Chris

A tegnap este valami elképesztő volt. A búnyók számomra teljesen megszokottat, de az hogy egy lány miatt keljen... még ilyen sem volt. A legjobb az lesz ha távol tartom magam tőle... már amennyire ez lehetséges.

Ezen elmélkedem kora reggel az ágyamban míg egy telefon hívás meg nem zavar.

- Reggelt... - szólal meg Max.

- Hogy, hogy ilyen korán? - kérdezem.

- Tegnap este hamar felszívodtál haver! Túl gyorsan eltűntél! Történt valami? - kérdezi kíváncsi hangon.

- Majd el mesélem... - és ezzel együtt megszakítom a hívást. Nem igazán van kedvem magyarázkodni neki.

Nehezen, de kimászom az ágyból, és elkezdek készülödni.
A suli elé érve örömönre szolgál hogy, Max másnapos arcát láthatom, meg elsőként.

- Újabban rám nyomod a telót haver? - nevet. - Szóval mi is történt tegnap el mesélnéd? - néz rám kialvatlan, de kíváncsi szemekkel.

- Nem hallottad még azt a mondást, hogy aki kíváncsi hamar megöregszik?

- Azért hadd legyek kíváncsi... kicsit!

- Nem éreztem jól magam a bunyó után, ezért hazamentem!

- A csajjal ugye?

- Igen hazakísértem. De nagy dolog majd nem hogy egy utcában lakunk.

- Oké... nem kérdezek többet mert leszeded a fejem!

- Nah az tuti! - nevetek rá, és erősen megveregetem hátát. - Menjünk kezdődik az óra!

- Azta... Christofer Luciano tanulni akar? Ez nem semmi!

- Vagy az óra vagy megint takaríthatod velem együtt az öltözőket késésért...

- Oké oké! - teszi fel kezeit megadóan. - Menjünk.

***

A második óra után készülünk menni a büfébe kaját venni amikor megpillantom őt... észtvesztő. Háta mögé lopakodva közeledek, és halkan a fülébe suttogok.

- Szia... - mire ő ilyedtében a füzetével akar arcon csapni, de gyorsabb vagyok, és elkapom csuklóját. - Nyugi babám! - vigyorgok rá, ő pedig összeráncolt szemekkel húzza ki csuklóját tenyeremből.

- Megtennéd hogy nem hívsz így?

- Hogy van a bokád?

- Jól... köszi - türi füle mögé hajtincseit zavartan.

- Rendben - válaszolom egyhangúan.

- Köszönöm...

- Micsodát?

- A tegnapi estét... mármint - rázza meg a fejét. - Hogy hazavittél, meg minden.

- Jah, semmiség!

- Oké... öhmmm... te is ide vársz?

- Igen azért álltam be mögéd! - mosolygok rá, amitől újra elpirul.

- Értem... - fordít nekem hátat a sorban. Eléggé hosszú ez a sor vajon meddig kell itt ácsorognom még?

Már több mint öt percre állok a sorban, és mögöttem is egyre hosszabb a sor. Hirtelen valaki erőteljesen meglök minket, én pedig Stellához simulok hátulról, még a derekát is megfogom egy pillanatra.

- Hé! - fordul felém, és kezeimet egyből lelöki magáról, de ekkor elölről lökik nekem, ő pedig kezeivel a mellkasomon támaszkodik meg. Lenézek rá, és összeszoritott szemekkel várakozik.

- Jól vagy? ‐ kérdezem lazán, de kíváncsian.

- Ohh! Bocsi! - enged el zavartan. - Én asszem megyek inkább! - lép ki a sorból piros arccal. Biztosan zavarba jött.

Stella

Komolyan nem értem miért kell folyton bele botlanom, de szó szerint bele botlanom. Mindig zavarba hoz, és babámnak szólít. De miért? Mindegy rá érek ezen késöbb is agyalni most órára kell mennem...

Annyira vártam hogy vége legyen az óráknak. Végre mehetek haza.
Már az udvaron járok mikor Chris, és a haverja hatalmas nevetés közepette elém vágnak.

- Paraszt... - suttogom magam előtt, de nem elég halkan ezért megáll előttem, és felém fordul.

- Mit mondtál? – áll meg előttem, majd hára néz.

- Ki? - teszem az idiótát. - Én?

- Igen te!

- Phssz... semmit! - forgatom meg szemeim, és elsétálok mellette.
Hú ez közel volt! Én hülye! Miért is szólaltam meg! Mostmár elindulok a buszhoz.
Nyugodtan sétálok a járdán mikor valaki rám dudál én pedig annyira megijedek, hogy még hátra sem merek nézni.

- Stella! - szólít meg egy ismerős hang.

- Gyere szállj be!

- Azért, hogy elrabolj, és fogva tarts? Köszi kihagyom!

- Haza viszlek...

- Köszönöm ezt a kedves gesztus de haza jutok egyedül is! - válaszolom gúnyosan.

- Ahogy akarod... Szia! - vigyorog rám, és elhajt. Mekkora egy paraszt!

***

Ezt nem értem... már egy fél órája itt ülök, és még nem jött busz. Miért késik ennyit?

- Mondtam hogy hazaviszlek... - ül le mellém hirtelen Chris.

- Te tényleg olyan vagy mint egy szellem!

- Ma nem fog jönni busz...lerobbant.

– Honnan veszed?

– Mert a busz sofőr a haverom, és felhívott.

- És ezt miért nem mondtad hamarabb? - nézek rá bosszankodva.

- Nah most már hazavihetlek?

- Legyen... - sóhajtok, és elindulok vele együtt a parkolóba.

- Nah milyen? ‐simít végíg a kocsi oldalán mosolyogva.

- Szép...

- Nah pattanj be, és indulhatunk! - nyitja ki előttem az ajtót, de tudom hogy csak kamuból udvarias velem.

- Miért... nem... sikerül... ‐ próbálom magam bekötni.

- Várj... - nyúl át rajtam, és végíg a szemembe néz miközben beköt. Eléggé zavarba tud hozni a viselkedésével. Néha annyira rendes... Néha pedig kiállhatatlan. Pár perc néma csend után megszólal, mert miért is ne?

- Este tartunk egy partit... nincs kedved jönni?

- Ti mindennap buliztok?

- Ez nem olyan... inkább összejövetel.

- És én mit nyerek azzal ha ott leszek? Nézzem ahogy ájultra isszák magukat?

- Jó társaságot nyersz! - villant egy mosolyt.

- Mármint a TE társaságodra gondolsz?

- Igen.

- Inkább ki ugrom a kocsiból!

- Auhh! - kap gúnyosan a mellkasához. - Ez fájt!

- Mit gondoltál hogy igent mondok? Folyton csak sértegetsz... nem lehet kiigazodni rajtad! - fonom össze karjaim.

- Oké... Sajnálom ha megbántottalak, tudom hogy egy bunkó vagyok, de... szeretnélek jobban megismerni... - néz rám mosolygós szemekkel.

- És ezt higgyem is el?

- Igen.

- Elég nehéz neked hinni...

- Csak gyere el... ez nem olyan lesz mint tegnap, amúgy sem hagynám hogy hozzád érjenek... - és ekkor eléggé meglepődöm.

- Jól van.

- Mi? - néz rám.

- Ott leszek!

- Rendben akkor megbeszéltük! - vigyorog elégedetten. - Azt hiszem megjöttünk!

- Köszi hogy elhoztál... - szállok ki a kocsiból.

- Este talizunk babám! - vigyorog.

- Nem vagyok a... - kezdeném de elhajt. Paraszt! Ahogy belépek a házba lepakolom minden cuccom, és a konyhába indulok. Úgy tűnik anya újabb cetlit hagyott hátra. Nem lenne könnyebb ha felhívna? Azt hiszem ma este is egyedül leszek itthon, már ameddig itthon leszek.
Miután ettem, felmegyek a fürdőszobába, és lezuhanyzom, azután lefekszem kicsit, és olvasok.

Nahát? Már ennyi az idő? Azt hiszem ideje készülnöm. Nem fogom túlzásba vinni a dolgokat. Felveszek egy egyszerű szagatott famert, egy fekete pulcsit, és kész. Csak szeptember van és este már hűvös is. Feldobok még egy kevés szájfényt, szempillaspirált, és már indulok is. Chris már el küldte a címet szóval oda találok.

Húsz perc séta után már a ház előtt járok. Még hogy csak összejövetel... nah persze. Millióan vannak itt!

- Stella! - ugrik rám valaki.

- Em? - fordulok meg. - Te mit keresel itt?

- Max-el jöttem! - mosolyog.

- Ki az a Max?

- Chris legjobb haverja... asszem.

- Ő vele jöttél ide? - kérdezem meglepődve.

- Igen! Olyan aranyos srác... - mosolyog rám. Jah biztos mint a puszi pajtása...
- Kérsz valamit? Várj hozok neked! - vigyorog rám és elmegy. Nem is mondtam semmit. Szerintem ő már nagyon sokat ihatott.

- Tessék ez tuti ízleni fog!

- Mi ez? - szagolok a pohárba.

- Cherrys vodka! Nagyon fincsi!

- Oké... - nézek rá, és lehuzom egy szuszra... – édes, ee kicsit kesernyés, ahogy megiszom a pihár tartalmát a nyelőcsövem, azt követően pedig a gyomrom is égni kezd. Azt hiszem ennem kelett volna valamit, mielőtt ide jövök. – Nagyon... finom! – veszek fel egy erőltetett mosolyt.

- Ugye? Nah gyere van ám még belőle! - húz maga után, és oda visz a puncsos tálhoz.

Nem mondom mi történik egy fél órán belül. Úgy berúgok mint az állat!

- Jut eszembe? Hol van a lovagod? - kérdezem Emilyt.

- Azt hiszem... talán a hátsó faházban lehet - válaszolja. Akkor talán ő is ott van. Elhív, és még csak nem is láttam.

- Azt hiszem kimegyek kicsit a levegőre, de te maradj nyugodtan.

- Oké... – válaszolja majd tovább táncol

Kimegyek a hátsó udvarra, ahol vaksötét van, de hogy miért fogalmam nincs. Csak sétálok előre a semmibe, és reménykedem hogy nem botlok bele Jasonbe, vagy a Texasiba.
Csak percek múlva jut eszembe hogy telefonom is, és vakum is van.
Ahogy sétálok, próbálom előhalászni a zsebemből, de nem nagyon sikerül. Hirtelen, megbotlok, és érzem hogy mindjárt a földön landolok, de két erős kar elkap.

- Meg vagy! - Jól vagy? - tart meg karjaiban, az illető, de a hangja alapján azonnal rá jövök ki az

- Igen.

- Mit keresel itt kint a sötétben?

- Téged...

- Engem?

- Igen...

- Gyere menjünk be... - kulcsolja össze ujjaink és úgy vezet a sötétben. Ha látná hogy milyen zavarban vagyok... miért csinálja ezt velem? Teljesen összezavar.
Igaz hogy már beértünk a házba de, ő még mindig fogja a kezem, és bevezet a konyhába ahol felvesz egy bontatlan üveg Wiskyt, utána felvisz az emeletre, egy üres szobába, ahol leülünk egymás mellé. A fájdalmasan sikító csendet, én töröm meg elsőként.

- Szóval... miért vagyunk itt?

- Szerettem volna egy csendesebb helyen lenni veled.

- Nah ezt végképp nem értem! Elhívsz egy házibuliba, ahol egyértelműen nagy a zaj, de te csendes helyen akarsz kettesben lenni velem?

- Igen - válaszolja lazán. Tényleg nem tudok kiigazodni rajta.

- Oké...

- Mi van az arcoddal? - közelíti meg újjaival a bőröm de ilyedtemben meg sem tudok mozdulni.

- Mi? Miért?

- Nagyon vörös...

- Biztos az alkohol miatt! - vigyorgok idiótán. Köszi most szerintem kétszer olyan vörös lett mint volt!

- Tetszik... - mosolyog maga elé kacéran, és felbontja az üveget. - Kérsz? - nyújtsa felém az üveget.

- Ma már tuti nem... már így is zsibbad minden porcikám, és úgy érzem mintha egy körhintán ülnék!

- Mesélj magadról... a családodról... - néz rám, bennem pedig előtörnek a fájdalmasan elfojtott emlékek és, könnybe lábad a szemem. Nem hagyom, hogy legördüljenek arcomon, gyors mozdulatokkal törlöm le őket, de így is látta.

- Tudod, az én családi történemet, nem éppen mesébe illő.

- Ohh... Ha nem szeretnél mesélni ró...

-Végül is te leszel az első ember aki tudni fog róla...

- Nem muszály...

- Úgy érzem neked elmondhatom... Szóval anya és, apa nagyon boldogak voltak együtt.
Nagyon megértőek voltak egymással, és soha nem titkolóztak... Mindig boldogok voltunk. Felnéztem apára, a példaképem volt olyan akartam lenni mint ő. De... azon az estén minden megváltozott - mesélem könnyeim vissza folytva. - Két éve történ, mikor tizenöt éves voltam. Anyáéknak anyagi gondjaik adóttak amiről én semmit sem tudtam. Sok tartozásuk volt, és már majd nem hogy elveszítettük  a házunkat is, amikor apa egy este tovább maradt a munkahelyén. Mikor haza ért anya dühös volt rá. A nappaliban voltak, én az emeletről hallgatóztam, anya pedig megkérdezte, hogy honnan lett ennyi pénze. Mit csinált? Kivel volt? De apa csak nyugtatta, hogy minden rendbe fog jönni. Egy hónap múlva rendeződtek az adósságaink. Egy este azonban hangos zajra ébredtem. Apa nem volt otthon csak én... és anya - akadnak meg szavaim torkomon. - Betörtek hozzánk....Öt nagy darab férfi akik, apát keresték, mivel hogy aznap kelett volna kifizetni az adósággát amiről, persze nem tudott senki. Csak folyamatos törés zuzás hallatszott a nappaliból. Én fent voltam a szombámban, mert anya arra kért hogy bújak el... de amikor anya felsíkitott egyből lerohantam. Az a látvány ami akkor fogadott sohasem fogom elfelejteni... lefogta anyát két férfi, a harmadik pedig, a száját próbálta le fogni... anya pedig oda kiáltott nekem hogy fussak, de mire megmozdultam volna, az egyik férfi lefogott és azt mondta.

"Nos kislány, mivel apukád nem rendezte a nagyfőnőkkel a tartozását, bizony hogy be kell hajtsuk valakin...És az a valaki... anyukád lesz."

- Nem tudtam szabadulni a karjaiból, de azt a szempárt amit akkor láttam a maszk alatt nem fogom elfelejteni.
Az a személy tönkretett minket. Ott kelett állnom, és végig nézni ahogy anyát...

- Ssshhh... - szorít magához. - Nekem fogalmam se volt erről! A francba is hogy, lehettem ekkora barom! - szorít erősebben magához, ami nagyon jól esik.

- Ez nem a te hibád. Normális dolog ha, két ember meg szeretné ismerni egymást – szipogom.

- Ne haragudj hogy most ilyet kérdezek tőled... de apukáddal mi, történt?

- Az apám még aznap öngyilkos lett. Képtelen volt anya elé állni, úgy érezte ő tehet mindenről. A folyóba vetette magát, és írt egy levelet hogy mennyire sajnálja ami velünk történt. Nem mintha próbálta volna megelőzni... - bambulok magam elé, de ekkor újra magához húz, és már nem tudom vissza folytani könnyeim... zokogok, és arcom nyakába temetve sírok tovább.

- Nagyon sajnálom... tényleg. - néz rám, és hirtelen abba hagyom a sírást. Ahogyan rám néz valamiért megnyugtat... kezét az arcomra helyezi, és könnyeim próbálja letörölni, közben az ajkaimat nézi. Hirtelen magához húz, és szenvedélyesen megcsókól. Kezét arcom helyezi, nyelvével utat tör számban. Én pedig... nem tudom... de jól esik... ezért vissza csókolok. Elengedi ajkaim egy másodperce, de csak azért hogy ölébe ültessen, így már szemben vele... az ölében újra megrohazom csókjaival. Nem tudom miért, de ujjaimmal hajába turva viszonzom. Kezeit levezeti derakamra, és szorosan magára húz amitől felsóhajtok, ő pedig elégedetten mosolyog, hogy ilyen érzéseket vált ki belőlem. Fogalmam nincs meddig csinálhattuk ezt az egészet, de nagyon jól esett.