Dom szemszöge.

Már egy és fél órája ülünk Diegoval a kórházban. Nem tudunk semmit sem Chrissről,sem pedig Johsról.

Egyszerűen nem hiszem el ezt az egészet.

Miattam kerültek ide. Talán miattam fognak meghalni.

Felnézek egy pillanatra tenyereimből.

A feleségem könnyes szemekkel rohan felém.

Térdre rogy előttem és kisírt szemekkel figyeli tekintetem.

Nem szól hozzám, csak folyamatosan sír. Egy pár percig úgy marad és csak bámul engem. Nem tudom mit mondjak, vagy egyáltalán meg, e szólaljak.

A szemem sarkából látom, ahogy a műtőből David közeledik. Azonnal felálltam. Nem engedtem szóhoz jutni sem.

- Hogy van a fiam? Igaz, életben marad?

- Nyugodj meg, Dom! - fogja meg a vállaim.

Először is higgadtnak kell maradnod. Fontos dologról kell beszélnünk.

Nem mondtam semmit, csak vártam, hogy elkezdje a mondani valóját.

- Súlyosan megsérült a golyó miatt.

Két borda közé fúródott be a golyó, és.... két centiméterrel a gerince előtt állt meg.

Mindenképp el kell távolítani különben, a fertőzésbe fog belehalni. De fent áll a veszélye annak..., hogy lenyomorodhat - mondja komoly tekintetével.

Megállt bennem az ütő. Hátra néztem a feleségemre. Kezeit a szája elé kapta és újra sírni kezdett.

- Mennyi az esély rá? - kérdezem kétségbe esve.

- Kilencven százalék esély van rá - válaszolja.

- Hosszú és bonyolult műtét lesz..., de mindent megteszek, azért, hogy életben maradjon, és hogy járhasson! - mondja határozottan.

Bólogattam és leültem.

Mielőtt bement volna újra a műtőbe, megállítottam.

- Josh életben marad? - nézek rá fáradt szemekkel.

- Már stabil az állapota, rendben lesz - feleli.

- Kérlek... Mentsd meg a fiam - roskadok újra össze.

Bólintott és bezárta maga mögött az ajtót.

Vártunk és vártunk kint. Tudatlanul kétségbe esve...

***

Három óra hossza múlva...

Végre kihozták a műtőből, de még semmit sem tudunk, csak annyit, hogy életben van.

Mindannyian izgatottan vártuk, hogy végre bemehessünk hozzá.

Josshal is beszéltem végre. Elmondta mennyire sajnálja, és hogy, magát hibáztatja. Én viszont nem hibáztatom. Valahogy nem is tudnám.
Pár perc múlva David boldog tekintettel sétál hozzánk és örömmel közli a jó hírt. Sikeresen lezajlott a műtét.
Akkora kő esett le a szívemről. Örömömben néhány könnycsepp csordult végig az arcomon. Azonnal bementünk hozzá és vártunk mikor ébred fel.

1 óra múlva.

Chris szemszöge.

- Annyira boldog vagyok, hogy életben vagy!

- Az én fiam, büszke vagyok rá! Erős férfi ez már biztos.

- Azt hittem már feldobod a talpad, kölyök.

- Mi történt? Hol vagyok? - zajlanak le a fejemben a kérdések.

Hallom anya, apa és Diego hangját.

Hát mégsem haltam meg. Ennek örülök.

Ki kellene nyitnom a szemeim, így biztos azt hiszik, hogy még mindig alszom.

- Hallok ám mindent - nézek anyámra.

- Chris... - szorít magához.

Felszisszenek a hirtelen fájdalomtól amit a szorítás miatt érzek,de nem érdekel.

- Ohh bocsánat - enged ki karjai közül. - Jól vagy? -kérdezi mosolyogva könnyes, szemekkel.

- Hát persze - felelem.

- Fiam, nah végre..., hogy érzed magad? - kérdezi apa aggódóan.

-Jól vagyok. Te, hogy vagy? És Johs? Ő hol van most? - kérdezem.

- Nyugodj meg jól van, már beszéltem vele.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

- Mondd csak, azzal a férfival mi történt? - kérdezem kíváncsian.

- Meghalt - feleli.

- Örülök neki. Megérdemelte, ez járt neki - válaszolom könnyelműen.

- Chris... - néz rám gúnyosan.

- Ugyan már, Dominic nézz rá! Nem láttam nála bátrabb és vakmerőbb embert - szólal meg Diego.

- Nekünk ez az életünk... Mondd csak, hányszor lőttek meg már életed során? - teszi fel kérdését apámnak.

- Már számát sem tudom - válaszolja, közben széles mosoly hagyja el száját.

- Megmentette az életed - veregeti meg a vállát.

- Kétszer is! - szólok közbe mosolyogva. - Fogadd már el végre, hogy én fogom átvenni a helyed! Én vagyok a soros és addig nem adom fel, míg úgy nem lesz, ahogy én akarom! - felelem makacsul apám szemeibe nézve.

- Nahát, vajon kitől örökölte ezt a sok önbizalmat? - kérdezi anyám összefont karokkal.

Apám csak nevetve csóválta a fejét.

- Nagyon büszke vagyok rád, ugye tudod? - teszi kezeit a bokámra.

- Naná, hogy az vagy... Megmentettem a segged... Újra - felelem és ezen mind jót nevettünk.

- Diego! - szólítom meg. - Köszönöm, hogy megmentettél... Ha nem jössz időben, már halott lennék - felelem, hálálkodva.

- Ugyan már... Ne nekem köszönd. Itt, jön aki valójában megmentette az életed - mutat az ajtóra mosolyogva.

- Nah, hogy érzi magát a beteg? - kérdezi gúnyosan.

- David... Sokkal jobban - válaszolom.

Hát persze, egyértelmű, hogy nem egy normális kórházba szállítottak.

Úgy tűnik, abban a kórházban vagyok, amit mint eddig a nagyapám építtetett az emberei számára. De jó, hogy mindenről gondoskodott.

- Pihenned kell, a felépülési idő maximum öt hét, de meglátjuk milyen gyorsan gyógyul a sebed. Most még ne nagyon mozogj, csak feküdj. A későbbi napokban mozoghatsz persze, csak mérsékelten. Hatalmas szerencséd volt. Ha a golyó két centivel beljebb fúródik, vagy meghalsz vagy tolószékbe kerülsz - feleli komoly tekintettel

- Még szerencse, hogy te műtöttél - válaszolom gúnyos tekintettel.

- Nah jól van, "kis harcos„ ideje, pihenni - feleli. - És neked is, Dom! - mondja határozottan.

- Persze, persze - emeli fel apám kezeit megadóan.

- Később még benézek hozzád. Ha bármire szükséged van, csak jelezz a csengővel - mutat a fejem fölé.

- Rendben - bólogattam.

David elment, én pedig továbbra is fekszem, mint egy szobor. Mielőtt elmentek volna a szüleim is, megállítottam az apám. Elmondtam neki, hogy a telefonom eltűnt, és hogy szeretném, ha Max eljönne hozzám. Természetesen beleegyezett és hívta Max-t, hogy jöjjön el hozzám.

Már este nyolc óra van. David volt azóta és többször megvizsgált. Folyamatosan kapom az erős fájdalom csillapítókat, de még így is érzem néha a fájdalmat a gerincembe. Még jó, hogy nyugtató hatasúak így pihenni is tudok.

Anya is volt, hozzám azóta. Hozott egy új telefont és meleg ételt. De persze aludtam és nem akart felébreszteni.

Hirtelen kopogtatást hallok.

Max ront be lihegve.

- Először is ne haragudj, hogy nem tudtam hamarabb jönni. Másodszor pedig.... mi a franc történt veled? - nézz rám tágra nyílt szemekkel.

- Ülj csak le, ez hosszú történet, valószolom mosolyogva, és elmeséltem neki az elejétől a végéig, hogy mi történt. Természetesen alig hitt a füleinek.

Azt a részt viszont még ő sem értette, hogy miért kellett volna a pasas lányát elvennem. Mindegy is, most már senkit sem kell feleségül venni. Meghalt és ez a lényeg.

- Hogyan fogod ezt elmondani Stellának? - kérdezi.

- Hát ezt sehogy..., de majd csak kitalálok valamit - válaszolom.

- Jól van, majd én beszélek vele - mondja.

- Rendben, de ne ma, már késő van. Nem szeretném, hogy miattam idegeskedjen. Ha holnap beszélsz vele csak annyit mondj, hogy balesetem volt, és hogy te sem tudsz még semmit sem rólam - felelem.

- Jól van rendben. Te pedig pihenj, holnap is meglátogatlak még Stella előtt - mondja mosolyogva.

Örülök, hogy ilyen barátom van mint Max. Mindig támaszt nyújt.

Azt mondta holnap benéz még Stella előtt. Viszont izgulok Stella miatt. Fogalmam nincs mit fogok mondani neki.

Elköszöntünk egymástól ő haza ment, én pedig egy újabb adag gyógyszer után elaludtam.