Mosolyogva figyeltem Alex imádnivaló gesztusát kishúga felé, amikor az ölébe kapta a kacagó kislányt és puszilgatni kezdte arcát.

- Jajj Alex, ez csikiz! - sopánkodott a kislány és apró kezeit bátyja arcára helyezve próbálta eltolni onnan.

Teljesen elmerültem a látványban, és már egy cseppet sem haragudtam Alex korábbi goromba megjegyzéseire. Ahogy figyeltem kivirult arcát, pusztán attól, hogy a kislányt a karjaiban tarthatja, testemet átjárta a melegség és tudtam, éreztem, hogy Alex nem rossz ember. Nem olyan, mint amilyennek mutatja magát. Figyeltem ahogy a kislány arca felé hajol, hogy ismét megcsikizze göndör fürtjeivel arcocskáját, azonban mikor elhúzódott tekintete megváltozott. Arca elsápadt, ajkai résnyire elnyíltak egymástól és úgy meredt maga elé.

Nem szólt egy szót sem, óvatosan visszaeresztette Lisát eredeti helyére, majd felállt az asztaltól és átvágott a konyhán.

- Alex. - termettem hirtelen mellette, s megragadtam csuklóját, jelezve, hogy nem szeretném ha tovább menne. Érzelemmentes arccal bámult le rám, hirtelen hangulat változása szívszorító volt. - Maradj. Ebédelj velünk. - ajánlottam neki félénken mosolyogva. Szemeibe visszatért a csillogás, de csupán csak egy röpke pillanatra, mielőtt újra üveges tekintettel bámult volna le rám.

- Nem, kösz. Most más dolgom van. - beszélt elszakítva tekintetét reménykedő íriszeimtől, majd ujjaimat lehámozta csuklójáról és magunkra hagyott a csendbe burkolózott konyhában.

Gondolataimba merülve mosogattam el a piszkos edényeket, miután a lányokat a nappaliba tereltem, hogy egy kis időre foglalják le magukat mese nézéssel. Szemem előtt folyton folyvást Alex érzelemmentes arca lebegett és csak azon tudtam törni fejemet, hogy mi juthatott eszébe. Bizonyára köze lehet az ikrek korábbi szavaihoz, miszerint Alex, Tommy elvesztése után teljesen megváltozott.

- Ne Lisa, ez szörnyű! - szidta meg Lily testvérét, mikor a nappali sarkában elhelyezkedő zongorán nyomogatta a billentyűket összefüggéstelen dallamot produkálva. Összefont karokkal mentem közelebb hozzájuk és figyeltem Lisa esetlen próbálkozásait.

- Lizzie! - pillantott rám hálásan Lily, mikor észrevette, hogy közbelépek.

- Mutatok néhány dallamot. - mondtam Lisának, majd helyet foglaltam mellette és intettem Lilynek is, hogy pattanjon fel a másik oldalamra. - Először ezt... - mondtam kedvesen, míg ujjacskáit elhelyeztem a nem éppen neki méretezett zongora billentyűin. - ...ezt pedig ide, és után nyomd le a mellette levőt. - utasítottam és mutogattam, hogy Lisa megjegyezze miután mi következik.

- Játszol nekünk valamit? - kérdezte izgatottan Lily.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.. - hebegtem a két kislánynak zavartan. Persze nekik nem tűnt fel apró pánikom, mikor tovább győzködtek, hogy játszak nekik a zongorán. Mély levegőt vettem és lepillantottam a két kis tündérre, akik izgatottan figyeltek immár a zongora mellől.

Emlékszem, mikor épp oly csodálattal, csillogó íriszekkel figyeltem édesapámat, ahogy belemerült a gyönyörű szólamokba, mint ahogy Lily és Lisa tette, amint lenyomtam az első billentyűket. Azonban képtelen voltam játszani néhány másodpercnél tovább, az emlékek, melyek belepték elmémet fájdalmasan tépték fel sebeimet, melyek édesapám elvesztésekor hagytak bennem mély nyomokat.

- Kérlek, Lizzie. - pattogott Lisa a zongora szélébe kapaszkodva. Utolsó pillantást vetettem lelkes ficánkolásukra, mielőtt újra belemerültem volna a játékba.

- Futok, mászok, felszállok - kezdtem énekelni halkan. Soha nem volt tiszta ének hangom, ugyanakkor nem bírtam ki, hogy ne fejezzem ki érzéseimet egy dalban.

- Legyőzhetetlen vagyok,
Kiugrok a bőrömből, meghúzom a húrt - énekeltem tovább, mikor egy apró mosoly kúszott arcomra Lisa édes ujjongására.

- Igen, én hiszem, hogy ez lehetséges,
Amik voltunk az már a múlté
Ne tégy olyanná minket, amilyenek vagyunk
Ugyanis addig álmodozom róla, amíg valóra nem váltom...

- Éljeen! - tapsikoltak a lányok vidáman. A játék kedvéért, miután felálltam pukedlizetem egyet és velük együtt nevettem. Jó érzés volt, újra zongorázni és egy pillanatra újra átélni apa közelségét. Úgy éreztem magam, mintha végig mellettem ült volna, s néha egy-egy elcsúszott hangnál kisegített és tovább lendített a következőre.

- Alex neked is tetszett? - pillantott hátam mögé Lisa, miközben apró lábain fel-le szökdécselt, és kezeit izgatottan dörgölte egymáshoz. Ijedten pillantottam Alex felé, kinek jelenlétéről fogalmam se volt.

- Nem volt rossz. - mosolyodott el egy pillanatra, majd húgaitól elköszönve elhagyta a házat. Már meg sem lepődöm, hogy csak így elmegy, még annak ellenére sem, hogy néhány órával ezelőtt még azt mondta, hogy átveszi, s a mai nap figyel ő a lányokra. Sokáig tartott.

***

Észre se vettem, beadandóimmal küszködve, hogy mennyire jár az idő. Nem lenne példás már az első nap elkésnem a munkahelyemről. Nem törődve a rendetlenséggel, melyet könyveim okoztak ágyamon, vidáman a szekrényemhez szökdécseltem, hogy felöltözzek.

Fél lábon ugrálva és nyelvemet kiöltve koncentráltam, ahogy próbáltam lábaimat beletuszkolni, túlzottan szűk farmeromba. Talán túl izgatott voltam, hogy figyelembe vegyem a nyitott szekrény ajtót, mikor lehajoltam, hogy felhajtsam a nadrágom szárát, ugyanis ahogy felegyenesedtem fejem koppant a fényesre csiszolt falapba. Kezemet a sajgó pontra szorítottam, míg kiválasztottam a megfelelő toppot és magamra húztam.

- Szép estét Lidia! - köszöntem kedvesen mosolyogva a harmincas éveiben járó nőnek, aki már fürgén szorgoskodott a pult mögött.

- Minek örülsz te ennyire Csillagom? - méregetett mindent tudóan, miután elmormogott valami köszönés félét.

- Csak jó kedvem van. - rántottam meg a vállamat és halkan kuncogva haladtam el a fintorgó Lidia mellett.

Az idő tovább szörnyen lassan telt. Amennyire jó kedvem volt munkaidőm elején, olyannyira romlott is meg egy szempillantás alatt. Panaszosan nyögtem, nem tetszésemet kifejezve Lidnek, miközben hanyagul a pultra fektettem karjaimat és ráhajtottam fejemet. A nő csak fejét csóválva nevetett látványos szenvedésemen.

- Mennyire lennék szemét, ha a fáradtságod ellenére rendelnék egy turmixot? - hallottam meg egy alig néhány centiméterről felcsendülő bársonyos férfi hangot. Amilyen gyorsan azt lehet felpattantam a pultról, s mintha mi sem történt volna a hang irányába fordítottam fejemet, miközben zavartan igazgattam a felgyűrődött kötényemet.

- Ez a dolgom. Természetesen kiszolgállak. - pillantottam rá a magas testalkatú, jó kiállású, helyes srácra, aki valóban alig fél méterre álldogált tőlem és mosolyogva fürkészett vidáman csillogó, gyönyörű szép, tengerkék íriszeivel. Egyre szélesedő mosolyától, melyet zavarom váltott ki, arcom enyhe pírbe borult és hirtelen azt sem tudtam merre nézzek. Néznék ha le tudnám venni szemeimet édes vigyoráról és ragyogó szemeiről.

- Szóval.. szeretnék egy turmixot. - mondta ajkaiba harapva, nehogy felnevessen.

- Uhm, igen.. természetesen.. a turmix.. - hablatyoltam zavartan, míg a pult mögé igyekeztem, hogy elkészíthessem amit kért.

A srác tovább szórakozva figyelte bizonytalan mozdulataimat, ahogy a kért italt próbáltam elkészíteni. Zavarba hozott, ugyanakkor tetszett, hogy így nézett rám. Életemben talán Alex volt az első, aki tényleg úgy nézett rám, azzal a tökéletes mosolyával, mintha a világ legcsodálatosabb lánya állt volna előtte. Alex.. A héten amennyire csak tudtam elkerültem. Szörnyű bűntudat és szégyenérzet kerít hatalmába akárhányszor meglátom és akaratom ellenére is tekintetem rózsaszín, tökéletesen ívelt, duzzadt ajkaira vándorol. Hogy csókolhattam meg? Nem is. Talán a legmegfelelőbb kérdés itt az volt, hogy hogyan lehetek oly mérhetetlenül idióta, s kishitű, hogy azt gondoltam ez jelent valamit. Hogy talán ha barátnál többek nem is, de legalább azok lehetnénk.  De nyilván nem. És nem is tudom Alex-et okolni, hiszen rettentően helyes és vonzó srác, biztosan nem állapodna meg pont mellettem. Vagy akárki más mellett, hiszen minden lányt megkaphat amit ki is használ, változatos éjszakai kalandokat felhalmozva. De talán a legrosszabb érzés mégis az, hogy még csak meg sem említette, hogy mi valaha többet is csináltunk egy egyszerű szóváltásnál. Nevessen ki, dörgölje orrom alá, milyen rosszul csókolok, csak ne legyen ilyen hideg velem.

Hétfőn, mikor megláttam, ahogy Jesy agyon tetovált testét a kocsijának szorítja, majd türelmetlenül, ugyanakkor teljesen érzelemmentesen ajkainak esik, a szívem összeszorult, s amilyen gyorsan csak tudtam elhúztam a közelükből. Rájöttem, hogy neki igazán nem jelentett semmit egyetlen beszélgetésünk, de még a csók sem. Azóta amennyire tudom kerülöm és próbálom elzárni az idegesítő pillangóimat, melyek egyetlen pillantásától képesek életre kelni és eszeveszettül rekedni hasamban.

- Cukorbeteg leszek. - hallottam meg az ismeretlen srác csilingelő nevetését, ami azonnal visszarántott a valóságba... ahol éppen fél kiló cukrot töltöttem a vendég turmixába.

- Jajj istenem! Ne haragudj.. kicsit elbambultam. - mondtam zavartan és egy kanál segítségével próbáltam menteni a helyzetet és igyekeztem a felesleges cukrot kilapátolni onnan.

- Semmi gáz. - mosolygott a pultra könyökölve. - Amúgy Rob vagyok.

______________________________________
Új rész! Csillagozzatok és kommenteljetek ha tetszik!