Nagyjából háromnegyed óra lehetett még hátra a műszakomból, mikor a fülemnek már-már megszokottá vált idegesítő csengő ismét új vendéget jelezve, megszólalt. Oda se kellett pillantanom, hogy tudjam, a Davis-ikrek kitörő jókedvvel robbantak be a kávézóba. Az eddig csendes helységet, most megtöltötte két virgonc kis angyal boldog kacaja, miközben egymást kergetve kerestek maguknak szabad asztalt. Mikor feléjük kaptam tekintetem, akaratlanul az én arcomra is hatalmas vigyor ült ki. Főként mikor megláttam Ash vöröslő arcát, miközben mindenkitől bocsánatot kér, s Alex lehajtott fejét és arcára kiült szórakozott mosolyát. A pultot törölgettem, miközben magamban szórakozva figyeltem, ahogy Ash az asztalhoz könyörgi a két lányt. Lily még helyet is foglalt, de Lisa nem unta meg az asztalok, székek, s emberek labirintusában való ficánkolást. Míg egyszer csak el nem fáradt, s nővére combjára dőlve lihegett és nevetgélt saját magán.

- Csak azt nem értem, hogy van ennyi energiájuk még este kilenc után is. - hallottam meg, nem is olyan távol magamtól, Alex érdes hangját. Még mindig zavarban voltam a korábbi ajánlata miatt, miszerint elvisz munka után valahova. Széles mosolyából, mely ott játszadozott ajkain, mikor rá emeltem tekintetem, tudtam, hogy piruló arcommal lebuktattam magam.

- És..um..miért hoztátok el őket ilyen későn? Mármint, nem mintha beleszólhatnék, vagy ilyesmi, csak nem volt még ilyen és..

- Édes vagy mikor zavarban vagy. - mondta magában kacarászva, a várt gúnyolódás helyett. Félek túlságosan hozzászokom a kedves Alexhez, és így majd csak nagyobb lesz a pofára esés. - Ash valami naaaagy bejelentést tervez. - mondta szemeit forgatva, elhúzva a nagy szót. Arcom egy pillanat alatt kivirult, mikor észbe kaptam, s rájöttem Ashley most készül beszámolni testvéreinek a kisbabájáról. - Te tudsz valamit. - mutatott rám összehúzott szemekkel, míg én csak megrántottam a vállam, s a pult alá, az egyik tárolóba dobtam az eddig kezemben szorongatott törlő rongyot.

- Mit szeretnétek? Gondolom a lányoknak két csokis süti.. - magyaráztam fel sem nézve a jegyzetfüzetemből.

- Meg egy turmixot és egy kávét. - egészített ki Alex.

- Ki iszik este kávét? Ez nagyon egészségte.. - kezdtem bele összehúzott szemekkel, mikor arcára huncut mosoly ült ki, s szemtelenül közbevágott monológomba.

- Aki megvárja, hogy lejárjon a pultos lány műszakja, hogy aztán vele tölthesse a nap bár kevés, de minden hátralevő idejét.

- Oké, talán kapsz kávét. - motyogtam orrom alatt totál zavarban, de annál boldogabban. Alex fejét rázva nevetett. Egy percre sem hagyta figyelmen kívül tevékenységemet, végig ott ült a pultra támaszkodva. Összehúzott szemekkel kaptam rá tekintetem, mikor valamit ügyetlenkedtem, ő pedig reflex szerűen nevetett ki. Onnantól kezdve, hatalmas tenyere száján pihent, de egész arcát körbeölelő vigyorát, még így sem tudta elrejteni előlem.

- Kész is. - jelentettem ki büszkén, mikor a turmixra felkerült a hab, a kávé pedig lefőtt, s Alex kénye-kedve szerint ízesítve is lett.

- Nahát Amelia.. - kezdte tettetett ámulattal. - A gyorsaságod felér nagyapám sebességével, mikor túl sok csilit eszik. Tudod az idős emberek izmai már nem úgy zár..

- Alex, hogy te mekkora seggfej vagy! - kiáltottam rá elszörnyülködve, s a pult alól megragadtam a korábbi konyharuhát és egyszerű mozdulattal arcon vágtam vele. Nem törődtem a saját poénján nevető sráccal, tálcára raktam az édességeket és a két kívánt italt.

- Alex, most már igazán leülhetnél a seggedre!- rivallt rá Ashely, mikor a srác utánam lépkedve az asztalhoz slattyogott.

Míg Ash számonkérte Alexet, hogy miért molesztál a munkahelyemen, én addig a srác mögött megbújva szórakoztam Lisával. Nem igazán szerettem volna belefolyni a testvérharcba, így is elég kellemetlenül éreztem magam, hogy rólam folyik az eszmecsere.

- Lizzieeh.. - nevetgélt Lisa felhúzott lábakkal a széken, mikor kancsalítva kilestem Alex széles háta mögül. Félő volt, hogy a dülöngéléstől, lepottyanhat a székről, de mindig időben megkapaszkodott az asztal szélében, és esetlenül visszatolta magát.

Annyira élveztem Lisa kacarászását, hogy megfeledkeztem magamról, s hogy hol is vagyok valójában. A pajzsom hirtelenjében elmozdult, így a grimaszom nem csak Lisa, de nagyjából a kávézó összes vendége előtt feltárult.

- Milyen elragadó a mosolyod Amelia. - szólalt meg először Alex. Lily és Lisa hangosan nevettek, míg Ash fejét fogva próbált uralkodni a kitörni kívánkozó kacaján.

- Nem is te lennél Lizzie. - vigyorodott el a lány. Nem szóltam semmit, csak hangosan felsóhajtottam, s a kerek tálcát arcom elé lendítve próbáltam elbújni az emberek elől. Amivel szintén nevetésre késztettem körülöttem levőket, hiszen a túl nagy lendület hevében homlokon vágtam magam a műanyag tárggyal.

- Oké, azt hiszem megyek. - motyogtam a tálcába, majd sarkon fordultam és magam mögöt hagytam a szórakozott társaságot.

Miután elmostam a tálcát, folytattam teendőim halmazát, hogy még zárás előtt befejezzem. Nem szeretném, ha még többet kellene várnia rám Alexnek. Éppen az egyik asztaltól értem vissza, mikor Lidia vidám arca bukkant fel előttem. Fogalmam sincs mit művelhetett eddig hátul, órák óta nem láttam már.

- Nahát, Lidia téged is látni? - nevettem fel a középkorú nőn, aki szokásától eltérően este kilenc után is mosolygott. - Mi van veled, valamit szívtál a raktárban?

- Alex kedves srácnak tűnik. - mosolygott a nő, majd követve elmerengett tekintetét a Davis testvérekre néztem, akik abban a pillanatban hatalmas ujjongásba kezdtek. Lily és Lisa egymás vállát rázták, Ash kétségbeesetten fürkészte Alexet, aki pedig mosolyogva bámult maga elé. Ashley elmondta nekik. Hiába való volt félnie, látva Alex szeretetteljes mosolyát, amint gratulál húgának, de közben az odaillő szurkálódása sem maradhatott el.

A hátramaradt munkaidőm hamar lejárt, a percekkel korábban még a kávézőban lézengő emberek is felszívódtak, így ketten maradtunk Lidiával. Ő hátul tevékenykedett, míg számomra az asztalok hatodszori áttörlését parancsolta.

- Kedvesem, be tudsz zárni, ugye? El kell rohannom. - magyarázott Lidia, miközben a kötényét lehámozta magáról, s a pult mögötti fogasra akasztotta.

- Persze, menj csak. - eresztettem meg egy fáradt mosolyt a vidám nő felé, aki fél karral a kabátjába bújt ugyan, de már az ajtó túloldaláról integetett. Kíváncsi voltam mitől lehetett vajon egész nap ilyen derűs, a szokott magában zsörtölődő, jól felvett stílusa helyett. Hitetlenkedő mosollyal arcomon ráztam a fejemet, miközben tovább törölgettem az asztalt.

Már az utolsó néhány darab székkel vesződtem, hogy végre valahára mind felkerüljön az asztalok tetejére, mikor megszólalt az ajtó feletti csengő idegörlő hangja. A fülsüketítő csendben hirtelen jött zajra összerezzentem, s magamban magamat átkoztam, amiért nem zártam be a helyiséget Lidia távozása után. Szívem a torkomban dobogott, s lehunyt szemekkel, remegve fújtam ki a tüdőmbe ragadt levegőt.

- Zá..zárva vagyunk. - mondtam anélkül, hogy megfordultam volna. De mintha a személy meg se hallotta volna közeledett felém, amit a hátam mögött egyre hangosodó trappolásból szűrtem le. Kész, vége. Itt fogok meghalni. Vagy ami rosszabb, elrabolnak, eladják a szerveimet, ami meg marad belőlem azt szimplán a vadállatok elé vetik, amik majd szépen szétmarcangolják megcsonkított testemet. Anélkül, hogy átélném életem első, talán igazi randiját egy olyan sráccal akit valójában ki nem állhattam, most mégis idáig jutottunk. Akaratlanul is Alex férkőzött lelki szemeim elé, s hallottam, ahogy nyugtató szavakat suttog a fülembe, mielőtt utol érne a végzetem. Szinte egészen közelről, mintha mellettem állt volna, hallottam bársonyos hangját. Várjunk csak..

- Amelia, sokkot kaptál? Én tényleg nem akartalak megijeszteni.. - mentegetőzött mögöttem, majd karomnál megragadva fordított magával szembe Alex. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és bújtam a kétségbeesett fiú nyugtató ölelésébe.

- Istenem, hogy lehetek ilyen hülye?! - nevettem saját magamon, még mindig a srác nyúlánk testébe kapaszkodva. - Ha tudnád képzeletben hányféleképpen meggyilkoltak már... - panaszkodtam, mire ő is felnevetett. - Egyébként mit keresel itt? - néztem fel enyhén borostás arcára, majd hirtelen észbe kaptam, s engedve a görcsös szorításból, kibontakoztam öleléséből. Csak nem csünghetek rajta egész éjjel, mint egy kisóvodás.

Alex nem szólt semmit, egy egyszerű kacsintással lerendezte az egészet. Következő cselekedetétől a levegőt nehezebben vettem, míg szívem vadul dübörögni kezdett mellkasomban. Hátam mögé lépett, hogy kioldozza a kötényemet, amit utána leemelt a nyakamból, s a többi közé akasztotta, ahova nemrég Lidia is tette. Zavarba ejtett szótlansága, de mikor megfogta kezemet, s hüvelykujjával cirógatni kezdte kézfejemet, minden aggodalmam elszállt, s bátran követtem a kávézó hátsó felébe tartó srácot. Illedelmesen kitárta előttem a konyhába nyíló ajtót, s engedett előre. Azonban a látványtól, ami fogadott majdnem dobtam egy hátast. Az egész gyönyörűen, égősorokkal és gyertyákkal kivilágítva. A helyiség közepén egy fehér lepellel letakart kisasztal, közepén egy égő gyertyaszállal, elhelyezve, melyen két hatalmas kehely édesség volt.

- Gondoltam fáradt leszel munka után, így nem mennél...

- Ez a te műved? - kérdeztem, a csodálattól még mindig tátott szájjal.

- Lidia sokat segített.. - hárította rögtön másra, ahelyett, hogy beismerné mekkora dolgot tett. Nem kétlem, hogy Lidia segített neki, hiszen úgy bazsalygott egész nap, mintha élete legszebb napját élné. És ez magyarázat a folytonos eltűnéseire is.

- Tetszik? - kérdezte halkan, miután megköszörülte a torkát. Nem tévedtem, a végzetem valóban a nyomomban volt. Némi eltéréssel, korábbi elképzelésemmel. Az én végzetem a bársonyos, férfi hang, melytől testem minden egyes szegletén libabőr alakul ki. A gyönyörű mélyzöld szempár, mely átható igézetével lelkem legmélyebb bugyráig hatol. A rakoncátlan, hullámos tincsek, melyek úgy simulnak ujjaim köré, mintha nem is szolgálnának más feladatot ekívül. Az ellenállhatatlan, gödröcskés mosoly, melytől a szívem is olvadozni kezd. Igen, az én végzetem maga Alex Davis.

______________________________________
Sziasztok. Tudom régen volt már, de visszatértem és ismét új résszel érkeztem. Ez talán az eddigi leghosszabb rész, remélem nem lett nagyon unalmas.

A falamra (ha lehet így nevezni, fogalmam sincs) leírtam egy számomra igen fontos dolgot, kérlek olvassátok el.

Hamarosan újra jelentkezem, addig csillagozzatok és fejtsétek ki véleményetek.

További kellemes időtöltést nyárra, Drága Olvasóim!
Puszi