Ajánlom, hogy a dobozban lévő egerekkel elérjem a kívánt hatást, mert különben dühbe fogok gurulni. Szerencsére az állatkereskedés még nyitva volt, így könnyedén be tudtam szerezni az áldozataimat. A fiatal srác nem gyanított semmit, amikor megvásároltam nem létező kígyóm bőséges vacsoráját. Szaporán lépkedek az utcán, mert szeretnék minél hamarabb hazajutni és a végére járni ennek az egésznek. Megfagyok a vékony felsőben, amit magamra kaptam. És még ez a rohadt eső is az arcomba ömlik. Amióta a Hangok eltűntek, mindig zuhog, valahányszor csak kilépek az utcára. Kezdem azt hinni, hogy ennek én vagyok az oka. Félek, hogy az eső tönkre fogja tenni a fülhallgatómat. Azóta, hogy leléptek, muszáj zenét hallgatnom, mert túl nagy a csendesség. Nincs megszokva, hogy egyedül vagyok odabent.
Hová tűnhettek? Tegnap még minden rendben volt, elalvás előtt is hallottam őket. De ma reggel teljes csendre ébredtem. Azt hittem, csak játszanak velem, vagy próbára akarnak tenni. De ilyen hosszú ideig még sosem hallgattak. Egész nap vártam, hogy azt mondják, "csak szerettük volna látni, mit kezdesz nélkülünk", vagy valami hasonlót. De semmi ilyesmi nem történt. Ezért is vettem az egereket. Ha azután sem fogom őket látni, hogy végeztem velük, akkor kezdhetek el félni. De addig még nincs helye a parázásnak. Régebben, ha elküldtem őket a fenébe, azzal rémisztgettek, hogy addig örüljek, míg velem vannak. Mert ha egyszer elhallgatnak, akkor megszívtam. Az egész világgal együtt. Bővebben sosem fejtették ki, hiába kérdezősködtem. Szeretnék végre pontot tenni az ügy végére.
Az utca elég népes, ahhoz képest, hogy már majdnem este tíz óra. A dobozban lévő egerek folyamatosan ficánkolnak. Lehet, hogy érzik, semmi szépet nem tartogat életük hátralévő része. Ami elég rövid lesz.
Ha jobban belegondolok, semmi szükség kivárnom, amíg hazaérek. Jobb túlesni minél hamarabb a dolgon. Befordulok az első utamba jövő sikátorba. Kikapcsolom a zenét és kirántom a fülemből a zsinórt. Máris fura lesz, hogy csak a kezdődő éjszakai élet zajai jutnak el hozzám. Hiányoznak a hangjaim. És ahogy az egereket figyelem, egyre inkább azt érzem, nem fogok sikerrel járni. Leguggolok a földre és leteszem a dobozt. Leveszem róla a fedőt, amelynek lyukacsos a teteje, hogy az egerek ne fulladjanak meg. Mert az kíméletesebb halál, ha élve felfal egy kígyó.

- Bocsi, srácok - mondom ki hangosan az egereknek és a fülem mögé tűröm eső áztatta tincseimet. A zsebembe csúsztatom a kezem, hogy előkapjam a bicskámat. Ekkor egy háromfős társaság áll meg a sikátornál. Persze, hogy feltűnik nekik a jelenlétem. Az utcai fényekben ki tudom venni, hogy férfiak. És mivel a közelben egy kocsma van, azt is sejtem, milyen állapotban lesznek. Reménykedek benne, hogy noszogatás nélkül továbbmennek. Nem azért, mert félnék. Inkább az ő érdekükben. De a férfiak elkövetik életük legnagyobb hibáját: odasétálnak hozzám. Nagyjából két méterre előttem állnak meg. A legmagasabb felém mutat az ujjával és odahajol a társához.

- Itt a szülinapi ajándékod - súgja bele a fülébe olyan hangosan, hogy mindannyian jól értsük. A szülinapos úgy mosolyog rám, mintha abban sem lenne biztos, hogy álmodik-e vagy sem. Meg sem kell erőltetnem magam, hogy rájöjjek, igazat beszél. Valóban ma van a születésnapja, huszonnyolc éves és Dannynek hívják. Két hete szakított a barátnőjével, és gyakran néz a pohár fenekére. Egyelőre elég ennyi infó is. Ajándékot akar? Hát most majd jól megkapja. Viszonzom a mosolyát, és felállok a földről. Észre sem veszik az előttem lévő dobozkát az egerekkel. Látványos mozdulattal megigazítom a felsőmet. A szülinapos Danny előrébb lép.

- Nem veszélyes egyedül mászkálnod? - kérdezi tőlem, tekintetét vizes pólómra szegezve. Nem kell képesség ahhoz, hogy tudjam, mi jár a fejében. Undorodom egyes férfiak mocskos gondolataitól. - Egyedül a sötétben...

- Meg tudom védeni magam, Danny.

A férfi elkapja a tekintetét a felsőmről és rám néz. Arcán értetlenség tükröződik.

- Ismerjük egymást? - kérdezi az arcomat fürkészve. Azon töri a fejét, hogy hol találkozott már velem és vajon miért nem emlékszik rám. A barátai felé fordul. - Ti ismeritek őt?

A társai szinkronban rázzák meg a fejüket.

- Szeretnétek tovább rabolni az értékes időmet, vagy elhúztok végre? - mutatok a nem létező karórámra. - Dolgom van.

- Mi olyan fontos, szépségem? - kérdezi a magas. - Várod a tízórai kuncsaftod?

Úgy teszek mintha vicces lenne, amit mond. Még egy kis nevetést is megeresztek. A férfi büszke arra, hogy beszólt nekem. Átpörgetem magamban, amit érdemes tudni róla, és csípőre teszem a kezem. Ha harcolni akar, legyen.

- Nem vagyok a szépséged, Oliver.

- Honnan tudod a nevemet? - lép előre, egy kicsit félrelökve Dannyt.

- Kiolvastam a fejedből - válaszolom unottan. A hangok nélkül nem olyan nagy móka ezt csinálni. Most nincs kit lenyűgöznöm.

- Mit mondtál? - nevet fel a férfi.

- Menjetek szépen haza - mutatok arra, amerre jöttek.

- Mert ha nem, akkor mi lesz? - ahogy beszél, felém árad az alkoholszag. Csodálom, hogy képes összefüggően beszélni. - Na, mi?

- Meg fogjátok bánni - nevetek fel. - Csúnya vége lesz.

- Ide figyelj! - emeli fel a mutatóujját Oliver. - Engem egy ilyen kis útszéli lotyó ne fenyegessen.

- Ácsi, seggfej, vagy az összes kis titkodat megosztom a barátaiddal - emelem fel a hangom. - Kezdve azzal, hogy mi történt múlt hétvégén abban a hotelben.

- Ez nem vicces, srácok! - mondja, hol Dannyre, hol a másikra nézve. - Felbéreltétek a csajt, vagy mi?

Itt az ideje magasabbra tenni a lécet. Tudom, hogy egy kicsit kellemetlen tünetekkel fog járni, de legalább elkotródnak végre a nagy pofájukkal. A harmadik férfivel semmi bajom sincs. Ő azt sem tudja, hol van, csak idiótán mosolyog. Alig gondolom ki számára a feladatot, már teljesíti is a kérésem. Szó nélkül elsétál.

- Jim, hová mész? - kiált utána Danny. De Jim nem foglalkozik vele. Most csak az lebeg a szeme előtt, hogy hazamenjen és kipihenje az éjszakai mulatozást.

- Haver, süket vagy? - próbálkozik Oliver is.

- Kár a gőzért, fiúk - mondom és tapsolok egyet. - Még az ördög sem tudná megállítani.

Oliver gyilkos pillantást vet rám és megindul felém.

- Mi a francot csináltál?

- Csak hazaküldtem - vonom meg a vállam. - Ő jó srác. Nincs vele problémám. De veletek már más a helyzet.

- Nem is ismersz minket - dadogja Danny és kezd beijedni. Arra gondol, amit már hónapok óta próbál elfelejteni. A nő, akivel szakított, miatta vetélt el. Ittas állapotban úgy megpofozta, hogy az a földre zuhant. Gyakran megverte, a legapróbb dolgokért is. Ahogy a szemembe néz, egy pillanatra engedem neki, hogy igazán lásson. A másodperc töredéke csupán, de mindkettőnknek hátrálnia kell egy lépést. Danny elveszíti az egyensúlyát és a földre esik.

- Ki a fene vagy te? - ordítja magából kikelve.

- Melody - mutatkozok be pimaszul vigyorogva.

Oliver értetlenül bámulja a jelenetet. Persze ő még nem ért semmit. Mindjárt rá is sor kerül.

- Ne aggódj a nőverő barátodért, Oliver - mondom és színpadiasan felemelem a kezem. - Esküszöm, hogy kiheveri majd.

Csettintek egyet, mire Danny elterül a földön. A teste egy kicsit rázkódni kezd, de hamar abbamarad. Amikor felébred, fájni fog a feje. Pont ahogy a barátnőjének is fájt, amikor a férfi pofonjától nekiesett az asztal sarkának. Nem vagyok egy önkéntes igazságosztó. Nem is tudom, miért büntetek, amikor fontosabb dolgom is lenne. De ha már elkezdődött az előadás, addig kell maradnom, amíg a függöny össze nem zárul. Oliver leguggol a barátja mellé és szólongatni kezdi.

- A francba, Danny. - Megrázza a férfi vállát. - Ébredj fel.

- Inkább megköszönhetnéd, hogy ezt tettem. - Ásítást mímelek. A férfit kiveri a frász tőlem. Majdnem elnevetem magam rémült arcától. - Amúgy mit szólna a haverod, ha megtudná, hogy majdnem megöltél egy tehetetlen öregembert múlt héten?

- Mi van? - kerekedik el a szeme. - Honnan a jó büdös francból tudod?

- Én mindent tudok rólad, Oliver. - Keresztbe fonom a karom magam előtt. - Tudom, hogy volt egy Star nevű kutyád hat éves korodban. Óvodában behúzott neked egy lány, és kitört a tejfogad.

- Ez képtelenség. - Lassan feltápászkodik a földről. Olyan, mintha egy pillanat alatt kiment volna belőle az alkohol eddigi hatása. - Hogyan?

- Sírtál, amikor a bátyád elárulta, hogy a szüleid rakják a fa alá az ajándékot karácsonykor.

- Elég ebből.

- Az első szerelmedet Katie-nek hívták, és csúnyán kikosarazott.

- Fejezd be - emeli felém a mutatóujját fenyegetően.

Hiába akarja, már nem tudok leállni. Válogatok a nekem tetsző dolgok között és úgy dobálom fel őket, mintha pénzérmék lennének.

- Tizenöt évesen loptál először. Kiraboltad a saját nagyanyádat, aki sose jött rá, hová tűnt a félretett pénze.

- Pofa be - ordítja teli torokból.

- Azóta is folyamatosan lopkodsz. A cipőt egy szupermarketból fújtad meg, a karkötőt az egyik haverod apjától.

Egyre mélyebbre ásom magam benne. Oliver közelebb lép hozzám.

- Fogd be a pofád - kinyújtja a kezét, azzal a szándékkal, hogy torkon ragadjon.

- Állj! - kiáltom, mire a férfi megdermed. Döbbenten veszi tudomásul, hogy a teste nem akar engedelmeskedni neki. - Ne merj hozzám érni! Senki sem érhet hozzám!

Oliver térdre esik előttem. Már meg sem próbál támadni. Remeg. Fél tőlem.

- Ez nem is valóság - motyogja a férfi az orra alatt. - Biztos volt valami a cigiben. Attól hallucinálok.

Leguggolok, hogy egy szintben legyek vele. Megfogom az egerekkel teli dobozkát.

- Ez a valóság, édes.

A férfi hirtelen nekem ront és ezúttal nem vagyok elég gyors ahhoz, hogy megfékezzem. Amint a bőre az enyémhez ér, megszűnik számomra a külvilág. Már nem látom Olivert, sem a sikátort. Csak egy nagy, tágas rétet, ahol minden zöldben játszik. Olyan ez a hely, mint az alapháttér a számítógépekben. Annyi a különbség, hogy egy hatalmas fa áll a domb közepén. Ilyen távolságból látszik, hogy valaki áll a fa mellett. És nekem integet. A mező olyan hirtelen tűnik el, ahogy jött. Megint a sikátorban vagyok és a vizes földön ülök. Az orrom elé kapom a kezem. Az ujjaimat vörösre színezi a vérem. Ekkor érkezik meg a rendőrség. Pontosabban egy rendőr. Amint meglátja, hogy mindannyian a földön fekszünk, levonja a saját következtetéseit. Odaszalad hozzánk.

- Hölgyem, jól van? - kérdezi meg, lassan ejtve ki a szavakat.

Felülök és szomorúan veszem tudomásul, hogy az egerek kiszabadultak a dobozból. A rendőr leguggol mellém. Oliver halkan nyöszörög a közelben.

- Bántották? - érdeklődik a zsaru.

- Jól vagyok.

- El tudja mondani pontosan, hogy mi történt. Kiabálásokat hallottunk. Bántották a férfiak?

- Nem.

- Vérzik az orra.

Nincs nálam zsebkendő. Legnagyobb meglepetésre a férfi mellém guggol és egy csomag zsebkendőt nyújt felém. Pedig nem is kényszerítettem rá, hogy ezt tegye. Tipikus rendőr figura, borostás arccal és álmos, kék szemekkel. Biztos a háta közepére sem kíván minket. Elveszek egyet a felém nyújtott zsebkendőből, ügyelve arra, hogy ne érjek hozzá a kezéhez. Gyűlölöm, ha hozzá kell érnem valakihez. Szerencsére a szüleim már rég rájöttek arra, hogy engem nem tanácsos ölelgetni, vagy akár hátba veregetni. A saját kárukon tanulták ezt meg, és elfogadták a helyzetet.
A rendőrt nem szeretném bántani. Rendes fickónak tűnik, nincs körülötte semmi furcsa. A zsebkendővel könnyedén megtisztítom az arcom. Addigra Oliver is ülő helyzetbe tornássza magát. Amint felfogja, hogy én is ott vagyok, szinte odébb pattog a földön, akár egy labda.

- Boszorkány - ordítja a levegőt kapkodva, a szívét markolászva. - Egy kibaszott boszorkány.

- Nyugodjon le - mondja a rendőr. A hangjából kiérződik, hogy elég gyakran hagyja el ez a mondat a száját. - Szeretnék feltenni önnek pár kérdést.

- Kilopta a gondolataimat a fejemből.

- Uram, fogyasztott alkoholt vagy valamilyen kábítószert - kérdezi meg a rendőr.

Nem érdekel, hogyan alakul a továbbiakban ez a beszélgetés. Fontosabb dolgom van. Meg kell tudnom, hová tűntek el csak úgy a Hangok. A térdemre támaszkodva állok fel. A nadrágom csupa sár lett. Szépen nézek ki. Mint egy gyerek, aki felfedezte, milyen mulatságos is a tócsákban ugrálni. Én mondjuk sosem voltam ilyen gyerek.
Felveszem az üres dobozt a földről és megindulok a közeli szemetes felé. Már nincs szükségem rá, az egerek ugyanis kiszabadultak.

- Hölgyem, hová megy? - kiáltja utánam a rendőr.

- Haza - fordulok meg, miután bedobtam az üres dobozt a többi szemét közé.

- Be kell vinnem az őrsre mindannyiukat.

- Tessék? Nekem haza kell mennem.

- Mr. Pitts azt állítja, hogy maga csinált vele valamit.

Oliver sűrűn bólogat. Danny is kezd magához térni.

- És hisz neki?

- Az a kötelességem, hogy kivizsgáljam az ügyet.

Nincs más megoldás, rá kell segítenem az ügyre. Csak az a gond, hogy az előbbi játszadozásom Oliverrel egy kicsit lemerített. Nagyjából fél óra, amíg újra teljes leszek. Addig muszáj azt tennem, amit a zsaru akar. Kelletlenül ugyan, de azt mondom:

- Akkor induljunk már!

***

A kihallgatószoba olyan, mint azokban az idióta sorozatokban, amelyeket ki nem állhatok. Egy széken ülök, velem szemben a rendőr, aki behozott. Adtak egy pohár vizet, de nem nyúlok hozzá. A kezemet az ölemben pihentetem, és egy repedést figyelek a falon a rendőr mögött. Olyan az alakja, mint a kopár fa. Hasonló ahhoz, ami a mezőn állt. Ez valami jel lehet? Ha igen, mire akar figyelmeztetni? Vagy csak túl sokat agyalok a dolgokon?

- Mit keresett a sikátorban? - kérdezi a rendőr.

- Miért? - vágok vissza a kérdéssel és elkapom a tekintetem a falról. - Tiltja a törvény hogy ott sétáljak?

- Mr. Pitts szerint maga bántotta őt és a barátait.

- Kinézi belőlem, hogy ezt tegyem? - nevetek fel. A rendőr arca komoly marad. Nem vevő a poénra. - Maga szerint képes lennék rá?

- El se hinné, miket láttam már, amióta itt dolgozom.

- Akkor most gyanúsított vagyok, vagy mi?

- Nem, csak szeretnénk megtudni, hogy sérült meg Mr. Pitts és a barátja.

- Hozzájuk sem értem - emelem fel védekezően a tenyerem. Ez az igazság. Nem nyúltam hozzájuk. - Ő rontott nekem.

- Az orvosok nem ezt mondták. Mindkettőjükön fizikai sérülések láthatóak.

Sóhajtok egyet és előredőlök az asztalon.

- Elmondhatom, hogy volt?

- Csak tessék.

- Lementem az állatkereskedésbe, hogy egeret vegyek a kígyómnak - hazudom szemrebbenés nélkül. - Pont a sikátornál jártam, amikor belebotlottam az urakba. Be akartak csábítani az ágyukba. Azt hitték, hogy kurva vagyok - vonom meg a vállam.

A rendőr hirtelen azt sem tudja, hogy merjen-e a szemembe nézni, vagy sem. Legjobb lesz, ha most kezdek neki a mentőexpedíciómnak. A rendőrt Joelnek hívják. Harmincnégy éves. Egyedül él. Van még valami. Szilveszterkor született. Mint én.

- Egy napon születtünk - szalad ki a számon.

- Parancsol?

- Semmi - motyogom az orrom alatt, közben erősen koncentrálok. Ártatlan vagyok. Ezt a gondolatot ültetem el belé. Ha a rendőrök mást mondanának, meg fogja győzni őket arról, hogy ez csak egy értelmetlen eset. Nem történt semmi abban a sikátorban. Fölösleges volt idejönnöm.

- Szeretnék végre hazamenni.

-Jól van, elmehet. - Ez gyorsabbra sikeredett, mint hittem volna.

- Hisz nekem?

- Igen - dörzsöli meg a szemét. Valójában nem is érdekli, hogy mi van velem. Most járt le a műszakja, de miattam itt kellett maradnia egy fél órával tovább. Már fáradt, alig várja, hogy lépjen innen. Utál itt lenni.  - Menjen.

- Semmi papírmunka?

- Vegyük úgy, hogy el van intézve.

- Hát jó.

Felpattanok a székről és úgy viharzok ki a teremből, hogy el sem köszönök. Épp elég időt pazaroltam el ezzel a kis kiruccanással. Most már azzal is megelégednék, ha kilapíthatnék egy pókot, csak lássam végre, merre vannak a Hangjaim. Szaporán lépkedek, a földet bámulva. Azt akarom, hogy végre a lakásomban legyek. Mára elegem van mindenkiből. Amint kilépek az épületből, tanácstalanul fordulok körbe. Sosem jártam még a rendőrségen. Azt sem tudom, hogy merre induljak el, hogy hazaérkezzek. Vajon van a közelben buszmegálló? Előkapom a zsebemből a telefonom. Persze, hogy lemerült az átkozott, így még a térképet sem tudom megnézni. Kellett nekem megállás nélkül zenét hallgatnom. Jobb ötlet híján elindulok előre. Túl nagy a csend, pedig az autók megállás nélkül rohannak az éjszakában. Az eső megint rákezd. Ez már tutira nem véletlen. Megállok és körülnézek. Sehol egy útjelző tábla. Csak megyek előre, azt sem tudom, hová. Egy autó lassít le mellettem. Dudál egyet. Nem hiszem el, hogy ma már másodszorra hisznek ribancnak. Az autó megáll és letekeri az ablakot.

- Nincs szüksége egy fuvarra? - Felismerem a hangját. A rendőr az, aki bevitt és kihallgatott. Joel. - Ha jól tudom, elég messze lakik.

- Honnan tudja? - kérdezem durván. Azt akarom, hogy kopjon le.

- A személyi igazolványából - mutatja fel. - Ott felejtette nálunk.

- Nem emlékszem, hogy odaadtam volna.

- Ott volt a földön maga mellett a sikátorban.

Csak azért szállok be a zsaru kocsijába, mert valamiért ezt érzem helyes lépésnek. Az sem utolsó szempont, hogy jéghideg eső ömlik a nyakamba és már kezdek fázni. Csavargatni kezdem a hajamból a vizet. Már rég otthon lehetnék, ha a rendőrség nem kavar be.

- Máskor jobban vigyázzon rá. - A férfi visszaadja az igazolványom. Azonnal a zsebem mélyére süllyesztem. - Indulhatunk, Ms. West?

- Melody - nézek rá. A férfi pontosan hét évvel idősebb tőlem. Ez nem tűnik olyan soknak, hogy udvariaskodjak vele. - Nem kell ez a fölösleges baromság. Hívj nyugodtan Melodynak. Nem vagy még aggastyán, vagy mi. És attól, hogy zsaru vagy, még nem kell úgy viselkednem veled, mintha valami király lennél.

- Rendben van, Melody - mondja a zsaru és kezet nyújt. Esküszöm, hogy a nevetését próbálja visszatartani. Pedig nem viccnek szántam, amit mondtam. - Joel Keener, de hívj csak Joelnek.

A kezét figyelem. Épp annyi időre kell csak megráznom, hogy ne tűnjek totális bunkónak. Mondjuk az sem baj, ha annak gondol. A ribanc után a bunkó még dicséretnek is tűnik. Nem húzza vissza a kezét. Nem lehet olyan nehéz. Lassan összeérnek az ujjaink. Az összes levegő kiszökik a tüdőmből és minden sötét lesz. Ugyanazt a mezőt látom, de most éjszaka van. Az alak ugyanott áll, pont rávilágít a hold fénye. Minden olyan meleg, mégis reszketek. Arra eszmélek fel, hogy kiszáradt a torkom. Először azt sem tudom, hogy hol vagyok, de aztán felfogom, hogy a zsaru autójában ülök.

- Melody? - A férfi hangja megkönnyebbültnek tűnik. - Rosszul lettél. Megint vérzett az orrod. Nyitva volt a szemed, de nem reagáltál rám - hadarja el, nem kis erőfeszítésembe telik, hogy értelmet találjak a mondataiban. Szóval elájultam. Utálom a mai napot. A férfi tekintete visszatér az útra. Vezet. Az orrom felé nyúlok. Nincs nyoma a vérnek. Talán letörölte rólam? Hozzám ért? Nem érhet hozzám az engedélyem nélkül.

- Hová megyünk?

- Úton vagyunk a kórházba.

- Nem, nem - tiltakozom. Más se hiányzik, mint egy újabb fölösleges kitérő. - Nem megyek kórházba.

- Ma már másodszor vérzett az orrod - mondja, végig az utat nézve. - Ez nem normális.

- Én nem vagyok normális.

- Kivizsgálnak és segítenek. - Mintha nem is hallana engem. Be van pánikolva. Érzem a belőle áradó feszültséget. - Ott majd segítenek.

- Nincs szükségem segítségre.

- De igen.

- Állj meg! - parancsolom felemelt hangon.

A férfi engedelmeskedik, mert nincs más választása. Amint a kocsi lehúzódik az útról és megáll, kipattanok belőle. Fáradt vagyok. Annyira elborít a gyengeség, hogy már lépni sem bírok. Felnézek az égre. Frászt kapok attól, amit látok. Hullócsillagok százai szelnek keresztül rajta. Az utolsó, amit még érzékelek, hogy az arcom a hideg földön van. Kinyújtom a kezem az ég felé, de nem érem el a csillagokat.

-----------------------

Sziasztok. Remélem, tetszett az első fejezet. Írjátok meg, hogy mi a véleményetek. :) ♥♥

Szeretlek titeket!

:)