Néha csak hagyom magam sodródni az árral. Néha a megérzéseimre hallgatok. Az, hogy igent mondtam erre az esti kiruccanásra, egy kicsit mindkettő.
Talán még megmenthetem ezt az éjszakát azzal, ha nem csinálok többet komplett hülyét magamból.
Még szerencse, hogy hoztam magammal váltásruhát. Valódi ruhát. És mivel még nincsenek olyan nagy hidegek, nem félek felvenni. A tükörben megállapítom, hogy kicsit talán túlzás ez a fekete, térdig érő darab, de ha már átöltöztem, akkor ebben megyek. Magamhoz veszem a pénztárcám és  a dzsekim és már indulok is.

- Mehetünk - mondom, amikor kiérek a folyosóra.

Joel egy pillanat alatt végigmér a tekintetével. Mintha nem hinne a szemének.

- Te átöltöztél? - kérdezi hitetlenkedve. Még a fejét is megcsóválja egy kicsit.

- Ha már randizol velem, nézzek ki jól, nem?

- Várj. - Az arca elkomolyodik. Megdörzsöli az állát. - Én semmi olyasmit nem szeretnék tőled. Senkitől sem. Remélem, hogy ezt tiszteletben tartod.

Közelebb lépek hozzá és rávigyorgok.

- Tudom! Ne vágj már ilyen képet, csak vicceltem. - Belebokszolok a vállába. - Amúgy a tűzoltókra bukom, nem a zsarukra. Úgyhogy ezt megszívtad. Mehetünk végre?

- Hát persze.

Olyan frissnek érzem magam, mintha legalább nyolc órát aludtam volna. Úgy szökdécselek lefelé a lépcsőn, hogy Joel alig tudja velem tartani a lépést. Az utcára érve a férfi gondolkodás nélkül jobbra indul el a járdán. Mintha a kisujjában lenne az egész város térképe.

- Hová megyünk? - kérdezem, de ő válasz nélkül hagy. Látom, hogy az orra alatt elmosolyodik. Játékosan a vállára csapok. Tudja, hogy merre tartunk, de annyira óvja ezt az információt a fejében, hogy képtelen vagyok kiolvasni belőle. - Lássuk csak.

- Ne kutakodj már a fejemben, elrontod a meglepetést.

- Mozi? Melyik filmre megyünk?

- Nem moziba megyünk.

- Akkor?

- Fogd már be a szádat.

- Nincs is terved - éneklem játékosan. - Improvizálsz.

- De van. Találtam egy érdekes helyet a neten.

- Jól van, nem kérdezek többet.

Percekig gyaloglunk a langyos éjszakában. Azt hittem, hogy ilyenkor a város nagy része már rég álomra hajtotta a fejét, de az utcán lévő tömeget látva rájövök, hogy az éjszakai élet csak most kezdődik. Tíz perc séta az út.
Nem akarok hinni a szememnek, amikor meglátom, hová is érkeztünk.

- Egy obszervatórium?

- Hát nem klassz? - kérdez vissza és elneveti magát. - Nézd, mennyien vannak.

Körülnézek, és el kell ismernem, hogy igaza van. Egy csomó autó parkol az obszervatórium környékén. Egy mellettünk elhaladó, három lányból álló csoport lelkesen magyaráz valamit a csillagokról.

- Azt írták a neten, hogy ma éjszaka megismétlődhet a csillaghullás - mondja Joel a befelé igyekvő embereket fürkészve. - Azért vannak ennyien, mert látni szeretnék.

- És ezt csak most mondod?

- Akkor tudtam meg én is, amíg elkészültél.

- Menjünk, mert elfoglalják a legjobb helyeket.

Egymás mellett sétálunk be, csatlakozva az udvarra igyekvő tömeghez. A lámpák vörös fénnyel égnek. Már épp megkérdezném Joelt, hogy szerinte ez miért van így, amikor az obszervatórium vezetője hangosbemondón elmagyarázza a tudnivalókat. A fehér fény ellehetetlenítené a csillagvizsgálást, ezért használnak vöröset. Az emberi szemnek húsz percre van szüksége, amíg hozzászokik a sötétséghez. Ma is tanultam valamit.
Az udvar hatalmas, rengetegen vannak, fiatalok és idősek egyaránt. A gyerekek izgatottan kergetőznek a felállított távcsövek között. Néhányan az eget böngészik a teleszkópokkal. A többség szabad szemmel fordul az ég felé. Mintha valami csodát várnának. Joelre pillantok, aki szintén az eget bámulja. Mintha megérezné, hogy figyelem, mert azonnal rám néz.

- Tudod, mi lenne vicces? - kérdezi.

- Micsoda? - Nem akarom lelőni a poént azzal, hogy kiolvasom belőle.

- Ha elkezdene zuhogni az eső.

- Ha otthon lennénk, biztos így lenne - nevetek fel. - Itt valahogy nem vagyok szimpatikus az esőfelhőknek.

Joel körülnéz, és miután megbizonyosodik róla, hogy senki nincs hallótávolságon belül, kicsit közelebb hajol hozzám.

- Nem tudsz csillagokat varázsolni?

A kérdését hallva megint rám tör a nevetés. Elmosolyodik a reakciómon.

- Nem vagyok varázsló.

- Szóval nem lesznek hullócsillagok?

- Jósnő sem vagyok.

Ezúttal együtt nevetünk.

- Láttam egy standot a bejáratnál. Hozzak neked valamit?

- Rád bízom.

- Mindjárt jövök.

Elindul arra, amerről jöttünk. Felnézek az égre és a csillagokat fürkészem. Annyira tiszta most az ég, hogy rengeteget látni. A hely kívül esik a városi fényektől. Csodálatos látvány. Hallom, ahogy egy kisfiú lelkesen sorolja a csillagképek neveit az anyukájának. Bo-ra emlékeztet. Ő is túlpörög, ha a kedvenc témájával foglalkozhat.
Az egyik legjobb dolog ebben az útban az, hogy talalkozhatok az én kis unokatestvéremmel. Utoljára karácsonykor láttuk egymást. Biztos jól megnőtt azóta.

- Megjöttem - szólal meg mögöttem Joel.

Megfordulok és azonnal elmosolyodom. Két poharat tart a kezében. Mindkettőben világít a szívószál. Az egyik narancssárga, a másik rózsaszín.

- Csillagkoktél - jelenti be ünnepélyesen. - Nincs benne alkohol.

- Ide vele! - A pohárért nyúlok és azonnal belekortyolok. Alma és citrom. Imádom. - Nagyon fincsi.

Joel is iszik a sajátjából és egyetértően bólint. Aztán a kabátja belső zsebében kezd el matatni. Hamar megtalálja, amit keres. Először nem is tudom, hogy mit tart a kezében. Amikor közelebbről szemügyre veszem, rájövök, hogy apró matricák.

- Hát ezek?

- Ajándékba adták az italhoz. Tetkók.

Azonnal fellelkesülök. Utoljára tíz évesen lehetett rajtam ilyen lemosható tetoválás. Állandóan rágót vásároltam a zsebpénzemből és egy dobozban gyűjtöttem össze őket. Villámgyorsan lehajtom az üdítőt, a poharat pedig kidobom a közeli kupába.

- Ragasszuk fel.

- Most komolyan? - kérdez vissza nevetve.

- Nem látszik rajtam, milyen komoly vagyok, Mr. Keener?

Joel átnyújtja a matricákat. Egy perc sem telik el és gyönyörű kis ezüst csillagok díszítik a csuklómat. Az arcomon levakarhatatlan a vigyor.

- Mutasd a csuklódat - mondom neki.

- Azt már nem - rázza meg a fejét.

- Ne már!

- Erre nem beszélsz rá.

- Biztos vagy benne?

- Biztos.

Erősen koncentrálok. Sikerülnie kell. A tenyerem a matricákon. A következő pillanatban eltűnnek a lapról. Felmutatom Joelnek. Nem érti, mi történt. Látom, hogy megcsillanak a bőrén a csillagok.

- De jó tetkód van.

Rápillant a csuklójára. Nem akar hinni a szemének. Közelebb húzza magához és jobban szemügyre veszi.

- Ezt hogy? Melody? - dadogja és ide oda forgatja a karját. - Hogy csináltad?

Megvonom a vállam és sejtelmesen elmosolyodom.
Erre a kis trükkre akkor jöttem rá, amikor a suliban dolgozatot írtunk. Miután a tanárnő beszedte a dolgozatokat, megvitattuk a helyes válaszokat. Annyira akartam, hogy tökéletes legyen, de elrontottam pár választ. Aztán amikor kiosztotta, az összes válasz helyes volt. Méghozzá az én írásommal. Ezek után gyakran bevetettem ezt a trükköt. Főleg pókerezés közben. És most Joel úgy néz rám, mintha egy kisgyerek lenne, akit átvert a bűvész.

- Szedd már össze magad - mondom. - Te akartad, hogy varázsoljak csillagokat.

Már éppen megszólalna, amikor a tömegen hirtelen izgatottság lesz úrrá. Többen a teleszkópok felé fordulnak, én az égre nézek. Elkezdődött hát.
A látvány lélegzetelállító. Mintha valaki telerajzolta volna az égboltot fehér csíkokkal. Ennyi hullócsillagot még filmekben sem lát az ember.
És bár az egész csodálatos, mégis van bennem egy rész, amit elborít a félelem. Félek, hogy ez valami nagyon rossznak az előjele. Talán ez az oka annak, hogy ösztönösen Joel kezéért nyúlok és megszorítom. Nem érdekel, hogy csak pár napja ismerem. Az sem, hogy rendőr. Semmi, csak az, hogy egy kicsit biztonságban érezzem magam, ha már a Hangjaim eltűntek.
Szerencsére nem ellenkezik. A szemem sarkából látom, hogy ő is az eget bámulja.

- Kívánj valamit - suttogom.

Mintha egy kicsit erősödne a szorítása.
Én is kívánok. Azt, hogy újra halljam Brandy-t, Mackie-t, Sue-t és Gloriát. Hogy újra egy csapat legyünk. Nélkülük csak fél ember vagyok.
Az ég nagyjából öt percig ontja magából a csodát.
Amikor a tapsikolás és örömujjongás elhal, amikor már az utolsó csillag is eltűnt, Joel felé fordulok.

- Mit kívántál? - kérdezem tőle halkan.

Csillog a szeme. Azt hiszem, hogy válasz nélkül hagy majd. Hogy azt mondja, ez magánügy.
Egészen a fülemig hajol, hogy a halljam a szavait:

- Azt kívántam, hogy visszakapjam Gracie-t és Annie-t.

Amint ezt kimondja, az ég felé emeli az arcát. A belőle sugárzó bánat teljesen szétárad bennem.
Száz kívánság is elhangzott ma az itt egybegyűltek fejében. Ha csak egy teljesülhetne, az a mellettem álló férfi kívánsága legyen. Bárcsak így működne ez az egész.

***

Joel egy picit hallgatag lett azóta, hogy elmesélte a kívánságát, de pár rendőr viccel sikerült jobb kedvre derítenem. A hotelbe indultunk, de mivel olyan szép idő van, leültünk a parkban az egyik lócára. És nem csak mi, rengetegen gondolkoztak ugyanígy. Többen az obszervatóriumban is jelen voltak. Mintha mindenki éber lenne, nyüzsög az élet a városban.

- Honnan tudsz ennyi sok viccet? Én egyet képtelen vagyok megjegyezni.

- Ezért születtek a rendőr viccek - mondom és felnevetek a beszólásomon. - Nevess velem te is.

- Jól szórakozol? Vagy megint kedvet kaptál idegeneket felvinni a szobádba?

- Ez csodálatos visszavágás volt, Joel - ismerem el, közben próbálom kiverni a fejemből annak az idióta férfinak az arcát, akivel majdnem elkövettem életem egyik legnagyobb baklövését. - Most annyira hülyének érzem magam. Nem is tudom, hogy mit képzeltem azzal a fickóval.

- A lényeg, hogy észhez tértél.

- Nem szoktam ilyesmiket csinálni - ismerem be. - Az a fickó úgy hazudott, mint a vízfolyás. Hallottam a gondolatait.

- Na, ezt még én is el tudom képzelni. De néha ez a gondolatolvasás vicces is lehet, nem?

- El se hiszed mennyire. Kész szerencse, hogy ki tudom zárni a gondolatokat, így nem csak a folyamatos zümmögést hallom.

- Milyen távolságra kell lenned valakitől, hogy kiolvasd a gondolatait? - kíváncsiskodik őszintén.

- Tíz vagy húsz méterre. Kipróbálhatom, ha gondolod.

- Nem fog kimeríteni, ha a fejükben turkálsz?

- Majd tartok egy kis szünetet két ember között.

Körülnézek. Tőlünk nagyjából tizenegy méterre egy nő igyekszik, fejét lehajtva, a táskáját magához szorítva. A gondolatai elárulják a rohanás okát.

- Annak a nőnek elhúzódott a műszakja és most azon kattog, vajon hazaér-e a sorozata kezdéséig.

- Micsoda világrengető probléma - mondja Joel a nőre nézve.

- Lehet, hogy neki ez a sorozat az egész világa.

- Bocsi - emeli fel a tenyerét. - Nem ítélkezem.

Most egy kisfiúnál próbálkozom, aki ide oda ugrál és egy játék fénykardot lóbál. Elmosolyodom, ahogy kirajzolódnak előttem a gondolatai.

- Az a kissrác ott meg akarja menteni az egész galaxist a gonosztól.

- Lehet, hogy összejön majd neki.

A kisfiú mellett egy idős nő áll. Csupa bánat veszi körül. Olyan emlékek, amelyek szomorúsággal töltenek el. Erről nem számolok be Joelnek. Semmi szüksége más fájdalmára. Elég neki a sajátja. Helyette felállok és ásítást mímelek.

- Most már aludnom kellene.

- Nekem is.

Taxival jutunk vissza a hotelbe, mert egyiküknek sincs kedve gyalogolni, és egy kicsit már kezdett hűvös lenni. Azt hazudtam a sofőrnek, hogy híres énekesnő vagyok. Pontosabban mondva elhitettem vele. Még autogramot is adtam neki egy régi gyorséttermes számlára. Annyira örült, mintha megnyerte volna a lottót. Hagytam egy száz dolláros bankót a kabátja zsebében.
A folyosón csend van. Az itt megszálló emberek közül csak mi kettőnknek jutott eszébe ez az éjszakai kiruccanás.
Joel megáll az ajtaja előtt, de nem adja semmi jelét annak, hogy sietne. Én sem erőltetem meg magam a kulcsom megkeresésével. Bár egy kicsit álmos vagyok, de jól alakult ez az éjszaka. Nagyon hiányzott már egy kis kikapcsolódás. Nem csak nekem.

- Mikor mozdultál ki utoljára? - kérdezem tőle.

Elgondolkodik, aztán a földet kezdi bámulni.

- Nem emlékszem - mondja halkan, és rám néz. - Jól érezted magad?

- Nagyon. Mázlink volt a csillagokkal. Köszönöm, hogy elvittél.

- Igazán nincs mit.

- Jó fej vagy, Joel.

- Te is - mondja. - Én is jól éreztem magam.

- Ezt ugye nem csak azért mondod, mert lefizettelek ezer dollárral?

- Egy kicsit azért is - neveti el magát. - De csak egy nagyon kicsit.

Egyik porcikám sem kívánja azt, hogy egyedül ücsörögjek az idegen hotelszobában. Egyedül a csendben. Képtelen vagyok hozzászokni. És a Joellel töltött idő legalább egy kicsit elterelte a figyelmemet. Hülye ötletem támad, ezért azonnal kimondom, mielőtt még meggondolnám magam:

- Nem aludhatnék a kanapédon?

- A kanapémon? - kérdez vissza meglepetten. - Mi az? Kényelmetlen az ágyad?

- Nem akarok újra egyedül maradni - árulom el neki az igazat gondolkodás nélkül. - Észre sem fogsz venni. Csendes leszek.

- Rendben van.

- Köszönöm - kiáltok fel, de aztán észbe kapok és visszafogom magam, mielőtt az egész folyosót felverném. - Hozom a cuccaimat.

Becsörtetek a szobámba és magamhoz veszem a taskámat. Joel megvár a folyosón, aztán kitárja előttem az ajtót és engedi, hogy előremenjek.

- Ha szeretnéd, alszom én a kanapén. Tiéd lehet az ágy.

- Nem. Ebből nem engedek. Te el sem férnél rajta.

- Hát, akkor érezd otthon magad.

Tíz perc múlva már a kanapén fekszem, egy vékonyka takaró alatt. Joel még nem jött ki a zuhany alól, de a villanyt már lekapcsolta, hogy tudjak aludni. Az agyam folyamatosan kattog. Mindig ugyanott kötök ki. Hová lettek a Hangjaim? Mi lesz, ha nem kapok választ erre a kérdésre. Nem akarok örökre elbúcsúzni tőlük.
Pokolian hiányoznak.
Egy fél óra múlva gyanús lesz, hogy Joel még most sem jött ki a fürdőszobából. Ha jobban belegondolok, már a zuhanyt sem hallom nagyjából tíz perce.
Kimászom a takaró alól és a fürdő felé veszem az irányt. Keresem a férfi gondolatait és hamarosan meg is hallom őket. Nem ér meglepetés, hogy a feleségére és a kislányára gondol ebben a pillanatban is. A fájdalma teljesen letaglóz, meg kell kapaszkodnom a falban. Amikor egy kicsit összeszedem magam, kinyitom az ajtót. A földön ül, a zuhanyfülke mellett. Nem néz rám, a tenyerét bámulja. Pontosabban a fényképet a kezében.

- Joel?

A férfi teste megrándul, mintha csak most vette volna észre, hogy bejöttem.

- Kérlek, hagyj magamra - szólal meg fojtott hangon.

- Figyelj, én csak...

- Melody, kérlek.

Kihátrálok a fürdőből és magára hagyom őt. Pedig olyan jó kedve volt. Nevetett is. Rengetegszer. És ez egy pillanat alatt elillant. Végül újra utolérte a bánat.
Ha rossz kedvem volt, Brandy volt az, aki mindig gondoskodott arról, hogy ez ne tartson sokáig. Ő volt a kedvencem a Hangjaim közül. Ő hiányzik a legjobban.
Brandy tudta, mit kell tennie, ha szomorú voltam. Életem legsötétebb szakaszában is miatta tartottam ki.
Azon gondolkodom, hogyan tudnám most én is felvidítani Joelt. Végül azt teszem, amit az ösztöneim diktálnak. Bemegyek a fürdőszobába és törökülésben leülök a férfival szemben. Nem szólok egy szót sem, csak ülök és ott vagyok vele.
Nem tudom, mennyi idő telik el, amikor Joel elteszi a fényképet a tárcájába.

- Már kilenc éves lenne - mosolyog rám szomorúan. - Hogy szalad az idő.

- Biztos jól kijönne Bo-val.

- Az unokatesóddal, aki a vicceket tanította neked?

- Igen. Nagyszerű gyerek. Nagyon szeretem őt.

- Köszi - mondja.

- Mit?

- Tudod te, hogy mit.

Mindketten feltápászkodunk a földről. Felnézek rá. Visszatért az arcára a jókedv.

- Örülök, hogy lett egy rendőrpajtim. - Vigyorgova teszem hozzá: - Köszi a randit.

- Nincs mit - válaszolja és elneveti magát. - Holnap folytatás.

- Ez egy ígéret?

- Talán.

- Már alig várom.

***

Korán kelek. A napomat egy gyors zuhannyal kezdem.
Épp a vizes hajamat törölgetem, amikor Joel hirtelen beállít a konyhába. Nem mond semmit, de hallom a gondolatait. Azt ismételgeti, hogy "nehogy megbámuld". Eddig nem is tudatosult bennem, hogy csak egy pólóban és bugyiban állok előtte. De ki gondolta volna, hogy ilyen korán fog felébredni ő is?
A férfi a lábamat nézi. Aztán a felesége jut eszébe. Az, amikor ő is így állt előtte, egy szál pólóban. Akkor odasétált hozzá és azon nyomban megmutatta neki, mennyire is szereti. Addig ölelte és csókolta őt, amíg a nő remegni nem kezdett.
A következő, amit látok, nem Joel emléke, hanem az enyém. Évek óta próbálom elnyomni magamban annak az éjszakának az emlékét és most újra eljött, hogy kísértsen. A furgonban ülök és a levegőt kapkodva sírok. Fehér, nyári ruhámat beszennyezi a vér. Az én vérem. Nem akarom, hogy ő is lássa.

- Elég - üvöltöm, pedig valójában meg sem szólalok.

Joel a konyhapult szélébe kapaszkodik. Az arcán értetlenség és rémület. Nem érti, mi történt.

- Ezzel nem vagy egyedül - mondom halkan.

- Téged láttalak - mondja, amikor végre megtalálja a hangját. - Sírtál.

- Sírtam? - kérdezek vissza ártatlanul. - Én nem láttam magamat. Nem tudom, miről beszélsz.

- Először Annie-t láttam, ahogy - elharapja a mondatot, és zavarában lesüti a szemét egy pillanatra. - De aztán téged. Egy kocsiban ültél. Megsérülhettél, mert véres volt a szoknyád. Tudom, hogy te voltál az, Melody.

- Én csak téged láttalak. - Újabb hazugság szalad ki a számon. - Fogalmam sincs, mit láttál.

- Ez a te emléked volt?

- Nem tudom, miről beszélsz.

- Bántott valaki?

- Senki se bántott - nevetek fel. - Szállj már le rólam.

- Hozzám se értél, és működött. - Ekkor már ott áll előttem. Egy kicsit oldalra dönti a fejét. Pont olyan, mint egy kiskutya. Főleg ezekkel a kék szemekkel. - Mire vagy még képes?

- Sok mindenre - suttogom.

Örülök, hogy végre leszáll a témáról. Most már csak az én figyelmemet kell valahogy elterelnem.

- Ennél is többre?

- Ez csak egy kis morzsa. Többre vagy kíváncsi? Érdekel, mit tudok?

- Nagyon.

Tovább húzom az idegeit, de cseppet sem tűnik feszültnek. Inkább kíváncsinak.

- Tartsak önnek bemutatót, Mr. Keener?

Alig észrevehetően bólint. Olyan közel lépek hozzá, ahogy csak tudok. Lassan megfogom a bal kezét és felnéznek rá.
Csak akkor fogom fel, hogy hol vagyunk, amikor megérzem a sós levegőt. Szikrázik a nap. Felismerem a helyszínt. Ez Joel emléke ugyan, de én is jártam már itt korábban.
Lehajolok egy kavicsért és a kezébe nyomom.

- Ez Laguna Beach - suttogja.

- Igen. Én is jártam már itt.

- Ez a valóság?

- Számít ez bármit is? Élvezd a napsütést.

Az idő eltűnik. Nem tudom, meddig állunk a tengerparton, egymással szemben.
Aztán megszakítom a kapcsolatot.
Joelnek beletelik egy kis időbe, amíg visszatér hozzám. Azonnal a tenyerére pillant. Úgy ejti a földre a kavicsot, mintha forró láva lenne. Hangosan koppan a padlón. Ösztönösen hátrálni szeretne, de megragadom a kezét.

- Kérlek, ne félj tőlem.

Kapkodva szedi a levegőt.

- Nem félek - vágja rá azonnal és ellép tőlem, hátat fordítva nekem. - Nem félek. Csak adj egy kis időt.

Kisietek a konyhából, hogy normálisan felöltözzek. Ha idő kell neki, hogy felfogja a dolgaimat, akkor legyen. Felveszem a farmerem és összeszedem a cuccaimat. Joel akkor ér a szobába, amikor már semmi sincs a kanapén rajtam kívül. Odasétál elém. Magamra kapom a hátizsákom és felállok. Joel továbbra sem szólal meg.

- Minden oké? - kérdezem.

Bólogatni kezd, aztán felmutatja a tenyerét. Ott van benne a csillogó kavics.

- Ez elképesztő - mondja a követ bámulva, aztán rám néz. - Elképesztő vagy.

- Ez az egy pont nem vagyok.

- De igen. - Zsebre vágja a követ. - Más helyen az ilyesmit csodának hívják.

- Csoda? Az pláne nem vagyok.

- Ez egy ajándék.

- Senki sem mondta még ezt.

- Figyelj. - Mindkét kezét a vállamra teszi. Megvárja, amíg ránézek. - Nem gondolkodtál még azon, hogy a rendőrségnek dolgozz?

- Tessék?

- A te segítségeddel beleláthatnánk a bűnözők fejébe.

- Hidd el, nem akarod tudni, mi jár a fejükben. És amúgy sem hinne nekem senki.

- Olyan ügyeket oldhatnánk meg, amikkel már évek óta próbálkozunk - folytatja, mintha nem is hallotta volna, amit mondtam. - A végére járhatnánk a legnehezebb eseteknek is.

- Aztán miután megoldottuk, bezárjuk a dilis lányt valami sötét pincébe, nehogy bennünk is kárt tegyen. Vagy hozzászíjazzuk egy ágyhoz és begyógyszerezzük. - Lefejtem magamról az ujjait. - Én ebből nem kérek, Joel.

- Sajnálom. Hülye ötlet volt.

- Tudod, nem mindenki kezeli ilyen jól a dolgaimat. Tapasztalatból mondom. Volt már rá példa, hogy az illető teljesen bekattant. - Nem engedem meg, hogy egy pillanatnál tovább gondoljak az illetőre. - Remélem tudod, hogy nem mondhatod el senkinek ezt az egészet.

- Azt hittem ezen már rég túl vagyunk. Megbízhatsz bennem. - A hangja őszintén cseng. Igazat mond. - Hiszen már randiztunk is - teszi hozzá.

- Szóval beismered - nevetek fel. - Te jó ég! Randiztam egy zsernyákkal. Apám kitagad a családból, ha megtudja. Micsoda botrány, hogy a lánya ezt merészelte tenni.

Joel is nevetni kezd.

- Hogy csinálod ezt? - kérdezi.

- Mit?

- Úgy érzem, mintha évek óta ismernélek.

Megvonom a vállam, ő pedig folytatja:

- Nekem Eddy-n és a húgomon kívül nincsenek barátaim. A kollégáim utálnak engem, mert állandóan lekoptatom őket. Nem is nagyon próbálkoznak már. De te...

Komolyságot erőltetek magamra.

- Nincs azzal semmi baj, ha jól érzed magad. És amúgy mindig is szerettem volna egy rendőr cimbit. Jól jöhet valamikor.

- Elmegyünk reggelizni, mielőtt indulnánk?

- Újabb randi?

- Miért is ne?

- Erre nem mondhatok nemet.

***
Amíg a kávézó felé sétálunk, újra szóba jön a gondolatolvasás. Joelt az érdekli, milyen formában "látom" a gondolatokat. Úgy döntök, inkább megmutatom. Jobban meg fogja érteni így, ha ő is látja, mintha zavarosan elmagyaráznám neki.

- Szóval kíváncsi vagy arra, milyen megtudni mások gondolatait?

- Majd' megveszek a kíváncsiságtól.

- Helyes - mosolygok rá. - Fogd meg a kezem. Sétálunk egy kicsit.

Úgy lépkedek Joel oldalán, kéz a kézben a férfival, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Hamar kiszemelek egy nőt és bemászom a fejébe. Arra koncentrálok, hogy Joel is azt lássa, amit a nő. Egy pillanatra sikerül fenntartanom a kapcsolatot, a következő, amit érzékelek, hogy Joel eltűnik mellőlem. Pontosabban a földre kerül és nekem fogalmam sincs, mi történt. Egy pillanat az egész, és a földön fekszik, csukott szemmel. Azonnal elönt a pánik. Leguggolok hozzá és gyengéden megrázom a vállát.

- Joel? Joel!

A férfi nem reagál, hiába szólítom.

- Te jó ég! - kiált fel mellettem az egyik járókelő. - Valaki segítsen neki.

Remegő kézzel szedem ki a mobilom a zsebemből. Annyira durván remegek, hogy képtelen vagyok tárcsázni a 911-et.
Valaki leguggol mellém. Az a nő lehet, aki az előbb segítségért kiáltott. Kiveszi a kezemből a mobilt és felhívja a mentőket. Végig Joel kezét fogom, és közben a nő tolmácsolásában válaszolok a mentősök kérdéseire.

- Mindjárt itt lesznek - mondja a nő és visszaadja a mobilomat. - Minden rendben lesz.

- Köszönöm - suttogom. - Nagyon köszönöm.

Amire a mentősök kiérnek, már jókora csoportosulás alakul ki körülöttünk. A kíváncsi keselyűk egy kis drámára éhesek, de szerencsére a mentősök elzavarják őket.
Röviden felvázolom nekik a helyzetet, kihagyva belőle a gondolatolvasós részt. Megcsinálják a szokásos vizsgálatokat, aztán hordágyra fektetik Joelt. Automatikusan beszállok a kocsiba utánuk.

- Hozzátartozó? - fordul felém az egyik mentős.

- Ő a férjem - vágom rá a lehető legmeggyőzőbben. - Vele megyek.

A mentős ellenkezni akar, de nem adok rá neki engedélyt. Csendben marad és nem foglalkozik velem tovább.
A kórházba érve azonnal betolják őt egy kórterembe, ahová már nem mehetek be.
Le és föl járkálok a kórház folyosóján. Annyira dühös vagyok magamra, hogy ilyen hülye voltam. Mi lesz, ha Joel sosem ébred fel miattam? Mi lesz, ha súlyos károkat fog szenvedni az agya az átkozott képességeim miatt? Ezzel a teherrel képtelen lennék együtt élni.
Végtelennek tűnő idő után kijönnek az orvosok. Odasietek az egyikükhöz, egy idősebb férfihez.

- Hogy van? - kérdezem tőle, előre rettegve a választól.

- Semmi baja - mondja az orvos kedvesen én pedig kifújom az eddig visszatartott levegőt. - Leeshetett a vérnyomása, azért ájult el. Már magához tért. Megvizsgáltuk, teljesen egészséges, de a biztonság kedvéért megfigyelésre itt tartjuk a rendőr urat az éjszakára.

- Nagyon köszönöm - hálálkodom a férfinek. - Bemehetek hozzá?

- Hát persze - mosolyog rám az orvos. - A férje már biztosan örülne magának.

Majdnem rávágom, hogy ő nem is a férjem, amikor eszembe jut a hazugságom. Még egyszer az orvosra mosolygok, aztán bemegyek.
A csukott ajtónak döntöm a hátam. Képtelen vagyok tovább menni. Rettenetes bűntudatom van. Félek, hogy Joel ezek után már szóba sem áll majd velem.
Nagy meglepetésemre megszólal:

- Sokáig ácsorogsz még az ajtóban, vagy idejössz végre?

- Ne haragudj rám - kezdek bele és ránézek. Az ágyon ül, kórházi ruhában. Mellette egy infúzió csöpög. - Annyira sajnálom.

- Gyere már ide.

Ellököm magam az ajtótól és megindulok felé, közben a bocsánatkérésemet hadarom.

- Jól vagyok, Melody - állít le. - Nem kell bocsánatot kérned.

- Egy rohadt kórházban fekszel, csövekkel a kezedben. - Egy heves mozdulattal az ágya felé intek. - Miattam. Nem tűnik olyan jónak.

- Túlbonyolítod ezt az egészet.

- Rosszabbul is járhattál volna.

- Holnap reggel kiengednek. Minden oké. Addig hívj egy taxit, az majd visszavisz a hotelbe. Ott találkozunk.

- Nem. Megvárlak itt. - Átkarolom magam és kibámulok az ablakon. A parkoló tele van rohanó emberekkel. - Emlékszel valamire?

- Csak arra, hogy sétálunk az utcán.

- Annyira hülye vagyok - túrok bele a hajamba.

- Ülj már le.

Lassan odasétálok és letelepedem a lába tövébe. Félve pillantok rá.

- Ezt elszúrtam, ugye?

- Nyugodj már meg végre. Nem a te hibád, én akartam.

- Annyira megijedtem. Nem mozdultál, hiába próbáltalak magadhoz téríteni.

- Hé. Jól vagyok. Nem haltam meg.

- De ez is megtörténhetett volna.

- Nincs semmi bajom.

- Ígérem, hogy óvatosabb leszek.

Valóban úgy néz ki, hogy kutya baja. Egy kicsit sem sápadt. Kifejezetten jól néz ki. És a szeme...

- Tényleg azt mondtad nekik, hogy a férjed vagyok? - zökkent ki a gondolataim közül.

- Hirtelen nem volt jobb ötletem - motyogom, és azonnal más irányba terelem a beszélgetést. - Nincs szükséged valamire?

- Egy pohár víz jól esne.

- Mindjárt hozok neked.

Felállok az ágyról és már indulok is. Muszáj valahogy lenyugtatnom magam. Még nem sikerült teljesen lecsillapodnom.
Ilyenkor sokkal nehezebb kizárni mások gondolatait.
Ez késztet arra, hogy megálljak az egyik ajtó előtt. Olyan érzésem lesz, mintha még Ők is itt lennének velem.
A Hangjaimmal gyakran jártuk a kórházakat. Képesek voltak elraktározni magukban az emberek rossz emlékeit. Olyan betegeket kerestünk fel, akiknek már nem jósoltak sokat az orvosok.
Láttunk gyerekeket, akik mosolyogva aludtak el, és többé nem ébredtek fel. Meghallgattam a fiatalokat, akik túl korán értek el az útjuk végére.
A Hangjaim nem voltak jók, de rosszak sem. Inkább mindkettők. Ahogy a helyzet kívánta. Tudtak gyengédek lenni, és durvák is.
A kórházakban mindig a legjobb formájukat hozták.
Késztetést érzek arra, hogy bemenjek a szobába. És ezt is teszem.

- Szia - köszönök az ágyban fekvő apró lánykának. Szőke haja két copfba van fonva. Pizsamáján hercegnők díszelegnek.

- Szia - válaszol színtelen hangon.

Tudom, hogy hívják. Azt is, hogy tíz éves és vesetranszplantációra vár. Nem hisz benne, hogy meggyógyulhat, és ettől elszorul a szívem. Mégis a lehető legszebb mosolyomat villantom rá.

- Chrissy Taylort keresem, nem tudod, merre lehet? - kérdezem tőle.

- Én vagyok az - feleli megszeppenve.

- Nagyszerű, Chrissy - csapom össze a tenyeremet, aztán az ágy mellett álló székre mutatok. - Leülhetek ide?

A kislány bólint, aztán megdicséri a tegnapi csillagos tetkómat. Elmesélem neki, milyen sok hullócsillagot láttam tegnap. Amikor a mondandóm végére érek, arra kérem őt, kívánjon valamit.
Nem azt kívánja, hogy meggyógyuljon. Még csak meg sem fordul a fejében.
Azt kívánja, hogy legyen egy saját kiskutyája. Ezt sajnos nem tudom neki megadni. De mást igen.
A dzsekim zsebébe nyúlok. Imádkozom, hogy sikerüljön ez a kis trükköm. Erősen koncentrálok. Előhúzom a kezem a zsebemből. Ott van benne a plüss kutya, amit még Bo vett nekem az egyik szülinapomra.
Egy kicsit megfájdul a fejem ettől a mutatványtól, de a lány arcán lévő mosoly egy csapásra kárpótol mindenért. A kislány felül az ágyban, én pedig odanyújtom neki a játékot.

- Az enyém?

- Hát persze, hogy a tiéd.

- Irtó gyönyörű - nevet fel boldogan. - Szuper vagy, Melody. Pont egy kiskutyára gondoltam.

- Megérdemled.

- Köszönöm. - Magához öleli a kutyust, továbbra is szélesen mosolyogva. - Annyira aranyos.

- Megígérsz nekem valamit?

- Akármit - válaszolja és a szemembe néz. Tudom, hogy lát engem. Hogy igazán lát engem. Hálásan mosolyog.

- Sosem adhatod fel, kicsi lány. Tudom, hogy erős vagy. Rendbe fogsz jönni.

- Megígérem - feleli. Fény gyúlik benne. Ez a fény a remény. Csillog tőle az egész szeme.

- Most mennem kell. Egy barátom már vár.

- Köszönöm szépen.

Integetve hagyom el a szobát. Chrissy szülei pont akkor fordulnak be a folyosón, amikor én már az italautomaták előtt állok.
Az anyja azon töri a fejét, meddig bírja még ki, hogy ennyire összetörtnek kell látnia a kislányát. Teljesen beleroppan a lelke.
Az apja azon kattog, honnan tudna pénzt szerezni, hogy a lánya a legjobb kezeléseket kaphatja.
Tudom, hogy lehetetlenség mindenkin segíteni. De ez a kislány annyira megérintett, hogy nem hagyhatom meghalni.
A hálószobámban lévő cipősdobozomra gondolok, meg a benne lévő, pénzzel teli borítékokra. Ugyanaz a művelet, mint a plüssállattal. Csak ezúttal a lány anyjának táskájába kerül az egyik boríték. Elég pénz van benne ahhoz, hogy Chrissynek esélye legyen meggyógyulni.
Érzem, hogy vérzik az orrom. Túlzásba vittem a képességeim használatát, de cseppet sem bánom. Zsebkendőt szorítok az orrom alá. Várok pár percet, amíg enyhül az egész. Mindenért kárpótol a Chrissy kórterembéből kiszűrődő kacagás.
Egy palack vízzel és mosollyal az arcomon térek vissza Joel szobájába.

- Honnan hoztad a vizet? Egy erdei forrásból? - kérdezi tettetett bosszúsággal.

- Milyen humoros kedvünk lett hirtelen.

A kezébe nyomom a palackot. Majdnem a felét magába dönti.

- Ez jól esett - mondja és a kézfejével megtörli a száját. - Megnyugodtál már?

- Igen - felelem. - Átment rajtam a hiszti.

- Akkor nyugodtan visszamehetsz a hotelbe.

- Mondtam, hogy maradok.

- És hol fogsz aludni? A földön?

- Majd kerítek egy széket.

***

Végig ott vagyok mellette. Beszélgetünk a semmiségekről, mesélek neki egy újabb adag rendőrviccet. Csak addig hagyom magára, amíg elugrok valami kaját szerezni a földszinti árustól.
Este hétkor Joelt elnyomja az álom. Én azzal ütöm el az időm, hogy a mobilomon olvasom a híreket. Abban reménykedem, találok valami jelet arról, merre is lehetnek a Hangjaim. Száz oldalt böngészek át, de semmi furcsát nem találok.
Onnan tudom, hogy én is elaludtam, hogy eltűnt a szoba körülöttem. Ezúttal egy hatalmas jégtáblán állok, a a szél fúj, de egyáltalán nincs hideg. Körülnézek, és hamarosan meg is pillantom a férfit a sárga cipőben. Az arca most is sötétben úszik, ahogy azt már megszokhattam.

- Ez kezd unalmas lenni - ordítom, túlüvöltve a szelet. - Igazán megerőltethetnéd magad.

- Ez csak a kezdet - nevet fel a férfi. - Bemelegítés a mérkőzés előtt.

- Hagyj engem békén.

Felkacag. A csontjaimban érzem tőle a hideget.

- Ők is ezt mondták. - Ott terem, közvetlenül előttem. - A kicsi hangjaid.

Egy pillanat alatt hatalmába kerít a harag.

- Mit tettél velük?

- Semmit - válaszolja ártatlanul. A hülye is tudná, hogy hazudik.

- Mit tettél velük, te őrült? - ismétlem meg a kérdést. - Hol vannak a Hangjaim?

- Hozzájuk sem értem.

Én viszont képtelen vagyok tartani magam. Bemosok egyet a férfi sötétben kavargó arca felé. Az öklöm azonban mintha falba ütközne. Felszisszenek, mire a férfi egy kézlegyintéssel a földre teper.

- Nagy az arcod, Melody West, de hozzám képest csak egy senki vagy. Egy idegesítő porszem. - Felemeli a mutatóujját. - Vigyázz, mert ismerem a legnagyobb félelmeidet.

Akaratlanul is Henry jut eszembe. Az előttem álló férfi belelát a fejembe.
A sötét felhők alatt látom a mosolyát. Tudja, hogy még mindig rettegek tőle, hiába teltek már el az évek. Hiába halt már meg. Mindig feláll a szőr a tarkómon, ha rá gondolok.

- Legközelebb nem csak az álmaidban fogunk találkozni. Ezt garantálom, édes. Már csak egy kis időt kell várnod, és megtudod, mit akarok tőled. Készülj fel. - A jégtáblák mozogni kezdenek körülöttünk. - Lehet, hogy magammal viszem a régi, kis barátodat is. Egyébként Henry üdvözöl téged. Hiányzol neki, még azok után is, amit tettél vele. Azok után, hogy megölted.

- Nem öltem meg - suttogom. - Nem én voltam.

- Ő mást mondott. - A férfi oldalra néz. - Ugye, Henry?

A távolból egy hang válaszol:

- Igen, Melody.

Két szó az egész, nekem mégis teljesen végem lesz.
A saját sikolyaim ébresztenek fel.
A kórházban vagyok, Joel mellettem alszik.
Ezek szerint a sikolyok csak a fejemben hallatszottak.
Csupa könny a szemem. Kapkodom a levegőt. Reszketek. Nagyon félek. A lábam ide-oda jár az idegességtől.

- Minden oké? - kérdezi Joel. Ezek szerint mégis felébresztettem, pedig nem akartam.

- Jól vagyok.

Kitörlöm a szememből azokat az átkozott könnyeket.

- Te sírsz? - Felül az ágyban. - Miért sírsz?

- Dehogy sírok - mondom. - Csak rosszat álmodtam.

- Akarsz róla beszélni?

Hallgatok. Nem fogok neki róla beszélni.

- Tudod, hogyan nyugtattam meg Gracie-t, ha rosszat álmodott? - Megpaskolja az ágyat maga mellett. - Ülj ide és elmondom.

Azonnal átülök az ágyra. Joel szeme megtalálja az enyémet.

- Azt mondtam neki, hogy képzelje el a legszebb dolgot, amit el tud. Vagy valamit, ami boldoggá teszi.

- És ez segített neki?

- Mindig jobban érezte magát tőle.
Csináld te is ezt.

- Köszönöm - végigsimítok a kézfején. Még mindig látszanak a csuklóján az apró csillagok.

Joel hirtelen megfordítja a kezét és összezárja az ujjainkat. Közben végig engem néz.

- Bármit álmodtál is, nem kell félned.

A légzésem végre helyreáll. Szétárad bennem a nyugalom. Henry halott, soha többé nem bánthat engem.

- Igazad van. Sokkal jobban érzem magam.

Azt már nem vallom be neki, hogy amikor a legjobb dolgot említette, az ugrott be, hogy épségben megúszta a mai napot. És azt, hogy itt van velem. Hogy nem fél tőlem és számíthatok rá.
Hogy fogja a kezem.

***
Szeretlek titeket! Köszönöm szépen a türelmet. ♥️♥️