Fülig érő szájjal állítok be a konyhába. Olyan, mintha itt sem hagytam volna őket, mindhárman az asztalnál ülnek és vacsoráznak. Még időben észbe kapok, hogy milyen hangulatban is távoztam a szobából és eltüntetem az arcomról a vigyort. Helyette próbálok dühös képet vágni és nem gondolni arra, ami odakint történt az előbb. Arra, hogy Joel megpuszilta az arcomat.
Főleg apát ostorozom a pillantásaimnal, de ő teljes figyelmét a tányérjának szenteli. Anya megböki őt, mire felszisszen.

- Mi az? - kérdezi apa tele szájjal.

- Azt hiszem, akartál valamit mondani.

- Nem akartam - jelenti ki és tovább folytatja az evést.

Joel ránéz anyára.

- Semmi baj, asszonyom.

- De igenis baj. James! - emeli fel a hangját. Kezdi elveszíteni a türelmét. Pedig ez ritkán fordul elő vele. - Mit akartál mondani?

- Jól van - csapja le a villáját apa. - Úgy látszik, ebben a csodálatos országban már véleményt sem lehet nyilvánítni, mert nyilvánosan meglincselik az embert. - Joelre néz, az arca olyan vörös a dühtől, mintha leégett volna a napon. - Elnézést kérek a kedves rendőrúrtól, amiért csúnya dolgokat mertem kiejteni a számon.

Amint befejezi a "bocsánatkérést", folytatja az evést, mintha mi sem történt volna.

- Túlélted? - kérdezi anya és bűnbánó pillantást vet Joelre. - Adhatok még egy kis rizst?

- Igen, nagyon finom - bólogat hevesen. - Köszönöm szépen.

Leülök a korábbi helyemre és csendesen enni kezdek. Próbálom visszafojtani a nevetést. Anya és Joel a főzésről kezdenek csevegni. Apa morogva fejezi be a vacsorát és eltűnik az asztaltól.

- Ha jól laktunk, előkészítem a vendégszobát - mondja anya.

Majdnem hangosan is kimondom, hogy fölösleges, mert Joel úgyis velem fog aludni, de még időben visszanyelem. Joel fejében is hasonló gondolatok járnak. Az asztal alatt megrúgom egy kicsit a lábát. Lopva rám néz, aztán vissza anyára, aki szerencsére semmit sem vesz észre az egészből.
A vacsora után anya betartja az ígéretét és rendbe rakja a vendégszobát, én meg addig behurcolom a dolgaimat a régi gyerekszobámba. A gond az, hogy az ágyam sokkal kisebb, mint amire emlékeztem. Kábé én sem férek el rajta normálisan, nem még ketten.
Anya ragaszkodik hozzá, hogy egy kicsit kiüljünk a tornácon lévő hintaágyra. A kávé miatt még úgysem vagyunk álmosak.
Hangulatos a tücskök éneke, és még a lámpa előtt röpködő rovarok sem zavarnak. Mintha visszamentem volna az időben. Akkor még nagy kalandnak számított, amikor a szüleim és baráti körük összeültek esténként és beszélgettek, én meg késő estig hallgattam őket. Most is ugyanúgy történik minden, de ezúttal már nem vagyok kisgyerek.
Anya ott ül köztem és Joel között. Beszélgetünk, jól érezzük magunkat. Szóba jönnek a Hangok, miután anya rájön, hogy Joel is tud róluk. Furának tartja, hogy már nincsenek velem.
Aztán anya hirtelen felpattan a helyéről és a bejárati ajtóra néz.

- Ó, de elszaladt az idő - csapja össze a tenyerét.

- Mi is megyünk, anya.

- Beszélgessetek csak nyugodtan - mondja és kuncogni kezd az orra alatt. - Szép álmokat!

- Önnek is, asszonyom.

- Lizzy - javítja ki ismét és már el is tűnik.

- Anya elemében van - mondom, miután becsukódik az ajtó. - Mehetünk, ha szeretnél.

- Jó itt.

- Nem vagy fáradt?

- Egy cseppet sem - rázza meg a fejét. - És te?

- A kávé feldobott egy kicsit.

Előredől a széken és tördelni kezdi az ujjait.

- Holnap elviszlek Bo-hoz, aztán az atyához. Kíváncsi vagyok, hogy mit mond.

- Én is. És köszönöm.

- Nincs mit köszönnöd.

Rámosolygok, aztán eszembe jut, hogy milyen felfedezést is tettem a gyerekszobámban.

- Van egy kis gond az ágyammal. Szó szerint az a gond vele, hogy kicsi. Alig férek rá - lebiggyesztem az ajkam. - Szerintem még Bo sem férne el rajta.

- Szóval ez azt jelenti, ma elmarad a közös alvás?

- Úgy néz ki.

- Kegyetlen az élet - sóhajt fel és komolyságot erőltet az arcára. Pár másodpercig bírja, és kirobban belőle a nevetés. Annyira jó érzés nevetni látni. Gondtalannak. - Van egy olyan érzésem, hogy anyukád kettőnknek készítette el a vendégszobát. Azért kacsintott rám, mielőtt bement.

- Jaj, Joel, ne is mondd - felhúzom a lábamat a hintaágyra és átfogom a térdemet. - Óriási trauma ért, amikor apa azt kérdezte, hányadik hónapban vagyok.

- Az vicces volt.

A bordája közé nyomom a könyököm.

- Aú - szisszen fel. - Visszaszívom, nem volt vicces.

- Nem csoda, hogy olyan messzire költöztem.

- Hát nem - ért egyet még mindig jókedvűen. - Amúgy mindig itt laktatok?

- Születésemtől kezdve. Szerettem itt élni, és boldog voltam. Gyerekként - teszem hozzá, de mielőtt még megrohannának a későbbi emlékeim, témát váltok. - Régen volt az udvarban egy nagy fa. Profi voltam a fáramászásban. Úgy csüngtem rajta, mint egy majom.

- Hol van a fa? - néz körül az udvaron.

- Hiába keresed - intem le. - Hatalmas vihar volt, belecsapott a villám, ráesett a vezetékekre. Teljesen kivágták a megmaradt részt is.

- Megmutatod?

- A fát?

- Igen - bólint egyet és egész egyszerűen megfogja a kezem. Nekem meg egész egyszerűen gyorsabb ütemre kapcsol a szívem. Van egy olyan érzésem, hogy nem a kávé miatt. - Szeretném látni azt a csodálatos fát.

- Ki vagyok én, hogy nemet mondjak önnek, Mr. Keener.

- Ajánlom is, Ms. West.

Ezernyi emlékem van a fáról.
Nyár van. Cifra, virágos pólót és rövidnadrágot viselek. Nem is emlékszem arra, hogy ilyen törékeny gyerek voltam. Annyira vékonyak a lábaim. Kész csoda, hogy sosem volt eltörve.
Nevetve szaladok ki az udvarra, lobogó hajjal. Könnyedén felugrok a fára és szinte felrepülök a tetejéig. Azért szerettem ilyen magasra mászni, mert innen beláttam az egész szomszédságot. Főleg akkor, amikor a távcsövemet is magammal vittem.

- Jaj, Brandy, ez hülyeség - mondja az emlékbeli énem.

Arra már nem emlékszem, hogy miről lehetett szó, de valószínűleg Brandy egyik képtelen ötletéről. Néha túlzásokba tudott esni. Egyszer majdnem elhitette velem, hogy tudok repülni. Az utolsó pillanatban árulta el, hogy csak hülyéskedett. Majdnem leugrottam a tetőről nyolc éves koromban.
Az emlék azzal folytatódik, hogy előszedem a buborékfújómat és nekiállok szétfújni az üveg egész tartalmát. Közben kacagok. Anya nem győzte nekem gyártani mosogatószerből a fújnivalót.

- Melow!

Számítottam arra, hogy ő is itt lesz, ebben az emlékben. Szinte mindig együtt játszottunk. A gyerek Henry csupa mosollyal integet és én visszaintek neki. Hogyan is tudhattam volna, mi lesz belőle? Nem láthattam előre, miket fog tenni velem.
Aztán a gyerek Henry eltűnik, sötét lesz. Nem tudok elég hamar kiszabadulni a múltból. Hallom
Henryt, ahogy a fülembe suttog:

- Annyira szeretlek téged.

Én pedig csak sírok és sírok, mert nem tudok mást tenni.
Az emlék megszakad, de beletelik egy kis időbe, amíg felfogom, hol is vagyok. Újra remegek. Hát már mindig ez lesz, ha rá gondolok?
Joel úgy néz rám, mint aki azt fontolgatja, hogy kihívja-e a mentőket.
Az ajtó felé néz, szólni akar anyának, hogy jöjjön, de megrázom a fejem. Ettől az egész világ forogni kezd velem.

- Ne szólj neki.

- Nagyon sápadt lettél.

- Csak szédülök.

- Be tudsz jönni a szobádba?

- Mindjárt jobb lesz.

Felkelek és próbálom mélyen beszívni a levegőt. De csak az van előttem, ahogy a torkomra fonja az ujjait, és erőlködik fölöttem.
Ez nem mehet így tovább. Ki kell adnom magamból mert felrobbanok. De nem akarom, hogy más is tanúja legyen ennek. Főleg nem Joel.

- Jó éjszakát - mondom és berohanok a házba.

Meg sem állok a szobámig. Bedőlök az ágyba, magamba szívom a friss ágynemű illatát. Anya még mindig a kedvenc öblítőmet használja, és ez az ismerősség segít egy picit megnyugodnom. De még így sem tudom visszatartani a könnyeimet. Ha Henry még élne, én küldeném őt a túlvilágra. A pokol legsötétebb bugyrába.
Hallom, hogy a szobám ajtaja becsukódik, pillanatokkal később lesüpped az ágy mellettem.

- Jól vagyok - mondom és megtörlöm a szemem. De nem merek ránézni. Mert akkor nyilvánvaló lenne a hazugságom. - Nyugodtan aludj. Minden oké.

- Miért mondjuk azt, hogy minden oké, amikor nem az?

- Én csak szeretnék aludni.

- Már megint pánik...

- Nem! - vágok bele a szavába, aztán megfordulok és ránézek Joelre. Az sem érdekel, ha meglátja a vörös szememet. - Nem volt pánikrohamom.

- Akkor szerinted miért vagy rosszul?

Ülő helyzetbe tornászom magam, felhúzom a térdemet és átkarolom magam, úgy, mint a hintaágyon.

- Amiatt a sárga cipős férfi miatt.

- A látomásokból?

- Igen, miatta. Eddig olyan jól megvoltam, de mióta nincsenek velem a Hangjaim, és amióta zaklat engem ez az őrült, minden a feje tetejére állt. Egyre rosszabb ez az egész. Azelőtt sosem voltam rosszul.

- Talán túl sokáig fojtottad magadba ezt az egészet.

- Talán - ismétlem el. - De tudom, hogy neki is köze van hozzá. Ez a férfi játékot űz velem. És kezd elegem lenni.

Elfordulok tőle, és összegömbölyödöm az ágyamon. Joel veszi az adást és nem vitatja tovább a témát. Az ajtó halkan kattan, miután távozik a szobából. Lehunyom a szemem és magamra húzom a takarómat.
Fél óra is eltelik, de képtelen vagyok elaludni. Tudom, mit kell tennem.
A vendégszoba közvetlenül az enyém mellett van.
Belépek, olyan halkan, ahogy csak tudok. Már elaludt. Ezt onnan tudom, hogy a gondolatai álomképeket dobálnak fel. Összefüggéstelen dolgokat.
Mély levegőt veszek. Tudom, hogy képtelen lennék egyedül kibírni reggelig. Nehéz beismernem, hogy kezd eltűnni a bátorságom. A magabiztosságom, amivel eddig olyan jól álcáztam minden fájdalmas emléket.
És itt van Joel, akinek a társaságában valahogy erősebbnek érzem magam.
Hülye lennék távolságot tartani tőle. Próbáltam, de nem lett jó vége. Zokniban vagyok, így sikerül a leghalkabban eljutnom az ágyig.
Csakúgy, mint tegnap, most is befekszem mellé.
Megkönnyebbülök, amint lehajtom a fejem a párnára.
Joel felém fordulva alszik. Semmi jelét nem adja annak, hogy észrevett volna.
Lehunyom a szemem és az lebeg előttem, ha az éjszakának vége, találkozni fogok Bo-val.

***

Álom nélkül érkezik meg a reggel. Hirtelen azt sem tudom, hogy mit keresek itt, de aztán minden eszembe jut. A hátamra gördülök és látom, hogy egyedül vagyok a szobában.
Joel nyilván felébredt már korábban.
Kíváncsi vagyok, milyen képet vágott, amikor észrevette, hogy ott fekszem az ágyon.
Mintha kicseréltek volna. Szuperül érzem magam. Nem vesztegetem az időt lustálkodásra, szinte kipattanok az ágyból.
A konyhából kiszűrődik a vízforraló hangja. És anya nevetése. Meg a Joelé.
Ahogy belépek, mindketten abbahagyják és rám néznek. Anya arca azonnal elárulja, hogy megint kínos helyzetbe hozott.
Nincs nehéz dolgom, min is szórakoztak annyira. Anya arról mesélt az asztalnál ülő férfinek, hogy egyszer haza kellett hoznia a suliból, mert lenyúltam az igazgató titkos alkoholos üvegét a fiókjából. Tizenegy voltam és ki kellett mosni a gyomromat. Szép emlékek.

- Jó reggelt, édesem - mondja anya és az asztal felé int. - Készítettem neked egy kis rántottát, házi tojásból. Mrs. Wood tyúkjai a szomszédban annyit tojnak, hogy a fél utcát ellátják friss tojással. Nézd csak, milyen szép sárga.

- És milyen finom - teszi hozzá Joel. - A bolti tojás a nyomába sem érhet. Isteni.

- Köszi szépen - leülök az asztalhoz én is. - Jó étvágyat.

- Ó, én már jól laktam - mondja anya és kinéz az ablakon. - Megnézem, hogy apád min mesterkedik a hátsó udvarban.

Mielőtt még elhagyná a konyhát, rám kacsint.
Már megint ezt csinálja. Szándékosan kettesben hagy minket. Mondjuk ezt nem bánom. Csak azt, hogy kínos helyzetbe hozott azzal a gyomormosással.
Joel mosolyogva figyeli, ahogy bosszúsan magamba lapátolom a reggelimet. Még dobol is az ujjaival az üres tányérján.

- Tudom, hogy még kócos hajjal is jól nézek ki, de most már igazán abbahagyhatnád bámulást.

Mintha erre várt volna. Előre dől egy kicsit a széken, mint aki valami bizalmas titkot készül elárulni.

- Anyukád elmesélte, hogy...

- Kimosták a gyomrom - fejezem be a mondatot.

- Ezt is. Meg azt, hogy megnyertél egy országos matekversenyt hatodikban.

- Az muris volt - nevetem el magam, ahogy eszembe jut az emlék. - Kicsaltam a válaszokat a zsűri fejéből meg a többi versenyző fejéből. Anya a mai napig azt hiszi, a kisujjamban van a matek. És hogy Einstein a példaképem.

- Ennyire ravasz gyerek voltál?

- Még annál is ravaszabb - húzom ki magam büszkén. - Főleg akkor, ha Brandy is elemében volt. Jó csapat vagyunk mi ketten. Vagyis voltunk - javítom ki magam és gyorsan más vizekre terelem a beszélgetést. - Akkor elviszel Bo-hoz?

- Hát persze. Készülj el. Megvárlak odakint - kiveszi a zsebéből a telefonját és az ajtó felé sétál. - Addig beszélek Eddy-vel. Már kétszer hívott, de le voltam halkítva.

- Mondd meg neki, hogy a csajod üdvözli - kiáltom utána. Aztán halkan, hogy még véletlenül se hallja meg, hozzáteszem: - Azt is mondd meg, hogy két napja mást sem csinálunk, csak az ágyban hempergünk. És nagyon élvezzük.

- Még itt vagyok - szólal meg mögöttem, én pedig felnevetek és hallom, hogy ő is ugyanezt teszi. - Megmondom.

***

Azt a pólót kapom magamra, amelyre azt írták, az Élet egy kaland. És nem mellesleg a kedvenc meseszereplőm, Aranyhaj is rajta van. Száz éves darab, de még mindig jó rám, az a lényeg.
A hajamat szétengedem, és a kedvenc, fekete farmerom húzom fel. Egy jó naphoz elengedhetetlen a kényelmes ruha. És egy kis smink. Csak a szemem festem ki, azt is csak szolidan. Minél hamarabb akarok találkozni az unokatesómmal.
Joel a kocsi előtt vár rám, a napszemüvegét viselve. Ha lenne nálam kamera, most lőnék róla egy felvételt, hogy a kiruccanásunk után is legyen emlékem róla.
Ahogy odaállok elé, már tudom, hogy túl szép ez az idő ahhoz, hogy autóban utazzunk. Bo úgysem lakik annyira messze.
Ezt neki is elmondom, aztán lekapom a szeméről a napszemüveget és felteszem magamnak.

- Mit szólsz hozzá? - elnézek jobbra, majd balra. - Szexi vagyok benne?

- Elkérném a személyid, ha alkoholt vennél a boltban - mondja, majd gondolatban igennel válaszol a kérdésemre.

Elégedett mosoly jelenik meg az arcomon.

- Köszönöm a bókot, Mr. Keener. - Mielőtt még felfoghatná, hogy megint a fejében turkáltam, gyorsan megkérdezem: - Beszéltél Eddy-vel?

- Igen és úgy döntöttem, soha többé nem beszélek vele.

- Mit mondtál neki? - kérdezem kíváncsian. Most hagyományos módszerekkel szeretném megtudni, nem csalással. - Na, áruld el.

- Csak azt, hogy üdvözlöd és most kérem vissza a szemüveget.

- Akkor vedd el.

Rohanni kezdek előre. Nem hallom, hogy követne. Hátralesek. Csípőre tett kézzel áll, mozdulatlanul.

- Nem akarsz elkapni?

- Adok egy kis előnyt.

- Úgysem kapsz el.

Villámgyorsan indulok meg. Futok és futok, a hajamba belekap a szél és nevetek. Tiszta szívből nevetek.
Akkor is, amikor Joel utolér és megállásra késztet.

- Megvagy - mondja.

Ki akarom kerülni, de mindig ott terem előttem. Meglököm a mellkasát és elhúzom a csíkot mellette. Annyit futok, hogy már az oldalam is szúr, mégsem állok meg csak akkor, amikor már tényleg nem bírom tovább. Nekidőlök egy fa törzsének, és röhögve próbálok levegőhöz jutni.
Joel hamarosan utolér. Csípőre tett kézzel áll meg, előttem két méterre.

- Jobban futok - mondom a levegőt kapkodva, - mint egy zsaru. Kérem a diplomát. És egy irodát.

- Hagytalak győzni.

- Nem, nem igaz - elnézek mögötte, azt fontolgatva, merre iramodjak meg, de túl nyilvánvaló lehet az arckifejezésem, mert hozzám sétál. Közvetlenül elém áll, két kezét a fa törzsének támasztja, közrefogva engem.

- Én győztem. Kérem vissza a szemüveget - mondja halkan és rám mosolyog. - A törvény nevében.

Nekem meg valahogy már nem a futástól nehéz a lélegzés, hanem az ő közelségétől.
Lassan leveszem a szemüveget és óvatosan visszateszem oda, ahonnan elcsentem. Látom magam visszatükröződni a sötét üvegen.
Joel nem mozdul, és nekem sem áll szándékomban újra elszaladni. A lehető legjobban érzem magam itt.
Az egyik kezét elveszi a fáról, hogy a homlokára tolja a szemüvegét. Fogalmam sincs, mire készül. Egy kicsit közelebb hajol hozzám, továbbra is az arcomat fürkészve.

- Hová tűntek? - kérdezi.

- A Hangjaim? - kérdezek vissza automatikusan.

- A szeplőid.

Ahogyan kiejti ezt a szót, és ahogyan rám néz elég ahhoz, hogy egy halom fura érzés járjon át. Aztán amikor szabad kezével megérinti az arcomat, már tudom, hogy nyakig benne vagyok a pácban. Mentségemre legyen mondva, hogy kívülről semmi sem látszik abból, mit is érzek. Egy mosolyt leszámítva.

- Az emlékben szeplős voltál.

- Az voltam.

Az ujjai lassan végigjárják az arcom azon részeit, ahol a szeplőknek kellene lennie. Egyszerre csiklandoz és simogat az érintése. Jelenleg nem tudok elképzelni ennél édesebb kombinációt.

- Nincs egy sem.

- Néha előjönnek - suttogom.

Visszahúzza a kezét, de még mindig közel van hozzám.

- Eddy azt mondta, hogy boldogabb a hangom.

- És te mit mondtál erre?

- Hogy az vagyok - válaszolja.

Széles mosoly terül szét az arcomon.

- Ennek nagyon örülök.

Elhúzódik a fától és az utcát kezdi pásztázni.

- Merre megyünk tovább?

Mentségemre szóljon, hogy csak öt másodpercre van szükségem, amíg újra normálisan lélegzem. Balra mutatok és folytatjuk az utunkat.
Bo utcájukba érve elfog az izgalom. Szinte szökdécselek a járdán Joel mellett. Szórakoztatja, hogy ilyen jó kedvem lett, mert attól neki is jó kedve lett. Jelenleg nem akar mélyebben belegondolni ebbe az egészbe, és én sem. Csak az számít, hogy végre jól érezzük magunkat.
Bo biciklije az udvaron áll, így tudom, hogy otthon van, nem pedig valamelyik osztálytársánál.
A házuk körbe van kerítve, de gond nélkül be tudnánk jutni, ha akarnánk. A bejárati ajtó nagyjából öt méterre áll a kaputól.
Most mégis becsengetek, a hatás kedvéért. Reménykedem, hogy Bo lesz az, aki majd ajtót nyit.
Nem kell sokáig várnunk.
Legnagyobb örömömre az ismerős, barna fürtöket pillanatom meg.
Bo izgatottan néz körül, aztán amikor a szeme megállapodik rajtam, fülig érő mosoly kerül az arcára.

- Melody! - kiáltja jókedvűen és már szalad is le a lépcsőn.

Amikor már előttem áll, megtorpan és pacsira emeli a kezét. Ez a mi közös köszönésünk. A kezünk egymáshoz közelít, de mielőtt még összeérhetne, elkanyarodik. De most nem állok meg ennél. Szorosan a karjaimba zárom őt, és bepótolom azt a sok távol töltött időt.
Megszeppen egy kicsit, de aztán ő is magához ölel. Annyira megnőtt, hogy már alig kell lehajolnom hozzá.
Amikor kibontakozunk az ölelésből, játékosan beletúrok a hajába.

- Hogy van az én kicsi Bo-m?

- Nagyon jól. Képzeld, kaptam egy kiskutyát - mondja csillogó szemekkel. - Tönkretette anya virágoskertjét, de már tud pacsit adni. Úgy hívják, hogy Wendy és... - abbahagyja a hadarást, amikor feltűnik neki a mellettünk álló férfi.

- Hát te ki vagy? - fordul Joel felé és felvonja a szemöldökét.

- Ő csak egy cimbim. Rendőr - súgom oda a lehető leghangosabban. - Igazi rendőr.

- Rendőr? - kerekedik el Bo barna szeme.

- Joel Keener, szolgálatodra - mosolyog rá kedvesen, és félig meghajol.

- Bo... Boris Baker, uram - dadogja. - Nehéz rendőrnek lenni?

- Attól függ, mi számít nehéznek.

- Sok rosszfiút kell letartóztatnia?

- Rengeteget.

- Van fegyvere?

- Természetesen - bólint.

- És félnek magától?

- Általában igen - válaszol nevetve.

- Ez csúcs - bokszol a levegőbe örömében. - Én is rendőr akarok lenni.

- Azt hittem, állatorvosnak készülsz - szólok közbe.

- Már nem - rázza meg a fejét. - Mr. Keener, ha sokat edzek, lehetek olyan erős, mint maga?

- Hát persze, kölyök.

- Bo, hol vagy? - kiált ki a nénikém, aztán meg is jelenik az ajtóban. - Jól hallottam a hangod, Melody.

- Bocsi, hogy nem szóltam. Meglepetésnek szántam.

- Nem jössz be? - olyan képet vág, hogy akár azt is mondhatta volna, menjek a francba. Nem bír engem.

- Majd később - válaszol helyettem Bo. - Most kimegyünk a Helyünkre.

A Helyünk nem más, mint egy nagy mező, csupa virággal és fával, nem messze Bo-ék kertje mögött. Ott szoktunk beszélgetni és játszani.

- Most azonnal mentek?

- Igen.

Ha Bo valamit a fejébe vesz, annak úgy kell történnie, a lehető leghamarabb. Egy kettőre a ház mögé érünk, és magunk mögött hagyjuk a kertet. Legalább nem kell a nénikém műmosolyát bámulnom.
Bo odaáll Joel mellé.

- Benne van egy futóversenyben? Az nyer, aki hamarabb ér el ahhoz a fához - mutat előre, a mező egyik legszebb fájára. - Persze csak akkor, ha nem fél kiállni ellenem. A suli második legjobb futója vagyok. Melody is megmondja, hogy nagyon gyors vagyok, ugye?

- Gyorsabb, mint az a villámgyerek - mondom, mert nem jut eszembe, hogy is hívják a karaktert.

- Barrynek hívják, Melody - kiáltja nekem Bo. - Azt hiszem, fel kell frissítenünk a szuperhős ismereteidet.

- Barry. Hát persze.

- Te vagy a zsűri - mondja nekem. - Menj a fához és várj meg minket ott.

- Értettem, Főnök - vigyorgok rá.

Ráérősen sétálok el a fáig. És ha már itt vagyok, úgy döntök, felfrissítem a fára mászó képességem.
Megkapaszkodom az ágban és felhúzom magam. Pillanatokkal később már fennt is vagyok.
Bo már sprintel is felém, Joel inkább kocog. Természetesen győzni hagyja az unokatestvéremet. Csak akkor kapcsol rá a futásra, amikor már "elvesztette" a csatát.

- A győztes Bo lett - jelentem ki ünnepélyesen, amikor Joel is befut.

Értetlenül bámulnak körbe, a levegőt kapkodva.

- Engem kerestek? - bújok elő az engem takaró ágak mögül és rájuk vigyorgok.

Bo arca felderül, Joel pedig füttyent egyet.

- Ez igen - mondja.

- Hogy másztál fel? - kérdezi Bo teljes ámulattal.

- A kezemmel. - Letépek egy száraz falevelet és feléjük dobom. Persze teljesen máshol ér földet, mint szeretném. - Azt hittem, nem fog menni, de olyan, mint a biciklizés. Nem lehet elfelejteni.

- Én is fel akarok menni - mondja és Joelre néz. - Segítene, Mr. Keener?

- Gyere, kölyök.

Joel leguggol, Bo pedig a nyakába ül. Én is játszottam így vele, amikor még kisebb volt. Most már nem bírnám el. De Joel sokkal erősebb nálam, könnyedén felkel és Bo így már elég magas lesz ahhoz, hogy felkapaszkodjon. Pillanatokkal később már ott ül mellettem, olyan széles mosollyal, hogy a boldogság még jobban átjár engem is.

- Ez csúcs! - Bo örömében felkacag. - Annyira klassz.

- Ugye, milyen jó?

- Nagyon - ért egyet és lóbálni kezdi a lábait.

- Le ne essetek - kiáltja Joel odalentről.

- Te nem jössz fel? - megpaskolom a helyet magam mellett. - Elférnél.

- Túl nehéz lennék szegény fának - válaszolja.

- Van magánál telefon, Mr. Keener?

Joel válasz helyett előkapja a zsebéből a készüléket és felmutatja Bo-nak.

- Csinálna rólunk egy képet a falamra?

- A faladra?

- Bo szobájában az egyik fal csupa fényképekből áll - magyarázom, közben egy kicsit felrázom a frizurámat, de csak azért, mert tudom, hogy most engem néz.

És a gondolatai alapján azt is tudom, hogy egyre jobban odafigyel rám és a mozdulataimra. Ez fordítva is igaz.

- Akkor mosolyogjatok.

Bo és én pózokat vágunk, ő meg legalább húsz képet lő rólunk, ha jól számolom a kattogásokat.

- Szeretném megnézni őket - Bo lenéz a földre.

Mondania sem kell, Joel máris a segítsére siet. Elkapja őt, aztán könnyedén a földre teszi. Azonnal lecsap a telefonjára és nézegetni kezdi az előbb készített képeket.

- Nekem is segítesz, rendőrbácsi?

- Ugorj - mondja és felemeli a karját. - Téged is elkaplak.

- Ajánlom is.

Elrugaszkodom és egyenesen a karjaiban kötök ki. Egy kézzel átfogom a nyakát, beszívom finom illatát és nevetek, mert évek óta nem éreztem magam ennyire jól. Behunyom a szemem, azt képzelem, hogy repülök. Úgy nevetek, mint valami őrült és azt sem tudom, hogy miért.

- Min röhögsz? - kérdezi.

- Nem árulom el.

- Akkor elengedlek.

Úgy tesz, mintha leejtene, de aztán újra magához húz, én pedig sikoltok, mert egy pillanatra úgy éreztem, le fogok esni. Most már ő is nevet. Úgy viselkedünk, mint a gyerekek. Még közelebb húzódok hozzá és kinyitom a szemem. Eszembe jut az a nap, amikor az étteremben voltunk, és a pincérnő a tengerhez hasonlította a férfi szemét. Joel és a tenger. Mennyire igaza volt.
Az arcára teszem a kezem.
A levegőben sós íz terjeng. Már nem a mező van körülöttünk, hanem a homokos tengerpart. Hallom a sirályokat és a víz hullámzását.
De végig őt figyelem, és ő is engem. Lassan végigsimítok az arcán, úgy, ahogyan ő tette, amikor a szeplőimet kereste.

- Ez a te emléked? - kérdezi halkan.

- Nem.

- Az enyém?

- Ez a végtelen, Joel - még közelebb húzódok hozzá, - és mi vagyunk a közepén. Látod?

- Már látom - mondja, még mindig lehalkított hangon. Mintha szentségtörés lenne egy ilyen pillanatban hangoskodni. - Miért pont a tenger?

- Mert ez jutott eszembe, amikor belenéztem a szemedbe - szalad ki belőlem az igazság.

- Furán érzem magam - mondja.

- Jó fura, vagy rossz?

- Jó - feleli és a számra siklik a tekintete. - Nagyon jó.

Sosem éreztem még magam ennyire biztonságban, mint ahogy most.
Aztán meghalljuk a dallamot, és az egész valahogy kiszakad a markomból. Joel csengőhangja visszaröppent minket a valóságba, ahol már nem a karjaiban vagyok, hanem a füvön állok.
Bo megjelenik mellettünk.

- Csörög a telefonja, Mr. Keener.

Ellépek tőle és a telefont kezdem átkozni, amiért félbeszakította ezt az egészet. Ki tudja, mi történt volna, ha nem kavar be.

- Helló, Eddy - szól bele a telefonba Joel, a hangja olyan, mint a vihar előtti csend. Ebből tudom, hogy nem csak képzeltem az egészet. Ő is dühös.

Odébb sétálok a fától és a cipőmmel rugdosni kezdem a füvet. Minden erőmet abba fektetem, hogy bosszút álljak az ártatlan fűszálakon.
Bo odaszalad hozzám.

- Miért vagy dühös?

- Nem vagyok dühös - rúgok egy újabbat a fűbe.

- Mit ártott neked szegény fű?

- Semmit - motyogom, aztán letérdelek és nekiesem a füvet tépkedni. Szép kis csomókat szakítok ki a földből. - A francba, francba, francba.

- Melody - kiált rám Bo. - Hagyd békén a növényzetet.

Figyelmen kívül hagyom őt, és a tenyeremet kezdem bámulni. Csupa zöld lettem, de muszáj levezetnem a feszültséget. Folytatom a tépkedést.
Elszalasztottam egy olyan lehetőséget, amit nem lett volna szabad. Ha valaha is találkozni fogok még Eddy-vel, bemosok neki egyet. Vagy legalábbis a telefonjának.

- Nézze, Mr. Keener, az unokatesóm tehénnek képzeli magát. A füvet legeli.

- Vagy csak gyomlál - kapcsolódik be Joel is a beszélgetésbe. Ezek szerint már befejezte a telefonálást. És szokatlanul jó kedve van.

- Mit akart a barátod? - fordulok hátra.

- Semmi fontosat.

Felkelek a földről és leporolom magam.

- Ezek a nők ilyenek, Mr. Keener - mondja Bo elmerengve. - Egyik percben sárkányok, a másikban kezes bárányok.

- De viccesek vagytok - elindulok előre, hazafelé.

- Hová mész? - kérdezik egyszerre.

- Andersen atyához - vágom rá.

- Úgysem fogad - kiáltja utánam Bo.

- Engem fogad.

- Nem fog.

- Miért is? - fordulok meg és csípőre teszem a kezem.

- Az atya nagyon beteg, Melody - mondja halkan. - Haldoklik.

- Haldoklik? - kérdezek vissza és a szám elé kapom a kezem. - Mi történt vele?

- Anya azt mondta, hogy kómában van. Lélegeztető gépre van kötve, mert nem tud magában lélegezni.

- Hát ez nem jó. - Ránézek Joelre, aki azonnal felfogja, mit is jelent ez az egész. - Nagyon nem jó.

Visszanyelem a torkomban keletkező gombócot. Joel azt mondja Bo-nak, hogy versenyezzen vele a visszaúton is, de amikor Bo rakétaként kilövi magát, ő mellettem marad.

- Gondolj a B tervre, Melody - mondja, amikor Bo már elég távolságra kerül tőlünk. - Ki fogjuk deríteni, mi történt a Hangokkal. Lehet, hogy nem olyan komoly a helyzet az atyával. Ne légy szomorú, mert nem áll jól.

Igaza van. Majd találok módot arra, hogy beszéljek az atyával, akár a gondolataiba is bemászom, ha kell. Hátha ott van valahol a titok nyitja.

- Köszönöm szépen.

- Nincs mit köszönnöd.

Bo a távolból integet nekünk.

- Bírom a kölyköt - mosolyodik el Joel. - Azt kérdezte, mikor lesz az esküvő?

- Milyen esküvő? - kérdezem értetlenül.

- Hát nem egyértelmű? - neveti el magát. - A miénk.

- És mit mondtál neki? - Próbálom figyelmen kívül hagyni szívem vad dübörgését.

Visszaint Bo-nak, aztán megfogja a kezem.

- Mit mondtál neki, Joel?

- Hogy hazafelé megállunk majd Vegasban. Úgyis útba esik.

- Hülye vagy - vigyorgok rá, aztán elindulunk az unokatesóm után. Kéz a kézben.

***
A hazafelé vezető úton Bo kitalálja, hogy menjünk be a szomszéd városba és nézzünk meg valami filmet. A terv ott megy füstbe, amikor rájövünk, ma nem is vetítenek filmeket, mert vasárnap van.
De Bo kedvét sem szeretnénk elrontani, ezért úgy döntünk, otthon is tudunk mozizni.
Joel udvariasan bemutatkozik a nénikémnek és megint lefutjuk ugyanazokat a köröket, amiket a szüleimmel. Végül sikerül felfogniuk, hogy Joel egyszerűen csak a barátom és békén hagynak.
Egy vígjátékot választok, ami brit rendőrökről szól, csak azért, hogy Joelt húzzam vele. A tréfa visszafelé sül el.
Annyira tetszik neki a film, hogy hangosan nevet, Bo-val együtt.
Miután vége a filmnek, birtokba veszem a nénikém konyháját és összedobok pár szendvicset.
Joel és Bo hálásan vetik rá magukat a tányérra.
Addig tökéletes minden, amíg Joel be nem jelenti, hogy el kell mennie a városba, mert vennie kell pár dolgot.
Olyan gyorsan lelép, hogy még véletlenül se legyen idő a kérdezősködésre.
Bo olyan arcot vág, hogy azonnal gyanús lesz a viselkedése.

- Te tudsz valamit.

- Nem tudom, miről beszélsz.

Lehuppanok az ágyra és elhatározom, hogy kicsiklandozom belőle a választ. Hangosan kacagni kezd, továbbra is azt mondogatva, hogy nem tud semmit. Abbahagyom a csikizést, mielőtt még bepisilne szegény, és elveszek egy szendvicset a tányérról.

- Mr. Keener olyan jófej - mondja Bo.

- Szerintem is - nyögöm ki tele szájjal.

- Akkor miért nem jártok?

Majdnem megakad a falat a torkomban.

- Szállj le rólam, Bo. Alig ismerjük egymást - védekezem, de tudom, hogy a rövid ismertségünk ellenére a kapcsolatunk percről percre erősödik. Néha úgy érzem, mintha mindig is ismertük volna egymást.

- De olyan kedves volt veled. A karjaiba kapott és úgy nézett rád.

- Úgy? - kérdezek vissza.

- Úgy, mintha azt gondolná, hogy ez a nő lehetne akár a csajom is.

- Hol szerezted a párkapcsolati tapasztalataidat? A Simsben?

- Már régóta nem játszom vele - vágja rá sértetten, de egy picit elvörösödik. - És ne tereld a témát. Szerintem Joel szívesen elmenne veled a Karaoke klubba. Tudom, hogy elmenne. - Erősen kihangsúlyozza a tudom szócskát. Az arcán sokat sejtető félmosoly.

- Mit csináltál? - kérdezem sürgetően.

- Ártatlan vagyok.

- Bo?

- Semmit, semmit sem csináltam - dadogja.

- Boris Baker, áruld el az igazat.

- Nyolcra érted jön, oda hozzátok - hadarja el egy szuszra.

- Tessék?

- Ő kérdezte meg tőlem, van-e itt valami bár vagy hasonló. Mondtam neki, hogy a Karaoke jó hely. Erre azt kérdezte, merre van. Én meg téged ajánlottalak idegenvezetőnek.

- Én nem megyek - nevetek fel kényszeredetten. - Utálom a bárokat.

- De igen, mész. Rúzsozd ki magad meg ilyenek. Hátha meg akar majd csókolni - teszi hozzá suttogva.

- Miért akarna?

- Mert bejössz neki.

- Nem akar tőlem semmit. Meg is mondta nekem.

- Nem úgy néz ki. És se tagadd le - mondja felemelt mutatóujjal. - Láttam, hogy kézenfogva sétáltatok. Vagy csak képzeltem?

- Jaj, Bo. - Hatradőlök az ágyon és a plafont kezdem bámulni. - Azt hiszem, kezdek beleesni. Pedig nem volt tervben. Mint valami idióta tinilány, képtelen vagyok kiverni őt a fejemből. Állandóan a közelében kell lennem, mert csak akkor érzem jól magam.

- És ez miért baj?

Ezért szeretem Bo-t. Őszintén érdekli, hogy mi van velem és a korához képest jól átlátja a dolgokat. A könyökömre támaszkodva felnézek rá.

- Joel élete nem egyszerű.

- A tiéd sem - mondja, pedig a Hangokról nem is tud. De Henryről igen.

- Elvesztette a feleségét és a kislányát. Nem mer belevágni semmibe. Úgyhogy ezt a témát zárjuk le.

- Lehet, hogy szüksége van egy kis időre. És rád is szüksége van, Melody.

- Nekem is rá - vallom be az igazat.

- Akkor mire vársz még? Sipirc haza készülődni - a karórájára néz, aztán rám. - Van még kerek öt órád. Azt akarom, hogy eltátsa a száját, amikor meglát téged.

***
A hazafelé vezető út Joel nélkül unalmas. Ha elképzelem, hogyan nézett rám, amikor a karjaiban tartott, teljesen elveszítem a fejem. Alig tudom visszatartani magam, hogy ne szökdécselve haladjak előre.
Valószínűleg ezért nem ismerem meg az előttem parkoló autót csak akkor, amikor kiszáll a tulajdonosa.
A férfi farmert és bőrkabátot visel, csakúgy, mint annak idején. Azt hittem, hogy már elköltözött innen, de tévedtem. Michael nagyon is itt lakik. Még azután is, ami Henryvel történt. Ami az öccsével történt.

- Íme, a boszorkány - kezd bele, ahogy odasétál elém. Ki akarom kerülni, de mindig az utamba áll. Míg Joel esetében ez mókás dolog, Michaeltől egyenesen félelmetes. - Jól láttam én reggel, hogy visszatértél.

- Hagyj békén - mondom, egyenesen a szemébe nézve.

Egy fenyegető lépést tesz felém, mire én hátrálok.

- Volt pofád idedugni a képedet azok után, amit tettél?

- Hagyj békén, Michael.

- Miért? A sors újra az utamba küldött, hogy megfizess a testvéremért.

- Nem csináltam semmit - hátrálok egy újabb lépést, de már nincs tovább. A hátam nekiütközik az egyik kihalt épület falának. Kellett nekem a rövidebb úton jönni.

- Legalább ne hazudj a képembe.

- Sajnálom, ami Henryvel történt. - Nehezemre esnek a szavak, de elég őszintén hangzanak.

- Sajnálod? Te ölted meg őt, te kis kurva - elkapja a karomat és közelebb von magához. - Rohadt boszorkány.

- Engedj el - mondom erőtlenül. Nem tudok parancsolni magamnak, mert eszembe jut, hogy Henry is pont ugyanígy szorongatott minden egyes alkalommal.

- Ha nem vagy bűnös, miért mentél el közvetlenül utána az ország másik végére?

- Új életet akartam kezdeni.

Michael egy újabbat ránt rajtam.

- Mi történt azon az éjszakán?

Próbálok lehiggadni, mert összpontosítanom kell. Nem hagyhatom, hogy valami kárt tegyen bennem. Ha Brandy most itt lenne, jól elintézné őt.

- Hol a kis pasid, aki reggel veled volt? Aki lesegített a fáról?

- Te követtél minket?

- Igen. Úgy látom, egy sokkal idősebb pasira cserélted a testvéremet.

- Henry halott.

- Miattad - nekilök a falnak. Azonnal belém hasít a fájdalom. - Mit csináltál vele?

Felemeli a kezét és nekem itt lesz elegem. Visszatér a bátorságom és az erőm.

- Állj - parancsolom.

Michael keze megáll a levegőben. Tátogni kezd, mint valami partra vetett hal.

- Soha többet ne érj hozzám. Soha többet ne keress, felejtsd el, hogy valaha is léteztem - ordítom teljes torokból. - Tűnj a közelemből.

A férfi hátat fordít nekem, beszáll a kocsijába és elhajt. Amikor már nem látom magam előtt a kocsit, leguggolok a fal tövébe. És elsírom magam.

***
A zuhany alatt állva veszem észre, hogy szép kis kék foltokkal lettem gazdagabb a Michaellel való találkozás után. De most csak arra gondolok, hogy el kell készülnöm, amire Joel meg nem érkezik.
Anya annyira felpörgött, amikor megtudta, hogy mik a terveim az estére, hogy alig bírtam lekoptatni.
Találok a szekrényben egy nyári, könnyed ruhát. Anya kimossa nekem, estére meg is szárad, mert vékony az anyaga. Kifejezetten tetszik a virágos minta. Most úgyis divatba jött megint.
Ezúttal nemcsak a szememet festem ki, hanem a számat is. Pont annyira, hogy még természetes legyen az összhatás. A hajamat összefogom a fejem tetején. Így lesz a legkényelmesebb.
Amint az autó megáll, én már ki is rohanok a házból.

- Ez gyors volt - mondja, amikor beszállok. Aztán jön az a pillanat, amikor jobban megnéz magának. A hajamat, az öltözékemet. És én is őt. Ezeket a ruhákat ma vehette, mert sosem láttam még rajta. Világoskék, rövid ujjú inget visel. Tökéletesen megy a szeme színéhez.

- Tetszik az inged - mosolygok rá.

- Tetszik a rúzsod színe - mosolyog vissza a számat bámulva. - Mehetünk?

Bólintok, ő pedig beindítja az autót és az útra néz. De az arcán továbbra is ott a mosoly. Nem is tűnik el egész úton. Ez a csend közöttünk többet mond minden szónál. Valami elkezdődött.
Leparkol a bár előtt. Teltház lehet odabent, kihallatszik a zene és a mulatozás. Ki akar szállni, de megállítom.

- Nem akarok bemenni.

- Miért?

- Mert ki nem állhatom az ilyen helyeket.

- Én is.

Felnevetek.

- Akkor miért jöttünk ide?

- Nem tudom - vonja meg a vállát. - Szeretnél máshová menni?

- Nem szeretem a tömeget, nehéz kizárni az emberek gondolatait, ha egy helyre tömörülnek.

Nekidől az ülésnek és dobolni kezd a kormányon.

- Én csak szerettem volna kettesben lenni veled, Melody.

Ösztönösen meg akarom őt érinteni. Kikapcsolom a biztonsági övet, hogy közelebb tudjak húzódni hozzá. A vállára teszem a kezem.

- Szerinted miért jöttem el ide? Pont ugyanezért.

- Az a tengerpart - félbeszakad a mondat, ahogy a távolba mered. Mintha kellene neki egy kis idő, hogy összefoglalja a gondolatait. - Annyira jó volt. Mintha ott lettünk volna. Éreztem azt a tipikus tengerparti levegőt.

- És a sirályokat is hallottad?

- Igen - ő is közelebb húzódik hozzám. - Van kedvenc helyed a közelben? Ahol nem lesz tömeg, csak mi ketten?

Rövid töprengés után eszembe jut a legtökéletesebb hely.

- Tíz perc gyaloglás innen.

- Akkor már indulhatunk is.

A kocsit ott hagyjuk a parkolóban. Joel kezéért nyúlok, ő pedig nem utasít vissza. Egymás mellett lépkedünk, nem törődve a körülöttünk zajló éjszakai élettel. Csak egymásra figyelünk. Beszélgetünk arról, hogy Bo milyen klassz srác és arról is, hogy mennyivel másabb az elét errefelé. Nincsenek felhőkarcolók és reklámtáblák mindenütt.
A kedvenc helyem nem más, mint egy aprócska folyó, térdig érő vízzel. Pont kívül esik a város határán. Szerencse, hogy a meder környéke ki van világítva. Gyakran járnak ki ide az emberek. De most csak mi vagyunk itt. Mi ketten, pont, ahogy szerettük volna. Ez valódi randi.

- Verseny a partig? - engedem el a kezét és megindulok előre, úgy, mint amikor Bo és Joel versenyeztek.

De nem állok meg a folyó szélén. Lerúgom magamról a cipőmet és a zoknit, és belegázolok a vízbe. Először hidegnek tűnik, de hamar megszokom és kellemes lesz.

- Annyira tiszta - mondja Joel elképedve.

- És jó meleg - teszek egy rövid lépést a part felé. Joel felé. - Vedd le a cipődet meg a zoknit és gyere be hozzám.

- Jó nekem itt.

- Jaj, Joel. Miért kell téged állandóan noszogatni? Gyere már. Vagy félsz, hogy vizes leszel?

- Ha valaki meglát minket, hülyének fog nézni.

- És mióta érdekel ez engem? Teszek mások véleményére. Kövesd a példámat. Hidd el, könnyebb lesz minden.

- A francba is, igazad van.

- Ez a beszéd.

Megszabadul a cipőtől és a zoknitól és betrappol a vízbe.

- Ez hideg, Melody - kiált fel én meg jól kiröhögöm.

- Mindjárt meleg lesz - mondom és elindulok előre. - Kövess, ha valami szépet akarsz látni. Nem magamra céloztam.

- Pont ezt akartam kérdezni.

- Nem turkáltam a fejedben, esküszöm.

- Ennyire nyilvánvalóak a gondolataim.

- Naná.

Felzárkózik mellém és újra egymásra talál a kezünk. A kavicsok csúszósak a talpunk alatt, de együtt sikerül megtartanunk az egyensúlyunkat.

- Miért utálja apád a rendőröket?

- Volt pár ügye - vonom meg a vállam. - Leginkább kocsmai verekedések, meg ilyesmik. Ha apa továbbra is szemétkedik veled, ne vedd figyelembe. Ilyen a természete.

- Hát Bo anyja miért nézett rád olyan furán?

- Észrevetted?

- Nem volt nehéz. Szinte villámokat szórt a szeme.

Sóhajtok egyet, mielőtt belekezdenék. Hosszú sztori.

- Bo anyja is azok közé a lakosok közé tartozik, akik nem tudják elhinni, hogy Henry olyan szörnyeteg volt, mint aminek beállítottam.

- A saját családod nem hisz neked?

- Hát nem. Elképzelhetetlennek tartják, hogy a suli legjobb tanulója, a diáktanács elnöke, a fiú, aki minden vasárnap templomba járt a családjával, velejéig romlott volt.

Erősödik a kezünk szorítása.

- Ne beszéljünk róla, ha nem szeretnél.

- Találkoztam ma a testvérével - szalad ki a számon. - Bántani akart.

Joelből előjön a rendőr énje. Azonnal faggatni kezd.

- Mit csinált veled? Volt ott valaki más is?

- Semmit. Megvédtem magam. Megtanultam megvédeni magam.

Szerencsére nem kell tovább feszegetni a témát, mert megérkeztünk. Kivezetem őt a vízből és mezítláb lépkedünk a fák felé. Annyi almafa van itt, ameddig a szemünk ellát. A fákat zöld levelek borítják be.

- Csodálatos lehet akkor, amikor virágzanak.

- Szeretnéd látni, hogy milyen?

- Hát persze, hogy.

Pont ezért hoztam ide. Ennél szebb helyet elképzelni sem tudok. Erősen koncentrálok, hogy az akaratommal elérjem ezt az állapotot. Aztán csettintek. Joel lélegzete elakad, ahogy a fák ágai hirtelen tavaszi virágba borulnak. Az egész jobban sül el, mint szeretném.

- Hogyan? - csak ennyit tud kinyögni.

- Ne kérdezd meg, mert fogalmam sincs.

Körbesétáljuk az almafák egy részét, a szellő a levegőbe repít néhány virágot. Álmodni sem tudnék szebbet. Megállunk az egyik fa alatt, szemben egymással.
Az egyik virágszirom Joel vállára száll. Az ujjaimmal lesöpröm. Ő is felém nyúl. Azt hiszem, hogy nekem is jutott egy kis virág, de egészen mást csinál. Lassan kihúzza a copfomat összetartó hajgumit. A fürtök a hátamra omlanak. Az ujjai játszani kezdenek a hajammal. Közben végig a szemembe néz.

- Elárulhatok egy titkot?

Bólint egy aprót. Közelebb hajolok hozzá, tenyeremet az arcára fektetem.

- Hazudtam neked a múltkor - nevetek egy aprót. - Nem is bírom a tűzoltókat.

- Tudtam - suttogja mosolyogva. - Én is elárulhatok valamit?

- Halljuk.

- Miattad vagyok boldogabb, Melody.

Tökéletes a pillanat, de csak ennyi. Egy pillanat. Mert nem messze tőlünk meglátom a sárga cipős férfit.

- Megvagy, Melody West!

Felfogni sincs időm, mi történik. Csak azt hallom, hogy a férfi nevet. Aztán tapsol kettőt és magába szív a sötétség.