Még a fülébe csengett a monoton sípoló hang, ami a végét jelenti. Valami fontos, felbecsülhetetlen dolog végét, amit még Isten sem pótolhat.

Isten?! – horkantott magában, mire hörgő hang kúszott fel a férfi torkából.

Fakó, színtelennek ható zöld szemei a tenyerében tartott kézre szegeződtek, amelynek melegsége egy röpke pillanat alatt illant tova, mintha sosem lett volna. Nyelt egyet, hogy a szájába tóduló epe visszafolyjon a gyomrába, legalább addig, amíg elbúcsúzik, míg felfogja, míg... De Alexander tudta, hogy sosem lesz rá képes. Sosem fogja elengedni igazán.

Óvatos léptek haladtak el mellette a fényesre mosott padlón, melynek tulajdonosa ugyan nem szólt hozzá egy szót sem, mégis, ahogy pakolászni kezdett Alexander úgy érezte, mintha sürgetnék, amitől harag gyűlt benne.
Végül pedig a frusztráció túlcsordult, így amint a két fehérbe burkolt láb az ágyhoz lépett, felhördült.

– Tűnjön innen! – morogta megvillantva a fogait.

Tudta, hogy tiszteletlen, hogy józanul gondolkodva sosem beszélne így senkivel, de most az sem érdekelte, ha megbánt valakit a pokróc stílussal. Azonban az illető nem vágott vissza, hanem csendben maradt, amitől ugyanolyan feszült némaság lepte el a szobát, mint abban a pokoli utolsó percben, amikor az egyenletes pittyegés elhalt és monotonná vált, hogy késként hasítsa fel a mellkasában élő reménysugarat.

Pedig tudta, hogy ez lesz. Megmondták. Mégsem volt képes elhinni...

– El kell engedni – mormolta hosszú idő elteltével a nővér, akinek idősödő hangjában bölcsesség csengett.

Vajon meg tudná számolni, hányszor látott ilyent? – vágott a gondolat Alexbe, amitől az amúgy is üres gyomra felfordult.

– Menjen innen a francba!

A nő azonban most sem engedett, és ahelyett, hogy távozott volna, az Elena szájából és orrából lógó csövekhez lépett, amiket rutinosan kezdett el lehámozni róla, amiért a férfi haragja egy része tova lett, hogy hála kerüljön a helyére.

Elena arca a sok kiálló műszer ellenére is úgy nézett ki, ahogy Csipkerózsikáé is festhetett, amikor álomra hajtva fejét a kastély legfelső szobájában várta a megmentő hercege csókját. Csakhogy őt már semmiféle csók nem kelthette fel, hiába adta volna Alex még a lelkét is érte.

A férfi mellkasa megremegett, ahogy végre eltűntek azok a francos műanyagok neje tökéletesen nyugodt, szépséges arcáról. Nyoma sem volt a küzdelemnek, amit napok óta vívott, hogy életben maradjon, hogy velük maradjon. Bár bőre máris szürke árnylatot öltött, hisz hiányzott a zubogó vér a mindig pirospozsgás arcívéből, amit Alex annyira szeretett.

Élettelen.

Megszorította a kezet, ami a legtöbbet adta neki életében. Talán még többet is. Bátorította, szerette, simogatta, érintette, vigasztalta, óvta.

– Őszinte részvétem – motyogta az idős asszony, mire Alexander kimerült tekintete ráemelkedett.

Az őszes hölgy arcán együttérzés, majd megértés csillant, ahogy a könyörgő szempár azt sugallta, hogy még szüksége van pár percre, órára, napra, életre...

Ráncos keze a férfi vállára simult, majd szorított egyet rajta, mielőtt lágy hangon megpróbált lelket önteni belé.
– Tudom, nehéz, de gondoljon a lányára, akinek szüksége van önre – suttogta.

Lilyan!

A férfi szeme a szavaktól könnybe lábadt, melynek szúró érzése már napok óta tűként karistolta azt, de eddig mégsem lehetett gyenge, hiába nyomta mázsás súly a mellkasát.

A torka összeszorult, ahogy egy a mélyről felbuggyanó, elcsukló hanggal megszakadt az eddig pántokkal megerősített szíve. A felesége kézfejére hajtotta a fejét, miközben fojtott hangon felzokogott, mert minden ereje odaveszett. Elenával együtt.

A nővel, aki élete szerelme volt, akivel alig adatott meg egy kevéske, és aki ennek ellenére a legnagyobb ajándékkal lepte meg, amit együtt vártak, míg végül az életét is odaadta érte.

Nem tudta, meddig sírt, hogy mikor hagyta magára a nővér, ahogy azt sem, mennyi idő telt el a felesége halála óta. Még a gondolat is fájdalommal sújtott le a férfira, de aztán valahonnan mélyről mégis összekapart némi erőt. Talán, mert hallotta az orvos kérdését az ajtóból beszűrődni, vagy mert a lelke megnyugvásért könyörgőn unszolta, szétfeszítve a mellkasát, hogy induljon meg az egyetlen jó felé, ami még maradt neki.

Erőnek erejével felállt a kiült fémszékből, csakhogy annyira remegett a térde, hogy félő volt elesik, ahogy előrehajolt, majd csókot lehelt kedvese homlokára, orrára, végül pedig jéghideg már-már elkékült ajkára.

– Szeretlek – suttogta, akár egy titkot, ami valójában sosem volt az, hiszen első perctől tudta, amint meglátta őt azon a káprázatos estén. – Örökké szeretni foglak.

A szavak kilibbentek Alexander ajkai közül, majd egy pillanatra néma, békés csend telepedett a világra, mintha Elena odafentről is hallaná a szavakban megbúvó esküt, amin hóbortos, csilingelő hangon felkacag, ahogy életében is tette minden alkalommal. Ez a nevetés visszhangzott Alex elméjében, ami szebb volt minden megkomponált szimfóniánál, amit valaha is hallott.

A férfi elhátrált, majd bizonytalan léptekkel elindult az ajtó felé, ahol már ki tudja mióta várták. Elena orvosa együttérzését fejezte ki, amiről a férfi úgy érezte, mind csak üres szavak és kitörölheti vele a seggét, de ennek ellenére megköszönte őket. Aztán az orvos a fehér ruhás alakokhoz intézte további szavait, akik minden bizonnyal a nejét viszik majd le az alagsori krematóriumba.

Felfordult a gyomra, ahogy elborzadva kicsordult a könnye.

Aztán útnak indult a folyosó másik végéről nyíló aprócska helyiség irányába, ahonnét hívogató csecsemősírás zengett. Bebotladozott az ajtón, és az ott dolgozó csecsemős szomorú mosollyal fogadta, ahogyan az elmúlt három hosszú napban mindegyik.

– Lily már várta.

Az összetört férfi az apró ágyhoz lépett, ahol vöröslő arccal üvöltő kislány fogadta, aki teljesen elveszett a köré tekert rózsaszín takaróba. Alex óvatosan lejjebb húzta róla, miközben az odatolt székre rogyott.

Az ülés megkönnyebbültséggel hatott kimerült, reszkető testére, de a gyomrát és a szívét szorító érzésen ez sem segített.

Lily sírása abba maradt, ahogy a keze a pocakjára simult, ezzel beterítve a kicsi testet. Olybá tűnt, mintha a kislány is legalább annyira tudná, mi folyik körülöttük, mint ő maga. Mintha ugyanúgy hiányzott volna neki a férfi, ahogy az apjának a lánya.

Hogy fogom végigcsinálni ezt egyedül?

A kislány Elenát idéző szájához ért, majd végigsimított púfóka arcocskáján, míg végül az ujjai közé fogta törékeny kezét. A fájó lelkét megmelengette a grimaszoló orr, a pirospozsgás pofi, de még ez sem feledtette a hiányt, a fájdalmat, ami a lelkét szabdalta.

Apró csókot nyomott a takaró alól kikandikáló lábacskára, mely eltörpült a férfi feje mellett is.

Hogy lehet ennyire aprócska valaki?

Elena imádta volna, ebben biztos volt. A lehető legjobb édesanya vált volna belőle, de csupán egyetlen pillantás jutott neki belőle, mielőtt összeomlott minden. A gondolatra Alex arcán forró könnyek sora húzott ösvényt, amit a takaró ivott aztán magába, miközben a gyermeki arcon angyali mosoly jelent meg.

Emlékezett, hogy Elena olvasott neki róla, hogy ez egy ösztönös reakció, ám mintha ebben a mosolyban a feleségét pillantotta volna meg.

– Részben itt maradt – mormolta, ahogy vigyázva kiemelte a lányát. – Bennünk. Velünk – ült vissza vele, majd fektette el a mellkasán a törékeny apróságot, akinek puszival suttogta a fülébe az igazságot, ami még életben tartotta. – Szeretünk, kicsim! Mindketten szeretünk.