Bevezető

George Wilson a megszokott, kellemetlen szagra ébredt. A rothadásnak indult falburkolat, a mögötte tenyésző penész és az olcsó mosószappan szagára.

Otthon volt.

Kinyitotta a szemét, és tekintete előbb végig söpört az ismerős vázán, az ablakkönyöklőn, a sötétítő függöny kávébarna rojtján, hogy megállapodjon a nehézkes szekrényen. Sehol egy kis kellem, egy csipetnyi báj, élénk színfolt, melytől jó kedvre derülne a szemlélő. George jobbnak látta a szűk üvegablakon át a nyári ég kékjébe feledkezni.

Kamaszkorát itt, ebben a szobában töltötte, és nem fűzték kellemes emlékek hozzá. Nagybátyja szerint a fűtetlen hálószoba nem csupán a testet edzi acélosra, hanem a lelket is. George gyerekkorában is kételkedett az önsanyargatás üdvös voltában, felnőttként pedig határozottan ostobaságnak tartotta.

Ruhasuhogás és szapora lépések nesze szűrődött be hozzá a folyosóról. Nicol lesz az, gondolta.

A belépő lány letette az asztalra a tálcát, ijedten a megbillenő bögre után kapott, majd a századosra nézett.

– Mr. Wilson! Bocsásson meg, hogy zavarom. Apám egy régi barátja szeretne beszélni önnel – mondta tisztelettudóan.

George-ot mulattatta a Mr. Wilson megszólítás. Nicol nyolc évvel fiatalabb volt ugyan nála, de gyerekkorukat testvérként töltötték ebben a házban. A lány az első néhány évet leszámítva, amikor még beszélni is alig tudott, magázta az idősebb fiút. Mikor jegyességük megpecsételődött, és apjuk óhajának megfelelően gyűrűt és tiltásának dacára röpke csókot is váltottak, George kérte Nicolt, szólítsa a keresztnevén. Hiába, a lány ragaszkodott az illedelmes magázódáshoz.

– Igyekeztem lebeszélni az urat a látogatásról. Tántoríthatatlan. Leült a nappaliban, és vár önre – mentegetőzött a lány.

– Ki az? – kérdezte George, noha a röpke jellemzésből is sejtette, ki a tántoríthatatlan látogató, aki nevelő apja régi barátjaként mutatkozik be ugyan, mégis annak távollétében érkezik, és George-dzsal akar beszélni.

– Mr. Stewart. Ha jól emlékszem, ezt a nevet mondta. James Stewart. Lejön hozzá ön, Mr. Wilson, vagy kísérjem inkább az urat fel?

– Lemegyek – határozott George, és hozzákezdett a felkelés műveletéhez. Vagyis kitakarózott. A mozdulattól, hogy jobb kezével félrehajtotta a takarót, és felkönyökölt, el is fogyott minden ereje.

– Segítek – ajánlkozott Nicol.

Lehajolt a férfihez, jobbjával átölelte a vállát, és segítette felülni, baljával pedig a lábát igazította az ágy szélére.

George, immár ülő helyzetben, nem engedte el a lányt, hanem maga mellett tartotta. Nicol tizenhét múlt a tavasszal, de idősebbnek látszott. A fodros gallérból kikandikáló gömbölyű nyaka, pirospozsgás arca és telt ajka felkeltette George vágyakozását. Átölelte a lány derekát, belecsókolt a nyaka hajlatába.

Nicolt csiklandozta George szája, ezért távolabb húzódott, és az ajkát nyújtotta. George elfogadta a felkínált lehetőséget, de hamarosan kifulladt a csókban.

– Majd folytatjuk. Rövidesen – mentegetőzött enyhén lihegve. Máris szédült, és megszaladt a szíve.

– Amikor csak akarja, Mr. Wilson – felelt a lány, és felállt az ágy széléről.

Megkereste a férfi köpenyét, a papucsát, segített előbb felöltöznie, majd leereszkednie a lépcsőn.

Barnába öltözött, jellegtelen külsejű férfi üldögélt a Wilson család földszinti nappalijában. Inkább köpcös, mint nyúlánk, enyhén kopaszodó és középkorú. Mozdulatlanul ült, és a tüzet nézte a kandallóban.

George közvetlen főnöke volt a férfi, és George mindössze annyit tudott róla, hogy biztosan nem Stewartnak hívják, ahogy Nicolnak bemutatkozott.

A háziakat meglátva a férfi fürgén felpattan a viharvert kerevetről, kifejezéstelen arca örömtelivé vált, és széles mozdulattal nyújtott kezet George-nak.

– Kimondhatatlanul örülök százados úr, hogy látom. Kimondhatatlanul örülök – hadarta. – Boldogságomat csupán a kellemetlen hírek árnyékolják, melyek súlyos sebesülésről szólnak. Ezek az elvetemült búrok nem férnek a bőrükben. Egyszerűen nem bírnak magukkal. Vajon mikor vet véget a kormány gyalázatos garázdálkodásuknak?

Mindezt egyhuzamban mondta el, élénk taglejtésekkel és kifejező arcjátékkal kísérve szavait. Amíg beszélt, George leült egy kényelmes karosszékbe, Nicol betakargatta a lábát, majd kiment, hogy valami harapnivalót készítsen.

Alighogy Nicol behúzta maga után a konyha ajtaját, akárha éles késsel vágnák el beszéde fonalát, a vendég tüstént elhallgatott. Visszaült a székbe, befejezte a hadonászást, és élénk, figyelmes tekintettel vette szemügyre George–ot.

– Pocsékul néz ki százados. Hálni jár magába a lélek – összegezte véleményét, majd következetlenül és vidoran hozzátette: – Remek. Éppen erre van szükségünk.

George tartózkodón, mondhatni gyanakodva nézte a kedves embert, aki annyira kedveli, hogy meglátogatja, és nem tágít, amíg meg nem szorítja a kezét. Vészt szimatolt. A főnöke a legritkább esetben kedves, és kizárt, hogy valóban aggódna érte. George katonai iskolát végzett, de sose szolgált egyszerű katonaként. A végzés évében kiválasztotta a katonai elhárítás, és egy felderítő egység vezetőjeként harcolt azóta, hogy Dél-Afrikába vezényelték. Nem mintha különösebben számítana, honnan kapja a zsoldot. Csak míg az egyszerű bakák támadnak, ha parancsot kapnak, és védekeznek, ha lőnek rájuk, George csapata magának kereste a bajt. Kisebb csoportokra osztva járták a környék tanyáit, és bujkáló búr harcosokra vadásztak. George utálta ezt a munkát. Hárman alkották a csapatot, és álruhában járták a vidéket. Bekérezkedtek a házakhoz, és néhány napig maradtak. Ezalatt kiderítették, van-e a családnak kapcsolata rejtőző búr katonákkal, és ha volt, felszámolták azt. Szemérmes kifejezés a tényre, hogy lemészárolták a család férfitagjait, gyűjtőtáborba hajtották a nőket, majd felgyújtották a gazdaságot. George sebesülését, aminek folyományaként két év után hazajöhetett, egy búr gazda rozsdás kése okozat, amit a madárürüléktől szennyes ablakpárkányon tartott a pajtában. Ezzel szúrta hasba George-ot. A seb hamarosan gennyedni kezdett, és a kórházhajó viszonylagos nyugalmát hozta George számára.

Főnökét megpillantva a százados sejtette, vége a szabadságnak. Az eseménytelen, lázas révületben töltött napoknak, a tétlenségnek.

– Nem értem, uram – felelte a vendég részvétlen megjegyzésére tartózkodón.– Pontosan mit tart rozzant állapotomban remeknek? Mire van szüksége? Egy friss holttestre lyukkal a hasában?

A férfi harsányan felnevetett.

– Értékelem a humorát, százados. Higgye el, értékelem. Természetesen nem a hulla szerepét szánjuk magának. A nemesség köreibe küldöm. Egy csinos nemes hölgyet kell megfigyelnie.

– Ahhoz én letagadhatatlanul bugris vagyok, uram.

– Ennek megítélését bízza rám – szólt határozottan a férfi, és a kabátzsebéből egy fényképet húzott elő. – Sokat fizettünk a családi fényképésznek, hogy egyet lopjon nekünk, de megérte.

George elvette képet. Magas középkorú férfiba karolt egy fiatal nő. Mivel a főnöke nőt emlegetett, George Őt vette szemügyre. Vállig érő haj, karcsú derék, telt keblek. Az arcát nehéz volt kivennie.

– A haja és a szeme barna – tájékoztatta a főnöke, mert a sötét hajszín még úgy, ahogy, de a szeme végképp nem látszott a nőnek.

– Ő ki? – bökött George a férfira a képen.

– Az apja. Robert Henderson. Az édesanyja pedig született Lady Franchyes.

– Henderson, a sajtómágnás?

– Igen, ő. Vagyonos emberek a legfelsőbb körökből. A hölgy ismert szüfrazsett, de most az utóbbi évek legnagyobb gyémántcsempészési ügyében merült fel a neve.

– S nekem mi lenne a dolgom? Jelentkezzek kertésznek, és reménykedjek, egy rózsatő fölött megosztja velem a titkait?

– Ennél nehezebb feladat vár magára, barátom. A hölgy orvos, és magának kórházra van szüksége. Oda küldöm, százados. A londoni Szegénygyermek Kórházba, mégpedig szakértő, gyöngéd asszonyi kezek közé.