Léptek hangja törte meg az éjszaka csendjét. A sötétben csak a fiú sziluettjét lehetett kivenni. Kis ösvényen haladt végig a fák között, míg végül egy tisztáshoz ért. A férfi már várta.
- Késtél – mordult rá.
- Elhoztam, amit kértél. Most teljesíts az alku rám eső részét. Tégy erősebbé!
- Csak ne olyan hevesen – állt fel kuncogva. – Szerinted beérem ennyivel?
-De...
-Nincs de – komorult el, majd egészen közel sétált a fiúhoz. – Szerezz nekem még több információt, akkor talán majd beszélhetünk. Várni foglak ugyanitt a következő Holdtöltekor – suttogta alig hallhatóan, majd eltűnt az éjszakában.

A Nap éppen, hogy előbukkant a horizonton. Minden diák békésen aludt, kivéve egy valakit. Caleb meredten bámulta a plafont. Még volt egy órája aludni, de nem bírt. Egész éjszaka csak forgolódott az ágyban. Ma volt az akadémia évnyitó ünnepsége, és idén is, őt érte a feladat az új diákokat köszönteni, valamint körbevezetni az iskolában. Tudta, hogy minden rendben lesz, mégis a gyomra görcsben állt. Sóhajtva fordult az oldalára. A szobában nem volt teljesen sötét, ezért rálátása nyílt a másik ágyra, ahol Felix aludt. Felix és Caleb 5 éves koruk óta barátok. A két srác jelleme eléggé különbözik, de talán emiatt egészítik ki egymást olyan jól.
Caleb halkan felkelt, majd a szoba másik felébe sétált. Óvatosan rámászott szobatársára, majd elég közelről bámulni kezdte. Felix nem kelt fel. Pár perc múlva kezdett csak ébredezni. Lassan résnyire nyitotta a szemeit, amik szinte azonnal kipattantak. Nem tudta hová tenni a dolgot. Azt hitte álmodik, de rá kellett jönnie, hogy az őt közelről bámuló Caleb nagyon is valós.
- Mi a franc – csúszott ki a száján. – Cale, mit csinálsz?! – tornázta ülőhelyzetbe magát, lerázva a rajta terpeszkedő srácot.
- Lessie – suttogta. – Nem tudok aludni.
- Hála neked, már én sem – morogta.
- Úgyis mindjárt kelünk. Unatkoztam.
- Miért nem tudtál aludni? – kérdezte halkan.
- Tudod, hogy ma jönnek az újak... Kicsit izgulok az ismertető miatt...
Felix nyakán láthatóan kidudorodtak az erek.
-Most komolyan – masszírozta az orrnyergét. – Szórakozol velem?! Mégis mit szívtál ez éjjel, ha?! Nem bírtál aludni, mert túlságosan izgulsz a mai tájékoztatód miatt, amit tavaly is gond nélkül végigcsináltál?! És ezért felébresztesz?! Ne szórakozz! – túrt bele barna hajába. Nem volt hozzászokva, hogy már korán reggel felidegesítsék.
- Jó reggelt neked is – vigyorodott el Caleb, majd felpattant.
- Caleb Welbourn – csikorogta a fogai között.
- Egyébként viccen kívül, tényleg izgulok. Lehet, lemegyek, megnézem mi a reggeli – lépett a szekrényhez, majd elővarázsolta az aznapi viseletét. Felöltözött, majd bevonult a fürdőbe. Megfésülte világos szőke, már-már fehér haját és fogat mosott, noha még úgyis reggelizik.
- Hozzam fel az adagodat? – kérdezte a még mindig ágyban fekvő Felixtől.
- Ha egyáltalán már nyitva van az étkező, akkor igen – dünnyögte.
Caleb kilépett a szobából. A kihalt folyosón indult el az ebédlő felé, azonban még be kellett ugrania valahova. Megállt az ajtó előtt, ami tetején egy kis nulla ékeskedett. Halkan kopogott, majd belépett. A szoba látszólag üres volt.
- Te vagy az, Caleb? – hallotta meg a fürdőszoba felől.
- Igen – lépett be a kis helységbe. – Csak bejöttem köszönni – nézett rá Simonra, aki hosszú haját próbálta kifésülni.
Sosem értette, hogy a bátyjának miért jó a hosszú haj. Szép meg minden, ráadásul neki nagyon is jól áll, de akkor is...
- Korán keltél – jegyezte meg Simon.
-Ja. Már nem bírtam tovább aludni. Meg fel kell készülnöm is. Éppen reggelizni mentem – magyarázta.
- Már megetted, amit anya küldött nekünk?
-Igen. Még tegnap este.
- Értem – küszködött egy újabb csomóval. – Gondolom a tanévnyitóról, meg a tájékoztatóról tudsz mindent.
- Igen, már ezt magyarázod egy hete. Ne aggódj, minden rendben lesz.
- Én nem is aggódom. Mark fog kísérni, igaz?
- Igen.
- Remélem, vele is minden rendben lesz – dünnyögte a tükörképének.
- Sim, nyugi. Viszont most tényleg mennem kell – indult el Caleb.
- Jó reggelit! Vagy mi... - köszönt el Simon öccsétől, és belemerült az újabb hajcsomók meggyilkolásába.
Caleb folytatta az útját a földszinten található ebédlőhöz. Amikor belépett, még nem volt ott rajta kívül senki. Miért is lett volna, amikor csak 5 perce lehet jönni enni, a diákok meg köztudott, hogy szeretnek sokáig aludni.
Ahogy az egész intézményben, úgy itt is mindenkinek megvolt a helye. Minden egységnek külön asztala volt, és nem lehetett vegyülni. Ugyanez volt igaz a kollégiumra, valamint a tanításra. Mindenkinek meg volt a saját épületszárnya. Caleb nem volt oda ezért a módszerért, mert így még nehezebb volt esetleg jó kapcsolatot kialakítani más egység tagjaival. Lehet, hogy pont ez volt a lényeg...
Csendben ette a sonkás szendvicsét, amikor felpillantott. A falat a torkán akadt ijedtében, így vad köhögésbe kezdett. Kellett egy fél perc, mire túlesetett az életveszélyen.
- Jézusom, Carlos, mégis mióta ülsz itt?! – nézett bekönnyezett szemmel a vele szemben ülő srácra.
- Pár perce...
Carlos most sem hazudtolta meg magát. Hosszú nyakú fekete pulcsit viselt, hátán ott virított a katanája, amitől semmi pénzért nem vált volna meg. Félig fekete félig fehér haja a mindig sápadt arcába lógott. Sárga szemei csak úgy virítottak a hófehér bőrén. Carlos tipikusan az a figura volt, akivel nem szívesen futsz össze éjszaka a sikátorban.
- Akkor miért nem vettelek észre? – ráncolta a szemöldökét Caleb.
- Nagyon a gondolataidba voltál merülve.
- É-értem...
Aznap reggel nem csak Caleb volt az egyetlen, aki megijedt Carlostól.

Mark dudorászva szállt ki a zuhany alól. Megtörülközött, majd a törülközőt a derekára csavarta. Megtámaszkodott a mosdókagylónak, majd vigyorogva nézett szembe tükörképével. Aranyszínű szemei csillogtak, világosszürkés hajszálai végéről csöpögött a víz. Várt pár másodpercet, majd úgy gondolta, ideje felébresztenie az ő gyönyörűséges hercegnőjét. Úgy, ahogy volt, kilépett a fürdőszobából. Szobatársa ágya felé kezdett lépkedni, majd megállt. Figyelte az alvó fiút, aki teljesen elrabolta a szívét. Hosszú szőke haja szétterült körülötte, szája enyhén elnyílt. Kezei a feje mellett pihentek. A takaró lecsúszott egész a derekáig, így rálátás nyílt a fedetlen mellkasára. A kulcs alakú medálja ott lógott a nyakában. Mark szíve hevesebben kezdett verni. Csodálkozott, eddig, hogy bírta ki, hogy ne támadja le szobatársát... Perverz gondolataiból, Kyle zökkentette ki.
- Ch, persze, hogy a perverz fejed az, amit ébredés után elsőnek megpillantok.
- Jó reggelt, O-Hime-sama – vigyorgott Mark.
Kyle lassan felült. Szúros szemekkel vizslatta szobatársát. Haja kócosan meredezett mindenfelé.
- Jobbat – felelte kurtán.
- Pedig velem csak jól kezdődhet egy nap – sétált a szekrényéhez. Lekapta a törülközőjét, majd egy alsó után kezdett kutakodni.
- Na persze – fordította el a fejét zavartan Kyle.
Mark felöltözött, majd lehuppant Kyle ágyára.
- Ismered azt a viccet, amit melegeknek nem mondanak el?
- Nem? – nézett gyanakvóan.
Mark vigyorogva állt fel. Pár másodperc múlva talán még a koppanást is hallani lehetett.
- Te idióta! – kezdte el Kyle minden kezébe kerülő dologgal dobálni. – Menj a francba, te és a hülye vicceid!
- Most ne mondd, hogy nem volt jó – kapta el a felé repülő kislámpát.
- Nem! Egyáltalán nem! – pattant fel, és dühösen beviharzott a fürdőbe.
Mark csak halkan nevetett, majd mindent visszapakolászott a helyére. Ránézett az órára. Ideje volt mennie.
- Kyle, mennem kell! – szólt be a csukott ajtón keresztül.
Választ nem kapott, ezért egy sóhaj kíséretében hagyta el a szobát. Becsukta maga mögött az ajtót, majd megfordult. Nagy akaraterő kellett ahhoz, hogy ne sikítson fel ijedtében a mellette alig fél méterre álló Carlostól.
- Jézusom, Carlie, ne ijesztgess – fújta ki a levegőt.
- Bocsi – mondta halkan. Pedig csak a szobájába sétált vissza a kiadós reggeli után.
- Ah, mindegy, nem számít – legyintett. – Egyébként, hogy vagy? Láttad Calebet?
- Aha. Az ebédlőben.
- Rendben, köszi – sietett el.
A menzán már elég sokan ücsörögtek. Mark rögtön kiszúrta Calebet az asztaluknál. Sakurával, az egységük egyetlen lány tagjával beszélgetett.
- Szép jó reggelt mindenkinek! – ült le közéjük egy vigyorral az arcán.
- Szia, Mark – köszönt Sakura mosolyogva. – Találkoztál Carlossal?
- Aha, pont az előbb sikerült halálra rémisztenie.
- Téged is? Pacsi – nyújtotta Caleb a kezét, majd összepacsiztak.
- Ezt nem hiszem el, hogy mindig elkerülöm – túrt bele Sakura kontyba felfogott rózsaszín hajába. Ez nem bizonyult jó ötletnek, mert így úgy nézett ki, mint egy fészek a rosszabb napjain.
Nyílt titok volt, hogy Saku odavan Carlosért. Egyedül a fiú nem tudott róla.
-Cale, mennünk kéne – szólalt meg Mark.
- Mindjárt, csak ezt még megeszem – mutatta fel a félig megrágott sonkás szendvicsét.
- Oké, de siess – dőlt hátra a széken.
- Sziasztok – jelent meg Sam az asztalnál egy bögrével a kezében, majd leült Markkal szembe.
- Szia – mosolygott a mellette ülő Sakura.
-Te, Cale – kezdte Mark, amikor látta, hogy Sam beleiszik az italjába. – Hogy hívják a tönkrement közlekedési eszközt?
- Hogy? – kérdezte teli szájjal.
- Rombusz.
Sam félrenyelt, és még az orrán is kávé jött ki. Nem bírta megállni a röhögést, de közben folyamatosan köhögnie kellett. Sakura a hátát csapkodta, Mark elégedetten vigyorgott, Caleb tömte magába a szendvicset, a többi ebédlőben tartózkodó ember meg kérdőn fordult feléjük.
- Ez – kezdte Sam, amikor már nem fuldokolt. – Nem volt vicces.
- Pedig de – nevette ki Mark. – Bocs Samu, ezt nem hagyhattam ki.
Sam sóhajtva vette le a szemüvegét, amire felfröccsent a kávé, majd megtörölte.
- Erre már nem tudok, mit mondani... Kárba veszett a fél kávém – nézett szomorúan az asztalon heverő barna tócsára.
- Rendben, mehetünk – jelentette ki Caleb teli szájjal.
- Akkor mi most angolosan távoznánk – állt fel Mark. – Sziasztok! – intett, majd Calebet karon ragadva elsietett.

Az új diákok mind ott tömörültek a nagy szabadtéri színpad előtt. Voltak vagy 200-an.
- Nagyon durva, hogy közülük alig 100-an fognak csak bent maradni – suttogta Caleb a színpad mellől nézelődve.
- Hát igen. Jönnek a selejtezők, tesztek, és a gyenge láncszemek kihullanak. Sajnos muszáj ez az eljárás, mert nem tudhatjuk, kik is kerültek felvételre. Az iskola nem tud mit kezdeni azokkal, akik nuku képességgel rendelkeznek –magyarázta Mark.
- Tudom – sóhajtotta Caleb.
- Lassan itt az idő – néztt karórájára.
- Nem értem, miért nem képesek az egységvezetők köszönteni az új diákokat...
- Ebből is látszik, hogy mi nem vagyunk átlagos iskola – csettintett Mark.
- Egyébként kérdezhetek valamit? Ezzel itt mit akarsz kezdeni? – nézett rá Caleb a Mark hátán lógó hosszú pisztolyra.
- Jobb, ha előbb hozzászoktatjuk őket a dolgokhoz – vigyorgott. – Igaz, Kyle? –kezdett el gügyögni szeretett fegyverének.
- Nem, már nem szólok semmit – legyintett Caleb.
Valahol a távolban egy templomtoronyban megszólalt a harang, a fiúk pedig tudták, hogy itt az idő. Caleb kihúzta magát, és felsétált a napfényben fürdő pódiumra, nyomában Markkal. Megállt középen, és mosolyogva végignézett azalatta elterülő kisebb tömegen. A mikrofont a szájához emelte.
- Üdvözlök mindenkit a Melbourn Royal Academián!