Tanácstalanul szorongattam kezemben telefonomat, azon törve a fejem, hogy kit értesítsek. Majd mikor egy göndör hajzuhatag húzott el mellettem mintha fejbe vágtak volna, jött az ötlet mit is tehetnék.

- Vigyél a kollégiumotokba! - kiáltottam rá, mire Alexander értetlenül pislogott rám.

- Szivi, az egy kan szállás. Te nem bírnád, fel sem vennének. - mosolyodott el pimaszul. - Plusz amúgy se vagyok kollégista, nem megyek arra. - rántotta meg a vállát, majd intett egyet és hátrálni kezdett.

- Várj! - szóltam utána kétségbeesetten. Mikor tekintetét ismét enyémbe fúrta, mintha megbánást vagy sajnálatot véltem volna felfedezni zölden csillogó íriszeiben. Mintha olvasott volna gondolataimban, rögtön levágta mi jutott eszembe.

- Na ne! Nem! Még mit nem! - nevetett fel hitetlenül. - Nem az a fajta lány vagy, akit szívesen hazavinnék.

- Miattad rúgtak ki! Csak egy éjszakára! - meredtem rá dühösen.

- Nem miattam, Jesy-t okold. - rántotta meg a vállát.

- Miért adtál neki igazat? Te is jól tudod, hogy mi történt! Miért nem mondtad el a nevelőnek? - kiáltottam dühtől elborult aggyal. Alex felnevetett.

- Rohadt aranyos, mikor dühödben dobbantasz egyet a lábaddal! - kacagott tovább, majd mikor feltűnt neki, hogy én nem találom mulatságosnak, csak kétségbeesetten meredek rá, mintha arcvonásai megenyhültek volna. Egészen közel lépkedett hozzám, majd arcomtól csupán néhány centire lehajolt és magára akasztotta a táskáimat. Megkönnyebbült mosoly terült szét arcomon.

- Köszönöm. - mondtam.

- Egy éjszaka! - kötötte ki szigorúan. Hosszú lábaival három lépéssel a kocsija mellett termett, míg én a bőröndömet magam után rángatva szaladtam utána, nehogy meggondolja magát és magamra hagyjon. - Haladjál már, az Isten szerelmére! - kiáltott rám, immár a kocsijában ülve. Komoly tekintete ellenére egy elfojtott mosolyt véltem felfedezni hibátlan arcán.

- Olyanok a lábaim mint egy tacskóé. - dünnyögtem orrom alatt, remélve ő azért nem hallja meg, de reszelős nevetése nem erre utalt.

- Betennéd kérlek? - pillantottam rá kipirult arccal, mikor harmadszori próbálkozásra sem sikerült bőröndömet bepakolni autójába. Alex önelégült vigyorral lépkedett felém.

- Itt és most? - simított végig az arcomon, nekem pedig a levegő a tüdőmben ragadt. - Bocs nem vagy az esetem. - nevetett ismét, s miután teljesen kiszórakozta magát végül hatalmas táskáimat egyetlen mozdulattal a csomagtartóba hajította.

- Kösz. - biccentettem, mikor már teljesen magamhoz tértem. Ekkora seggfejet!

Az út lakása felé csendben telt, én nem mertem megszólalni, nehogy ismét valami félreérthető mondat elhagyja számat, Alex pedig a vezetésre szentelte figyelmét. Hirtelen a kocsival lelassított az út mentén, majd egy határozott mozdulattal jobbra tekerte a kormányt és leparkolt egy hatalmas ház felhajtóján.

- Megérkeztünk. - mondta rám se nézve, s már a kocsin kívül is volt.

- Te itt laksz? - kiáltottam döbbenten.

- Nem csak szórakozásból hoztalak egy idegen ember háza elé. - motyogta pakolászás közben. - Ne bambulj már ennyire, kiesik a szemed! Inkább segíts bevinni a holmidat. - dobott elém egy sporttáskát, meg még egyet végül a bőröndömet. Magamra kapkodtam a táskáimat, és ismét futottam utána. Pokolba a hosszú lábaival!

- Tényleg tacskóra hasonlítasz! - nézett le rám, mikor beértem a bejárati ajtónál. - Oké a szabályok. Próbálj meg mindenkit elkerülni a házban, nem lesz túl nehéz, mivel elég nagy. De főként a szüleimet. Nem szeretném ha megtudnák, hogy kóbor kutyusokat fogadok be az otthonukba.

- Nem fogok a szőnyegre piszkítani, ne aggódj emiatt! - néztem fel rá, és talán először találkozott tekintetünk hosszabb időre. Teljesen elvesztem ragyogó zöld íriszeiben, melyekben túlzott idegességet véltem felfedezni. - Úgy nézel ki mint aki a kivégzésére vár. - értetlenkedtem.

- Csak kövess. - tárta ki a bejárati ajtót és szótlanul vágott át az elénk táruló hatalmas nappalin. A ház nem csak kívülről volt elképszető, ami bent fogadott is álomszép volt. A hosszú lépcsősor mentén, melyen éppen felfelé haladtunk, bekeretezett képek díszítették a falat. Egyiken egy idősebb nő, és egy körülbelül vele egyidős férfi ült. Arcukról semmi érzelmet nem lehetett leolvasni. Kimérten, egymáshoz nem érve ültek egymás mellett. Velük ellentétben a következő képen középen Alex, hátán egy kissráccal és körülöttük pedig három elragadó lány nevetett vissza a képről. A legidősebb lány Alex mellett állt, és átölelte őket. Ragyogó mosolyából, és vidáman csillogó szemeiből a feltétel nélküli szeretet köszönt vissza. A másik két lány évekkel fiatalabb tőlük, és ikrek. Egyikőjük, az idősebb lányt, minden bizonnyal nővérüket, míg a másik Alex-et ölelte át. Alex-éhoz hasonló zöld íriszeik tündöklése mosolygásra késztetett. A falon végig vezetve tekintetem több és még annál is több kép sorakozott egymás mellett, s alatt. Ami a leginkább felkeltette érdeklődésem az egy sorban díszelgő színes portrék voltak, mindenkiről külön-külön. Jobban szemügyre véve azonban elakadt a lélegzetem. Immár az öt fiatalról készült kép volt felsorakoztatva, négy színes. Az ötödik kép fekete-fehéren díszítette a családfát. Egy fiatal, talán 10 év körüli fiú mosolygott rám a képről. Bele sem merek gondolni milyen szörnyűség kényszerítette a családot, hogy így kerüljön ki a gyermek fotója.

- Ne bámészkodj. - mordult rám Alex, akit egy cseppet sem tudok elképzelni, oly vidáman és szeretetteljesen, mint az imént látott húgaival mutatkozó fotón. Mielőtt még jobban magamra haragítottam volna, tettem amit kért és bámészkodás helyett követtem őt a következő emeletre, egészen egy szobáig. - Itt fogsz aludni. - mondta, a cuccaimat pedig leakasztva rólam bedobálta a szobába, amit én addig jobban szemügyre vettem. A padlón, illetve az íróasztal mellett elhelyezkedő széken szétdobált ruhadarabok feküdtek. Az ágy bevetetlen volt, a párnák szét voltak dobálva.

- Itt lakik valaki. - néztem fel rá meglepetten. Hogy gondolta, hogy betolakszom valaki mellé a saját szobájába. Alex kijelentésemre csak felnevetett.

- Ne aggódj Édes, ez az én szobám. Itt fogsz aludni. - rántotta meg a vállát.

- Még mit nem! - dobbantottam ismét lábammal. - Amúgy is nem úgy volt, hogy nem vagyok az eseted? - fontam össze karjaimat mellkasom előtt.

- Úgy tűnik ma mégis veled kell beérnem. - mosolygott önelégülten.

- Fúj. - adtam tudtára véleményemet piszkos gondolatairól, mikor az ajtó villámcsapásként kivágódott és két kis szőke angyal szaladt be rajta. Időm se volt gondolkodni, de Alex helyettem is cselekedett. Egyetlen mozdulattal a mögöttem álló szekrénybe taszított, majd az ajtaját rám csapta.

- Aleeex. - kiáltották a lányok, s a szekrény kis résén láttam, ahogy mindketten a nyakába ugranak.

- Hol voltál? Nem is ettél velünk. - kérdezte az egyik kis tündér.

- Ne haragudj Lisa, ígérem legközelebb veletek eszem. - nyomott a kislány orcájára egy puszit.

- Mindig ezt mondod. - méregette a másik lány Alex-et. Ő sokkal kimértebbnek, komolyabbnak tűnt ikertestvérénél.

- Lily, Lisa! Merre vagytok? - kiáltott egy harmadik lány. Minden bizonnyal aki a fotón is rajta volt. Békésen elnézegettem volna ezt a megható családi idillt, ha a por, melyet minden bizonnyal jelenlétem kavart fel a szekrényben, nem kezdte volna el csiklandozni szaglójáratomat.

- Nocsak, hazataláltál? - vonta kérdőre az idősebb lány Alex-et. - Lányok indulás fürdeni! Menjetek szedjétek össze a pizsamátokat. - utasította a tündéreket, akik ismét valamin kacarászva kilibbentek a szobából.

- Ugye nem megint Jesy-re pazaroltad az idődet? - kelt ki magából a lány. Alex nem válaszolt. - Tudod, hogy az ikreknek rád is szükségük van.

- Megbeszélhetnénk ezt később? - vakarta meg tarkóját Alex. Tehát nem akarja, hogy fültanúja legyek eszmecseréjüknek.

- Nem, nem beszéljük meg később Alex! - kiáltotta a lány. Akármennyire is próbáltam elkerülni, s visszatartani az orromba költözött hatalmas pormennyiség nem segített rajtam, tüsszentenem kellett. A szobára hosszú, kínos csend telepedett.