- Nem Mags, még mindig nem tudok hazamenni! - magyaráztam húgomnak, míg jobbra-balra tekintgettem az út szélén, mielőtt átrohantam volna a túloldalra. Táskámat visszarángattam helyére vállamon, ami a sietségtől lecsúszott, s úgy igyekeztem tovább a megadott címre. Vékony dzsekimet, hogy a csípős ősz végi széltől jobban védjem magam, összébb húztam magamon. Megborzongtam a hűvös szellőtől, mely hajamba kapott, s magamat átkoztam, amiért nem kocsival vágtam neki az útnak.

Nagyot sóhajtottam, míg húgom panaszkodását hallgattam, hogy már lassan három hónapja nem láttuk egymást. Röstellem magam amiért ilyen ritkán beszélünk, s hogy mióta egyetemista vagyok még nem jártam otthon. Nem így terveztem. Eredeti terveim szerint - melyeket leendő kollégistaként szőttem - minden második hétvégére beterveztem volna egy haza utat, már csak az állandó honvágy miatt is. Azokban a tervekben nem szerepelt egy magas, kócos hajú, igéző tekintetű, szemtelen srác, aki miatt majdnem utcára kerültem. És mindössze ennyi kellett, hogy ismét elmémbe vájja magát, s csak őt lássam, bármerre tekintek London nyüzsgő utcáin.

- Miért lihegsz? - rántott vissza Maggie kíváncsi hangja, egy mesebeli helyről, ahol még az sem volt különös, hogy unikornisok ugrálnak a rózsaszínre mázolt családi házak, élénk lila gyepén. Teljesen megrészegített a tegnap esti óriás kehely fagylalt és Alex ámulatba ejtő figyelmessége. Gyilkos kombináció, az tuti. Fülig érő szájjal ráztam meg fejemet, hogy visszatérjek a beszélgetés tárgyához, mielőtt válaszoltam volna húgomnak.

- Késésben vagyok. - nyögtem fel. - Háromra kaptam időpontot az ingatlan ügynöktől, hogy megmutassa a lakást, amit egy hirdetésükben láttam. - magyaráztam.

- Elköltözöl? - kérdezte pár másodperc hallgatás után, mire csak bele hümmögtem a készülékbe. - Várj már, én ezt nem értem. Hiszen most mondtad, hogy tegnap milyen szipi-szupi romi randit összedobott neked az a kretén!?

- Igen, éppen ezért kell mihamarabb elköltöznöm. - mondtam csak félig figyelve húgomra, míg kétszer is leellenőriztem a kis papírfecnire firkantott címet. Valószínűleg, ha teljesen Maggiere összpontosítottam volna, kapott volna egy virtuális pofont a kretén jelzőért.

- Aha. - válaszolta ismét egy kis némaság után. - Nem értem.

- Figyu Mags, később elmagyarázom, de most le kell tennem.

- De aztán nehogy megint nekem kelljen telefonálni..

- Igen, persze, hívni foglak. - ígértem meg sietősen, mert már távolról látni lehetett az ingatlanos ingerült arckifejezését.

- Drága ám! - kiáltotta a telefonba, még mielőtt bontottam volna a vonalat.

Nem hatotta meg a mogorva nőt, a magyarázkodás, miszerint nem idevalósi vagyok, és a forgalomhoz még nem sikerült hozzá szoknom. Érezhette enyhe kamu szagát sztorimnak, hiszen valójában tényleg az volt. Az igazság az, hogy túl sokáig múlattuk az időt Alex-szel, majd az éjszakát is vele töltöttem. Noha nem történt semmi a temérdeknyi édesség elfogyasztásán majd az alváson kívűl, mégis ez volt a legcsodálatosabb este amit vele tölthettem. És talán a legkimerítőbb is. Persze csak jó értelemben. Rengeteget beszélgettünk, szórakoztunk és nevettünk az este folyamán. Sok-sok új információt osztott meg velem, amit eddig csak sejtettem vagy egyáltalán nem tudtam. Amit talán a legjobban megdöbbentő volt hallani, hogy Alex egyszer rányitott az apjára, aki éppen forró pillanatokat élt át egy akkor még ismeretlen nővel. Sidney, Mr. Davis titkárnője. Ismerősen csengett a neve, szinte azonnal leesett, hogy vele társalgott aminap Mr. Davis, amit akaratlanul is sikerült meghallanom.
Alex állítása szerint azóta amikor csak alkalma adódik azzal a cafkával tengeti idejét. Kezdtem megérteni, hogy lehet egy munkahelyen ennyit túlórázni. Az okára, hogy Alex miért nem mondja el édesanyjának férje hűtlenségét nem derült fény, csupán annyit mondott Alex, hogy az apja megzsarolta őt. Nem mertem rákérdezni, ő pedig magától meg sem próbálta kifejteni mivel tartja őt sakkban.

- Nagyszerű! - rikkantott fel az ingatlanos asszony, akinek már-már egy mosolynak nevezhető grimasz is feltűnt arcán. - Aláírhatjuk a papírokat? - kérdezte lelkesen. Egyértelmű volt számára, hogy beleszerettem a kis lakásba, hiszen mióta átléptem a küszöbén le se lehet vakarni a mosolyt az arcomról. Pont ilyen lakást képzeltem el magamnak. Nem túl nagy, de nekem és a kevéske holmimnak éppen elég. Egy szoba, egy szerény kis nappali, mely egybeötlik a konyhával. A fürdőszoba a lakás arányaihoz képest egészen nagynak mondható. Nem csak zuhanyzó, de egy méretes sarokkád is helyet kapott a helységben! Az egész lakás bútorozott, az árban természetesen az is benne van. Ami pedig az árát illeti, egy bútorozott lakáshoz képest, ami nem mellesleg a belvárosban helyezkedik el, teljesen korrekt és elfogadható. Mrs. Davis túlértékelt fizetésével pedig simán futtja erre a fantasztikus, meglepően otthonos kis lakásra. Nem túlzok ha azt mondom többet keresek az ikrek felügyelésével, mint egy friss diplomás, bármilyen területen is foglalkozzon.

- Még alszom rá egyet, de merem állítani hogy holnap keresni fogom. - mosolyogtam kedvesen a hölgyre, aki csak a szemét forgatta.

- Csak ne késsen. - dönnyögte. - Ha nem keres mihamarabb, kiadjuk másnak a lakást.

- Keresni fogom. Ebben biztos lehet! - korábbi mogorvasága ellenére arcomon még mindig széles mosoly ragyogott. Hatalmas dolog, és hihetetlenül jó érzés egy olyan lakásban álldogálni, ami napok kérdése és akár az enyém is lehet. Amiért egyedül dolgoztam meg.

Vissza a Davis ház felé már nem siettem, egyáltalán. Az ok, amiért nem írtam alá a papírokat az egyedül Alex volt, akinek a tudta nélkül nem lettem volna képes egyik pillanatról a másikra lelépni. Még csak most rázódott helyre a kapcsolatunk. Kicsit tartok a reakciójától.

- Lizzie! Szia! - kiáltott rám Ash, abban a pillanatban ahogy kitártam a bejárati ajtót. Mondanom se kell, halálra rémültem magas hangjától, és hirtelen jelenlététől. - Milyen volt a tegnap esti randi? - húzogatta fel, s le szépen ívelt szemöldökét.

- Klassz volt. - mosolyogtam rá.

- Ajj ne már! - hajtotta hátra drámaian a fejét. Nevetve vettem tudomásul, hogy ismét nem sikerült kielégítenem kíváncsiságát, bár nem is terveztem. Jobban szemügyre véve a lányt, feltűnt, hogy a bő, combközépig érő pulcsi helyett egy aranyos kantáros nadrág és egy egyszerű hosszú ujjú blúz van rajta. Így már azonnal észre vehető volt, hogy Ash hamarosan anyuka lesz, ami akarva akaratlanul is széles mosolyt csalt arcomra.

- Csinos vagy. Helyes ez a nadrág. - adtam hangot gondolatainak, amitől Ashley arca is felragyogott.

- Szóval nem fogsz más egyebet mrgosztani velem a tegnap estéről, igaz?

Kérdésére csak a fejemet ráztam, míg lerángattam magamról a kötött pulcsimat és a karomra akasztva közelebb sétáltam a lányhoz.

- Képzeld találtam egy lakást. - újságoltam el neki a remek hírt, amit már alig tudtam magamban tartani. Amennyire tartottam a többiek reakciójától, olyannyira voltam izgatott is hogy eldicsekedhessek mindenkinek a fantasztikus fogásomról. - Itt van a közelben, pár utcányira, szóval nem mondanék fel vagy ilyesmi, csak saját lábára állnék hiszen nem lóghatok örökké a nyakatokon és... - hadartam egy szuszra, míg Ash hahotázása belém nem folytotta a szót, vagyis szavakat.

- Ne aggódj Lizzie, imádjuk hogy itt vagy, de ez a te döntésed. Azt csinálsz amit akarsz. - simogatta meg karomat, majd egyszer csak sejtelmesen elmosolyodott. Itt már tudtam, a füleimnek lehet nem ártana egy füldugó. És ahogy vártam, pillanatokkal később hangos visnyogásba is kezdett. - Akkor költözééés! Imádom a költözéseket, olyan izgalmasak!! - lelkendezett tovább.

- Istenemre Ashley, halkabban már! - csoszogott be a nappaliba Alex, szemeit dörzsölve. - Nahát! Többször kellene így öltözködnöd. Így úgy nézel ki mint egy kismama és nem úgy mint aki túl sok sajtbureszt tolt be vacsira.

- Hogy te mekkora tahó vagy! - szidta meg testvérét Ash, de a nevetést nem tudta visszatartani. Ebből tudtam, hogy szimplán csak húzzák egymás agyát, semmi rossz szándék nem lapul szavaik mögött.

- Te pedig költözés mániás! Hova akarsz már megint költözni? - csóválta a fejét Alex, majd miután észrevett mosolya egyre csak szélesedni kezdett. Nem zavartattva magát, hogy nővére is jelen van, mellém csoszogott, derekamnál fogva magához húzott és egy apró puszit nyomott halántékomra. - Jó reggelt. - sutyorogta fülembe, én pedig annyira zavarba jöttem, hogy megszólalni se tudtam. Pedig jobban tettem volna, és időben leállítom Ashleyt.

- Nem én költözök, hanem Lizzie, te hülye! - vágott vissza testvérének korábbi beszólására. - De ezt tudod, gondolom... ugye? - kérdezte, inkább felém intézve kétségbeesett szavait. - Ugye?

_______________________________________
Halihó! Tudjátok még ki vagyok? Ja, az nem volt publikus.
Akkor tudjátok még mi is ez a történet? Vagy csak furcsáljatok az értesítést, hogy új rész érkezett a Megtörhetetlen című történetbe?! Nem lepne meg.

Sajnálom, sajnálom, sajnálom.

Miután újra felbukkantam és közöltem, hogy ne aggódjatok folytatni fogom, rájöttem, hogy nehezebb visszarázódni mint gondoltam. Újra átszellemülni, látni, érezni, gondolni amit a karakterek.

De azt hiszem jó úton haladok, sikerült új részt írnom, remélem ez egyre könnyebb és könnyebb lesz ezentúl.

És boldogan vettem tudomásul, hogy senki nem tudja miért de a wattpad ismét változott?! Valaki megsúgja nekem mire jó a coin? Hogyan és miért kell gyűjteni?

Nem mellesleg köszönöm a hihetetlen mennyiségű csillagot, és még nagyobb köszönet annak a majdnem 700(!!) embernek, aki még követi is az oldalamat!! Fantasztikusak vagytok, remélem nem fog alábbhagyni a lelkesedésetek a jövőben sem!

Igyekszem mihamarabb hozni az új részt!
Puszi,
Lili