Elizabeth Moon

Éreztem, ahogy két erős kar körém fonódik, s lassan, óvatosan magához, teste melegéhez láncol, ezzel némiképp kizökkentve édes álmomból. Pilláimat rebegtetve, fokozatosan, a fáradtságot kiűzve szemeimből igyekeztem felmérni a környezetet. Azonban a halk szuszogás és az ölelő testhez tartozó bódító férfi tusfürdő ismerős illata hamar tudatomra adta, hogy ki fekszik mellettem, s ki tart fogva meleg ölelésében.

- Aludj, Mia. - szólt Alex fáradtságtól rekedtes hangján. Sötét volt a szobában, csupán a függöny által nem takart ablakon át szűrődött be némi fény, az utcai lámpáknak köszönhetően. De még így is jól kivehető volt Alex arcának jellegzetes vonásai, arcélének csontos vonulata, mely így a csekély fényben talán még őrjítőbben szexivé tette őt. Pillái meg sem rebbentek, szemei csukva voltak. Nem szóltam semmit, csupán elmosolyodtam, s úgy kémleltem tovább hibátlan arcát. A takarót kicsit feljebb húztam, egészen a nyakamig, hogy még jobban bekuckózam magamat Alex mellett. Addig-addig fészkelődtem, míg a pihhenni kívánó fiú meg nem elégelte, s kezét derekamra szorítva leállított a ficánkolásban.

-Bocsi. - motyogtam. Túl sokat pihentem, szinte egész nap henyéltem, holott nem ehhez vagyok hozzászokva. Én a folytonos menni akarásomról, a túlzott hiperaktivitásomról vagyok híres. És persze a mérhetetlen szerencsétlenségemről, amivel megáldott az ég, de ez csak mellékes.

Alex arcán - látszólagos fáradtsága ellenére - széles mosoly jelent meg, s néhány pillanattal később dús szempilláival keretezett íriszeit kinyitotta, s rám emelte.

- Miért nem alszol? - kérdezte, míg kezét elhúzta derekmaról, s ökölbe zárva azt, szeméhez emelte, hogy kidörzsölje belőle az álmosságot. Elbűvölve figyeltem minden egyes mozdulatát, ahogy kicsit nyújtózva megfeszíti izmait, majd újra elernyedve rám ejti hatalmas csápjait. Nem húzott magához, egyszerűen mintha rajtam pihentette volna tagjait. Nem kérdeztem mit keresek szobájában, miért nem az enyémbe vitt. Jól éreztem magam mellette és nem akartam, hogy egy apró kis kérdéssel akár az egészet elrontsam, s ismét egy kiadós veszekedéssel kudarcba fulladjon a barátságunk.

- Nem vagyok már fáradt. - rántottam meg a vállam, mire Alex hitetlenkedve felnevetett, majd arcát tenyerébe burkolva dörzsölte meg. Fáradt volt, láttam rajta. Hogy is ne lett volna fáradt az éjszaka közepén, miután egész nap az állapotom leste? - Túl sokat pihentem ma. - magyaráztam meg kipihentségem okát, miközben lejjebb toltam magamról a takarót, hogy könnyedén felüljek Alex mellett az ágyban.

- Hihetetlen vagy. - fürkészett vigyorogva. Arcomba lógó, rakoncátlan tincseimet fülem mögé tűrve fordultam felé. Elvesztem még sötétben is csillogó smaragdjaiban, melyeket nem tudtam sokáig kémlelni. Mellkasomra mintha mázsás súly nehezedett volna, ahogy mosolygós arca elmémbe vésődött. Mosolya boldog volt, de mögötte mégis ott bujkált valami. Valami ami nem hagyta nyugodni.

- Te miért nem alszol? - kérdeztem halkan. Arcára hamar ráfagyott édes mosolya, s ahelyett, hogy válaszolt volna, komoran magam elé meredve bámulta a mennyezetet. - Alex. - szólítottam meg. Kezemet karjára simítottam, mely segített, hogy ismét magamra tereljem figyelmét, s ne gondolataiban elveszve merengjen.

- Hm? - tért magához teljesen a fiú. Karját kicsúsztatta hozzá képest apró kezem alól, de csak azért, hogy aztán ujjainkat összefűzve visszahelyezze a paplanra. Hüvelykujjával kézfejemet simogatta, míg én csak figyeltem elgondolkozott arcát.

- Mi.. - kezdtem bele kérdésembe, majd egy mély levegő után folytattam. Nem biztos, hogy jó ötlet, sőt ezer százalék, hogy ismét magamra haragítom a kotnyelességem miatt, de nem tudtam szó nélkül elmenni rendszeres kialvatlansága mellett. - ..mi okozza a rémálmaidat?

Simogatása abbamaradt, de kezemet nem engedte el. A levegőt egy pillanatra nehezen vette, mintha elakadt volna lélegzete. Mikor már azt hittem még csak arra sem méltat, hogy leordítson, ugyan mégis mi közöm hozzá, egy hosszú sóhaj után megszólalt.

- Az öcsém. - mondta halkan. Elnyílt ajkakkal, visszafojtott lélegzettel pillantottam ismét arcára, mely ezúttal teljesen más volt. A korábbi magabiztos, s kemény srác sehol nem volt. Helyette egy sérült, magába roskadt, gyermeki szomorúsággal pislogó, megtört fiút láttam, ki minden próbálkozása ellenére, hogy ne mutassa ki fájdalmát, teljesen meggyötörtnek tűnt. Rémisztően meggyötörtnek.

- Tehát.. mindig ugyanazt álmodod? - kérdeztem óvatosan. Nem szólt, csupán bólintott. Arcát fürkésztem, melyet hirtelen kapott el a mennyezetről, s fordított felém. Ajkait felfelé görbítve küldött felém egy biztató mosolyt, majd kezemet elengedve felemelte karját, jelezve, hogy feküdjek le. Kétkedve pillantottam rá, majd gondolkodni kezdtem. Vajon mi történhetett?

- Ne agyalj annyit Amelia, csak bújj ide. - dörmögött álmos hangján. Tettem amit kért, fejemet mellkasára hajtottam, s hallgattam szívének heves dobogását. - Két éve.. - beszélt halkan, szavait lassan, megfontoltan ejtve, mintha minden egyes szó fájdalmat okozott volna neki. Nem szóltam, hasának lágy cirógatásába kezdtem, hogy valamiképp lenyugtassam dübörgő szívének zakatolását, melyet talán a feltörő emlékek váltottak ki belőle. - ..két éve, hogy Thomas elment.

- Sajnálom.. - motyogtam mellkasába. - Mi történt vele?

- Megöltem. - mondta egy kis habozás után. Ereimben a vér is megfagyott, a hideg végig futott egész testemen, egyetlen szava hallatán. Észrevette hirtelen hangulat változásomat, s még mielőtt felkelhettem volna mellkasáról, kezét hátamra szorította, ezáltal ismét magához láncolva. - Autóbaleset. Autóbalesetet okoztam. Ketten voltunk a kocsiban, Tommy mellettem ült az anyósülésen. Annyira nevettünk valami netes videón, hogy fel se tűnt, de már a mi sávunkban volt egy terepjáró. Én csak nevettem, mikor hallottam, hogy az öcsém felordít mellettem..annyira hirtelen történt minden, és tulajdonképpen nem is marad meg sokminden.. de a kitört szélvédő és az üres hely mellettem igen... Istenem! - nyögött fel, s kezeit arcához emelve temetkezett bele. - Még arra sem ügyeltem, hogy a biztonsági öve be legyen kötve! A világ legrosszabb bátyja vagyok… és ez vezetett az öcsém halálához is..

Mondanom kellett volna valamit, de egyszerűen a szavak a torkomra forrtak, egy értelmes mondatot, de még csak egy szót sem tudtam kiejteni kiszáradt ajkaimon. Várt rá. Várt a reakciómra, várta hogy megnyugtassam, hogy elmondjam nem az ő hibája volt. Hogy elmondjam nem rossz testvér. Bármit mondhattam volna neki, de képtelen voltam hangot adni cikázó gondolataimnak, melyek csak Alex körül forogtak. Akörül az Alex körül, akit valójában teljesen félreismertem, s goromba viselkedése valójában egy gyenge pajzs volt nála, meggátolva, hogy bárkit is közel engedjen magához, s betekintést nyújtson sötét múltjába.

Remény vesztett sóhaj szakadt fel remegő ajkai közül, s már nyugtató simogatását sem éreztem fel-le hátamon.

- Nem te okoztad a balesetet Alex! A másik sofőr ment belétek! - beszéltem szipogva, feltornázva magamat, hogy arcát kezeim közé véve elérjem, hogy rám figyeljen. - Nem okolhatod magad..

- De nem figyeltem! Ha figyelek talán ki tudtam volna kerülni, vagy legalább az övét becsatoltam volna.. ez mind rajtam múlott, szörnyű vagyok.

- Jó testvér vagy, Alex. Itt van három húgod, akikkel remekül bánsz, látszik a szívből jövő szereteted irántuk, ahogy gondoskodsz róluk…

- Elég Mia! A sajnálat beszél belőled. - vágott közbe lemondóan.

- Nem, ez nem igaz! - távolodtam el tőle, s úgy meredtem rá. - Sajnálom, ami történt. Persze, hogy sajnálom.. De nem ezért mondom, hanem mert így gondolom, s tudom, hogy így is van! És nem csak a húgaiddal bánsz így...Alex ma úgy gondoskodtál rólam, mintha az életed múlna rajta, amiért nagyon hálás vagyok. Azok után, hogy milyen volt a kapcsolatunk,hogy mennyire utáltuk egymást, te figyeltél rám. Ezek után ne mondd nekem, hogy rossz ember vagy! - néztem rá szigorúan, mutató ujjamat orra elé emelve, ugyanis időközben ő is felkelt, így egymással szemben ültünk az ágyban. Arcán egy féloldalas mosoly jelent meg, melytől szívem őrült módon zakatolni kezdett, oly annyira, hogy már azt gondoltam átszakítja bordáimat.

- Gyere ide. - motyogta halkan, karjait kitárva. Amint hozzábújtam, kezét hajamra simította, s úgy szorított egészen közel magához. - Köszönöm, Édes.

______________________________________
Sziasztok! Sajnálom, sajnálom, sajnálom! Tudom, hogy nagyon régen volt új rész, de mentségemre szóljon, hogy egy hétig nálam volt egy olasz srác (cserediák), aki mellett semmi időm nem volt.

Igyekszem behozni a lemaradásomat, s a következő napokban/hetekben több résszel érkezni.

Ugyanakkor nagyon-nagyon nagy köszönet a rengeteg csillagért, kommentért és követésért! Hatalmas löketet ad az íráshoz, már az is ha látom mennyien szeretitek. Köszönöm!! ♡♡

Remélem tetszet a Huszonhatodik rész, ha igen csillagozzatok és írjatok kommentet!
Puszi