körülötte a felnőttek gyűrűje - a két nővér hátrább lépett -, azonnal le kart ugrani az ágyról és menekülni. Az apja segített az ágyon tartani, átölelte hátulról a mellét, és a gyerek szöszke fejéhez szorította az arcát.

Rose leguggolt a kisfiú elé, és a konokul leszegett fejecskét két oldalról tenyerébe fogva maga felé fordította és kissé megemelte, hogy lássa, nincs-e komoly sérülés a szájától távolabb, az arcbőrén, a szemén, bárhol? Igazi baba szeme volt még, világos kék, akár a nyári ég, szőke pilláktól övezve, tiszta és ártatlan. Arcán csupán felszínes sebeket látott Rose, amik, tekintettel a gyerek zsenge korára, nyom nélkül gyógyulnak majd.

Rose határtalan megkönnyebbüléssel elmosolyodott, és jobb kezével megborzolta a gyerek ázott haját.

- Szerencsére keveset nyakaltál - állapította meg és felnevetett.

Az apa is ránézett, és bátortalanul elmosolyodott.

- Nem lesz komolyabb baja belőle?

- Remélem. Előbb lássuk a száját!. - Újra a gyerek szemébe nézett. - Nyisd ki a szádat! Had lássam a nyelvedet!

A gyerek nem válaszolt, hanem fejét leszegve ismét felzokogott. Patakokban ömlő könnye összekeveredett a nyálával és a mosófolyadék maradékával.

- Nem foglak bántani - győzködte Rose. - Ha ügyesen nagyra tátod a szádat, és megengeded, hogy belenézzek, nem fog fájni.

A kisfiú hosszú, bizalmatlan pillantást vetett a doktornőre. Még a sírást is abbahagyta erre az időre. Latolgatta, hihet-e az idegen nőnek. Apja rábeszélőn sugdosott a fülébe. Az anya a háttérben maradt, nem mert beljebb jönni az ajtóból. Az ágy mellett hárman álltak, az apa, Rose és Susan. Aztán a kisfiú elhatározásra jutott. Lassan, óvatosan, előbb csak résnyire, majd tétován egyre nagyobbra tátotta a száját. Rose ígéretéhez híven nem nyúlt hozzá, csak a gyerek fejét finoman mozgatva, és a megfelelő látószöget keresve körbenézett a kisfiú szájában.

- Szerencsére nem nyelte le a savat - mondta az apának. - Szépen, egyenletesen szedi a levegőt, nem fullad. A gégét nem érte sav. A szájában kevésbé súlyosak a sérülések, mint első pillantásra hittem.

Aztán felegyenesedett, és kevésbé barátságosan kérdezte.

- Mondja! Hogy jutott egy hároméves gyerek a kénsav közelébe?

- Bejött a műhelybe - mentegetőzött a férfi. - Észre sem vettem, amikor bekapta a keverő kanalat a szájába.

Fiatal, tagbaszakadt ember volt, amolyan dolgos féle, aki rendesen eltartja a családját, és a gyerek a szeme fénye.

Rose latolgatta, mit tegyen. Fel is jelenthetné a szülőket figyelmetlenségük miatt. A lehetőséget persze azonnal elvetette. Tetézze a bajt nagyobbal? A férfi romokban, szánja bánja bűnét.

- Nem hallott róla, hogy a gyerekre vigyázni kell? - kérdezte szigorúan.

- Hisz én vigyáztam! - felelte a férfi, és iménti megkönnyebbülését elsodorta a bűntudat, zokogni kezdett. - Ő a mindenem.

- Nem lett volna szabad a gyereket a műhely közelébe se engedni - mondta enyhültebben Rose.

- Most már én is tudom. Hívtam a feleségem, hogy segítsen megemelni a festékes üstöt. Egyedül nem bírom. Behozta a kisfiút is, mert nagyon anyás. Ordít, ha magára hagyjuk.

Jellemző a szülőkre, gondolta Rose. A vétkes engedékenységükre. Az életét teszik kockára, hogy meneküljenek a nyafogásától. Néhány percig hagyta terebélyesedni körülöttük a sűrű csöndet. Főjenek a bűntudat fekete levében.

- Mivel a gyerek nagy valószínűséggel nem nyelte le a savat, nincs szükség kórházi ellátásra. Estig benn tartjuk, és ha nem lép fel szövődmény, hazamehetnek. Susan nővér ad a kisfiúnak tiszta ruhát, bekeni fájdalomcsillapító sziruppal a száját, és megmutatja, melyik lesz az ő ágya. Itt maradhatnak vele, ha akarnak.

- Gyere aranyom! - mondta Susan, és felnyalábolta a kicsit, majd a két szülő kíséretében kiment az orvosi szobából.

Rose leszedte a vizes lepedőt az ágyról és ledobta a földre. Mary eltakarítja, ha erre jár. A fali csaphoz ment, és kezet mosott.

Mrs. Henderson, aki az egész eseményt kénytelen volt az orvosi szoba sarkából végignézni, megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Egy percig se maradnék itt saját jószántamból - állapította meg. - Csodálom a lelkierőd.

- Köszönöm - nyugtázta hálásan a dicséretet, Rose. - Nekem is nehéz időnként.

- Senki se kényszerít.

- Anya! Miért kezded újra?

- Igaz - nevetett Mrs. Henderson. - Fejezzük be! Apád délre vár Lorenzo kertjében, mert ott ebédelünk. Indulnom kell. Kikísérsz?

- Természetesen.

Kisétáltak a kapu elé.

- Apámat üdvözlöm - mondta Rose, és búcsút intett az anyjának.