Hali!

Miley Sawyer vagyok, 25 éves new york-i „őslakos". Gyerekkoromban a kertvárosi részen laktunk nagymamámmal, majd egy munka kapcsán beköltöztem a belvárosba. Egyébként a nagymamám nevelt fel, a szüleim még pici baba koromban meghaltak. Apát a szíve vitte el, anyát pedig a bánat.

Sajnos nem tudom milyen az, ha valakinek teljes a családja. Nagyi mindent megtett értem amit csak lehet. Meg persze a papa... ő tanított meg minden vagányságra. Ha valami fiús dolgot tanított mindig azt mondta, hogy nincs apelláta, egy nőnek is tudni kell pasis munkákat elvégezni.

Így amíg az iskola társaim babáztak, meg egyéb „gyerekes" dolgokat műveltek addig én papával szereltem a műhelyében. A 21. szülinapomra a nagyszüleimtől egy Kawasaki Ninját kaptam, mely kék és ezüst színben pompázott.

A meglepetéstől sírva fakadtam, annyira jól esett tőlük ez a gesztus.

Ez volt életem utolsó napja amikor még önmagam voltam. És hogy miért mondom ezt ? Elmesélem...

Sokat és sokszor motoroztam miután meglett a Ninja . Ám az öröm nem tartott sokáig, ugyanis balesetem volt. Egy elhagyatott szakaszon kiugrott elém valami állat, én ijedtemben félre rántottam a gépet, és egy fába csapódtam.

Első pillanatban nem is a fájdalmat éreztem hanem az jutott eszembe, hogy ha meghalok mi lesz a nagyszüleimmel.

Az Istennek tervei lehettek velem, mert amikor következőleg kinyitottam a szememet egy kórterem szerű helységben voltam, jobb karomnál mama ült kisírt szemekkel. Testtartásából és arckifejezéséből áradt a szomorúság és a bánat.

Meglátta, hogy őt figyelem. Az ijedtséggel vegyes örömtől sikoltozni kezdett:

-Mr. Stark Mr. Stark. Jöjjön, jöjjön! Miley felébredt !

-Mi történt Mama ?-Hangom olyan volt, mintha épp fűrészpor próbálna kirobbanni a tüdőmből

-Baleseted volt édes kicsi kincsem. De most már itt vagy, minden rendben lesz. *ölelés*

Nem tudtam nem észre venni, hogy mami sűrűn tekinget a lábaim felé.

Rosszat sejtve felemeltem a lábaimról a vastag takarót ( minek kell ilyen vastag a nyári melegben ? ). Megláttam a lábaimat, majd hasonló hangot hallatva mint mama elkezdtem visítani:

-Ez meg mi a franc? Mi történt a lábaimmal ?

A lábaim nem azok voltak amire emlékszem: futástól izmos, arányosan hosszú lábak.

Amikor a helyükön voltak arra nem találtam rendes kifejezést. Talán ahhoz tudnám hasonlítani mint amikor a puzzle-t összerakják. Nos, az alsó végtagjaim is valami hasonlóan festhettek.

Nem volt egy ép felület, elég sok helyen varratokat láttam. Nem beszélve egy fura szerkezetről ami deréktól lefele hozzám simult.

Épp a hajtépős-sikítós hisztihez értem volna mikor egy férfi lépett be a terembe. Nem hiszem, hogy orvos lehet, ahhoz túl lazának tűnt, se fehér köpeny, se maszk, semmi „orvosos".

Oda lépett a lábaknak csúfolt valamikhez, térdnél állított rajtuk, majd rám emelte tekintetét:

-Ja üdv, elfelejtettem bemutatkozni, meg köszönni is. A nevem Tony Stark. Milliárdos, zseni, playboy nem utolsó sorban pedig emberbarát vagyok. Ön nagyon szerencsés ember. Túlélt egy olyan balesetet amibe általában belehalni szokás. De megúszta...

-Mivel úsztam meg ember ?! Oda lettek a lábaim, soha nem tudok járni rendesen, futásról pedig ne is álmodjak.

-Most fogja be Miley. Ön a szerencse kegyeltje. És hálás lehetne azért, mert élnek a nagyszülei akik angyalként vigyáztak magára. A nagymamája nappal, a papája pedig éjjel nem mozdult el az ágya mellől. Halálra aggódták magukat.

-És ez a szerkezet mi a lábam körül ?

-Ha hagyta volna, hogy befejezzem a mondandómat már rég tudná, hogy ennek segítségével tud majd járni, és talán futni. Ezt én fejlesztettem ki amikor Rhodes lebénult.

-Ácsi ácsi? Ön állította talpra újra Hadigépet ?

-Persze én, ki más lett volna ? És kérlek tegezz, olyan öregnek érzem így magam.

-Öhm.. oké. És mikor kezdjük az egész.... mit is ?

-Rehabilitációt drágám-vette át a szót mama-Tonyal már mindent megbeszéltünk. Te egyenlőre itt maradsz a Stark Toronyban, gondodat viselik amíg meg nem tanulsz járni.

-És Tony, ez mennyi időbe fog fájni?

-Ha minden jól megy akkor nagyon maximum fél év.

-Ajjaj, ez nekünk nagyon sokba fog kerülni, ezt sajnos nem engedhetjük meg magunknak.

Aggodalmaskodni kezdtem amikor mama csak a vállamra tette a kezét:

-Ne aggódj aranyom. Már mindent lerendeztünk.

-A nagymamádnak már elmondjam Miley, hogy épp egy rehab programon dolgozom. A célom az, hogy a Rhodey-hoz hasonlóknak biztosítsak minél több lehetőséget arra, hogy úgy éljenek mint a bénulás előtt. 

-És Tony, mit kérsz ezért cserébe ?

-Épp mondani akartam.. cserébe kérni szeretnék valamit. Dolgozz nekem.

-Miért is kellene ?

-Mert megreparáltalak, a másik meg az, hogy tehetséges gépész vagy. Utánad néztem, lekövettem a tanulmányaidat, kikérdeztem mindenkit akit csak lehet. Egy ilyen szakembert mint te nem lehet veszni hagyni.

-Rendben.

Megeresztettem egy mosolyt Stark és mama felé, majd a másik oldalamra fordultam nagy nehezen és rögtön el is aludtam.

Nos, ennyi volt az én előzményem, hogy hogyan kerültem Tony mellé mint kutató és gépész.