-Német készen vagy már? El kellene indulnunk. ~ kiabáltam föl fiamnak kissé ideges hangon. Ne értsétek félre nem Németre vagyok ideges csak utálom ezt a napot.

-Kész vagyok! ~ jelentette ki Német a lépcső tetején állva. Nem is értem hogy, lehet ő az én fiam. Sokkal jobb családot érdemelne mint amit én nyújtok neki.

-Menjünk. ~ mondtam sóhajtva. Majd kiterelve Németet a házból mentünk is a kocsi felé.
-Nem kell bezárni? ~ kérdezte unottan Német.

Tudom hogy jobb dolga lenne mint hogy  velem legyen de nem én akartam hogy velem jöjjön.
-Nem. ~ feleltem egyszerűen.

Majd be szálltunk a kocsiba. Egy szót sem szóltunk míg a kocsiban ültünk Német szemmel láthatóan feszenget mellettem.

Bár megértem én is feszengnék egy tömeggyilkos mellett ülve...
-Itt vagyunk. ~ mondtam halkan.

Aztán megvártam míg Német száll ki először a kocsiból utána rögtön én is kipattantam. Majd Német meg nyomta azt a kibaszott íritáló csengőt.

Hogyan lehet szertni ezt a szar hangot? Én biztos meg őrülnék tőle...

-Oh, sziasztok! Gyertek csak be nyugodtan! ~ jelentette ki mosolyogva Osztrák-Magyar. Gyűlölöm! Teljes szívemből gyűlölöm őt! Az az álszent mosolya...

Így csábítja el a sok tudatlan. Még hogy az ő szíve jó és tiszta? Ez olyan mintha én lennék a megtestesült jóság és kedvesség! Lehetetlenség!

Utálom hogy apámra ragadt mint egy éhes pióca ki addig nem engedi áldozatát míg ki nem szívta testéből utolsó csepp vérét is!

-Nem jössz be Reich? ~ kérdezte kíváncsian Osztrák-Magyar. Mire csöndben be lépkedtem a házba... A házba melyben mindig is utáltam élni.

De azért kissé megnyugtat a tudat hogy nem kell minden nap itt kellnem és itt feküdnöm.
-Baj van fiam? ~ kérdezte apám.

Majd ő is a nagy családi képre vezete tekintetét. Senki sem mosolyog senki sem boldog... Senki sem néz boldogan egymásra ahogy azt a megszokott családi képeken szokás...

Mindenki áll és néz... Olyan szánalmas ez a kép! Ugyan olyan szánalmas mint az egész családom!
-Baj? Az nincs. ~ feleltem.

Majd apám érzelem mentes arcára néztem. Én sose akartam olyan lenni mint ő most mégis olyan lettem... Hát nem szánalmas?

-Üljünk le beszélgessünk. ~ mondta apám kimért hangon. Nem szeretek velük beszélgetni. Nincs olyan téma amiben akár csak kicsit is meg egyeznénk.

Ezért csak csöndben ültem magam elé meredve. Eszembe jutottak a régi emlékek...

“ Fiam... Téged senki sem fog szeretni! Mi vagyunk a családod. Érted? Akkor van baj ha már a családod sem szeret! „

Akkor mondták legelőször ezt mikor... Mindegy is ez egy rossz emlék az egyik legrosszabb...

-Apa...nem baj ha ma Lengyelnél alszok? Láttom jött tenne egy kis egyedüllét. ~ mondta Német. Majd szemüvegét levette hogy megtörölgese. Nem!

Nem akarom hogy te is magamra hagy! Nem tenne jót a magány hisz... Épp előle menekülők. Már csak egy ember szeret de ő nem lehet mellettem.

-Persze menj csak! Remélem jól fogod érezni majd magad. ~ mondtam mosolyogva. Majd szó nélkül néztem ahogy Német szépen lassan elhagya a házat.

Ezzel magamra hagyva engem apámal és Osztrák-Magyarral egy légtérben.... Ez így nagyon nem lesz jó...
-Asszem én is megyek. Igen ez jó ötlet! ~ mondtam kínosan.

Majd el indultam az ajtó felé de apám alkaromnál fogva vissza ültetett helyemre.  Na szép! Köszönöm!...

✴✳❇✴✳❇❤✴✳❇✴✳❇

A minőség itt nincs garantálva...
Ha unalmasnak találsz.... Akkor unalmas vagyok! •-•'
Valakit érdekel egyáltalán ez a könyv?
Vagy csak feleslegesen írikálok itt mint egy idióta?
Egy újabb kisebb szarságom... :(

✴✳❇✴✳❇❤✴✳❇✴✳❇