Egyikünk sem szólt egy szót sem. Csend volt a szobában. Gondolatok ezrei cikáztak fejemben, nem csak Alex, s családja tragikus sérelmeiről. Egyre csak az járt fejemben, hogy Alex kedvességével olyasfajta érzelmeket vált ki belőlem, melyeket nem lenne szabad, nem hogy valóban éreznem, de még gondolni sem gondolhatnék rá. Alex mellett, ugyan! Bár bebizonyosodott, hogy valójában tényleg nem az a mogorva, nemtörődöm srác, akit megismertem, hanem annál sokkal több, de rá kellett döbbennem, s el kellett szomorítsam magamat, hogy én nem az a fajta lány vagyok, akivel Alex komoly kapcsolatba lépne. Mert nekem erre van szükségem. Egy komoly párkapcsolatra. Nem egy játékszerként szeretném az időmet eltölteni, akit kedvére használhat bárki is önmaga kényeztetésére. Bármennyire is sajnálom, félek, Alex ilyen. Csak visszagondolva, hogyan kente fel Jesy csontos alkatát kocsijának motorháztetőjére, vagy korábban hogyan passzírozta a falhoz, hogy vadul ajkainak esve marcangolhassa a lányt.

- Min gondolkodsz? - hasított a csendbe Alex édes, dörmögős hangja. Abbahagytam ujjaim tördelését, s felpillantottam a hold csekély fénye mellett megcsillanó zöld smaragdjaiba. Elfeküdt haja kócosan lógott homlokába. Ajkaim felfelé görbültek álmos tekintete, s kisfiús megjelenése láttán. Kezemet, melyet eddig ölemben pihentettem, felemeltem, hogy kisöpörhessem arcából az oda nem illő, selymes bőrét takaró fürtöket. Amint ujjbegyeim érintették Alex puha arcának bőrét, ajkait széles mosolyra húzta, s úgy fürkészte tekintetem.

- Mesélsz Thomasról? - kérdeztem néhány perc hallgatás után, elterelve valódi okát elkalandozásomnak. De nem csak terelni szerettem volna, tényleg szeretném hallani milyen volt Alex öccse. Hogy ugyanolyan bohókásan viselkedett-e kisebb testvéreivel, vagy az apró gesztusokat, ahogyan - akárcsak bátyja - gondosan igazgatja rakoncátlan göndör fürtjeit. Sőt még arra is kíváncsi voltam, vajon szövetkeztek-e közösen lánytestvéreik ellen, kisebb-nagyobb csínytevések elkövetésének érdekében. Szerettem volna megismerni a kisfiút, akit Alex annyira szeretett, s akiért még most is rajong.

Alex, anélkül, hogy bármit is mondott volna, felállt az ágyból és az ajtó felé indult. Ott megállt, majd válla felett hátrapillantva igéző zöld szempárját az én kétségbeesettséget tükröző íriszeimbe vájta.

- Gyere. - mosolyodott el biztatóan. Lerúgtam a lábaimra gabalyodott ágytakarót, amit Alex egész arcát körbeérő vigyorral figyelt. Amint közelebb értem hozzá, kezét felém nyújtotta. Apró kezeimet hatalmas markába csúsztattam, s úgy léptünk ki a szobából. Végig sétáltunk a rövid folyosón, aminek a végén az a szoba volt, amit még az első napon megtiltott Alex, hogy akár csak a közelébe menjek. Két kézzel kapaszkodtam karjaiba, hogy megálljon és rám figyeljen.

- Nem kell ide bemennünk, Alex! Én nem azért kértem.. ha fáj neked.. - mentegetőztem azonnal, karjainál fogva visszatartva a fiút, de nem hagyta, hogy befejezzem.

- Semmi baj, Mia. Szeretném, ha bejönnél velem. - nézett mélyen szemeimbe. Kezét a kilicsre helyezte, rám pillantott, s beleegyezésemet - mely egy halovány bólintás volt - megvárva nyomta csak azt le, hogy kitárja előttem öccsének éjkék színű, bolygókkal, s apró csillagokkal borított falú szobáját. Ámulattal vezettem végig tekintetem többször is a gondosan berendezett szobán.

Alex hátát az ágy szélének támasztva ült a szőnyegezett padlón, míg én a kis ruhásszekrényhez léptem, aminek a teteje tele volt képekkel. Közös képek Alexszel, a húgaival, nővérével, amin mind az öten rajta vannak, s olyan is akad, melyen Thomas egyedül, káprázatos mosolyával és csillogó zöld íriszeivel integet a kamerába. Tommy kiköpött mása volt Alexnek, ugyanazok a göndör fürtök, gödröcskés, örökké kisfiús mosoly, ragyogó zöld smaragdok.

- Aranyos fiú. – mosolyogtam Alex felé, ki haloványan megismételte cselekedetem. – Nagyon hasonlítotok egymásra.

Alex ismét hallgatott, s maga elé bámulva, halvány mosollyal arcán merengett, talán az öccséről felidézett emlékek tengerében. Nem akartam megzavarni, vagy siettetni a mesélésben, egyszerűen könnyed léptekkel mellé sétáltam, s óvatosan lecsúsztam mellé a szőnyegre.

- Mióta kiengedtek a kórházból nem voltam ebben a szobában. – szólalt meg hirtelen Alex. Hangja lágy volt, s erőtlen. Arcára pillantva azonban semmit nem tudtam róla leolvasni. Halovány mosolya még mindig ott ült kipirosodott arcán, azonban szemeinek csillogása teljesen más volt. Soha nem láttam és nem is gondoltam, hogy fogom őt ilyen megtörtnek látni. Még mindig nem nézett rám, egyetlen pontot bámult maga előtt. Egy képet, ami a falon lógott. Ő volt rajta, Tommyval a hátán. Mind a ketten nagyon nevettek valamin, arcukon mély gödröcskék jelentek meg, s a kép láttatni engedte nevetéstől könnybe lábadt, csillogó íriszeiket. Istenem, mennyire szeretik egymást! – Annyiszor be akartam már ide jönni, hogy...nem is tudom..

- Hogy vele legyél. Értem. – mondtam halkan, teljesen megértve helyzetét. Én is így érzek, mikor meglátogatom édesapámat nyughelyén. Olyankor úgy érzem ott van velem, meghallgat, s elegendő löketet ad, hogy éljem tovább az életem. Nehéz, nem csak nekem. Maggienek és anyának is ugyanolyan szüksége van apára, mint nekem. Szükségünk van a még komoly dolgokból is viccet csináló, mindig bohóckodó férfira, ki nem akarta, hogy lányai felnőjenek. Nem akarta, hogy felnőjenek, mégis végig szerette volna nézni, ahogy napról-napra, s évről-évre cseperedünk. Látni szerette volna a kétségbeesett lányainak arcát, mikor eljön az idő, hogy magunk mögött hagyjuk húzamosabb időre a családi fészket, hogy kirepüljünk. De az élet olykor kegyetlen, s túl hamar ragadja el, még azokat is, kik valójában nem készültek fel a halálra. Hogy is lehetne ilyesmire felkészülni? – Ez teljesen normális, Alex. – mondtam a feltörő emlékektől lehangoltabban. Lábaimat felhúztam, s úgy öleltem körbe térdeimet, majd ráhajtva fejemet figyeltem tovább a fiú elkalandozott arcát. – Szükségünk van olykor elvesztett szeretteink emlékeiknek felidézésére.

Mire kettőt pislogtam, ismét Alex karjaiban voltam, s gyengéden simított végig hátamon, mintha magát is ezzel nyugtatná. Csak hagytam, had potyogjanak hangtalanul könnyeim, míg arcomat a csitítgató fiú nyakhajlatába fúrtam.

- Ne sírj Mia, mert megint be fogsz lázasodni. - suttogta Alex, halvány, biztató mosolyt küldve felém, mikor arcomat hatalmas kezeibe véve maga elé fordította. Vad bólogatásba kezdtem, hiszen tényleg nem akartam ismét lázas lenni. Hüppögve dörzsöltem nedves arcomat, melyről Alex korábban ujjaival törölgette le a sós, oda nem illő cseppeket. Lazított arcom tartásában, végig simított rajta, majd mélyen szemeimbe nézett. Akaratlanul pillantottam le, hívogató, rózsaszín, telt ajkaira, mely elegendő volt neki, hogy ő is megkíséreljen egy pillantást az én duzzadt ajkaimra. Alig néhány milliméter választott el minket, mikor rájöttem mennyire helytelen amit teszek. Hiába vágytam mézédes ajkainak újra találkozására enyémekkel, nem tehettem meg sem vele, sem magammal. Az gondolná, én is egy könnyen kapható játékszer vagyok, kit miután megkapott, felhelyezhet trófeaként szekrénye tetejére porosodni, a többi közé. Egy lennék a sok közül. Az utolsó pillanatban fordítottem el fejemet, így a fiú ajkai kipirosodott arcomon landoltak. Homlokát halántékomnak döntötte, orrát arcomhoz dörgölte, s egy hosszú, nehéz sóhaj szakadt fel belőle.

- Bocsánat. Hülye vagyok. – motyogta. Nem vagy hülye, Alex. – Hiszen ott van neked Rob. Nem is tudom mit gondoltam. – nevetett fel erőtlenül, majd elhúzódott tőlem, s igéző zöldjei ismét rátaláltak az én kétségbeesett kékjeimre. Rob? Istenem, teljesen kiment a fejemből! Holnap beszélnem kell vele!

- Igen, ott van Rob. – motyogtam elszakítva tekintetem övétől.

- Kedveled őt, igaz? – kérdezte halkan.

- Igen, persze. – beszéltem halkan. – Rendes srác.

______________________________________
Sziasztok! Ismét új résszel érkeztem. Ha tetszik csillagozzatok és írjatok kommentet!

Nagyon köszönöm a rengeteg kedves szót, nagyon sokat jelent!♡
Puszi