Harrynak nem mert szemrehányást tenni, amiért elveszítette a fejét, és lehetetlenné tette a kiegyezést. Bűnösnek érezte magát, és a következményektől is tartott. Harry bepanaszolhatja az anyjának vagy Emmának, és akkor további korholásnak teszi ki magát.

Már elhagyták a falut, mire Harrynak sikerült megnyugodnia. Ujjaival gondosan a helyére fésülte hajfürtjeit, szorosabbra húzza a nyakkendőjét, és rendbe szedte a gondolatait.

- Mi volt ez, Rose? Mi volt ez az őrültség? Mibe avatkoztál be, és mibe rángattál engem? - kérdezte dühösen.

- Sajnálom, Harry. Belátom, kínosan érintett Grayék modortalansága. Mondtam, hogy maradj a kocsiban. Kár volt elkísérned.

- Lord Franchyes unokája köteles kifogástalanul viselkedni - jegyezte meg szigorúan Harry.

- Mi köze ehhez a nagyapának? - kérdezte feltámadó ingerültséggel Rose.

Számított ugyan a feddésre, mégis bosszantotta. Harry, bár nem hívta, elkísérte, és most panaszkodik.

- A családodnak van köze hozzád. Bármit teszel, őket is érinti.

- És persze téged - tromfolt gúnyosan Rose.

- És persze engem is, igen. Hát nem veszed észre, hogy a viselkedéseddel, elfogadhatatlan életmódoddal kínos helyzetbe hozol mindnyájunkat? A húgodat és engem.

- Az én életem az enyém. Azt teszek, amit jól esik. Miért lennék tekintettel Emmára vagy rád?

- Mert a húgod. Rólad ítélik meg őt is.

- Ez badarság - felelte Rose lehiggadva. Eddig egy tanulatlan és buta nővel vitázott. Csak nem fog most egy tanult, noha korlátolt férfival újabb vitába bonyolódni? - Emma példás életű ifjú hölgy, ezt senki sem vitatja. Egyébként nem jegyezted volna el - mondta, és egy mosolyt küldött a fiú felé.

- Igaz - hagyta rá az gondterhelt képpel, némileg kiengesztelve. Lazított testtartásán, könyökét az ablak szélére helyzete, és kitekingetett a rétre.

- Megtudhatnám, honnan ismered ezeket a förtelmes embereket? - kérdezte később.

- Ahogy már mondtam, a kislányuk a betegem.

- Kórházba vitték a gyereküket? Még ha a menhely kórházába is?

- Dehogy. Úgy történt, ahogy hallottad. Eladták egy gazembernek. Véletlenül került hozzánk. Az utcáról hozta be egy jóravaló házaspár.

Rose felidézte Harrynak azt a délelőttöt, amikor a Josephson házaspár beadta a kórházba Helent. Ők sütötték a kenyeret a kerületnek, és másodszor kapták lopáson a kislányt. Nem volt szívük a fejletlen, sovány és nyilvánvalóan éhező gyereket rendőrkézre juttatni, jobb híján hozták a gyerekkórházba. Joggal feltételezték, hogy akad rajta valami orvosolni való. A gyerek koszos volt, elhanyagolt és ellenséges. Rose óvatosan közelített hozzá. A kislány a nővérszoba közepén állt, és Rose látta, arra vár, hogy felszabaduljon a kijárat, és elillanhasson. Akár egy sarokba szorított állatot, Rose először a távolból próbálta megnyugtatni. Beszélt hozzá, magyarázott, kérdezgetett, és bizonygatta, nem akar semmi rosszat. Amikor a gyerek engedett feszült, menekülésre kész tartásából, akkor ment hozzá közelebb, és egyezett meg vele abban, hogy ha levetkőzik, megmosakszik, és hagyja magát megvizsgálni, kap enni, és egy ágyat aludni. A nevelőszülők azóta sem jelentkeztek, és a gyerek a nyakán maradt Rose-nak.

- A gyerek Londonban, te pedig itt. Mi ebben a logika?

- Látni akartam az anyját. Mielőtt börtönbe juttatom.

- Fel akarod jelenteni? Milyen váddal? Gyerek kereskedelem vádjával? Kit érdekel ez rajtad kívül?

- Akár azzal is. A rabszolgaság ideje lejárt.

- Ugyan! A gyerek bármilyen családdal jobban jár, mint a sajátjával.

- Ne hidd! A gazdája rendszeresen verte, éheztette.

- Ez szomorú - mondta Harry, mert alig érdekelte az ügy. Nem úgy Rose-t.

- Félholtan került hozzánk, kimerülve, csont soványan, tele kék zöld foltokkal, égésnyomokkal.

- Kínozták? - támadt fel az érdeklődés Harryban. Az újságokat is a bűnügyi rovatnál kezdte olvasni.

- Nem kínozták, csak nem törődtek vele. Segített a házimunkában, és rendszeresen megsérül. Emellett többször el is verték. Minden apróság miatt.

- Rose! Ne feledd, nem egy árvaságra jutott, álruhás hercegnőről beszélgetünk, akit hányt vet a kegyetlen sors. Az a gyerek egy írástudatlan, félállat anya és egy iszákos, félbolond apa csemetéje. Kutyából nem lesz szalonna.

- Amit mondasz, Harry, lustaságból fakadó kegyetlenség. Hogy a kisujjadat se kelljen mozdítanod.

Rose elmarasztaló véleményére Harry nem felelt azonnal. Lehet, megbántódott, esetleg magába szállt, mert később azt kérdezte:

- Mi a szándékod vele?

- Még gondolkozom. A lelkem mélyén reméltem, mégsem szörnyeteg az anyja szegénynek, és hazajöhet. A kórházban nem tarthatjuk a végtelenségig.

- Alkalmazhatnátok.

- Nincs tizenkét éves. Mit dolgozhatna? Ráadásul nálunk több takarító és konyhalány dolgozik, mint az ország többi kórházában együttvéve.

- Akkor nincs más megoldás, mint az árvaház - mondta Harry, és Rose nem ellenkezett, mert nem volt miért.

Kiértek a Rowling kastélyt övező gesztenyésből, és parlagon hagyott szántóföldek között haladtak. A tűző nap elöl csupán az utat kísérő fasor nyújtott enyhülést. Rose szerette a meleget, a napot, a száradó fű illatát, a haját borzoló enyhe szellőt. Hamarosan megfeledkezett iménti bosszúságáról, Grayékről, még Harryról is, és a közelgő, kellemesnek ígérkező délutánt tervezgette, amit apja mellett tölt majd a könyvtárszobában, amikor veszteglő bérkocsit vett észre előttük.

Az út közepén állt, mozdulatlanul, és enyhén félredőlve.

- Mi történhetett? - kérdezte Harry, mert ő is feleszmélt, majd, hogy jobban lásson, felemelkedett az ülésről. - Eltörött a tengely - állapította meg. - Oldalra dőlt a kocsiszekrény. Látod? Megmondtam előre, hogy az út elhanyagolása katasztrófához vezet.

Rose-t fárasztotta Harry örökös morgása, és mulattatta a tudálékos kocsiszekrény és katasztrófa kifejezés. Harry kevésbé művelt és régi családból származott, mint Emma, ezért különösen ügyelt rá, hogy beszéde, szóhasználata ne hagyjon maga után kívánnivalót.

A Daimler meglehetős zajt csapott a néptelen úton, még legalább száz lábnyira jártak, amikor meghallották őket. A magatehetetlen fogat mellől elő lépett valaki, és indult feléjük.

Rose lassított, és nem sokkal előtte megállt.

A fiatal férfi régen vesződhetett a fogattal, mert megszabadult a felöltőjétől, a kényelmetlen ingnyaktól és feltűrte az ingujját. Rose oldalán közelítette meg az autót, a lánytól vagy két lépés távolságra megállt, meghajolt, majd egy barátságos és nyílt mosoly kíséretében bemutatkozott.

- Üdvözlöm, kisasszony. Örülök, hogy megismerhetem. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Ivan Krilov.

A nem több, mint fél perc alatt, amíg a férfi a Daimler közelébe ért, és amíg beszélt, Rose-on átfutott a ledér gondolat, hogy végre történik valami kellemes is ezen a napon. Az ismeretlen kimondottan csinos, fölöttébb jóképű, ráadásul vele nagyjából egykorú. A Krilov nevet hallva pedig azt is rögtön tudta, hogy ismeretségük nem fog kimerülni a segítségnyújtás ígéretében és a szolgálók riasztásában, hanem szorosabbnak ígérkezik.

Rose jó nevelés kapott, sem a kellemes meglepetés, mely a férfi külsöjének, sem az elégedettség, mely a személyének szólt, nem tükröződött az arcán. Elfogódottság nélkül a férfira emelte tekintetét, megállapította, hogy fekete pillákkal árnyékolt, nagyon szép a szeme, majd felnevetett

- Krilov!? - mondta, és kérdezte egyszerre. - Én Rose Henderson vagyok. A szomszédotok.

A férfi azonnal megértette, min mulat Rose, hogy a lány is rengeteget hallott már róla, róluk, a családról, hogy ezer szál, emlék és érzelem köti össze őket, noha személyesen nem találkoztak, és ugyanazt az örömöt tükrözte az ő arca is, amit Rose-é.

Rose hátrafordult az eddig mellőzött és elképedt Harryhez.

- Az úr Lord Rowling unokája. Lord Rowling a környező birtokok gazdája. A lord lánya, Mr. Krilov édesanyja, született Lady Marianne Rowling, édesanyám legjobb barátnője.

Majd az idegennek mondta magyarázatként.

- Mr. Rice jövendőbeli sógorom, Emma húgom vőlegénye.

A férfi Rose után Harryvel is kezet fogott, majd kinyitva Rose előtt a Daimler ajtaját, kisegítette az autóból a lányt.

- Egyedül utazol? - kérdezte Rose természetesen folytatva a tegeződést.

- Nem. - felelte a férfi. - A húgommal tartottunk hazafelé, amikor eltörött a tengely. Legalább egy órája rostokolunk itt.

Rose csak ekkor vette észre a fiatal nőt. Távolabb sétált a fogattól, és egy fa árnyékában keresett menedéket a nap elől. Amíg Rose a bátyjával beszélgetett, a közelükbe ért.

Lélegzetelállítóan gyönyörű nő, ez volt Rose első gondolata, amikor meglátta. Királynői termet, ébenfekete haj, smaragdzöld szemek. Vajszínű ruhát viselt valamilyen selyemfényű, rendkívül finom anyagból, és mind ruhája szabásából mind egész megjelenéséből sugárzott az előkelőség és az idegenség.

- Ő a húgom, Natasa - mondta a férfi. - Natasa, a hölgy Rose Henderson. Lady Diana Franchyes lánya.

Míg Rose-t üdvözölte, a nő arcán valamelyest oldódott a hűvös zárkózottság, de rögtön vissza is tért, ahogy tekintete Rose-ról Harryra siklott, és a bátyja neki is bemutatta.

Rose felajánlotta a testvérpárnak, hogy tartsanak velük, ebédeljenek nálunk, és bízzák a Franchyes rezidencia embereire a fogat gondját. Ebben hamar megállapodtak, a kocsist az út szélén hagyták, a két vendég hátra ült, és elporzottak Hendersonék irányába.

Az úton Harry csevegett többet, akit igencsak fellelkesített az előkelő, ráadásul titokzatos új ismeretség. Amíg a férfiak beszélgettek - Harry karját az ülés támlájára téve hátrafordult -, Rose az idegen lányon tűnődött. Még mélyebb benyomást tett rá, mint a bátyja. Vetett egy lopott pillantást rá a visszapillantó tükörből. A lányt hidegen hagyta a többiek beszélgetése, a tájat szemlélte, és valahogy szomorúnak látszott.

Mrs. Henderson említette a lányának, hogy Krilovék hazalátogatnak a nyáron, Rose-t nem érte teljesen váratlanul a találkozás. Noha Mrs. Krilovot, született Marianne Rowlingot nem ismerte személyesen, sokat tudott róla az anyjától. Regényes sorsáról és botrányos házasságkötéséről. Különösen érdekelték tehát a Krilov testvérek. Egy olyan frigy gyümölcsei, amiről nem illett nyilvánosan szót ejteni, noha egy angol lord és egy orosz herceg is szerepelt a történetben. Egy indián dédnagymama és egy londoni orvostól született szerelemgyerek társaságában. Ezek az ismeretek azonban szigorúan a családra tartoztak, Harryt nem avatták be, és Rose sem szándékozott felvilágosítani.

Az inas a kastélyba vezető lépcső tetején várta őket, arcáról sütött a szemrehányás.

- Üdvözlöm, Miss. Henderson - mondta kimérten. - Az ebéd tálalva. Elmulasztotta tájékoztatni édesanyját, hogy vendégekkel érkezik.

- Mert én magam sem tudtam róla - felelte Rose, és nem várta meg, hogy valamelyik férfi kinyissa előtte az ajtót, kiugrott a kocsiból, és jókedvűen folytatta.

- Szóljon anyámnak, legyen szíves, hogy Mr. és Miss. Krilov nálunk ebédel.

A ház többi lakója is látta természetesen az érkezőket, August szolgálatára nem volt szükség. A két hölgy és a két úr épp csak belépett a jólesően hűvös előcsarnokba, amikor a lépcsőn máris feltűnt Mrs. Henderson alakja.

- Natasa, Ivan! - kiáltotta őszinte örömmel a hangjában, és Rose most látta az idegen lányt első ízben elmosolyodni. Néhány évvel ezelőtt Mrs. Henderson az államokban járt a barátnőjénél, a Krilov testvéreket közelebbről ismerte.

Mrs. Henderson mindkettőjükkel összecsókolózott, Ivan halvány tétovázását nevetve söpörte félre, a fiút ugyanolyan melegen ölelte át, és csókolta két oldalról arcon, ahogy a lányt.

Hamarosan Emma is előkerült. Az emeleten tartózkodott, amikor Rose megérkezett, és a hallból felszűrődő zajokból megértette, kedves ismerősöket hozott a nővére.

- Jól hallottam? - kérdezte nevetve, már a lépcsőfordulóban. - Valóban Krilovék jöttek meg? És mind? Én csak kettőt látok. Pedig legalább hetet várunk.

Akár az édesanyja, ő is arcon csókolta Natasát, majd ugyanazzal a lelkesedéssel pördült a bátyja felé. A pillanat egyszerre volt zavarba ejtő és mulatságos. Rose-nak mulatságos, a másik kettőnek zavarba ejtő.

Miért nem tudja Emma titkolni, amit gondol, futott át a sajnálkozás Rose-on, ahogy húga bíborpirosra gyúlt arcát nézte. Miért látjuk mind, ahogy átfut rajta a felismerés, a fiatalember, akit testvéri csókkal üdvözölni szándékozott, még az ő szerelemmel csordultig telt lénye számára is meghökkentően jóképű, és hogy a szégyentől, mert nem átallott erre gondolni, módfelett restelli magát.

- Menjünk ebédelni - mondta hangosan és sürgetően Rose, kímélve a húgát a többiek tekintetétől. Egyik karját az Emmáéba öltve, a másikkal Ivanba karolva az ebédlő felé indult. Mrs. Henderson Natasát és Harry kalauzolta mögöttük.

Az ebéd elfogyasztása természetesen további hosszú perceket késett. Mr. Henderson és Lord Franchyes is üdvözölte a vendégeket, udvariaskodtak egy sort, Lord Franchyes emlékeiből szemezgetett hosszan, majd végre mindenki helyet foglalt.

A hideg sültet viszonylagos némaságban fogyasztották el. Lord Franchyes, mert nehezen csillapodott a kedélye, és mert szeretett fecsegni, kérdezősködni kezdett.

- Honnan is érkeztek, kedveskéim? Egyenest New Yorkból? Hosszú utat tettek meg onnan a mi ebédlőnkig.

Mr. Krilov érezte kötelességének a választ.

- Londonból keltünk útra ma reggel, uram, de önnek igaza van, jóval messzebbről indultunk. Natasa húgom rokonoknál töltötte a múlt évet Szentpétervárott, és rokoni segédlettel utazott Londonba, én pedig NewOrleansban szálltam hajóra, hogy a londoni találkozó után Rowlingtownba kísérjem.

- Hosszabb időt szándékoznak itthon tölteni, uram? - érdeklődött tisztelettudón Harry.

- Néhány hónapot bizonyosan. Családunk többi tagja hamarosan csatlakozik hozzánk.

- Megkértem Marianne barátnőmet, ha máskor nem, legalább a lányom esküvőjére látogasson haza. Úgyhogy a karácsonyt minden bizonnyal itthon töltik, és legföljebb tavasszal térnek haza - magyarázta Mrs. Henderson.

- Valóban így tervezzük, asszonyom - felelte Krilov. - Ha nem is mindnyájan. Apámat NewOrleanshoz köti a munkája, Charles öcsém és én maradunk tavaszig. Natasa szeretné minél előbb letenni a záróvizsgáját.

A férfi szavait rövid csönd követte. A meglepetésből Rose eszmélt a leghamarabb.

- Jól hallottuk? A szavunk is elállt a felismeréstől, hogy rajtam kívül más nő is tanulásra vetemedik. Te mivel bosszantod a családodat, Natasa? - kérdezte évődve Rose, amivel mosolyt csalt a hölgy bájos arcára.

- Tanítónő szeretnék lenni - felelte higgadtan. - Vagyis tulajdonképpen már tanítónő vagyok, csupán, ahogy Ivan is említette, a záróvizsgám van hátra, amit az Oroszországi utazás kedvéért halasztottam el. Krilov bácsikánk ragaszkodott a hosszúra nyúló vendégeskedéshez, és én nem mertem dacolni kívánságával.

- Egy év borzasztó hosszú idő a semmittevésre. Nem érezted elfecsérelt időnek a rokonlátogatást? - kérdezte együttérzőn Rose, mert kezdeti idegenkedése, amit az ismeretlen lány iránt érzett, gyorsan foszladozott. Nem bizalmatlan, csupán megfontoltabb és óvatosabb, mint a bátyja, aki könnyebben köt kapcsolatokat és eredendően barátságos.

- Már hogy lenne elfecsérelt idő Natasának, amit szerető nagybátyja mellett tölt? - szólt közbe Mrs. Henderson, aki rendszeresen figyelmeztetni volt kénytelen idősebb lányát, hogy a társalgás nem kíváncsiságának kielégítésére szolgál.

- Értem, hogy mire gondol Rose - szólalt meg sietve Natasa. - Sikerült hasznosan töltenem az évet. Amellett, hogy tisztességesen megtanultam oroszul, apám anyanyelve mégiscsak az orosz, és valamicskét franciául, alaposabban megismertem néhány orosz árvaházat. Feltett szándékom ugyanis, hogy végzés után elvállalom a somsettowni árvaház vezetését, melynek alapításában a nagyapám és a szüleim jelentős szerepet vállaltak.

- Somsettown? - kapta fel a fejét Lord Franchyes, aki elszundikált kényelmes karosszékében. - Nem ott tölti ideje nagy részét Lord Rowling, az én kedves barátom?

- Ön figyelemre méltóan tájékozott, uram - vette át húgától a szót, annak egyetlen kérő szemvillanását elértve, Krilov. - Valóban Somsettownban tartózkodik legszívesebben a nagyapánk, és biztosra veszem, hamarosan végleg letelepedik ott.

- Hogyan érezheti jobban magát az államokban, mint itt, a saját birtokán, az övéi között? - kiáltotta felháborodottan Lord Franchyes.

- Attól tartok, édesapám, hogy Lord Rowling sokkal inkább a tengerentúlon, az övéi között van otthon, mint Rowlingtownban. Öt unoka köti az államokhoz - szólt közbe békítően Mrs. Henderson.

- Te is gyakrabban szánnád rá magad az utazásra nagyapa, ha Rose és én nem jönnénk a helyedbe - szólalt meg mosolyogva Emma, aki eddig inkább hallgatott. A két idegen feszélyezte ugyanis, legalábbis Rose így értelmezte a hallgatását. Natasa olyan gyönyörű volt, előkelő és hűvös, hogy Emma ösztönösen háttérbe húzódott a jelenlétében. Pedig Emmát nagyobb figyelem vette körül, mint az idegen lányt. Harry kívül más is elismeréssel adózott a szépségének. Rose több alkalommal észrevette, hogy Krilov Emmán felejti a tekintetét. Nem volt ez a tekintet tolakodó vagy tiszteletlen, csupán önkéntelen adózás valamely tetszetős jelenségnek. A kisgyermekes anya tekintete is vissza-visszatér egy bájos babaarcra, ahogy a szenvedélyes kertész is elgyönyörködik egy különleges növényben. Krilov csodálattal adózott a szemrevaló nőnek. Elég szerencsétlen, hogy Emmát szebbnek találja nálam. Milyen elégedett lenne anyám, ha sikerülne minket összeboronálnia, gondolta somolyogva Rose, miközben Lord Franchyes egy fél évszázaddal ezelőtt történt vadászat izgalmait elevenítette fel.

Minden józansága dacára Rose-nak fájt a mellőzöttség. Túljutott már azon a koron, amikor a környezetében felbukkanó partiképes fiatalemberekbe tüstént beleszeretett, de egy ilyen kifogástalan modorú és kellemes külsejű fiatalember, mint Krilov, felkeltette az érdeklődését. Egyértelműen viszonzatlanul.

A nagyapa közben valahogy visszakanyarodott az eljegyzési vacsorához. Méltatta a nászura, Mr. Rice széles látókörét, majd Mrs. Rice eleganciáját.

- Rendkívül kedves és barátságos hölgy az édesanyád, Harry - fordult Emma vőlegényhez, átvéve nagyapjától a szót, aki hajlott korából adódóan gyakran tett átgondolatlan kijelentéseket. - Édesanyádtól biztosan nem örökölted szarkasztikus humorodat.

Szarkasztikus, gondolta kétkedőn Rose. A szarkazmus éles elmét és gondolati gazdagságot feltételez.

- Anyám valóban elbájoló. Ezért választottam hozzá foghatóan kedves hölgyet társamul - udvariaskodott Harry, és gyöngéden megcsókolta menyasszonya kezét.

Az emelkedett hangulat szétáradt az ebédlőben. Lord Franchyes szemét könnyek párázták, Mr. Henderson a torkát köszörülte, Mrs. Henderson meghatottan mosolygott, Harry pedig a sikeren felbuzdulva folytatta szólóját.

- Mivel hálálhatnám meg a sors nagyszerű kegyét, hogy ez a kedves, tiszteletre méltó, és nagy múltú család tagjai közé fogadott? - kérdezte Harry, és körbejáratta tekintetét az egybegyűlteken. - Imádott jegyesemmel azt tervezzük, amint megérkezik az első fiú örökös, kérvényezzük őfelségénél, hogy kapja meg a Franchyes lordja címet. Így nem vész ki e nemes név.

- Bravó! Bravó! - kiáltotta az utolsó Lord Franchyes, kit valóban nyugtalansággal töltött el, hogy vele a név is sírba szál. - Csodálatos idea. Csodálatos.

Mivel senki nem szólt, és a pudingot is elfogyasztották, Rose elérkezettnek látta az időt, hogy saját terveivel hozakodjon elő.

- Nekem is van mit kérvényeznem. Mégpedig jóval korábban a jegyespárnál. A Városi Egészségi és Szegényügyi Tanácsnál szándékozom kérvényezni a véglegesítésem. Hogy vegyenek orvosi státuszba a Szegénygyermek Kórházában - mondta, a hivatal blikkfangos nevét hangosan és gúnyosan citálva, mert bosszantotta az earli cím esetleges fennmaradása fölött érzett elragadtatás.

Süket csönd támadt a teremben.

- Mit beszélsz? - kérdezte fojtott hangon Mrs. Henderson, amikor némiképp lehiggadt.

- Ne tégy úgy, mintha először hallanád a tervemet, anyám. Kérvényezem, hogy vegyenek állományba. Dr. Fox nyugdíjba vonul, és megüresedik az állása.

- Erről szó sem lehet - jelentette ki eltökélten Mrs. Henderson.

- Nem az engedélyét kértem, anyám. Bejelentettem az elhatározásom - ellenkezett feszülten Rose.

- Semmi szükség erre az áldozatra, drága Rose - szólt közbe sietve Emma. - A mi házunkban mindig nyitott kapukra lelsz. Szeretettel fogadunk, amikor társaságra vágysz. Ezt Harry és a magam nevében is megígérhetem.

Rose az anyjáról a húgára nézett. Emma bájos, fiatal és elkeserítően értetlen.

- Eszemben sincs megtűrt rokonként nálatok tengődni Emma. Saját életet akarok élni.

- Akkor menj férjhez, és élj saját életet! - vágta rá dühösen Mrs. Henderson.

- Talán később, egy alkalmasabb időben megbeszélhetnénk a dolgot - vetette közbe bátortalanul Mr. Henderson, mert irtózott a vitától. A két vendég jelenlétében pedig még inkább.

- Ebéd után visszamegyek Londonba, apám. Ez az alkalmas időpont - felelte higgadtabban Rose, mert az apjára nem haragudott.

- Fiatalság, bolondság - szólt Lord Franchyes. - Meggondolja magát.

- Nem hiszem, nagyapa. Nyolc év alatt nem gondoltam meg magam, ezután se fogom.

- Kislányom. Még minden jóra fordulhat - próbált békülékenyebb hangot megütni Mrs. Henderson. - Lehet saját gyereked, nem kell a máséra pazarolnod az életed.

- Nem azért gyógyítok gyerekeket, mert nincs sajátom - kiáltott fel Rose.

- Mi másért? - kérdezte Emma az őszinteség ritka pillanatában, valódi szánalommal.

Rose elkeseredetten nézett rá.

- Azért, mert ez a munkám, a hivatásom, mert szeretem, és mert megtehetem. A Szegénygyermek Kórházban három orvos jut száz gyerekre. Az egyik öreg, közönyös és cinikus, a másik rosszhírű és iszákos. A harmadik vagyok én, és tudom, nagy szükség van rám. Nekem gazdag, áldozatkész család jutott, kevés fizetségért, kedvtelésből dolgozhatok. A szegényebb hallgatók, akik nehezen finanszírozzák tanulmányaikat, jól fizető magánpraxis után szaladnak. Nekem van hol laknom, van mit ennem, és kifizetik a számláimat. - sorolta kifulladva Rose, és hallgatott a szomorú tényről, hogy azért jelentkezett az egyházi fenntartású intézménybe, mert végzés után egyedül oda vették föl. Elutasította két magánintézet és egy közkórház is.

- Fizetett munkával pénzt keresni nem tiszteletre méltó dolog - vette közbe Lord Franchyes, aki szerette az unokáját, de közelített a kilencvenhez.

- Orvosi munkával, nőként pedig különösen nem az. - mondta Mrs. Henderson. - Ráadásul egy nő csak keserves erőfeszítések árán képes egyedül boldogulni. Férjre van szüksége. Akkor pedig mi célból a munka?

- Egy nőnek is lehet hivatása.

- Gyámolítsa a szegényeket, jótékonykodjon, és ápolja beteg családtagjait. - szólt közbe ismét Lord Franchyes. - A súlyos döntések meghozatala férfidolog.

- A te idődben nagyapa így volt, de most a huszadik században élünk.

- Ez mindig így lesz. A nő feladata a gyereknevelés. Aki szót ért egy csökevényes értelmű gyermekkel, nem emelkedhet filozófiai vagy tudományos magasságokba.

- Talán mégis - ellenkezett enyhe gúnnyal Rose, mert a nagyapjával nem óhajtott komolyan vitázni.

- A mai eset is cáfolja állításodat, Rose - szólt közbe Harry. - Meggondolatlanság volt felkeresni a Gray családot, nem mérted fel előre a rád váró veszélyeket, és csaknem komoly bajba kerültél. Mit teszel, ha az a félállat, részeg megtámad, és kirabol.

- Miről beszél Harry? Hol jártatok? Veszélyben voltál, Rose? - kérdezte rémülten Emma.

- Harry túloz - felelte higgadtan Rose, mert a látogatást nem akarta az egész család közreműködésével értékelni. - Nem forogtunk veszélyben, mindössze kellemetlenül érintett mindkettőnket a beszélgetés.

- Kellemetlenségnek nevezed, hogy fennhangon inzultáltak, és fenyegettek?

- Kérlek, Harry! Ne izgassuk fel a nagyapát és Emmát. Majd később megbeszéljük a délelőtt történteket.

- Mi történt? - kapta fel a fejét Lord Franchyes, aki ismét elszunnyadt.

- Semmi apám. Kissé hangosabban beszélgettünk. Máris befejeztük - nyugtatta meg a lordot azonnal Mrs. Henderson, aki osztotta Rose vélekedését. A hibák felhánytorgatásához nem az ebédlőasztal a megfelelő hely.

Felállt, hogy véget vessen az ebédnek.

A szalonban más témával folytatták a beszélgetést. Miután elhelyezkedtek a fotelekben, a jegyespár pedig a kandalló előtt a kanapén, Mr. Henderson kérésére Natasa az oroszországi viszonyokról mesélt.

- Tudomásom szerint veszélyes ideák látszanak terjedni a nagyvárosokban - jegyezte meg Mr. Henderson, aki nem osztotta kortársai véleményét a nők politikai éretlenségéről, szívesen társalgott hölgyekkel komoly kérdésekről. - Egyenlőségről és a javak felosztásáról szólnak.

- A bácsikám gondoskodott róla, hogy keveset tudjak az ijesztő közállapotokról - felelte Natasa mosolyogva. - A szemem mindazonáltal nem köthette be. Szívfacsaró a szegénység, ami villanásokra ugyan, de feltárult előttem. A Krilov család egyike az ország leggazdagabb és legbefolyásosabb nemzettségeinek, és New Orleansi otthonunkban sem nélkülöztünk soha. Ezért ért talán készületlenül a szegényházakban tapasztalt nyomorúság mértéke. Az éhezés és a betegségek szabályszerűen megtizedelik a gyerekeket.

- Mindez szomorú - szólt közbe Harry, és kissé előrébb is csúszott a kereveten, hogy jobban lássa a szoba távolabbi részében helyet foglalókat -, bár nem értem, mennyiben függ össze a nyomor a felforgató eszmékkel.

- Felmerült bennem, talán valóban osztoznunk kellene a javakban a nincstelenekkel.

- A gond csupán annyi, hogy a forradalmak során nem kérnek, hanem rabolnak - mondta Mr. Henderson.

- Ha az én szeretteim éheznének, kevéssé maradnék belátó. Nehéz türelemmel nézni az ártatlan gyermekek szenvedését - ellenkezett Natasa.

- Az árvaházi élet kegyetlen, bár hatékony módja a kiválasztódásnak, ahogy a kétes hitelességű, bár valóban eredeti gondolatokat felvető tudós, Darvin megfogalmazta. A legerősebbek maradnak életben - vetette fel Harry.

Natasa továbbra is mosolygott, csak a szemöldöke rándult meg alig észrevehetően.

- Az eredmény mégis kétséges. Az emberhez méltatlan körülmények, a falat kenyérért folytatott harc a jellem sajátos torzulását okozza.

- Akaraterőt és bátorságot szül. Nem szégyen mindenkinél jobbnak lenni. Erővel elvenni, amire vágyunk - erősködött Harry. - Az új idők törvénye.

- Sajnos az erőszakosság korántsem újdonsült találmány - szólalt meg szomorún Mrs. Henderson. - A mi fiatalságunka is jellemezte.

- Csak finomabb eszközökkel folyt a harc - feltételezte Emma.

- Amennyiben finomabb fegyver a kard a pisztolynál - ellenkezett Mr. Henderson.

- Mindenesetre elegánsabb - jelentette ki Harry. - A múlt században férfi vívott férfival. Szemtől szemben. Had győzzön a jobbik.

- Natasa aligha nemesi párviadalra gondolt, amikor az árvaházakat említette. Sokkal inkább foggal körömmel vívott élet-halál harcra - vetette közbe Rose, mert szégyellte leendő sógora ostobaságát.

Natasa készségesen terelte békésebb vizekre a társalgás ladikját.

- Én ellenzek minden összecsapást, ami sérülést okoz. Eleget verekedtek a bátyáim előttem.

- És melyik győzött? - tudakolta Rose. - Felteszem az erősebb.

- Igen - emlékezett nevetve Natasa. - Az erősebb. Véletlenül sem az, amelyiknek igaza volt. Eleinte Ivan agyabugyálta el Charlest, aztán hol ez, hol az erőltette a másikra az akaratát.

- Valóságos zsarnoknak festesz le, drága húgom - szólt közbe tettetett szemrehányással Krilov. - Biztosíthatom a jelenlévőket, kizárólag sorsdöntő kérdésekben ragadtattam erőszakosságra magam az öcsémmel szemben. Hogy ki üljön előre a bakon vagy ki másszon fel elsőként a cseresznyefára.

Az általános derültséget követően ismét Harry szólalt meg.

- A társaság a szellemi összecsapásokat pártfogolja tehát. Javaslok egyet. Rendezzünk zongoraversenyt a jelenlévő hölgyek között. Miss. Krilov vendég, nem kényszeríthetjük, hogy játékával szórakoztasson bennünket, de Emma és Rose bizonyára szívesen összemérik a tudásukat.

Köztudott volt, hogy Rose lényegesen gyengébben zongorázik a húgánál, mert sokkal mozgékonyabb és türelmetlenebb teremtés annál, hogy gyakorlással mulassa az időt. Emma ellenben gyönyörűen játszott, és vőlegénye rendszeresen eldicsekedett hölgye tehetségével.

Harry újabb modortalansága kikezdte Emma rendíthetetlen nyugalmát is. Kényszeredetten elmosolyodott, és a nyomaték a kedvéért finoman megérintette vőlegénye kezét.

- Rose egész délelőtt vezetett. Bizonyára elfáradt. Nem hajszolhatjuk újabb erőfeszítésbe. Én azonban szívesen játszom, ha megelégednek velem.

Buzgó helyeslés és bíztatás közepette foglalt helyet a zongoránál. Rövid ideig gondolkozott, aztán egy Csajkovszkij átiratba kezdett. A vendégekre kedvéért, és mert kedvelte az orosz szerzőket. Érzelmességüket és gazdag dallamvilágukat.

Rose elérzékenyülve nézte a húgát, amíg játszott. A halovány modorosság, mely Emma viselkedését talán jellemezte, a zene hatására elillant. Arca átszellemült, bőre enyhén kipirult, nagy kék szeme lélekkel telítődött, mozdulatai kecsesen, szinte tánc szerűen követték a zene hangulatait. Akkor a legszebb, amikor zongorázik, gondolta Rose. Akár a női gyöngédség és báj megtestesülése.

Krilov a zongorajáték kezdete után nem sokkal felállt a helyéről, és az ablakhoz sétált. Eleinte kibámult rajta, némiképp udvariatlanul a hátát mutatva a többieknek, aztán visszafordult a szoba belseje felé. Bizonyára unja a zenét, feltételezte Rose, aki szerette az embereket maga körül részletekbe menően és alaposan megfigyelni, s magától értetődően nem a családját, vagy egyre kevésbé becsült hajdani szerelmét tünteti ki figyelmével, hanem a jóképű, váratlanul közéjük csöppent fiatalembert.

Ivan félig a függöny takarásában állt, ellenfényben, és Rose-nak határozottan olyan érzése támadt, hogy szándékosan rejtőzik el a többiek elől. Az arcára nézve megerősödött benne a feltételezés. Látni akar úgy, hogy őt ne lássák. Mert képtelen levenni a szemét a zongorázó Emmáról, de a legkevésbé sem szeretné, ha érzései leolvashatók lennének a vonásairól. Meddő vágy, barátom, gondolta enyhe keserűséggel és némi kárörömmel a szívében Rose. Lenyűgözött Emma. Ne is tagadd! Lerí az arcodról. Mert a férfi valósággal le volt taglózva. Nem úgy, ahogy az ebédlőben, amikor elismeréssel adózott a női szépség egyik képviselője előtt. A kép, a lenyugvó nap bearanyozta selyem ruhás szőke nő, ahogy a fekete zongora fölé hajol, a kecses nyak, finom vállak, és a hófehér kezecskék látványa Csajkovszkij zenéjével kísérve szíven ütötte a férfit.

Szerencsétlen fordulat, futott át Rose-on a sajnálkozás. Elkésett Mr. Krilov. Emma fantáziaszegény ugyan, de hűséges a végtelenségig.

Emma befejezte a játékot, és kimerülten felemelte a fejét.

- Nincs kedve valakinek felváltani? Natasa?

Natasa megrázta a fejét.

- Én gyönge zenész vagyok. Amit tudtam, is elfelejtettem az utóbbi hónapokban. A bácsikámnál alig játszottam. Ivan azonban mestere a zongorának. Édesanyánk ragaszkodott hozzá, hogy legalább két órát a hangszer mellett töltsön naponta.

- A kifejezés pontos - hagyta jóvá Krilov. - Mellette töltöttem két órát. Ha esett, ha fújt.

Gyorsan sikerült rendbe szednie a vonásait. Iménti elgyöngüléséből némi lágyság maradt csupán.

- Szívesen meghallgatnánk, mire jutott - szólt bele a fiatalok beszélgetésébe Mrs. Henderson.

- Ahogy óhajtja asszonyom - hajolt meg a háziasszony felé engedelmesen Krilov - Hamarosan megtapasztalja, mentegetőzésem nem a szokásos álszerénységből fakadt.

Felváltotta Emmát a zongoránál, és belevágott.

Emma figyelmességére tekintettel, Krilov angol szerzőt választott. Kötelességtudó alapossággal megbirkózott két közepesen hosszú darabbal, majd befejezve kiegyenesedett és egyenesen Emmára nézett. Tőle várta a kritikát.

Emma bocsánatkérőn elmosolyodott.

- Ön valóban úgy játszik, mint, kinek a zongoraszékhez szögezték a frakkját. A technikája tökéletes, de közben mindenhol jár az esze, csak a zenén nem - mondta Emma.

Krilov felnevetett. A legkevésbé sem bánta, hogy játéka nem aratott elismerést. Megvonta a vállát, majd lezárta a billentyűzet fedelét.

-Édesanyánk elszántsága gyermekei számának növekedésével csökkent – mondta, ésfelállt a hangszer mellől. - Feladta túlzott nevelési elveit. A két öcsém már kedvére nyargalászhatott délután a kertben.