Majdnem jéggé fagyott ujjaim bizseregnek, mintha a melegért reszketnének. Meg sem mozdulok, az ujjaim csak hevernek a jéghideg talajon, a testem mellett. Sikítani próbálok, segítségért kiáltani, de nincs hangom, mintha a hangszálaim is megfagytak volna. A testem átfagyott és nedves az alattam elterülő hótakarótól. Január közepe van, szerintem az idei tél leghidegebb napja a mai. Órák óta feküdhetek itt, a bizonyos Eset óta. A testem azóta is remeg, a bőröm még mindig érzi, hogy itt voltak. Azóta senki és semmi nem jár erre, mindenem fagyos, mozdulni sem tudok, csak bámulom a szürke eget. Az összes Istenhez fohászkodom, hogy ne essen a hó, de az agyam újra és újra lejátssza, milyen érzés lehet végleg megfagyni. A szemem sarkában egy könnycsepp ragadt meg, ami sehová, semerre sem mozdul, csak tovább boncolja az idegeimet. Már percek óta elhagytam magamat, halk nyöszörgésféle, amit véletlenszerűen hallatok a hideg és fájdalom miatt. Sírni lenne kedvem, de képtelen vagyok. Nem is merek, még a végén visszajönnek . Soha még nem érzett rettegés és fájdalom uralja a testemet. A hideg vagy rettegés esetleg mindkettő, teljesen lebénította a testemet. Minden megfagyott porcikámban érzem, hogy ami pár perce megtörtént csak a mesékben létezhetne. Lassan éles szúrás nyilall a bal sípcsontomba. Biztos vagyok benne, hogy eltört, ahogy valószínűleg a kezem is. Talán a gerincem is megsérült. Behunyom a szemem, bárhol jobb lenne, mint itt. Az idegesítő könnycsepp lassan legördül. Szinte hallom, ahogyan földet ér a fagyos talajon. A rettegés teljesen hatalmába kerített, csak a légzésemre tudok figyelni. 

Kinyitom a szememet, nem látok semmit, csak a szürke eget és a kopasz fák ágait. Percekig késztetem magam, hogy oldalra fordítsam a fejemet, ekkor viszont a fájdalom a tarkómba is belenyilall. Egy óriási önkéntelen kiáltás szakad fel belőlem, valahonnan nagyon mélyről. Könnyezni kezdek, ezektől némiképp megnyugszom, mert a jelek arra utalnak, hogy még élek. A könnyektől alig látok , de ez épp elég ahhoz, hogy észleljem: körülöttem minden csupa vér. Az én vérem, ami vörössé festette a havas talajt, még az egyik közeli fát is. Nem messze tőlem ott hever a kabátom szét marcangolva. Megpróbálom elérni az egyik nagyobb darabját, hogy azzal is melegítsem magam a csodára várván. A bal kezemet felemelem, felszisszenek iszonyatosan fáj a hátammal együtt. Az ujjam hegyétől, a vállamon keresztül a derekamig végigmászik a fájdalom. A könnyek tovább peregnek a kíntól. Óvatosan áttolom magamat a jobb oldalamra. Egyelőre nem vészesen fáj, nem jobban, mint eddig. A bal kezemmel próbálom elérni a kabátom darabját, talán még a telefonom is benne lesz, ha még egyben van. Mihelyst jobban megnyújtom a karomat úgy érzem a hátam szét akar szakadni. Érzem ahogy folyni kezd a meleg vér. Gondolkozás nélkül visszafordulok a hátamra, ami rettenetesen nagy erőfeszítést igényel.

Fáj, fáj, fáj,..semmi másra nem tudok koncentrálni. Most érzem, hogy a hátamon végig lett tépve az összes ruhadarab. Pánikolok , már semmi mással nem tudok törődni csak azzal, hogy túl akarom ezt élni. Zokogni kezdek, sikítozva kiáltok segítségért. Érzem ahogy a hátamból folyik a vér. Még jobban sikítozok. Nem érdekel ki, csak találjanak már rám. Felőlem azok is visszajöhetnek, csak történjen már valami. Elértem arra a pontra, hogy tennem kell valamit, nem fekhetek itt örökké csendben. Kockáztatnom kell, vagy segítséget kapok, vagy visszajönnek. Bárhogy is, de vége lesz a szenvedésnek. 

Hangos léptekre leszek figyelmes, dübörgésre. Elhallgatok, csak a könnyeim mozdulnak, én nem, még a levegőt is visszatartom. Patakokban folynak a könnyeim. Már jön a segítség. Egy fiú szitkozódik a távolban... Nem, nincs is olyan távol, mert egyből ide is ér hozzám. Csak távolinak hallottam, mint minden mást is, mintha nem is itt feküdnék, hanem a távolból nézném és hallgatnám a történéseket. Mintha a távolból nézném a saját szétmarcangolt testemet. 

A fiú segítséget hív a telefonján, majd beterít a kabátjával. Egy idő után érzem, ahogy a kabát kis menedéket nyújt, a hideg szelek elől. Már emlékem sincs róla, milyen érzés a meleg. A fiú beszél valakihez, de nem látom, kihez. Kellemes illata van, mint az orgona és a rózsa keveréke, meg még valami, amit nem tudok hová tenni. A fiú a szemembe néz, tizenhat év körüli lehet, elképesztően szép barna szeme van, a tekintetét mélyen az enyémbe fúrja, borzasztóan rémült, mégis megnyugtat. Már nem vagyok egyedül.

- Hogy hívnak? - próbál velem kommunikálni, mert látja,hogy el fogom veszteni az eszméletemet, alig bírom nyitva tartani a szememet. A tekintetem megragad a barna szemein, amik annyira érdekesek, mintha a világ összes barna színét összekeverték volna benne. A jobb szemében van egy apró kék csík. Merőben érdekes, soha nem láttam még ilyet, sötét még is világos, csúnya még is gyönyörű.

- Amira - suttogtam, majd becsukom a szemeimet, semmit sem hallottam onnantól kezdve, bár a fiú próbált volna még szóval tartani, de nem bírt. Nem tudtam beszélni vagy ébren maradni. Elaludtam és megkönnyebbültem.

Az idő ismeretlen fogalom lett számomra, ahogyan a tér is. Nem tudtam hol vagyok vagy, hogy mennyi az idő, az utolsó amire emlékeztem a barna szempár, a kék csíkkal. Csak erre tudtam gondolni és a nyugalomra, békére amit kiváltott bennem. Az a szempár számomra, egyenlő lett a biztonsággal. Ha nem tehettem volna meg, hogy erre gondolok, akkor megőrültem volna. Úgy éreztem ébren vagyok, gondolkodtam, visszajátszottam magamban az eseményeket, de senkit és semmit nem láttam, magamon kívül senkit nem is hallottam. Egy idő után aztán minden olyan hangos, zavaros lett. Mintha papírzacskót gyűrögettek volna a fülem mellett és ez minden más zajt elnyomott. Egyre hangosabb, intenzívebb, sürgetőbb lett. A szemem nehéz lett, mintha kövek lettek volna rajta, de mindenképpen ki akartam őket nyitni. Folyamatosan erőlködtem, majd egy óvatlan pillanatban, mintha hirtelen a földhöz vágtak volna egy vázát, a zaj megszűnt, a kövek eltűntek a szememről, a tüdőm megtelt levegővel és a felsőtestem megemelkedett. Fehér fény vett körül mindenhol és valami megállás nélkül csipogott.

- Amira, Amira. - Anya hangját hallottam. Mikor került az erdőbe? Megállás nélkül pislogtam, látni akartam az édesanyámat.

- Feküdj vissza kicsim, nem terhelheted a gerincedet! - mondta fojtott hangon, majd finoman lefektetett a puha párnára. Párna. Nem az erdőben voltam már.

Kérdések zakatoltak az agyamban, amiket nem tudtam és nem mertem feltenni. Nem akartam hallani a választ. „ Mi történt? Mégis hol vagyok? És miért nem terhelhetem a gerincemet?" Mint a villámcsapás úgy ugrott be az a sok vörös szempár, a dübörgő paták és a rengeteg vonyító, hegyes fogakkal teli száj. Zihálni kezdtem. Semmit nem értettem, mindenem fájt és a félelmetes emlékképek kísértettek. Mik voltak azok? Ilyen lények nem léteznek! Vagy a mesék igazak a szörnyekről? Abban a pillanatban változott meg minden, amit a világról és magamról hittem. Az egyetlen mentőövem, hogy anyám alakja lassan teljesen kirajzolódott előttem.

- Mi történt? - kérdeztem hisztérikusan, amikor rájöttem, hogy egy kórházba vagyok és szinte az egész testem be van kötözve. A kórházszagtól azonnal hányingerem lett és a gépek csipogása az őrületbe kergetett.

Csak egy lány voltam addig a pillanatig :Amira Foziah Rashaad. Csak egy kislány voltam, akinek túl hamar kellett felnőnie.