Másnap reggel Rose korán kelt, és a földszinti hallban összefutott Harryval. A fiú az udvarról igyekezett a házba, a reggeli harmat eláztatta vékony cipőjét és a haját.

- Jó reggelt, Rose - köszöntötte a lányt vidáman, és a kezében tartott vadászpuskát a falnak támasztotta. Rose-on átfutott a gondolat, hogy mit szólna a fiú hanyagságához a nagyapja, Lord Franchyes, aki hajdan szívesen vadászott, és nagy becsben tartotta a fegyvereit, és mit az apja, Mr. Henderson, aki elvből gyűlölte az erőszakot. Merőben új férfitípus került a családba, állapította meg vidoran Rose. Friss vér.

- Máris visszamégy Londonba? - kérdezte Harry, mert Rose barna utazókosztümöt viselt, és az autóskesztyűjét húzta fel, amikor a fiú betoppant.

- Még nem. Átkocsizom a szomszéd Rowlingtownba.

- Egyedül?

- Az út békés és ismerős. Ne aggódj!

- Ha szükségtelen, egy fiatal hölgy ne járkáljon egyedül.

- Sajnos szükséges - felelte Rose Harry megjegyzésén mulatva. Miért feltételezi eleve, hogy Rose célja csakis kevéssé fontos lehet.

- Akkor elkísérlek.

Rose-nak egy áruló pillanatra felgyorsult a szívverése. Akar valamit tőlem Harry? Elég volt egyetlen pillantást vetnie a fiú komoly, mondhatni fantáziátlan arcára, hogy tüstént megértse, az ajánlat tiszteletre méltó, és híján van minden kétértelműségnek. Amit Harry mondott, valóban szó szerint értette. Egy hölgynek illetlenség egyedül kocsikáznia. A feltámadt öröm, Rose izgalma azonban már letagadhatatlan volt.

Képes lennék elárulni a testvéremet, elorozni a vőlegényét, tűnődött döbbenten Rose? Pedig nem is szeretem Harryt. Már nem. Akkor mi végre ez a szívdobogás?

- Ahogy jónak látod, Harry - felelte közömbösen, és fejét lehajtva gondosan végig gombolta a kesztyűt mindkét csuklóján.

- Néhány éve jobb utakon kocsikáztunk - szabadkozott később, egy nagyobb kátyú után, amitől csaknem eltört az autó tengelye, és összekoccant Harry foga.

Széles és hangulatos, gesztenyefákkal szegélyezett sétányon haladtak. A kövezet nélküli út azonban nélkülözte a rendszeres karbantartást, az eső vájta mélyedéseket senki nem simította egyenesre, és nem kaszálta az út szélét. A gödröket kényszerűségből kerülgető autó polírozásának épségét ugyancsak veszélyeztette az elvadult, tüskés sövény.

- Meg kellene büntetni a gazdát. Elhanyagolni ezt a gyönyörű birtokot! - méltatlankodott Harry. - Ki ennek a földnek a tulajdonosa?

- Rowling Lordja.

- A szomszédotok?

- Igen. A lord ritkán tartózkodik itthon, a bérlők pedig nem gondozzák az utakat.

- Bérbe adja, és elveti a gondját. A gazdának kötelessége rajta tartani a szemét a birtokán. Tarthatatlan állapotokat tapasztalok szerte az országban. Gyerekkoromban kizárólag rendezett és virágzó gazdaságokkal találkoztam. Nézd! A dűlők fele parlagon maradt, mindent felver a gaz.

- Talán inkább megéri legeltetni.

- Nyakig ér a fű, Rose. Itt nem legeltet senki. Sajnos manapság nincs becsülete a kétkezi munkának. Senki nem akar dolgozni. Csak szerezni, kereskedni, gazdagodni - sorolta felhevülten Harry, egy bankár fia.

- Pihentetik a földet.

- Butaságokat beszélsz, Rose, mert fogalmad sincs a gazdálkodásról. Noha, el kell ismernem, azok sem értenek hozzá, akik a törvényeket alkotják. A mezőgazdaságnak bealkonyult. Egyre fogynak a megművelt földek, a növénytermesztés halódik, az állattenyésztést megfojtják. A nemességet, a kiválasztottak osztályát, mely eredendően, évszázadok óta birtokolja a földet, adókkal nyomorítják, és lehetetlenné teszik, hogy gyakorolja nemes feladatát, gondoskodjon az ország felemelkedéséről.

Rose levette tekintetét az útról és érdeklődve nézett Harryra. Akár a nagyapát hallanám, gondolta megütközve. Tekintetét gondok felhőzik, arca lemondó, száját keserűen összeszorítja.

- Harry, már megbocsáss, te nem is vagy nemes - jegyezte meg szelíden.

- Emma azonban édesanyátok jogán az. Családotok az én családom is. Átérzem a gondjaitokat.

- Ez igazán kedves tőled - felelte Rose nyájasan, majd előre mutatott. - Ott a falu.

Elhaladtak egy fogadó előtt, majd néhány kisebb ház, egy majorság következett és újabb házak. A gróf távolléte megviselte a falut. Rowlingtown hanyatlásnak indult. Rose több házat is látott az út mellet, melyet a jobb sors reményében kezdtek építeni, s amit képtelenek voltak méltóképpen befejezni. A zsalugáter festetlen maradt, a terjedelmes épületet szedett-vedett tető csúfította. Rowling grófja ugyan soha nem gondoskodott a faluról, de rendben tartotta a birtokát, és ezzel munkát és jövedelmet adott. Az utóbbi húsz évben nem javítgatták a több száz éves kastélyt, nem ültettek fiatal fákat a parkba, nem rendeztek sem vadászatot, sem bált. A falu elszegényedett.

Végigdöcögtek a főutcán, és a központi téren tébláboló aprónéptől érdeklődtek Grayék háza felöl. Mivel a felnőttek és a nagyobbacska gyerekek dolgoztak, a kicsik csak hozzávetőleges és ellentmondásos útbaigazítással szolgáltak. Rose tovább hajtott, majd jobbra fordult, később balra. A döntés hibásnak bizonyult, zsákutcába jutottak. Visszatolattak, és tovább kerestek.

- Kihez jöttünk valójában? - kérdezte Harry. - Egyetlen magasabb tornyot, említésre méltó épületet sem látok a környéken. Remélem, nem egy ehhez hasonló viskóba igyekszel? - fintorgott Harry, amikor körülnézni egy földszintes, vályogból vert ház előtt megálltak.

- Egyik betegem szüleit keresem. Kellemetlen kérdéseket akarok nekik feltenni - felelete Rose, nyakát nyújtogatva.

- Egy londoni beteged szüleit? Mit keresnek azok itt? Vendégségben vannak?

Rose Harry feltételezését hallva kurtán felnevetett.

- Vendégségben? Hová gondolsz. Tősgyökeres Rowlingtowniak.

- Akkor nem értem, hogy került a gyerek Londonba, vagy miért nem beszéltél a szülőkkel ott.

- Majd elmesélem az esetet töviről, hegyire, ha végeztünk. Lassan dél, és anyám nem bocsátja meg, hogy elraboltalak az ebédtől.

Egy kisebb domb tetején álltak, előttük végig lejtett az utca, az utolsó porta a lejtő végén, a két domb között húzódó völgy alján feküdt, ahonnan soha nem száradt fel az esővíz.

- Az lesz, amit keresünk. Helen elmondása szerint egész évben sárban tocsognak.

- Az ott? - kérdezte elhűlve Harry. - Bizonyára tévedsz. Nincs kerítése, a tető félig beomlott, és egy disznó legel az udvaron.

- Igen, a koca. Fekete foltos. Helen őt is emlegette.

- A kocát?

- Évente tíz, tizenkét malacot fial, igencsak megbecsülendő családtag Grayéknél. - felelte Rose, de arcán látszott, az előtte álló feladat inkább foglalkoztatja, mint a kísérője.

- Nem megyek le az autóval - határozott a lány. - Még beragad a sárba.

- Le akarsz menni a házig? - kérdezte Harry egyre inkább felháborodva. - Azok után, hogy láttad, valóságos kolera fészek?

- Igen - felelte eltökélten Rose, noha nyilvánvalóan tartott a látogatástól. Feszülten pillantgatott a völgy mélyén megbújó ház irányába.

Kinyitotta az ajtót, és kilépett az út melletti fűre.

- Neked nem muszáj jönnöd, Harry. Nagy a sár. Várj meg a kocsiban!

- Nem engedlek egyedül - felelte elszántan a fiú, és keserves képpel ő is kikászálódott az autóból.

Egymás mögött, az út széli fűcsomókon egyensúlyozva ereszkedtek le a völgybe. Körül néptelen volt a környék, csak egy öregasszony kísérte őket tekintetével háza léckerítésére könyökölve.

A ház alig lehetett méretesebb az istállónál, kétséges volt az is, hol végződik a ház, és hol kezdődik az istálló, a lakóépület egybefolyt a kamrával és a melléképülettel. A ház első harmadán nyíló ajtót kitámasztották egy kővel, és hogy a szobától távol tartsák a legyeket, foltozott rongyot akasztottak az ajtónyílásba. Kétéves forma gyerek üldögélt a küszöbön, és egykedvűen rágta a körmét. Tőle nem messze szaladgált egy másik, a libákat kergette az udvari sárban, a harmadik csemete pedig torka szakadtából ordított a ház belsejében.

Harry lecövekelt az út mellett, Rose azonban beljebb sétált. Szoknyáját kiemelve a sárból az udvaron szétszórt lépőköveken tipegve közelítette meg a gyereket az ajtóban.

- Szervusz! - köszöntötte, amikor a ház sarkához ért. - Az én nevem Rose. Te Anne Gray vagy, ugye?

A gyerek nem felelt. Mélán szopta tovább az ujját, és csak bámulta Rose-t. A lány önkéntelenül hátranézett, mintha Harrytól várna segítséget. Harry mozdulata, ahogy nyakán az inget lazábbra igazította, elárulta, fölöttébb kínosan érinti a hely és a társaság. Rose visszafordult a gyerekhez.

- Hol találom anyukádat? Beszélni szeretnék vele.

- Anyu kinn kapál a krumpliban - csattant fel egy hang, és az ajtó függönyét egy eddig láthatatlan gyermek csapta félre. Idősebb volt, mint testvérei, legalább öt éves, és ellenséges tekintettel méregette az idegen nőt.

- Ott hátul? - kérdezte Rose, hátha még sem igaz, amit hallott, hogy lejjebb, a sártenger folytatásában található a gyerekek anyja.

- Mondtam, hogy ott. A krumpliban kapál.

- Idehívnád nekünk? Szeretnék beszélni vele. Üzenetet hoztam a nővéredtől, Helentől - próbált barátságos hangot megütni Rose, a gyerek ellenséges tekintetével mit sem törődve.

- Eszembe sincs - felelte a kölyök pimaszul. - Menjen maga érte, ha akar.

Rose tétován ismét visszanézett Harryra.

- A gyerekek anyja kinn dolgozik a kertben - szólt hátra a fiúnak. - Lemegyek, és megkeresem.

- Eszedbe ne jusson, Rose! - kiáltotta Harry dühösen. Aztán valamivel halkabban mondott valamit, Rose nem hallotta, mit, bár a férfi mozdulatából, mellyel szavait kísérte, nyilvánvaló volt, hogy ragaszkodik hozzá, tüstént induljanak haza. Rose úgy tett, mint aki nem érti, tanácstalanul széttárta a karját, majd legyintett, és elindult a kert irányába.

- Várj, Rose! Várj meg! Nem mehetsz egyedül! - kiáltotta Harry, és lényegesen határozottabb léptekkel, mint az előbb a lány járt, Rose után vetette magát.

- Elment az eszed? Mi lehet olyan fontos, hogy kockáztatod a testi épséged? - kérdezte lihegve, amikor beérte a lányt. - Kitöröd a bokád, megharap egy kutya, vagy felszedsz valami nyavalyát ebben a förtelmes piszokban.

- Beszélnem kell a gyerekek anyjával.

- Miről, könyörgöm? Hogy csapja agyon őket, mert még a halál is elviselhetőbb ennél az életnél?

- Ne viccelődj, Harry! A dolog jóval komolyabb - figyelmeztette a fiút Rose. - Az asszony legidősebb lánya borzalmas állapotban került a kórházba. Tisztázni akarom az anya felelősségét, és azt, hogy a jövőben számíthat-e a gyerek rá.

Elhagyták az első udvar düledező kerítését, és a baromfi piszokkal vastagon borított gazdasági udvaron mentek keresztül

- Micsoda förtelem. - méltatlankodott Harry undorodva, mert finom cipőjével egy friss és értelemszerűen puha libapiszok kellős közepébe trappolt.

- Mondtam, hogy maradj a kocsinál. Töröld a lábad a fűbe.

- A menyasszonyom nővére vagy. Nem csatangolhatsz egyedül. Itt bármi megtörténhet egy nővel, ami később rossz fényt vet rá - mondta Harry, miközben elkeseredetten dörzsölgette cipőjét egy fűcsomóba.

Megkerülték a rohadásnak indult, szétzilált szénaboglyát, átvágtak az elvadult gyümölcsösön, és kijutottak a szántóföldre. Hosszan húzódott előttük, szinte végeláthatatlanul, csak a távolban sötétlő fasornál ért véget.

A háziak szerencsére a közelben dolgoztak. Hárman, az asszony, a férje, valamint egy nyolc-tíz éves forma kislány. Nem kapáltak, amint a gyerek állította, hanem az új krumplit szedték fel. Az asszony kötényébe gyűjtötte a gumókat. Hogy szoknyája ne verje a sarat, a szoknya szélét két oldalt a kötény korcába dugta. Vékony, inas lábán láthatóvá vált a gyapjú alsó. A férfi a kapa nyelére támaszkodott mellette, borostás, puffadt arca züllött életről vallott. Az asszony másik oldalán dolgozott a kislány. A feltúrt földből ő kaparta ki a krumplit.

- Jó napot, asszonyom! - kiáltotta Rose a szántó széléről, mert a puha, sáros földre végképp nem akaródzott rámennie.

Az asszony kiegyenesedtek, és a kislány is felállt. Mindhárman az idegenekre néztek.

- Jó napot, asszonyom - ismételte Rose, és biccentett a férfi felé is.

- Mit óhajt, uram? - kérdezte alázatosan, némi tétovázás után az asszony, és elindult a látogatók felé. Készségesen, mert remélte, az elöljáróságról jött a jólöltözött férfi és nő. Valami segélyt hoztak.

- Beszélni szeretnék magával - válaszolt Harry helyett Rose, akitől az asszony a tájékoztatást várta.

Az asszony megállt és gyanakodva összehúzta a szemöldökét.

- Ugyan miről? - kérdezte barátságtalanabbul, és a fess férfiről tekintete Rosera siklott. A szeretnénk kifejezés, és az, hogy a tárgyalást nem a férfi, hanem a nő vezeti nyilvánvalóvá tette, nem hivatalos, hanem magánlátogatásról van szó.

- A lányáról szeretném kérdezni.

Lánya említése megrémítette Mrs. Grayt, bár igyekezett titkolni félelmét. Nem felelt rögtön, magában a lehetséges bűnöket vette sorra, ami miatt Helen bajba kerülhetett. Két évvel ezelőtt szolgálónak adta a lányát, kapott egy kis pénzt érte, és azóta nem hallott róla. Gyanította, Helen valami rossz fát tett a tűzre, meglopta munkaadóját vagy elcsavargott, és most rajta kérik számon a gyerek tetteit.

- Melyik lányomról? - kérdezte, hogy időt nyerjen, noha a másik lánya ott állt mellette, a kicsi pedig alig múlt kettő.

- Tudja maga jól. Helenről, akit eladott - mondta felháborodottan Rose, mert az asszony minden gondolata látszott az arcán, és ravaszkodása felbőszítette a lányt.

- Mit beszél, nagysága? Már hogy adtam volna el a lányomat? - kérdezte némiképp megnyugodva Mrs. Gray. Noha tanulatlan volt és nem különösebben okos, a mindennapok keservei ravasszá gyötörték. Megértette, a fiatal lány a fontosabb személy a két látogató között, tehát nem is lehet jelentős valaki, nem rendőr, és nem az elöljáróság embere. A tanítónő, aki hivatalból hiányolta Helent szeptemberben, és akinek fülébe jutott valami a történtekről, már tett szemrehányásokat neki, hogy pénzért megvált a gyerekétől. Annak a tűznek is több volt a füstje, mint a lángja. Ez a városi nő is valami emberbaráti szervezettől jött, azért ágál itt egymagában, sáros cipőben és elázott szoknyában. A fontos emberek érte küldenék a hatóságot, nem jönnének a helyébe.

- Ne is próbálja tagadni - figyelmeztette Rose. - Tudom, hogy tíz fontot kapott a gyerekért.

- Tíz fontot! - kiáltott az asszony, mint aki képtelenséget hall. - Még hogy tíz fontot.

Kitárta karját az embere felé, mintha őt hívná tanúnak. Ahogy mindkét kezével elengedte a kötényt, a földre ömlött az összegyűjtött krumpli.

- Süljön ki a szemem, ha egyben láttam valaha tíz fontot. Szemen szedett hazugság. Ki az a gazember, aki ilyen hitványságot állított rólam?

- Helen maga.

- Helen? Honnan ismeri maga Helent? Találkozott vele talán? Azzal a hálátlan lánnyal? Megtagadott engem, az anyját. Elszökött szó nélkül. Tőlem, aki mindent megadtam neki. Tejben, vajban fürösztöttem. Ő volt számomra a legkedvesebb.

Míg az asszony síró hangon előadott hazugságait hallgatta, Rose szomorún ismerte be, hogy rosszul fogott célja megvalósításához. Nem tisztázta magában előre, hogy mi a valódi célja. Megleckéztetni az asszonyt, vagy helyet biztosítani itthon Helennek.

- Helen nem ezt mesélte. Éheznek, fáznak, és maga kíméletlenül dolgoztatja őket.

- Maga hallgat rá, kisasszony? Egy hálátlan és erkölcstelen leányra? Maga elhiszi egyetlen szavát is? Bolondságokat beszél az a gyerek.

- Igen gyerek. Mindössze tíz éves. És én hiszek neki. Maga eladta egy semmirekellőnek. Aki még kíméletlenebbül bánik vele. Mégpedig pénzért, akár egy rabszolgát. A saját gyerekét.

- Én eladtam volna? Ki állítja ezt? - kérdezte az asszony felháborodva, és heves mozdulatokkal támasztotta alá szavait. - Még hogy én? Pénzért? Hát így néznék ki, itt hajlonganék, ha volna pénzem

- Az a rossz, haszontalan lány - szólalt meg a férfi, akinek alkoholtól szétázott figyelmével ekkorra sikerült utolérnie a hallottakat. - Hazudni, csalni. Ahhoz ért csak.

- Maga hallgasson! - torkolta le Rose, mert a gyerek elbeszéléséből tudta, a férfi egyike az anya mellett megforduló, lusta és közönyös nevelőapáknak.

- Miért hallgatnék? - horkant fel a férfi a részegek túlzott érzékenységével. - Ne kiabáljon velem, kisasszony! Az én házamban azt pofázok, amit akarok. Feljelentem magukat birtokháborításért. Fel én!

Harrynak ez volt az utolsó csöpp a pohárban. Az asszonyok perlekedésébe nem érezte kötelességének beavatkozni, bár önérzetét mélyen sértette a helyzet, hogy Rose vitába ereszkedik ezzel a nőszeméllyel, tűri annak leckéztetését, és nyilvánvaló hazugságait. Egy idő óta fázott is a feltámadó szélben, az ázott cipőben, orrát facsarta az asszonyból áradó bűz, a dohos, mosatlan ruhák szaga, a nedves föld kipárolgása. Most, hogy a férfi is megszólalt, elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Megvédeni Rose-t, és véget vetni a perpatvarnak.

- Ne merészeljen útszéli hangon beszélni a hölggyel - mondta a férfinak dölyfösen, és szavainak nyomatékot adván kihúzta magát.

Nem vette figyelembe, hogy a férfi részeg, az alkohol feloldja benne az elegáns úr keltette tiszteletet és félelmet.

- Mi! Maga is belepofázik! - üvöltötte a férfi a pálinka tüzelte indulattal. Eddig a háttérben maradt, csak az asszony ment előrébb, hogy az idegenekkel szót váltson, most azonban ő is elindult. A kezében tartott kapát elhajította, és bizonytalan léptekkel Harry felé kacsázott.

- Tudja meg! Tudja meg, hogy feljelentem magukat. Fel én! Feljelentem a rendőrségen birtokháborításért! - kiabálta, és Harrytól alig egy lábnyira, kidüllesztett mellkassal megállt.

Harryt a handabandázó, részeg férfi végképp kihozta a sodrából.

- Feljelent maga tudja, kit! Maga részeg, állat! - kiáltotta.

Nem csupán a férfire haragudott, hanem mindenkire. Többek között Rosera, és saját magára is, hogy miért nem maradt otthon, kényelemben, békességben. Dühét alkalmasabb tárgy híján, a férfin adta ki.

Magasba emelte ólmos végű sétabotját, és teljes erejével lesújtott a részegre.

A vállán találta el a meglepett és védekezésre képtelen embert. Az abban a pillanatban összeesett, még csak nem is nyekkent. Tehetetlenül nyúlt el egy krumpli bokor tetején.

Harryt azonban már hajtotta a méreg. Dühödten, magából kikelve csépelni kezdte a férfit a földön. Az, hogy ne az arcát, mellét és hasát érjék az ütések, nehézkesen oldalára fordult, felhúzta a térdét, és karjával védte a fejét. Közben vonyított, az asszony sikoltozott, Rose pedig Harryt próbálta csitítani. Beszélt hozzá, könyörgött, és igyekezett lefogni a karját.

Végül Harry abbahagyta az ütlegelést, és kifulladva levegőért kapkodott.

- Ezt megkapta. Úgy kell magának. Miért nem fogta be a száját - zihálta indulattal.

Rose mentegetőzni próbált, de szavai süket fülekre találtak, senki nem figyelt rá, az asszony emberére roskadva siránkozott. Csak a gyerek állt csöndben, és rémülten nézte a felnőtteket.

- Menjünk, Harry! Menjünk innen! - hívta Harryt elkeseredetten Rose. - Menjünk haza!

Szó nélkül, szinte futólépésben siettek vissza az autóhoz. Rose kapkodva indított, és amilyen gyorsan csak tudott, igyekezett maga mögött hagyni megszégyenülésük színhelyét.