Chris szemszöge

Már majdnem ott vagyok, egy fél óra és végre megérkezem az épülethez. Eközben megcsörren a telefonom. Ismeretlen szám. Fogalmam nincs ki lehet, de felveszem.

- Kivel beszélek - szólalok meg határozottan.

- Még nem ismersz. A nevem Diego - mutatkozott be.

- Mit akarsz? - kérdeztem érdeklődve.

- Ne aggódj! Josh üzent néhány órája. Miután apádat és őt is elrabolták, éppen volt annyi ideje, hogy gyorsan írjon egy SMS-t, hogy nagy a baj, segítség kell. Még szerencse, hogy közelben vagyok. Eleve apádhoz indultam, mert fontos dologról kell tárgyalunk - mesélte.

- Elrabolták? - kérdeztem vissza meredt tekintettel. - Te tudod, hogy mi történt? Tudod, hogy mivan most velük? - zúdítottam rá - kérdéseimet.

- Nyugodj meg, fiam... Semmit sem tudok, csak annyit, hogy hol tartózkodnak és, hogy te is oda tartasz. Segíteni fogok apádon és élve hozzuk haza őket, ezt megígérem neked - válaszolta kedvesen. Kicsit tényleg megnyugodtam.

- Hol találkozzunk? - kérdeztem

- A megadott címtől nem messze van egy étterem, küldöm azonnal hol található - felelte.

- Rendben - mondtam, majd letettem a telefont.

Másodpercek alatt küldte az üzenetet. Ráléptem a gázra és amilyen gyorsan csak lehetett, siettem.
Ahogyan megérkeztem, már messziről láttam, hogy az étterem zárva van. Kiszálltam a kocsiból, majd közelebb sétáltam, és láttam, hogy az egész parkoló fekete Jippekkel volt tele. Nem aprózta el, az tuti. De minél többen vagyunk, annál jobb.

Ahogy az ajtó elé értem, két óriásira nőtt pitbull nyitott ajtót. Bassza meg, ezeket meg mivel eteti vajon?
Elkísértek az asztalhoz, ahol Diego ült.

Először azt hittem, hogy apámmal egy idős lehet, de kurvára nem az. Sokkal idősebb, olyan ötven év körülinek néz ki, száznyolcvan centiméter magas és full izmos. Barna szemei vannak és kopasz. Ahhoz képest, hogy gyilkolni készülünk, eléggé elegánsan van felöltözve. De igaza van, csináljuk stílusosan.

- Tudod, a szemeid... azok az apádé - nézett rám, közben hatalmas szívott a szivarjába.

- Van már terve? - kérdeztem hanyagul az asztalának dőlve.

- Még szép, hogy - kacsint rám.

- És megtudhatnám? - néztem rá felvont szemöldökkel.

- Persze... szépen besétálunk, és szétloccsantjuk a kibaszott agyukat! - válaszolja a székén hátradőlve.

Széles mosollyal néztem az asztalra, ezután pedig rá.

- Már most kedvellek - felelem pimaszul.

- Ennek örülök - pattan fel székéből - Akkor induljunk is! - parancsolta határozottan az embereinek. Az ajtó előtt megállt és így szólt:

- Csak utánad - hajolt le mélyen mosolyogva.

Bólintottam nevetésem visszafojtva, és elindultam a kocsimhoz. Már be akartam szállni, mikor utánam szólt.

- Gyere, szállj be mellém! - kiáltotta, és karjával felém intett.

- Jól van, miért is ne? - Kiszedtem egy pár fegyvert, amit jól eldugtam vészhelyzet esetére. Odasétáltam és beültem mellé.
Hamar odaértünk az épülethez.
Kívülről szépnek tűnt az épület, olyan luxus ház szerű volt, hatalmas kapuval. Meg sem kérdeztem, hogyan fogunk bemenni. Egyszerűen csak berobbantották. Nem gatyáznak ez tuti. Legalább száz embert hozott magával. Ahány ember, annyi féle fegyver. Sorolhatnám, de felesleges.

Miután eltűntették a kaput, csak egyszerűen besétáltunk. Akik a házban vagy esetleg az udvaron voltak, esélyük sem volt megmozdulni, mivel a hátrahagyott emberek a kocsikban maradtak és fedeztek minket.

Képzeljetek csak el mindent lelassítva, ahogy az emberek sorra hullanak a szemeitek előtt, közben megy egy király zene alatta. Nah, valahogy így éreztem magam. Miután az ellenség egy része a földön hevert, megkérdeztem hogyan tovább, de Diego válasz nélkül sétált a ház hátsó felébe, ahol egy rejtett csapó ajtót talált. Meredt szemekkel figyeltem, ahogy az emberei sétálnak lefelé a sötét helységbe.

- Honnan tudtad? - kérdeztem kíváncsian.

- Onnan, hogy nekem is és apádnak is van ilyen. Minden maffiának van egy ilyen csodálatos föld alatti épülete, ahol a gonosz bácsikat kínozzuk halálra, vagy éppen ahogy kedvünk tartja ,feleli gyerekes hangon.

Nem válaszolok, csak kíváncsian nézem tovább, ahogy folyamatosan mennek lefelé az emberek. De az tuti hogy Diego nem százas. Vagy csak ennyire szeret ölni.
Mindegy is megráztam a fejem és utánuk sétáltam.
Épphogy leértem, már a lövések hangjai töltötték be az épületet.
Pillanatok allatt mindenki szétszóródott.

Folyamatosan kellett figyelnem, mivel itt lenn sokkal többen voltak. Annyi embert lelőttem, hogy megszámolni sem tudom.
Egy szűk fólyósora érve, háttal állt nekem egy fickó. Csak ő és én voltam. Egy mozdulattal tarkón ütöttem a pisztolyommal és halkan lefektettem, majd mentem tovább és egy újabb folyósóra értem, ahol már öt ember volt. Volt, akit ugyanilyen technikával ütöttem ki, és olyan is volt, akit nyakon szúrtam. Muszály voltam kicsit csendesebben tenni a dolgom, mivel éreztem hogy egyre közelebb járok. Egy újabb folyósóra érek, ami két irányba ágazódik. Most vajon merre menjek? Balra vagy jobbra? Egy árva lélek nem volt, talán minden ember Diego csapatával küzd.
A szerencsére bíztam hát, és jobbra mentem. Már majdnem, hogy zsákutcába értem, amikor megláttam egy nagydarab férfit a földön feküdni a torkában egy késsel. Tuti jó irányba haladok. Átléptem a holttestet, és az a látvány ami ott fogadott... Nincsenek rá szavak, a szívem, majd meghasadt a hirtelen fájdalomtól, amit akkor kezdtem el érezni. Josh vérbe fagyva feküdt a hideg padlón. Apám úgyszintén véresre verve, megkötözve. Csak a nevem bírta kinyögni. Alig bírtam a sírást visszafojtani, de erőt vettem magamon és odarohantam hozzá. Óvatosan értem hozzá és az arcát kezeim közé fogtam.

- Minden rendben lesz... Itt vagyok... vagyis vagyunk - mosolyogtam rá.

Nem válaszolt, csak visszamosolygott.
Elengedtem arcát, és Josh felé sétálva térdre ereszkedtem előtte. Egyből a pulzusát néztem. Megkönyebbülve mosolyogtam fel, hogy még életben van, majd hirtelen érzés hasított belém. Senki sincs itt. Oldalról felfigyeltem egy kisebb vértócsára. Van vér, de nincs holttest, az sosem jelent jót. Automatikusan nyúltam a fegyveremért, és gyors mozdulattal álltam fel, ezzel szinte egyidőben rászegeztem az apám mögötti férfira, aki egy pisztolyt szorított a fejéhez.

- Engedd el az apámat! - kiáltottam.

- Ugyan, miért tenném? - nézett rám örűlt vigyorral.

- Mert ha nem teszed, baszottul kinyírlak! - válaszoltam.

- Mit szólnál hozzá, ha megbeszélnék? - engedte le a fegyverét és egy egy lépéssel közelebb került hozzám.

- Mit lehetne ezen megbeszélni? - kérdeztem értetlenül, de a fegyverem folyamatosan rá szegeztem.

- Még mindig van esélyetek arra, hogy életben maradjatok - felelte egyhangúan, közben a vérző mellkasát szorította. Úgy tűnik nem sérült meg annyira, hogy bele haljon. Ekkor hirtelen valaki fegyvert szorított hozzám.
Elmosolyodtam az egészen.
Higadtan álltam vele szemben, és ahogy én hozzám volt szorítva fegyver ugyanúgy ő rá is szegezve lett egy, mert nem engedtem le a piszolyt.

- Vedd feleségül a lányomat és elengedlek titeket - felelte egyhangúan.

- Na várjunk - nevettem fel hangosan - Azt ne mondd, hogy ezt az egész elrablósdit azért csináltad, hogy elvegyem a lányodat? -kérdeztem folyamatos nevetés közepette. Nem tetszett neki, hogy kinevettem, rájöttem abból, hogy visszahátrált az apámhoz és újra felé tartotta a pisztolyt. És ez volt a pont, amikor nem nevettem tovább. Láttam milyen komolyan gondolja az egészet.

- Miért vennék el egy olyan nőt, akit nem ismerek? Még csak nem is láttam - néztem rá értetlenkedve.

- Nem mindegy az?! - ordította

- Már miért lenne mindegy! - kérdeztem felháborodva. Hogy lehet ennyire idióta valaki. Esküszöm zakkant a csávó.

- Azt akartam, hogy az apád társuljon velem. Hogy egy nagy birodalom lehessünk, de van egy sokkal jobb tervem...

- Várj - szóltam közbe, és újra felnevettem. Hitetlen ez a pali de tényleg. - Oké, tisztában vagyok azzal, hogy mit szeretnél. Szeretnél terjeszkedni, nagyobb területeket meghódítani. De egy valamit akkor sem értek. Mi köze van ennek a házassághoz? - néztem rá értetlenkedve.

- Kussolj már be! - ordította. - Az apádat itt helyben megölöm, te pedig.... te elveszed a lányomat. Meg értetted? -kiabálta őrült módjára.
- Azt elfelejtheted! - válaszoltam hanyagul, mire már meghúzta volna a ravaszt, hogy fejbe lője apámat, de gyorsabb voltam, és a fejébe repítettem egy golyót, amitől kiterült a földön. Viszont fellélegezni se volt időm, mert hirtelen hatalmas fájdalom nyilalt a hátamba. Automatikusan oda kaptam, ahonnan a fájdalmat éreztem. A tenyeremet befestette a vörös vér, pár pillanat múlva pedig annyit éreztem, hogy elhagyja a testemet az erő és összeestem. Újabb lövést mért a fejemhez az alak. Hangos lövés hagyta el a szobát, de nem az én fejemet érte a lövés, hanem azt, aki engem sebesített meg.
Diego volt az. Megmentette az életem. Vagy mégsem.

Csak feküdtem a padlón. Fáradtnak érzem magam és a fájdalom egyre erősebb. Újabb szúródást érzek a hátamban.

- Fiam... fiam, ne add fel! - hangzik el Diego szájából a mondat.

Egyre jobban tompul a hallásom.
Csak aludni akarok. Pihenni. Úgy érzem, mintha Diego folyamatosan pofozna. Érzem a kezeit, de nem érzem az ütéseket.
Újabb és erősebb fájdalom nyilalt belém. Érzem, ahogy a testem egyre jobban zsibbad. Már nem érzem a kezeit sem.
Nem tudok mozdulni sem. A lábaim sem mozdulnak. Az a rohadék... Lehet, hogy gerincen talált a lövés. Akkor jobb, ha itt meghalok minthogy nyomorékon éljem le az életem.

- Chris... gyerünk... Már jön a segítség. Csak... csak ne ájulj el! - beszél hozzám folyamatosan Diego.

Anyira fáradt vagyok, csak aludni szeretnék, vagy pihenni az én gyönyőrű babámmal. Mellé bújni... szorosan magamhoz ölelni és nem engedni. Talán már soha többé nem tehetem. A fájdalom egyre jobban erősödik és nem akar múlni. A látásom folyamatosan gyengül, csak elmosódott foltokat látok, és... Szédülök. Nagyon. A testem teljesen elgyengült.
Bárcsak elmondhatnám még egyszer Stellának, hogy örűlten szerelmes vagyok belé. Vajon hol van most? Bárcsak láthatnám, bárcsak csókólhatnám... bárcsak... vele lehetnék.

Milyen furcsa érzés? Mintha... mintha emelkedne a testem. Olyan érzés, mintha lebegnék. Mintha, valami hívna engem...

Fura, de mégis jó.