Nevetséges. Annak ellenére, hogy szívem mélyén tudtam, teljesen biztos voltam Alex szavainak valótlanságában, reméltem, hogy nem lesz igazam. Reméltem, hiszen kedvessége, egyetlen mosolya oly érzéseket váltott ki belőlem, mely azt súgta, Alex jó ember, talán csak rosszkor volt rossz helyen. Mikor a Star Cafe-ban ültünk, s önfeledten mesélt iskolás éveinek legbizarrabb és legszórakoztatóbb pillanatairól, majd érdeklődve, mintha itta volna szavaimat, hallgatta az én sztorijaimat, azt gondoltam nem lenne képes pénzért kihasználni számára akkor még idegen kezdő főiskolást, vagy akár bárki mást. Azt gondoltam, azután a nap után, miután kicsit jobban megismertük egymást, nem lesz több gondom vele, s ha már muszáj, el fogjuk viselni egymás társaságát.  

- Miss Moon! - szólított meg az előadó, Mr. Bowman. - Látom, hogy jelen van, de mintha a gondolatai fényévekre lennének tőlünk. - beszélt a férfi gesztikulálva, teljes beleéléssel. Minden egyes apró mozzanata képes volt elárulni, s feltárni a világ előtt, hogy Mr. Bowman egy dráma szakos irodalom előadó tanár, aki imádja az élet minden pillanatát.

- Elnézést. - motyogtam zavartan. A terem összes hallgatója rám szegezte tekintetét, és szinte láttam, ahogy érdekesebbnél érdekesebb pletykákat generálnak gondolatban elkalandozásomról.

- Kérem. - mosolygott a férfi. - Esetleg megoszthatná, milyen érzések kavarogtak Önben a mű elemzésekor.

- Természetesen. - bólintottam kissé visszakozva, hiszen mindig is utáltam mások előtt szerepelni. A novelláról nem esett nehezemre beszélni, mindig is imádtam az irodalmat, nem volt gondom értelmezési problémákkal. Így mikor mesélni kezdtem a mérhetetlen szeretet hiányban szenvedő férfiról, aki ennek ellenére mindenkit ellökött magától, s a nőről aki próbálta neki megadni mind azt amire a ő valójában vágyott, egybeolvadtam a történettel, s teljes átéléssel elemeztem az én szempontjaim szerint a rövid irományt. Sajnáltam, hogy Rose minden próbálkozása ellenére William továbbra is hideg maradt, s nem engedett a lány közeledésének. Ugyanakkor a történetből mégis William viselkedése tűnt a legésszerűbbnek, hisz rövid élete során oly sok általa szeretett személyt vesztett el, hogy érthető rideg távolság tartása.

- Rendben Miss Moon, lenyűgöző. - vágott közbe Mr. Bowman. Ajkaimra harapva, nehogy túl feltűnő legyen büszke mosolyom reakciója hallatán csendben maradtam, s tovább agyaltam a történeten, míg előadónk más faggatásával volt elfoglalva. A férfi helyébe tudtam magam képzelni. Mikor elveszítettem édesapámat, nem csak, hogy nem engedtem közel magamhoz senkit, én még a családommal sem álltam szóba. Hosszú, nehéz hónapokat éltünk meg. Húgom egyszer álomba sírta magát, máskor meg álmából felkelve zokogta teli párnáit. Édesanyám erősnek mutatva magát tartotta a családban a lelket, de erejénél csak a nyugtatók voltak erősebbek amiken ez idő alatt élt. Míg én teljesen elfojtottam magamban minden fájdalmat, a temetés után egy csepp könnyem sem maradt, hangot nem adtam gondolataimnak, magamba fordulva éltem túl mindig a napokat. Hónapokon keresztül jártam egy kedves nőhöz, aki minden erejével azért küzdött, hogy legalább egyetlen rövid szavacska elhagyja ajkaimat. Neki, és persze a családomnak köszönhetem, hogy lassan bár, de visszarázódtam a valóságba, és próbálom azóta is megtörhetetlenül élni tovább az életem.

- Remélem a következő mű nagyobb sikert fog aratni köreitekben, és nem csak egy ember lesz aki elolvassa! - csapta össze tenyereit Mr. Bowman, majd kedvesen rám mosolygott. Tehát nem járt sikerrel csoporttársaim vallatásával.

A nap hátralevő részében próbáltam kizárni Jesy állandó szúrós pillantásait, amit akárhányszor meglátott a folyosón, alkalmazott. Hálát adok Istennek, hogy felsőbb éves, így előadásokon nem kell elviselnem jelenlétét.

- Elizabeth, jössz ebédelni? - kérdezte kedvesen Vanessa, ki a nap folyamán egyszer sem vesztett szem elől. Részben örültem, hogy végre van egy barátom, de a bensőm azt kiabálta odabentről, hogy tartsam nyitva a szemem, s legyek óvatos Nessa-val.

- Nem, nekem sietnem kell mert… mert dolgom van! - mondtam, miközben a könyveimet hanyagul bedobáltam a táskámba. - De egy darabig elkísérlek, úgy is az ebédlőn át van a kijárat. - ajánlottam fel kedvesen, hisz az ő gesztusa is afféle volt.

Vanessa a menzáig vezető úton folyamatosan fecsegett, be nem állt a szája. Rá kellett jönnöm, hogy igazán kedves lány, de egyáltalán nem jó hallgatóság. Ha csak nem egy szaftos pletykát kíván beszélő partnere vele megosztani, Nessa mintha meg sem hallaná beszél tovább saját problémáiról. De még mindig jobb mintha az enyémekről folyna az eszmecsere.

A zsúfolt teremben, az ebédlő asztalok között cikázva próbáltam, kikeveredni sz épületből, mikor a lábam megakadt valamiben, és mindenki szeme láttára térdre vágódtam. Hajmeresztő vihogás ütötte meg a fülemet, melyből rögtön leesett, hogy ezúttal nem ügyetlenségemnek köszönhető szerencsétlenségem.

- Jajj ne haragudj! - nevetett tovább Jesy a székről, melyen kinyújtott lábakkal terpeszkedett. - Észre sem vettelek.. - mondta lenézően, míg én továbbra is sajgó térdemet masszíroztam a földön. Hirtelen az asztal túloldaláról Alex vágta hátra székét, mely nagy csattanással ért földet, és felém vette az irányt. Erősen megragadta karjaimat, felhúzott a földről, s mintha meg sem hallotta volna Jesy nyávogását, kisegített a parkolókig.

- Igazán nem kellett volna fáradoznod. - mondtam kissé szárazon.

- Nagyon szívesen, hogy kicipeltelek, még mielőtt több fotó készült volna rólad, ahogy Jesy megaláz! - vágta rá gúnyosan. Fejemet csóválva, bicegve indultam el Ash kocsija felé.

- Most hova mész? - kiáltott utánam Alex.

- Mondjuk a húgaidért?! - válaszoltam a kelleténél kicsit agresszívabban. Rendes tőle, hogy segített, ugyanakkor azt sem tartom kizártnak, hogy ezért is fizettek neki.

- Gyere, majd én elviszlek! Ne vezess így. - mondta, fejével saját járgánya felé biccentve.

- Nincs szükségem a segítségedre Alex! - rivalltam rá.

- Na jó. Mi bajod van? Most aztán tényleg nem csináltam semmit, amivel ártottam volna annak a szerencsétlen lelkivilágodnak! - emelte fel ő is a hangját.

- Befejeznéd, hogy állandóan szerencsétlennek titulálsz? - kiáltottam idegesen, Alex kijelentésemre csak elmosolyodott. Mondtam már mennyire rémisztő a hirtelen hangulat ingadozása?

- Szállj be a kocsimba és nem foglak szerencsétlennek hívni! - vágta rá.

- És mi lesz Ashlyn autójával? - lóbáltam meg kezemben húga autójának kulcsait.

- Jajj ne stresszelj már, majd visszajövök érte. - mondta, majd a kocsijához indult, s kinyitotta az anyós ülés felőli ajtót, és egy biccentéssel jelezte, hogy szálljak be.

- És mondd csak meddig bírod ki, hogy ne sértegess? - kérdeztem mellkasom előtt összefont karokkal duzzogva, kocsijában ülve, mikor Alex is csatlakozott mellém.

- Talán egy hétig.. bár nehéz lesz mert tényleg baromira szerencs… - kezdett bele ismét szapulásomba, de időben rájött mi lett volna mondatának végkimenetele, így mielőtt befejezhette volna ajkaira harapva elnevette magát. Istenem az a hang, mikor felszabadultan hangot ad örömének! És mosolya, melytől arca két oldalán apró kis gödröcskék jelennek meg...

- Nagyon idegesítő vagy! - vágtam közbe gondolataimba, nehogy fejvesztve csorgassam nyálam, pusztán nevetésétől, melyet az imént hallatott. Nem is értem mi ütött belém!

______________________________________
Sziasztok! Várom a véleményeket az új, illetve a korrábbi részekhez is!:) Ha tetszett csillagozzatok. Hamarosan új rész!:)