- Persze megértem. Akkor majd holnap délután az Olly's előtt? –kérdezi. Az a hely a kedvenc kávézónk, mindig oda járunk. Bólintok majd három puszit nyomok az arcára, és tovább tekerek. Egészen hazáig, Anyához.

~~~

Anya az ominózus eset után összepakolta a cuccainkat, eladta a házat és a belvárosba költöztünk egy háromszobás kis lakásba. „Amúgy se szeretek itt élni, apádra emlékeztet" mondogatta mindig. Pedig tudom, hogy imádott ott élni, az emlékek között. Mielőtt megszülettem volna a szüleim Pakisztánból ide költöztek, hátha könnyebb itt az élet. Már-már ironikus, hogy Édesapám mégis itt halt meg.

Miután haza tekerek Corától, a biciklimet leteszem a pincében lévő tárolóba, majd felbaktatok a másodikra, a hármas szám mögött van a rezidenciánk. Az ajtó mellett ledobom a cipőmet és kabátomat, majd egyből lefordulok jobbra a konyhába. Vele szemben van egy apró nappali. A hűtőben kutatok valami finomért.

- A pulton van - kiabál ki anya valószínűleg a „műterméből" , ahol kész csodákat szokott festeni – A kedvenced – mondja, nekem pedig felcsillan a szemem. Reggel óta nem ettem egy falatot se. Milánóit várok, ehelyett Paratha vár rám, Anya egyik kedvenc pakisztáni étele.

- Anyu ez a te kedvenced! - mondom szomorúan. Anyám imádja az arab konyhát.

- Te is szereted - áll meg a konyhában.

- Hát megeszem - vonom meg a vállam, miközben egy nagy falatot nyomok a számba.

- Hol voltál? - néz rám komolyan, miközben egy ronggyal törölgeti a festékes kezét.

- Csak Corával bicikliztünk - mondom félvállról és leülök az aprócska ebédlő asztalunkhoz.

- Az erdőben igaz? - ő az Anyukám, túl jól ismer. Hallgatok – Amira, megbeszéltük, hogy nem mész oda többé - emeli fel a hangját.

- Anyu..

- Nem! Az egyetlen, amit megtiltottam neked valaha is, az ez volt és a hazudozás. Erre mindkettőt megteszed.

- De Anya, szükségem volt erre. Mert ma négy éve...

- Tudom - csattant fel, majd egy hatalmasat sóhajtott. Gondterheltnek tűnik - Jól figyelj, ide! –ült le mellém - Soha többé ne tedd be oda a lábadat. Érted? Soha - mondja, miközben végig a szemembe néz. Félelmet látok a szemében, sugárzó rettegést.

- Értem. Soha nem fogok oda menni - mondom teli szájjal, mire Anya megkönnyebbülve bólint, majd elmosolyodik. Gyönyörű nő, kedves és gondoskodó. Nem értem miért nem talált mást Apa után. Világosbarna haja és rettenetesen fehér bőre van.

- Ne beszélj teli szájjal! Anyukád nem tanított meg rá? - mondja, mintha nem is magára utalna. 

- Mindig csak fest - vonom meg mosolyogva a vállam

- Apropó! Befejeztem a festményt. Megnézed?

- Persze! - pattanok fel és elindulok a konyha melletti térségbe, a legkisebb szobába. Mégis ez a legvilágosabb, hogy Anyának minél egyszerűbb legyen a festés. Az egész szobát–és a házat is- Anya festményei borítják. Ami viszont a festőállványon ma állt, az valami elképesztő volt. Egy élénk színvilágú, pakisztáni ruha piacot ábrázolt, ahol kendős nők mászkáltak. Fantasztikus volt. Ahogy a képet néztem, úgy éreztem, hogy itt is forró az idő és az élet ennél kicsit nehezebb. Azok a nők hatalmas hősök.

- Anyu ez valami csodálatos - néztem a festményt és nem hazudok, ha azt mondom, hogy könnyek szöktek a szembe. Mindig meghat, ha a népemről látok egy képet Anyám kezei alól.

- Mivel befejeztem a gyerek könyvet, és megkaptam érte a pénzt..úgy gondoltam ezt nem adom el, hanem neked adom - söpör ki az arcomból egy tincset. A nyakába borulok.

- Köszönöm, köszönöm. Le is veszem a térképet – szaladok ki a szobából ,egészen a szemben lévő szobámba. 

A szobámban a vörös szín dominál, jobbra a szekrény sorom, a fotelem a könyves polccal, az ajtóval szemben az ágyam és a fésülködő asztalom, balra pedig az íróasztalom, és a tévé az ágyam felé fordítva. Elég sötét kis szoba, csak egy ablak van. A hatalmas ágyam fölött egy Pakisztán térkép van amit, most leveszek, hogy majd Anyával feltehessük az általa festett képét. Egyébként az egész szobában a nekem szánt képei vannak. Én kicsinek, én vele, az Apukámról egy portré, Corával egy jelmezes kép, ahol mindketten boszorkánynak vagyunk öltözve. Egy háttal lévő arab lány, akit rejtélyes füst vesz körül, valamint egy szibériai tigris, gyönyörű szemekkel. Imádom a képeit és a legfontosabb, hogy mindet egyenesen nekem csinálta, nekem szánta. Anya az évek során rájött, hogy a képeiből már nem tudunk megélni, így gyerek könyveket kezdett festeni. 

A szobám és a nappali között van egy apró fürdő, Anya szobája pedig a bejárati ajtóval szemben van, a folyosó végén. Hát nem valami nagy, de otthonos. Miután anyával valahogy felhelyeztük a képet az ágyam fölé, leültem az ágyamra és próbáltam tanulni. Az ágyam háttámlájára egyébként egy arab kendőfajta van feltűzve: shayla. A szobám viseli a legtöbb arab és pakisztáni vonalat. A gyönyörű kézzel készített szőnyegem, vagy a szekrényben a vállfán lógó, különböző szebbnél szebb ruhák. Nem tudom és nem is akarom letagadni az arab énemet. Ez én vagyok és büszke vagyok erre. Mint mondtam, a megtámadásom sok mindenben megváltoztatott. Többé nem érdekel mások mit mondanak, azt teszem, amit jónak látok. Hinni kezdtem magamban és a körülöttem lévő világban, el tudom fogadni az ésszerű dolgokat, de nem tagadom meg a lehetetlennek hitt elméleteket sem. Tudom, hogy erős vagyok és azért kaptam ezt az életemet, hogy boldogan és teljesen éljem.

Nem igazán tudok most az algebrára koncentrálni, valahogy minden érdekesebbnek tűnik. A háttal álló arab lányt figyelem a festményen. A füst kissé homályossá teszi az alakját, de azért egyértelműen látszik, hogy meztelen. Kezeit kitárja, mintha ő bűvölné meg a füstöt. Anya összes festménye közül, ez volt az, amin mindig elbírtam gondolkodni. Talán mélyen legbelül, mindig is ez volt a kedvenc képem. Ahogyan kinézek az ablakon, és lassan lefekvéshez készülődő várost nézem, eltűnődök. 

Vajon mennyi veszély figyel ránk kint, a nagyvilágban? Emberek, akik ártani akarnak nekünk, vadállatok, akik félelemből megtámadnak minket vagy szörnyek, akik a halálunkat akarják? Egy ember, meddig tud annyira rettegni, amíg bele nem fárad? Én rettegek. Négy éve folyamatosan minden nap rettegésben élek. Eleinte minden porcikám reszketett és folyamatosan sírni akartam, nem szerettem kimozdulni a lakásból. Hónapokig Anyánál aludtam. Csak akkor tudtam elaludni, ha ő volt mellettem. Ahogy persze telt az idő, ez mind elmúlt. Hozzászoktam a félelemhez és ahhoz, hogy először minden sarkon bekukkantok mielőtt befordulnék, és hogy többet nézek a hátam mögé, mint előre. Ez mind az életem részévé lett. Hozzászoktam. Az ember igen is hozzá tud szokni a fájdalomhoz és rettegéshez, mindennapivá és természetessé válik.

Másnap délután a megbeszéltekhez híven az Olly's-ba tartok, csak ezúttal gyalog. A téli szövet kabátomban és a térdig érő csizmámban nem érzem magam elememben, talán a származásom miatt, de gyűlölöm a londoni időjárást, ha tehetném egész évben rövidnadrágban és vékony trikóban mászkálnék. Amikor belépek, az ajtó feletti csengő csilingelni kezd, és mindenki rám néz miközben, kiszúrom szőke barátnőmet, egy fekete hajú fiú mellett. Garret Rush, lassan egy éve szerelmes a barátnőmbe, aki viszonozza az érzést. Annyira hasonlítanak, mindkettő rettenetesen béna, ők az elsők, akik elesnek tesi órán, vagy az elsők, akik nekimennek az ajtófélfának. Garret is ijesztően sovány, mint Cora és mindkettőnek a tanulás az első. Bárcsak rólam is ellehetne ezt mondani. Leülök velük szembe és egyből megszabadulok a kabátomtól.

- Azt hittem soha nem akarsz ide érni - mosolyog rám Garret. Ja, igen, azt kihagytam, hogy folyton szívjuk egymás vérét, persze nem szó szerint.

- Igyekeztem minél többet késni, hogy addig se veled legyek - villantom rá a fehér fogsorom.

- Na ezt most fejezzétek be! - csattan fel Cora, de persze halványan mosolyog a helyzeten. Néha talán még élvezi is a Garrettel való csipkelődésünket – Mi a helyzet?

- Semmi - vonom meg a vállam - Veletek?

- Semmi, a szülei megint kikészítettek! - könyököl az asztalra Garrett, miközben Corára néz.

- Úristen, megint a védekezős téma? - nyomok egy fintort - Azt hittem azon túl vannak, mióta Cora véletlen elszólta magát..hogy ti már.. - tettetek öklendezést, csak mert egy cseppet sem értem, hogy lehet Garrethez egyáltalán hozzá érni, nem még lefeküdni vele -...Értitek.

- Nem - forgatja a szemét Cora - Most azon aggódnak, hogy Gar meghívott a nyaralásukra, és én meg kijelentettem, hogy bármit csinálnak, én elmegyek.

- Még az sem érdekli őket, hogy ott lesznek a szüleim és a húgom is. – veszi át a szót Garret.

- Hát ez szívás - ráncolom a szemöldökömet - Beszéljek a szüleiddel? Vagy kell alibi?- nézek Corára.

- Nem, ez már túl feltűnő lenne. Akkor is elmegyek - vonja meg a vállát. Majd mind elhallgatunk, ugyanis oda jött hozzánk a pincérnő, elvégre előttem nem látott poharat.

- A szokásos? - kérdezi mire bólintok. Na, ennyire jól ismernek itt. Amikor tovább beszélgetünk, megint elragad az a furcsa érzés, mintha figyelnének. Körbe nézek, de senkit nem látok.

- Mira?Minden oké? - kérdezi Garret. 

Bármennyire is veszekszünk és bármennyire is azt játszuk, hogy nem kedveljük egymást, a második legjobb barátom lett és ő az az ember, aki Anyán és Corán kívül ismer, és talán törődik is velem. Az már más kérdés, hogy azért, mert szinte muszáj neki, ha mindketten Corával akarunk lógni.

- Igen persze - rázom meg a fejem zavartan.

- Hallottam, hogy megint kint jártatok tegnap az erdőbe és...Cora mindent elmesélt - néz mélyen a szemembe - Hogy valamit nem érzel okénak.

- Hát nem figyeltél? Velem soha semmi nem oké, szóval ezen már nem kéne meglepődnünk, nem igaz? - mosolyodok el. 

Néha úgy érzem, hogy kifejezetten megszerettem Garretet, persze csak is barátilag. Nem igazán tudok még benne bízni, és elmondani neki dolgokat, ezért mondtam Corának, hogy nyugodtan elmondhatja neki azokat a dolgokat, amik velem kapcsolatosak, és úgy ítéli meg, hogy Gar tudhat róla.

- Oké, de bármi van nekem is nyugodtan szólhatsz -  mondja, mire Cora elmosolyodik. Kezdtem kicsit túl meghittnek érezni a beszélgetést.

- Mindketten tudjuk, hogy Corát hívnám, ha bármi lenne, és valószínűleg még a telefonszámodat sem tudom - nézek rá gúnyosan.

- Oké, már megijedtem, hogy tényleg baj van veled, de nem, te még mindig ugyanaz vagy - nevet fel Gar, majd végre megkapom a karamellás forró csokimat. 

És akkor BAMM...megint. Sokkal erősebben éreztem, hogy valaki figyel, hogy valaki miattam van itt. Körbe néztem ezúttal, nem olyan feltűnően. Szintén nem figyelt senki, de megakadt a szemem egy fiún. Kint ült, a kávézó előtti asztalok egyikénél. Ki az a barom, aki télen kint ül, és ráadásul napszemüveget visel? De még így is megtudtam állapítani, hogy miért figyeltem fel rá. Ő is arab, vagy is...azt hiszem ő is csak félig. Mint én, a szívem hatalmasat dobbant. Még a kabátja sem tudta eltakarni jól kidolgozott testét és a napszemüveg sem terelte el a figyelmet a tökéletesen beállított sérójáról. Mindig szeretek arab emberekkel találkozni, de ez most más volt, ez a fiú tetszett nekem, még így is, hogy a fél arcát eltakarta a napszemüveg. Soha nem nézem meg a pasikat. Megszoktam, hogy mindnek csak addig kellenék, amíg meg nem tudják a múltam, akkor bolondnak néznek és elmennek. Nekem pedig nem kell ez, elég volt a csalódásból, de nem fogok hazudni senkinek, mert az már régen rossz, ha valakinek szépíteni kell a dolgokat, és csak akkor kellünk neki. Így hát meg sem bámulom a fiút, csak pár pillanatra, és inkább visszafordulok és kortyolok egyet a löttyömből.

- Ezt láttam - mosolyog rám Cora.

- Mi? - ráncolom a szemöldökömet, azt tettetve, hogy nem tudom miről beszél. Mit vártam? Ő azaz ember, aki akkor is tudja mit gondolok, ha én nem.

- Odamenjük hozzá? - nyújtózkodik Cora, hogy jobban kilásson a fejem mögül.

- Fejezd be! - rúgok bele a lábába finoman, az asztal alatt. – Csak azt néztem, hogy ő is arab.-hazudok teljes profizmussal. Ezúttal Cora vagy elhiszi, vagy egyszerűen inkább rám hagyja a dolgot. Beszélgetünk és beszélgetünk olyan jelentéktelen dolgokról, hogy mi is az szinusz szögfüggvény vagy, hogy a biosz tanárunk megint boncoltatni akar velünk, de mintha kívülálló lennék. Szinte kapkodom a levegőt, és csak úgy dobog a szívem, nem bírom kiverni a fejemből a mögöttem pár méterre ülő arab fiút. Egyszerűen olyan, mint egy örvény, akaratom ellenére vonz. Mintha muszáj lenne ő rá figyelnem.

- Na jó Mira, ha még egyszer hátra fordulsz ahhoz a fiúhoz, tényleg oda ráncigállak. – fenyegetett meg a barátnőm.

- Ha nem gond én most mennék skacok - mondtam zavartan

- Na végre! - mondta Gar, de az arcán lévő mosoly elárulta, hogy csak poénkodik

- Még át kéne néznem az algebrát - kaptam fel magamra a kabátom, letettem az italom árát az asztalra és puszit nyomtam a barátnőm arcára, aztán pacsiztam Garrel és már ott se voltam. Ahogy az arab fiú se.

Komolyan látta valaki fizetni? Sehol nem volt. Se bent, se kint, még ahogy szét néztem az utcán, akkor sem láttam. Mintha a föld nyelte volna el. Más se járt hazafele a fejemben, mint ő. Talán sose látom többé. Ahogy befordultam az egyik kis utcába, megint rossz érzés tört rám. Sötét volt, senki nem volt az utcán és nagyon hideg lett hirtelen. Összébb húztam magamon a kabátot és felgyorsítottam a lépteimet. A szívem a torkomban dobogott és akkor hirtelen, mintha egy hurrikán közepébe értem volna, kavargott körülöttem a levegő a porral együtt. Falevelek és papírok röpködtek a levegőben. Annyira erős volt az örvény, hogy a villanypóznába kellett kapaszkodnom. Akkor láttam meg magam előtt a fekete emberi alakot. Nem jött rám a félelem, inkább kíváncsi voltam. Csak figyeltem, ahogyan ő is engem. Egy lépést előre jött, mintha oda akarna jönni hozzám, de aztán inkább sarkon fordult és eltűnt. Ahogyan a kavargó levegő is körülöttem. Mintha semmi nem történt volna. Szaladni kezdtem az emberi alakot keresve, de ahogy a kis utcából kiértem rengeteg ember sétált körülöttem.

- Ezt nem hiszem el - suttogtam. 

Senki gyanúsat nem láttam. Nem nyelheti el a föld. Az ujjaimmal megpróbáltam kifésülni összegubancolódott hajtincseimet. Ez az egyetlen dolog amiből tudom, hogy nem képzelődtem és nem vagyok őrült. Hazafelé vettem idegesen az irányt. Feldühít, hogy nem vagyok ura az életemnek. Mi történik velem? Hazaérve lekapkodtam magamról a cuccaimat és rohantam a szobámba. Beültem az algebra könyv fölé, de nem is próbálkoztam arra figyelni. Ez csak az alibi volt, ha netalántán Anya bejön, és úgy is lett.

- Már haza is értél? - kérdezte aggódva

- Igen, muszáj tanulnom - erőltetek mosolyt az arcomra

- Akkor erre is szükséged lesz - kapcsolta fel a villanyt. Fel sem tűnt, hogy a sötétben ülök. Zavartan elmosolyodtam. - Baj van? - kérdezte Anya

- Nem, csak nem akarok megbukni algebrából. – imádkoztam, hogy elhiggye, de láttam a szemén, hogy nem így volt. Gyanakodott. Inkább pókerarccal kiment a szobából. Nem sokáig kötötte le a figyelmem a tanulás. Hamar lefeküdtem aludni. Majd lesz valahogy a holnapi doga.