Az elmúlt napokban nem volt olyan perc, mikor ne rágódtam volna húgom kijelentésén. Alex szavaival élve, a világ legnagyobb szerencsétlene vagyok. Hogy is ne lennék az, hiszen beleestem egy olyan srácba, akaratom ellenére, aki soha nem fogja viszonozni, de még csak meg sem fordulna a fejében, hogy szorosabb kapcsolatba kerüljön valakivel. Úgy használja ki, s cserélgeti a lányokat, mint én megfázáskor a papírzsbkendőt.

Igyekeztem hallgatni Maggiere, s kiverni a fejemből a kósza gondolatokat, hogy mi Alexszel akár többek is lehetnénk. Hogy Alex is legalább feleannyit gondol rám, mint én őrá. Mert ez is átfutott agyamon, de mikor többször is átgondoltam, rájöttem, hogy csak magamat etetem ezzel a tévhittel.

Az idő, amit Robbal töltöttem a kávézóban nagyon kellemesen telt. A srác mindent bevetett, hogy kizökkentsen folytonos bambulásomból, amiért sűrű bocsánat kérésekkel illettem. Elsütötte az összes szóviccét, amiken jókat derültem, s legalább egy kis időre sikerült megfeledkeznem a fiúról, aki egyetlen mosolyával életre kelti pillangóimat gyomromban, ugyanakkor egyetlen szavával képes porig alázni és megríkatni.

- Mikor ér haza Ash?? - ugrált mellettem Lisa, aki már tűkön ülve várta nővére érkezését.

- Már nemsokára. - mosolyogtam rá, majd megpaskoltam a helyet magam mellett, hogy telepedjen oda. - Mit szólnál, ha addig megnéznénk valamit? - kérdeztem apró lábacskáját megcirógatva, miután leült mellém. Heves bólogatása, s csillogó íriszei nevetésre késztettek. Kiválasztottam egy mesét, amiről tudom, hogy szereti, majd elindítottam és kényelembe helyezve magam belemerültem a rajzfilmbe, akárcsak Lisa. A pokrócot, ami a kanapé támláján volt hagyva, óvatosan leemeltem onnan, és a mellettünk békésen szuszogó másik angyalkára terítettem. Lilyt az egész délutáni játszadozás jobban kimerítette, mint a folyton izgő-mozgó testvérét, így ő elszundított.

Nagyjából a mese felénél, mikor már úgy elgémberedtek végtagjaim, hogy muszáj volt felállnom, kisétáltam a konyhába, azzal az indokkal, hogy valami nasiért megyek. Lisa persze rögtön beleegyezett, s helyeselt, hogy természetesen ha édességről van szó, akkor szerezzek neki minél többet.

Magasra nyújtózkodva próbáltam elmarni, természetesen a legfelső polcon tárolt gumicukrot, mikor hirtelen egy kar nyúlt felém, s könnyedén leemelte amire én nem voltam képes. Rá sem nézve, miután kikaptam Alex kezéből az édességet, már indultam is volna ki a konyhából. Azonban, mikor Alex ujjai a karom köré fonódtak, meggátolva a szökésben, megtorpantam.

- Meddig nem fogsz még hozzám szólni? - hallatta meg mély, rekedtes hangját, amitől a hideg futkosott hátamon.

- Nincs mit mondnom.

- Ne csináld már Mia. Hülyeség amit mondtam, sajnálom. - mondta, s óvatosan másik kezét is rám simítva fordított maga felé. Szívem hevesen vert közelségétől, s az orromba férkőzött mámorító illatától. Mintha ezer, s megannyi pillangó kelt volna életre gyomromban, mikor felpillantottam magas alakjára, s belenéztem csillogó, smaragdzöld íriszeibe. Szeme alatt oda nem illő, sötét karikák díszelegtek, arca gyúzott volt, mint aki legalább egy hete nem aludt.

- Jól vagy? - kezdtem rögtön aggódni, azonban mikor rájöttem, hogy éppen haragszom rá, s ahelyett, hogy ismét bedőlök neki, ki kellene verni őt a fejemből, elkaptam róla tekintetem, de még láttam, ahogy ajkait egy édes félmosolyra húzza. - Csak udvariasságból kérdeztem, amúgy nem érdekel. - rántottam meg a vállam közömbösen. Lehajtott fejjel próbálta elfojtani feltörő nevetését, de apró hangot még így is adott hozzá.

- Nem alszom túl jól. - mondta ezúttal komolyan, mire ismét rá kaptam tekintetem. Percekig fürkésztük egymás vonásait, amit Alex szakított meg, mikor megköszörülte torkát, s szólásra nyitotta gyönyörűn ívelt, rózsaszín, telt ajkait.

- Pedig azt hittem elmúlt. - szólaltam meg halkan, ezzel megelőzve őt. - Mármint a rémálmok. - egészítettem ki mondanivalómat, hogy világossá váljon számára, mire gondolok. Az elmúlt időszakban, mikor többször is vele aludtam, nem kelt fel, nem nyöszörgött, nem voltak rémálmai, csak békésen szuszogott nyakamba, derekamat átölelve. Istenem, mennyire hiányzik, hogy hatalmas alakjával körbefedjen, s nyugtató ölelésbe burkolózva aludjunk.

- Amikor velem vagy nincsenek rémálmaim. - motyogta halkan, a konyha kövét kémlelve. Szívem szakadt meg, oly ártatlannak, s elesettnek tűnt abban a pillanatban, hogy legszívesebben átöleltem volna, és elmondtam volna neki, hogy minden rendben van. Vagy legalábbis rendben lesz. De nem tehettem. Nem hullhatok karjaiba ismét, csak mert túl jól színészkedik.

- Nem csinálhatod ezt Alex. - sóhajtottam lemondóan. - Folyton ez megy. - ráztam meg a fejem. Szemeimet könnyek kezdték szúrni, de tekintetem egyszerűen nem tudtam elszakítani Alex bizakodó íriszeiről.

- Sajnálom Mia, tényleg! - mondta kicsit megrogyaszkodva, hogy arcunk egy vonalban legyen, s úgy kémlelje könnyektől csillogó szemeimet. Kezeit arcomra simította, majd gyengéd mozdulattal, hüvelykujjával letörölte a kicsorduló sós cseppeket. - Sajnálom.

- Sziasztok, megjöttem! - vágódott be a konyhába nagy lendülettel, hatalmas hanggal Ashley. Még mielőtt valamit észre vehetett volna szétrebbentünk, Alex felé igyekezett, hogy köszöntse, míg én szemeimet dörzsölve próbáltam eltüntetni kifakadásom nyomait. - Mi van veled Alex? Szeretet hiányod van? - nevetett fel hitetlenkedve a lány, mikor bátyja karjai közé zárta, s jó szorosan átölelte.

- Ha így viselkedsz többet nem ölellek meg. - kötötte ki Alex összeszűkült íriszekkel kémlelve húgát, ki védekezően feltartotta kezeit.

- Isten ments, hiányzott már. - mosolygott rá, majd megpaskolta Alex értetlenkedő arcát. Nem tudtam nem elmosolyodni a látványon. - Szia Lizzie. - lépett mellém, majd néhány másodpercig csak érdeklődve fürkészte zilált arcomat, amire egy mosolyt varázsoltam. Kitárta karjait, mire mosolyom csak kiszélesedett, s örömmel fogadtam a lány kedves gesztusát.

- Majd beszámolót követelek. - sutyorogta fülembe, mire ledermedtem. Őt azonban ez nem hatotta meg, vigyorogva húzódott el tőlem, s mint aki jól végezte dolgát, lépkedett át a nappaliba.

Alex kezeit tördelve felém fordult, s szólásra nyitotta ajkait, de még mielőtt hangot is adott volna gondolatainak szemeimbe nézett, felsóhajtott, majd magamra hagyott a konyhában.

- Lizzie! Gyere csak egy kicsit! - szólított meg Ash a nappali kanapéján ücsörögve a két szuszogó kislány között. Azt hiszem Lisát kimerítette a várakozás, míg édességért mentem. Kelletlenül csoszogtam végig a szőnyegezett padlón, majd felhúzott lábakkal a kanapéval szemközt elhelyezkedő fotelba huppantam.

- Mit van veled meg a bátyámmal? - kérdezte csillogó szemekkel, mint aki éppen arra vár, hogy kedvenc szappanoperájának a nyolcvankilencezer-háromszáznegyvenkettedik részben végre összejöjjön a két főszereplő, vagy legalább az első csók csattanjon el. Felnevettem izgatottságán, majd megrántottam a vállam. Azt azért csak nem mondhatom neki, hogy bátyja a világ legkiállhatatlanabb, legbunkóbb embere, én ennek ellenére mégis beleestem.

- Nincs semmi. - adtam hangot testbeszédem mellé.

Tudtam, hogy nem hiszi el, hisz nyilvánvaló, hogy látta, csupán nem tudta mi is történt valójában a konyhában.

- Figyelj Lizzie. Én tudom milyen Alex. Tudom, hogy elég modortalan, de azt is tudom, hogy nem mindig volt ilyen. És ma, mikor megölelt.. - mosolyodott el felidézve magában újra a képet, mikor bátyja karjai közé zárta. - ...talán az elmúlt két év során elsőnek..tudom, és érzem, hogy kezd visszatérni. Próbál kitörni a fal mögül, amit a mogorvasággal, és rosszindulattal épített fel, hogy ne kötődjön senkihez. De ez nem jó neki, amit szerintem kezd ő is felfogni. Szüksége van valakire, aki mindig mellette áll, és támogatja a szeretetével. És lehet te vagy az a valaki.

- Ez nem igaz. - csóváltam meg a fejem, szomorú mosolyra húzva ajkaim. - Többször bebizonyította. Alexnek nincs rám szüksége.

______________________________________
Sziasztok. Kicsit elvesztettem az időérzékemet a hosszúhétvégének köszönhetően, így a szombatérzetem (van ilyen szó?) miatt hoztam egy új részt:D Ha tetszett csillagozzatok és írjatok kommentet! Jó pihenést Mindenkinek! Puszi