Alex Davis

Már a harmadik kört játszottuk le ebben az írtó felnőttes lövöldözős játékban. Pontosabban a harmadik körben végzett ki Aaron, nem túl nagy erőfeszítéssel, míg én gondolatban teljesen máshol jártam.

- Ne már te seggarc, mi van hagyod magad? - dobta le maga mellé a konzolt és értetlenül meredt rám. - El vagy puhulva, Alex.

- Bocs, csak Mia..

- Na látod! Éppen erről beszéltem! Még a játékra sem tudsz koncentrálni a kiscsaj miatt! - beszélt Aaron, sejtelmesen elvigyorodva.

- Nem, csak.. - mondtam, majd a telefonomra pillantottam, hogy ismét megnézzem az időt, az elmúlt néhány órában már sokadszorra. - Már majdnem dél és még nem kelt fel..

- Biztos csak hallotta hogy van itt valaki és nem akar kijönni. Azt mondtad félénk, nem? - kérdezte, míg én eltöprengve bólintottam. Bizonyára így van. Amelia hallotta, hogy vendégem van ezért inkább a szobájában kuksol, valószínűleg tanul, ezzel megúszva, hogy idegenekkel kelljen találkoznia. Csak stréberkedik. Ennyi. De mi van ha mégsem?

- Nézd meg. - mondta Aaron, mikor feltűnt neki, hogy eléggé el vagyok veszve gondolataimban, s magamban őrlődöm.

- Valószínűleg igazad van. Csak nem akar kijönni. Biztosan tanul. - bólintottam inkább magamat győzködve, mintsem Aaront. - Tudod mit? - csaptam a térdemre némi hezitálás után. - Egy perc és jövök. - pattantam fel a tévé elől és Amelia szobája felé indultam. Még hallottam, hogy barátom felnevet szerencsétlenkedésemen, amiért lazán felmutattam neki középső ujjamat, amit ő még nagyobb röhögéssel kontrázott.

Megálltam Mia szobája előtt, s bekopogtam, de mivel válasz nem érkezett egyszerűen benyitottam és aggodalmasan futtattam végig szemeimet a szobán. Amelia ugyanabban a pózban feküdt az ágyon, összekuporodva, mint ahogy tegnap este itthagytam. Odasétáltam mellé, leguggoltam, s kezemet kipirult arcára simította, ami meglepően meleg volt.

- Mia! Amelia. - szólongattam az alvó lányt, míg pilláit lassan meg nem rebegtette, majd fáradt, csillogó íriszeit rámemelte. - Minden rendben, Édes? - kérdeztem, pedig tudtam, hogy nagyon nincs rendben. Reszketett a láztól, ami átjárta testét. Fel sem tűnt, hogy Édesnek hívtam, míg egy erőtlen mosoly meg nem jelent kicserepesedett ajkain. Nem tehetek róla, egyszerűen annyira édes volt.

- Mennyi az idő? - kérdezte rekedt hangon, majd megpróbálta feljebb tornázni magát az ágyon, de miután terve meghiúsult inkább visszadőlt puha párnái közé, s takaróját felrángatta egészen nyakáig.

- Lassan dél.

- Mennem kell dolgozni. - nyögte alig hallhatóan, majd tekintetét ismét rámvezette.

- Még mit nem! Reszketsz a láztól Amelia! Add ide a mobilod, felhívom a főnököd. - mondtam ellent nem tűrő hangon, de azért figyelve, nehogy megrémisszem, esetleg megbántsam durva szavaimmal a lányt. Apró kezét kidugta a vastag paplan alól, majd torkát kímélve, ami valószínűleg, a rekedtségből ítélve fájhatott neki, az éjjeliszekrényre mutatott. Azonnal kiszúrtam a pink tokos telefonját, amit kezembe is kaptam, majd lehajoltam a beteg kisangyalhoz.

- Hozok neked vizet, meg valami gyógyszert. - mondtam, s egy apró puszit nyomtam meleg halántékára. Hümmögött valamit, de nem értettem, így miután egy utolsó pillantást vetettem rá, mobiljával a kezemben kiigyekeztem a szobából. Először Lidia számát tárcsáztam.

- Na meg van még a Tubica? - poénkodott Aaron, majd mikor látta, hogy nem vagyok túl szórakozott kedvemben elhallgatott. - Baj van?

- Mondjad Kedvesem. - szólt bele a telefonba hatalmas rajongással hangájaban, a középkorú nő.

- Ohm.. - köszörültem meg a torkom. - Jó napot kívánok, Alex Davis vagyok. Amelia..vagyis Elizabeth elég rosszul van, és nem tud ma bemenni.

- Ó, szegénykém. Természetesen így nem kell bejönnie. Köszönöm, hogy szóltál Alex. Jobbulást Lizzienek! - mondta a nő kedvesen, majd a nagy forgalomra hivatkozva bontotta a vonalat.

- Mi a baja? - sétált mellém Aaron, felhúzott szemöldökkel fürkészve ideges arcomat, míg én tovább ügyködtem a telefonon a megfelelő számot keresve.

- Lázas. - adtam tömör választ kérdésére, majd tárcsáztam a következő számot, Aaron pedig a konyhába indult.

- Remélem nyomós okod van felébreszteni engem reggel hét előtt, drága egyetlen Lizzie! - morgott bele a telefonba álmosan Mia húga. Basszus, teljesen megfeledkeztem az időeltolódásról!

- Hello, itt Alex. - beszéltem a készülékbe. A vonal túlsó felében levő abbahagyta a fészkelődést, s már koránt sem olyan álmosan szólt ismét a telefonba.

- Alex? Az a pöcsfej aki állandóan megbántja a nővéremet? - támadott le azonnal a lány. - Mi van Lizzievel?

- Én nem tudom..csak lázas, és fogalmam sincs hogy orvoshoz kellene-e vinnem, vagy csak gyógyszert adjak neki, de közben tudom, hogy sok mindere allergiás, és nem tudom..

- Hé, hé Nagyfiú! Nyughass! - állította meg alig érthető hadarásom. - Mennyire lázas?

- Hát, nem mértem meg. De dél van és még nem kelt ki az ágyból, látszik, hogy reszket, alig van hangja, és csak úgy süt a homloka. - magyaráztam a lánynak míg kezeimet tördeltem idegességemben.

- Mérd meg a lázát. Ha 38 felett van, akkor adj neki lázcsillapítót. Gyógyszer allergiája nincs neki. - mondta nyugottan. Szinte hallani lehetett hangján, hogy elmosolyodik. Talán túlreagálom. - Ne aggódj, valószínűleg a kimerültség miatt dönthette így le valami vírus. Nem lesz baj.

- Köszönöm..

- Maggie. - segített ki az eddig Mia húgaként ismert, névtelen lány.

- Maggie. Köszönöm. - hálálkodtam ismét, majd miután a lány kellőképpen kiszórakozta magát pánikomon, s megígértette velem, hogy tájékoztatni fogom testvére állapotáról, elköszöntünk egymástól.

Sietős léptekkel indultam a konyhába ahol Aaron már egy pohár vizet a pultra készített. Megköszöntem, majd elvettem a poharat és már igyekeztem is Mia szobájához. Csak feküdt és halkan szuszogott. Néhány perc keresgélés után, az éjjeliszekrény egyik fiókjában találtam egy lázmérőt.

- Mia. Meg kell mérnünk a lázad. - beszéltem halkan, nehogy megrémisszem az alvó lányt, majd kezemet felhevült arcára simítottam.

- Nem kell. - motyogta nyűgösen párnájába, amibe arcát belefúrta. Olyan volt mint egy kisgyerek.

- De kell, Mia. Gyere, segítek. - bíztattam tovább Miát, majd halványan elmosolyodva figyeltem, ahogy összeráncolt, kissé dühös arccal feltornázza magát az ágyon. Tudom, hogy beteg, de egyszerűen annyira imádnivaló volt, hogy képtelen voltam nem mosolyogni. - Tessék. - nyújtottam felé a lázmérőt, amit egy kis hezitálás után a pólója alá, hónaljába dugott. Nem telt el tíz másodperc a kütyü csipogni kezdett. Nem igazán értek az ilyesmihez, utoljára, körülbelül 12 évesen lehettem lázas, de szerintem több idő kell, mire megméri a hőmérsékletünket.

- Kész. - mondta halkan, majd kibogozta a pólójába csavarodott eszközt és felém nyújtotta, hogy aztán visszadőlhessen védelmet nyújtó ágyába. Néztem közelebbről, távolabbról, majd ismét közelebbről, de a mérő apró kis kijelzőjén semmit nem láttam. Tehát meg sem mérte a lázát.

- Biztos jól csináltad? - érdeklődtem a kütyüvel vesződve. - Nem mutat semmit.

- Lehet kiesett. - mondta maga elé meredve. - Nem tudtam odaszorítani.

Ajkaimat összeszorítottam nehogy előbukjon szórakozott vigyorom, s egy pillanatig elbűvölve figyeltem csillogó íriszet, amit szépen lassan, arcát felém fordítva, rám vezetett.

- Alex, kinevetsz? - ráncolta össze szemöldökét, karjait pedig melle előtt összefonta, hogy biztosítson haragjáról.

Haja egy rendezetlen kontyban díszítette a lányt, ami már szanaszét állt, úgy elfeküdte. Elnyúlt Nirvana-s pólója lógott vékony alkatán, kulcscsontját felfedve előttem. Csak úgy sóvárogtam fedetlen bőre után, ami csillogott akár a gyémánt, a hőtől, mely sugárzott testéből. Látványának természetessége oly annyira ámulatba ejtett, akárhányszor szembesültem vele, hogy oly alapvető dolgokról megfeledkeztem hogyan kell, mint a lélegzés.

- Nem, dehogy is! - vágtam rá, de halvány mosolyomat, ami akaratlanul is kiült arcomra semmivel sem tudtam leplezni. Nem rajta szórakoztam. Egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak közelében. - Segítek. - mondtam, majd szinte azonnal cselekedtem is. Még mielőtt Amelia ellenkezhetett volna. Szorosan mellé ültem ágyára, majd a lázmérőt a megfelelő helyre, hóna alá helyeztem. Karjánál fogva, átölelve őt, magamhoz szorítottam törékeny testét, s éppen annyira tartottam, hogy a kis kütyü elegendő ideig a helyén maradjon. Egy pillanatra ledermedt, levegővételei szaporábbak lettek, de néhány másodperc elteltével, mintha a világ legtermészetesebb pózában öleltük volna egymást, kezét hasamra simította, s úgy bújt egészen közel hozzám, arcát mellkasomba fúrva.

______________________________________
Sziasztok. Meg szeretném köszönni Nektek azt a sok kedves szót amit az elmúlt napokban kaptam. Nagyon hálás vagyok, tényleg írtó jól esik, hogy ennyien ilyen jó véleménnyel vagytok a sztorimról!
Itt egy kis bónusz rész, most is csak azt tudom mondani mint általában: ha tetszett csillagozzatok és írjatok kommentet!♡
Mivel jövőhéten tavasziszünet, nagy valószínűséggel azon a héten is több részt fogok hozni.
Mégegyszer nagyon köszönök mindent!♡
Puszi