A katonazöld távolsági busz fokozatosan lassított le a kisváros határában, az erdők közepén. Szokatlan volt ez még magának a negyvenes, borostás sofőrnek is, hiszen az emberek nemcsak alig jártak Charmayne-be, hanem jó, ha a járattal a város külső megállóját egy évben egyszer érinti igazán. A jármű fékje olyan eszeveszettet és fülsiketítőt nyikordult, mintha az arról leszálló lány cseppet sem ennyire egyszerű gondolatait próbálta volna imitálni. A mézbarna hajú, fekete-piros kockás inget és egyszerű, kék farmert viselő, késő tinédzser-forma úgy ugrott ki a fél évszázadot megélt, még mindig lassan guruló többkerekűből, mintha nemes egyszerűséggel, de annál durvábban kilökték volna onnan. Nem is gondolta, hogy két táskával és egy instabil bőrönddel együtt így mehet a kiszállás. Amit igazából jól is tett, mivel már régóta ideje volt, hogy kilépjen a fullasztó utastérből, beszorulva egyenesen egy szenilis spanyol néni és az egész út alatt horkoló pacák közé. Azt hitte, legalább a közel tizenhárom órás úton kipiheni magát, és nem kell majd hulla fáradtan nekiiramodnia a millió dolláros nyarának, de tévedett: ehelyett egy szemhunyásnyit se tudott aludni, nemhogy lenyugtatnia magát.

Ahogy tehetetlenül álldogált még öt perc után is a lepukkant megállóban, szemezve az előtte magasodó fenyőkkel, akaratlanul is a fejébe kúsztak a múlt hét eseményei.

- Ezt nem mondod komolyan! - nevetett fel az azelőtti szerdán cinikusan, miután viszonylag sokkoltan végighallgatta a szülei egyórás hegyibeszédjét. - Charmayne? Életemben nem hallottam erről a helyről. Muszáj? - Elővette az eddig meglepően meggyőző kiskutya szemeit, ami most furcsamód cseppet sem hatotta meg a vasidegrendszerrel megáldott szüleit. - Tényleg? De hát...

- Semmi de, édesem - szólt az anyukája főnökösen. Nem, mintha az édesem szóval kedvezőbbnek hatott volna a mondata. - Már megvettük a buszjegyet, és cseppet sem volt olcsó mulatság.

- Mindenkinek kijár a pihenés - folytatta az apja olyan fölénnyel és intelemmel a hangjában, mintha épp egy szónoki beszédet mondott volna. - Neked is és nekünk is. És nem szeretnénk, hogy az egész nyarat a szobádba zárkózva töltsd megint.

A lány hatalmasat sóhajtott. Szemeiben látszódott a harag, mégis valahol elrejtve egy kicsi izgatottság is.

- Persze, nektek ott, Hawaii-on jó lesz, de szerintetek hol pihenés egy munka valami nevenincs panzióban?

- Ez nem csak egy nevenincs panzió, kicsim. Itt ismertem meg az apádat. Éppen ezért szántunk téged is oda. Tizennyolc éves leszel, önállósodnod kell.

- És ezt így, pont a mélyvízben kell kezdenem? - A szülei egységesen bólogattak. Nem, mintha a lányuk nem lett volna eléggé önálló már magától is, és nem tartotta volna el magát az elmúlt pár évben... Az pedig mellékes, hogy legszívesebben a háta közepére nem kívánta volna a társadalmat, végképp nem az eddigi ismerőseit eközben. Szinte mindenkiben elvesztette a bizalmát, kezdve pár iskolai havertól át a szomszédján, egészen a közeli családjáig. Ez idő alatt pedig annyi kérdés fogalmazódott meg benne, mint amennyit még azelőtt sem bírt el, akármennyire volt mindig is egy talpraesett és kíváncsi természet, azonban tudta, hogy ezekre sohasem fog kapni válaszokat senkitől, bármennyire is küzdhetett értük. - Ha ti akarjátok...

Végül ráeszmélt, hogy soha nem fog az Archer-házhoz érni, ha örökké a buszmegállónál toporog. Kicsúsztatta a zsebéből alumíniumszürke mobilját, majd meglepetten konstatálta, hogy egy dekányi térerő se áldotta meg ezen az ostoba, velejéig átkozott napon.

- Remek! - kiáltott fel, ahogy már végső elkeseredésében a félig kopott menetrendet figyelte a mellette álló táblán, hátha azon megtalálja az Archer-házhoz vezető utat. Azért elkönyvelte magában, hogy ha véletlenül beüt valami, és egy felettébb csodálatos és életmentő oknál fogva haza kell mennie, a következő busz két hét múlva jön.

Tétován körülnézett, arra várva, hogy az úton megjelenjen neki akármi, de tényleg, bármi, ami kihúzza őt ebből a rendkívül kínos helyzetből. Gondolataiban egy újabb buszra várt, ami másodpercek alatt visszarepíti őt oda, ahonnan jött, a szeretett és hangulatos kis szobájába. Egy megkönnyebbült sóhajjal foglalta volna el az íróasztala előtti forgószéket és állt volna neki rajzolni, tudva, hogy amíg őt a szülei lepasszolták egész nyárra egy neki teljesen ismeretlen környezetnek, addig ők a Hawaii-szigeteken süttetik a hasukat és élik a legjobb életüket két hétig, aztán meg ki tudja...

Kevésbé kiforrott tervéből, miszerint az első vele szembe jövő járművet ellopja, egy autó közeledő moraja szakította ki őt. Méghozzá egy fekete Mercedes szedáné, ami olyan fellengzősen nézett vissza rá, hogy kár lett volna nem megbizonyosodni arról, hogy ez az autó az ő életének minimum hatszázszorosába kerülhet. Gondolkodás nélkül eszeveszett integetésbe kezdett, pontosan úgy, mint anyukája hajnalban az otthoni buszmegállóban, és arra várt, hogy a sofőr lelassítson, de minden épp ellenkezőleg történt. A feketeség nemes egyszerűséggel a fénysebességgel egyenlően hasítva elhúzott előtte. Ő pedig csalódottan, lógó orral kémlelte az autót, ami végül egyre csak lassított, majd hirtelen megfordult és újra felé tartott, ezúttal jóval lassabban. A Mercedes úriasan lefékezett, bezzeg egy hang nélkül, és a sötétített hátsó ablak leereszkedett, megmutatva a mögötte úriasszonyként ülő utast, egy szőke, szintén késő tinédzser lányt. Egyszerű, levendulalila pólót és méregdrága napszemüveget viselt, ami mögött látni lehetett, hogy futólag végigméri magának az újoncot.

- Szia! - kezdte rá egy rendellenesen kedves mosoly kíséretében. A táskákkal teleaggatott, külföldi turistának is elmenő kinézetű tini mindenre felkészült, még arra is, hogy páros lábbal rúgják vissza egyenesen hazáig, aminek még örült is volna, de erre pont nem. - Segíthetek?

- Ő, szia, igen... - válaszolt hozzá elvártan félénken, majd erőt vett magán és az előbbihez túl magabiztosan megszólalt újra. - Mármint, az Archer vendégházat keresem.

A kocsiban ülő lánynak hirtelenjében annyira felszaladt a szemöldöke, hogy még maga az újonc is meggondolta, hogy ne kezdjen el önszántából hazasétálni. Vagy rohanni, amerre a szeme lát.

- Biztos, hogy oda akarsz menni? - Ő egy félszeg, mégis kételkedő vigyorral az arcán bólintott. - De tényleg? Aj-jaj... A rövidebb út az, ha jobbra az első ösvényt követed, és ott is leszel. Ha a hosszabbat választod, habár erősen kétlem, akkor meg egyenesen Charmayne-ig kell menned.

- Nagyon szépen köszönöm! - hálálkodott a kockás inget viselő lány. - Komolyan, szinte a nyaramat mentetted meg, és...

- Ugyan már! Semmiség.

- Akkor jó utat! És köszi még egyszer! 

Hanyagul integetett a már Charmayne felé igyekvő kocsi irányába, és nekivágott a saját útjának. Idegesen csapott át az első ösvényen, amit meglátott, harcisérült, tiszta kosz bőröndje pedig ugyanezzel a hévvel zakatolt mögötte, eléggé kétségesen és majdnem szétesve. Minden egyes kisebb bukkanónál olyat nyikorgott a kereke, hogy az egész környéken visszhangzott, és az összes kiálló fagyökérben elakadt.

A lány mindeközben azt érezte, hogy ha már eddig nem, akkor abban a pillanatban azonnal az erdő közepén találta magát. Az égbe nyúló fenyők ágain különféle, vidám madarak énekeltek, a kora délutáni Nap sugarai igyekeztek átszűrődni mellettük. A fák tövében illatozó virágok, zöldellő növények vagy gombák nőttek, sőt, néhol még egy-egy mókust is megpillantott szorgoskodni. Minden olyan boldognak és idillinek tűnt, amíg fel nem bukkant az a kicsi bökkenő, aki unalmában egy sárgás követ rugdosott maga előtt, míg úgy nem döntött, elteszi azt magának a zsebébe a telefonja mellé, amolyan szuvenírként. 

Az út egyszer csak meredekké vált, és kezdett kitisztulni, egy szinte örökké tartó virágmezőbe átváltva, amit Charmayne külvárosa tört meg. Az ösvény mellett nem sokkal egy elgatyásodott, hatvanas férfi állt. Valami azt súgta, hogy az új lánynak sietnie kell, de akármennyire igyekezett egy hang nélkül mihamarabb eliramodni onnan, a nyikorgó bőrönddel és két táskával a vállán elég nehéznek bizonyult. Persze a kalapos öreg mintha megérezte volna a lány jöttét - vagy csak meghallotta a madárriasztónak elmenő poggyászt -, felé fordult és szedte a lábát az ő irányába.

- Szia cica! - Az öreg szinte belemászott a kitartóan masírozó tini arcába és követte őt, míg maga felé nem rántotta a vállánál fogva. - Nincs egy slukkod?

A pasas bármire gondolt, csak arra nem, hogy a vele szemben álló Cora Blythe Atlee akármennyire tűnik olyan városinak, aki fent hordja az orrát és szabadidejében két méterrel a föld fölött lebeg, mégsem aznap jött le a falvédőről. A mézszín-hajú egy óriásit rántott az utazótáskán, ami átment a fájdalmában felkiáltó fószer lábán és ezzel egyúttal megadta magát. A kerekek parancsszerűen egyszerre leestek róla, ekkor már csak a teste súrlódott a talajon, át a különböző, színes kis virágokon. Mire a kerék nélküli bőrönd gazdája megkönnyebbült, hogy túljárt a földön fekvőn, eszeveszett kutyaugatás váltotta fel a jajvékolást. Az öreg egyszerre csak felállt, mintha ágyúból lőtték volna ki és a lányra mutatva uszítgatta a borjú méretű állatot.

Blythe köztudottan mindennél jobban imádta az állatokat, és először barátságosan állt hozzá a dolgokhoz, mégis mire a fehér harcieb agresszívan trappolt felé, hirtelen sprintelni kezdett az újabb erdő irányába, olyan gyorsan, hogy azon még maga is meglepődött. Nyúlcipőt húzva ugrált át a göröngyökön meg miegymáson, miközben a sötétkék poggyász megviselten pattogott utána, amögött pár lépésre meg a hófehér harci kutya autóversenyzőket meghazudtolóan kavart, a legvérmesebb morgását elővéve, úgy vicsorítva, hogy hegyes, makulátlan fogai kilátszódtak.

Komikusnak tűnhetett az egész helyzet, főleg, mikor valami direkt odaállított akadálynak tűnő, nevetségesen kicsi patak rajzolódott ki Cora Blythe előtt, és másodpercek alatt döntenie kellett, hogy vagy magát, vagy a bőröndöt és annak tartalmát áldozza fel. Végül a törött műanyagtáska maradt, amit hatalmas puffanással engedett el, és minden más csomagjával együtt egyensúlyozott pár kövön és ugrott át a vagy egy méterrel magasabb túlpartra.

Azonban azzal túl későn számolt, hogy a biztos talaj felé repülve valami, pontosabban valaki fel nem fogja az esését, egy még nagyobbat kreálva belőle. Csak pár másodperc múlva esett le neki, hogy éppenséggel annak a valakinek a vállán pihen, azzal a minimum ötven kilóval, amit a táskai nyomtak. A lehető legsebesebb ütemben feltápászkodott és talprarántotta a szintén teljesen lesokkolt srácot, aki mogyoróbarna tekintetével figyelte a teljesen zavarban lévő Blythe-ot, és... Komolyan virágot szedett? Kész röhej!

A fiú fokozatosan lenézett a számára szokatlanul szép újoncra, kinek kusza, mézbarna haja megcsillant a fák között lecsapódó napfényben, kerek, borostyánzöld szemei pedig összezavarodottságról árulkodtak. Az ismeretlen sűrűn maga mögé tekintgetett. Nem véletlen, hiszen az öreg Wingrave kutyája, aki történetesen rettegett a víztől, vegyes érzelmekkel állt a patak előtt, tudva, hogy közvetlenül vele szemben két ember dühösen szemezett vele.

Végül Blythe törte meg a csendet kapásból eldöntve magában, hogy máris utálja ezt a helyet.

- Ő... Izé, ne haragudj! - Félénken bocsánatot kért, de ez az előtte álló fiút különösebben meg se hatotta.

- Nem baj, nem baj - ingatta a fejét. - Az ott a te bőröndöd?

- Talált. - Blythe átegyensúlyozott volna a patak kövein, hogy visszaszerezze az instabil utazótáskát, mire a srác visszarántotta őt biztos talajra.

- Mit csinálsz? - kérdezte egy pillanatig határozottan Blythe szemébe nézve. - Az a kutya veszélyes. Nem biztos, hogy a víz most megállítja.

- Csak két perce ismerjük egymást, ne aggódj már miattam! Voltam ennél százszor rosszabb helyzetben, habár ez se a legjobb... Potompénzért munkásnak lenni a világ legeldugottabb helyén pont nem volt minden vágyam.

- Olcsó munkaerő? - A fiú felnevetett az öregebbik Archer egyik jelmondatát idézve. - Hadd találjam ki! Te vagy, akit a nagyapám felvett a nyárra diákmunkára az ajándékboltba, vagy nem?

- Attól függ, hogy az a bolt az Archer-vendégházban van-e.

- Igen, igen. Ezesetben - nyújtotta jobb kezét Cora felé elvörösödve - Damian Archer vagyok.

- Cora Blythe Atlee, örvendek. - A lány erősen Damianre nézve viszonozta a kézfogást.

- Akkor, ő... Mármint... Tulajdonképpen Cora? Vagy Blythe?

- Megtévesztő, tudom. Inkább a Blythe-ot használom, de már a Bly-tól kezdve Lee-ig mindenre hallgatok... - Ekkor kínos csend állt be a páros között. - Amúgy most, hogy ilyen csodálatosan bemutatkoztunk egymásnak, valahogy átszerválom a bőröndöm ide, mert örökké itt leszünk.

Mire Cora már a kicsi folyó közepén állt, sikeresen beletoccsanva a cipőjével a vízbe, Damian egy pillanat alatt leugrott mellé. Nehézkesen, de annál gyorsabban elrántotta a fehér harcieb elől a hajókék bőröndöt.

- Hogy használhat valaki egy kerék nélküli poggyászt? - nevetett a fiú már a túlparton lévő ösvényen állva.

- A kerekei valahol a mező közepén vannak, vagy az öregnél, aki cigit kert tőlem, kikérem magamnak!

- Hogy kerültél Wingrave-hez?

- Várj, ki az a Wingrave? Jó, rájöttem - szólt másodpercek múlva, mikor Dam már szólásra nyitotta volna száját. - Hosszú történet... Azaz inkább csak rosszkor voltam rossz helyen.

- Ebben a porfészek városban sosem lehetsz jó helyen, Blythe. Ha egy tanácsot elfogadnál tőlem, akkor kerüld a kétes helyieket. Elég furák tudnak lenni. Főleg az idősek.

- Na ne mondd, Sherlock!

- De komolyan mondom. Az öregem is csak azért üzemelteti még azt a lebuj szállót, hogy minél többet sajtoljon ki a turistáktól. Vagy jelen esetben belőlünk és a diákmunkásokból.

- Szóval belőlem is? Hát, nem ez volt a tervem nyárra... Kezdjük ott, hogy tulajdonképpen tervem se volt, de az más kérdés.

- Akkor hogy kerültél ide? - Cora Blythe és Dam egyre csak az erdő haragoszöld, sötétebb közepe felé tartottak. Együtt húzták maguk után a mázsás súlyú kék utazótáskát, ami ezúttal nyikorgás nélkül, minden bukkanón lecsapódva ugrált utánuk. Úgy néztek ki, mintha már évek óta ismerték volna egymást, holott pont az ellenkezője történt.

- Meglepő, ha ez is hosszú történet? - Blythe futólag Archerre nézett, aki abban a szent minutumban elnevette magát. Látszott rajta, hogy már most rendkívül zavarban van. És mi lesz később? - Mondjuk azt, hogy a szüleim kirakták a szűröm erre a három hónapra, és pont Charmayne-re esett a választásuk, jó messze tőlük. Állítólag a szállóban ismerték meg egymást, ezért ragaszkodtak ehhez a döntéshez... 

A fák között kezdett feltűnni egy hollófekete tető, majd Blythe rájött, hogy ez nem csak egy egyszerű ház: úgy nézett ki, mint valami romantikus palota, vagy mint minimum a Csipkerózsika-kastély a Disneylandben. Lassacskán nézett fel az eget karcoló, hosszú tornyaira, majd egyre lejjebb, a krémszínű homlokzatára, ami előtt egy kisebb füves kert terült el.

- Ez neked lebuj? - mondta ki akaratlanul Blythe, azonnal megbánva kijelentését.

Ekkor tűnt fel neki a piros fűnyíró moraja, amit nagy valószínűséggel a saját, tulajdon főnöke, azaz egy hatvanas, ősz ember permetzöld baseballsapkát, koszos, fénykorában fehér trikót, szakadt, szürke kockás rövidnadrágot és lila övtáskát viselve vonszolt maga előtt olyan hanyagul, hogy az már neki is fájt. Az összkép mulatságos látványt nyújtott, főleg, ahogy a fűnyíró egy pillanat alatt leállt, majd egy kora húszas srác szaladva jött elő valahonnan, egy gigantikus benzinesballont szorongatva, ami miatt nem látott és elesett a saját lábában, a ballon pedig fülsértő durranással robbant szét a jó erőben lévő tag testsúlya alatt. Ezt követte, hogy a ház ajtaját egy korukbeli lány kicsapta, megszokásból leugorva a nyolc lépcsőfok tetejéről és minden ok nélkül kettejük felé sprintelt.

- Nos, Blythe, üdv nálunk! - Dam szemet hunyva, vagy nem, inkább túlontúl megszokva a kaotikus körülményeket mutogatott a palotaszerű épületre, olyan vigyorral, mintha élete egyik legjobb befektetésére mutatott volna rá. Majd miután körülnézett, arca égővörösbe ment át, mintha egyenesen az ausztrál erdőtüzek egyik kistestvére költözött volna rá, és rekordidő alatt átváltott egy kínos vigyorra.

És ekkor fogalmazódott meg Cora Blythe Atlee-ben, hogy neki és a nemlétező nyári tervrinek totálisan reszeltek.