Reggel boldogan, mosolygósan nyújtózkodva ébredem fel, de amikor a velem szemben lévő fotelben ülő félmeztelen férfirá nézek a mosolyom enyhén fogalmaza eltűnik, mivel elég komoly tekintettel néz rám. Kócos hajjal ülök fel, közben a takarót magamra húzom, és kíváncsi tekintettel nézek rá.

- Most mi rosszat csináltam? - vigyorgog rá ő pedig feláll, és két doboz gyógyszert dob az ölembe.

- Miért? Miért nem mondtad el hogy beteg vagy? - kérdezi állva, összefont karokkal. Ha mérges még szexibb.

- Nem mondanám betegségnek! - forgatom meg szemeim.

- Akkor miért szedsz ilyen gyógyszereket?

- Nem akartam elmondani... nem akartam hogy még miattam is aggódj!

- Ezeket mióta szeded? Amióta elmentél innen? Már évek óta szeded? - néz rám még mindig olyan tekintettel.

- Nem! De hogy is! Amikor visszajöttem Emilyvel elmentünk bulizni, eléggé berúgtam, fellökött egy lány, elestem, azután jól megvertem, és azóta állandóan fáj a fejem, és néha elájulok, de hiába voltam vizsgálaton ott minden tökéletes volt szóval, fogalmam nincs mi bajom lehet! - hadarom el egy szuszra, és jól felsóhajtok, de ő csak bámul folyamatosan. - Most mi van? - emelem fel karjaim.

- Miért nem mondtad el? - ül az ágyra, és tenyerét a bokámra teszi.

- Már mondtam... Nem akartam hogy aggódj.

- Kérlek ne titkolózz előttem... Főleg ilyen dolgokat ne titkolj el. Rendben? - néz rám boci szemekkel.

- Rendben... Sajnálom!

- Semmi baj... - mászik fel hozzám, és homlokon puszil. - De... ugye ezért vagy ennyire faradékony? A gyógyszerek miatt? - néz mélyen szemeimbe.

- Igen - suttogom. - Talán... ez már így marad örökre! - nézek rá olyan tekintettel, mint aki beletörődött az egész dologba.

‐ Ugyan már! - mosolyog rám, és fejemet a vállara hatja. - Te ennél erősebb vagy! Nem emlékszel? Szinte a halálból tértél vissza! - simogat végig vállalom, én pedig játékosa mellkasára ütök.

- És ki fog megvédeni anyám haragjától? - nézek fel rá. - Hmmm... - mosolygok rá. - Ez a néma csend nem valami biztató ugye tudod?

- Biztos vagyok benne hogy megértő lesz!

- Hát el kell szomorítsalak... mivel ha tehetné szerintem kinyirna. Nem tudom mit mondjak neki! - nézek rá kétségbeesetten.

- Légy őszinte vele! Neked is sokkal könnyebb lesz!

- Olyan könnyen mondod! - csúszok visza az ágyba.

- Nah gyerünk! - húzza le rólam a takarót. - Ha ezzel végeztél utána sok dolgunk lesz!

- Még is micsoda? - húzom fel szemöldököm.

- Az titok! Majd elmondom, ha visszajössz!

- Hmmm... Tudni akarom!

- Hmmm...Majd elmondom! Most megyek, mert beszélnem kell apámmal... Megpróbálom kiszedni belőle amit tudok! - puszil homlokon, és elsétál az ajtóig. - Jah... Josh elvisz, már szóltam neki! - mosolyog rám, és bezárja maga után az ajtón.

- Pffhuu... most még is mit csináljak? - dőlők újra az ágyba. De Chrisnek igaza van... muszály talpra állnom, és a saját kezembe venni a dolgokat!

***

- Megérkeztünk! - mosolyog hátra Josh.

- Köszönöm! - mosolygok vissza, és remegő gyomorral szállok ki a kocsiból.

Nagyokat sóhajtva közeledek a bejáratához, és úgy érzem majd elájulok az izgalomtól. Ahogy oda érek benyitok, és besétálok a nappaliba ahol anya épp könyvet olvasgat, de ahogy meglát egyből össze csukja, és mosolyogva néz rám.

- Szia kicsim! Milyen volt az éjszaka?

- Mi? - nézek rá meredten.

- Téged nem értelek el, ezért Emilyt hívtam. Mondta hogy bulizni mentek.

Ohh Em! Tartozom neked.

- Anya beszélünk kell... - ülök mellé.

- Miről van szó? Tudod mindig meghallgatlak! - mosolyog szerényen.

- Ebben remenykérem most is... - nézek egy pillanatra magam elé, utána rá. - Kérlek melőtt bármit is mondanál... Hallgas végig - sóhajtok nagyot. - A tegnap éjszaka...nem Emilyvel voltam!

- Akkor kivel?

- Én... Chrissel töltöttem a tegnap éjszakát! - válaszom, és ekkor értetlenül tágra nyílt szemekkel néz rám.

- Mi? Te most csak... Micsoda?

- Ez az igazság! Mi már egy ideje kibékültünk egymással és...

- Stella! - kiáltja. - Normális vagy? Az a fiú tönkre tett téged, és képes voltál neki megbocsájtani? Úgy tudom miatta tűntél el!

- Igen, és sajnálom hogy nem mondtam el hamarabb, de tudtam...

- Hogy úgysem értenélek meg? - emeli fel hangját!

- Igen! Pontosan!

- Stella fel nem foghatom mit csinálsz! Hogy csavarhatta el ennyire a fejed? Vagy rá kényszerített?

- Mi? - állok fel dühösen. - Úr isten anya! Te nm vagy normális! Ő... bocsánatot kért tőlem!

- Nah nem mondod még is miért? Amiért a korházban hagyott!

- Képzeld igen! Magát okolta amiért elraboltak, mert az nap éjjel velem volt! Azért hagyott el, mert nem tudott a szemembe nézni azzal a tudattal hogy miatta mentem keresztül annyi szarságon! - kiabálok vele, mire ő csak meredten néz. Jobb ha egyenlőre hazudok neki. Más nem jut eszembe ebben a pillanatban

- Össze fogja törni a szíved! - feleli undorral.

- Felnőtt nő vagyok! Tudom mit akarok!

- Menj és légy vele! De ne gyere ide sírva mikor igazam lesz! Fogd a cuccaid, és menj el! - néz maga elé könnyes szemekkel bambulva, de én csak állok előtte... és érzem hogy a szívemből egy darab kiszakad.

- Anya... - suttogom. - Te ezt nem értheted... - tenném kezem vállára, de elhúzodik tőlem. - Sajnálom mennem kell... - húllajtok egy könnycseppet, és kirohanok.

Sírva ülök be a kocsiba, és mig vissza nem érünk a szallodába addig csak sírok, és azon agyalok miért kelett így történnie ennek az egésznek.
Ahogy kiszállok a kocsiból szinte néma csendben megyel fel a szobáig, és ahogy oda érek Chris már mosolyogva vár, persze addig míg meg nem látja a kisírt szemeim.

- Stella... - néz rám, de nem tudok megszólalni, mert érzem hogy a lábam alól kicsúszik a föld, és egyre jobban elhomályosodik előttem minden.

***

Elképesztő fejfájással nyitom ki szemeim. Csodás elájultam. Miért is ne!

- Stella, végre! - ugrik mellém Chris. - Jól vagy?

- Persze.... csak... ide adnád a táskám kérlek - ő pedig szó nélkül feláll, és elém rakja. - Elfelejtettem bevenni a gyógyszereket! - teszem a számba a pirulákat, és már a megszokott módon víz nélkül nyelem le őket.

- Babám... - fogja meg kezem.- Mi történt?

- Ő... nem fogadta jól... Azt mondta nekem... Össze fogja törni a szíved... Menj légy vele, de ne gyere ide sírva mikor igazam lesz! - bambulok magam elé. - Nem akarta elhinni - nézek most már szemeibe.

- Sajnálom, tényleg! De ez az egész a te érdekedben van, és megértem ha nincs kedved velem jönni... maradhatsz itt is! Pihenj ha szeretnél én pedig...

- Veled megyek! Azt hiszem jól jönne bármi ami eltereli a figyelmem - mosolygok rá

- Biztos vagy benne? Tényleg nem gond ha nem akarsz jönni!

- Teljesen biztos! - fogom kezeit.

- Jól van. Egy óra múlva indulunk, te csak maradj itt, és pihenj! - simít végíg arcomon.

- Rendben - felelem. Azt hiszem tényleg rám fér egy kis pihenés. De egyszerűen nem megy ki a fejemből amiket anya mondott. Mit is vártam... természetes hogy nem fogadta el, de ha elmondom az okát olyan dolgokba keveredik bele ami őtet törné össze lelkileg. Talán így lesz a legjobb... így biztonságban tudhatom mind hármojukat.

***

- Azt nem mondtad hogy repülni fogunk - nézek álmos szemekkel Chrisre a kocsiban, mivel út közben is elnyomott az álom.

- Nos... most már tudod - simít végíg hátamon.

A magán repülőgép belsején egyáltalán nem lepődőm meg. Ismerem Chris kifinomult ízlését, és talán... sőt biztos higy az apjától örökölte.

- Elmondanád hova utazunk? - kérdezem miután helyet foglalok.

- Las Vegas! Tudod apa régi klubjába...

- Igen tudom - mosolyodom el. - Van néhány emlékem.

- Nekem túl sok is! - utal a Kimberlys esetre.

- Emlékszel rá... mikor ott vártalak órákig a moziban, de te sehol sem voltál... és felhívtalak... Tudod így visszagondolva eléggé vicces - nevetek fel hangosan.

- Neked ez ennyire vicces? - néz rám kérdően.

- Igen! - nevetek tovább.

- Hmmm... - néz rám össze ráncolt szemöldökkel miközben felém sétál, és ahogy megáll előttem karjaival megtámaszkodik az ülésemen.

- Mi az? - néz rám kérdően továbbra is én pedig bele mélyülök szemeibe.

- Kimberly miatt majdnem elveszítettelek...

- De csak majdnem - fogom arcát kezeim közé. - Itt vagyok,és sehová nem megyek! Mindig melletted leszek, történjen bármi!

- Ne... Ne mondd ezt - fogja meg egyik kezem. - Legutóbb is ezt mondtad és...

- De legutóbb semmit sem tudtam! Most viszont... tisztában vagyok a dolgokkal, és bízom benned! Chris szeretlek! Mindennél jobban! Ugye tudod? - mosolygok rá.

- Igen!

- Ne aggódj, minden rendben lesz! - ölelem át szorosan, és meg csókolom.

Tudom hogy minden jóra fog fordulni. Csak túl kell essünk ezeken a nehézségeken, és úgy érzem legyen bármi ez a nehézség... együtt sikerül túl jutnunk rajta.